Pest Megyei Hirlap, 1966. szeptember (10. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-11 / 215. szám
1966. SZEPTEMBER II „ VASÁRNAP K FELKELÉS Román film Livin Rebreanu regénye nyomán készült a most bemutatott Felkelés című román film, amely a föld nélküli parasztok lázadásáról fest hiteles képet. Nemcsak Miron Ju- ga bojár parasztjai élnek nyomorultul — ahol a történet játszódik —, hanem az egész országban lázonganak a nincstelenek. Több tartományban lázadás tör ki, felgyújtják a bojárok és bérlők házait. Nem szervezett felkelések még ezek, csupán spontán lázadások. kiútkeresés a nyomorból és megaláztatásból. A Felkelés hőse Petre, a fiatal kocsis, akinek édesanyja súlyosan beteg s akinek szerelmét megerőszakolja a bojár fia. Nem véletlen tehát, hogy éppen ő áll a felkelők élére, bár mindent elkövet, hogy békés úton jusson földhöz ő maga csakúgy, mint társai. Hogy sorsuk mégis véres tragédiába torkollik, annak az öreg bojár az oka, aki megöli az egyik követelődző parasztot. Ez robbantja ki végső soron a nagy lázadást. A parasztok agyonverik földesurukat, felgyújtják a házát s ugyanez a sors vár a bérlőre is. Petre, a bojárfiú menekülő feleségének nyomába ered, s amikor utoléri, bosszút áll szerelmese meggyalázásáért. A felkelést végül is a kivezényelt katonák verik le s az első sortűz kioltja Petre életét is. A film a román történelem egyik tragikus epizódját dolgozza fel megrázó erővel. Ha olykor mégsem érezzük teljesnek a film művészi értékét, ez annak következménye, hogy a forgatókönyv írója, Petre Salcudeanu a regény epikus történetéből mindent át akart menteni a filmbe. Kevesebb ez esetben is több lett volna. A NAGY BULI Francia film egy kitűnő színészi alakítás is. Az ügyefogyott jegykezelőt alakító Bourvil ez alkalommal is az emberi érzelmek egész skáláját játssza végig, hitelesen ábrázolva a figura belső tragédiáját. Bourvilnak két kitűnő partnere is akad a filmben. Az egyik a bandavezért alakító Paul Meurisse, a másik pedig a bájos és tehetséges Francoise Deldiek. A remek szórakozást ígérő francia filmet a nálunk is ismert Alex Joffé rendezte sok ötlettel, szellemesen. Az unokám és az édesanyám néhány napig vendégségben voltak nálunk s együtt aludtak a vendégszobában. De ma reggel vége- szakadt a boldogságnak. A kicsiért eljöttek a gyermekkocsival és az édesanyámat gyalog kísértem ki az autóbusz állomásához. ' — Valami nagyon furcsát álmodtam — .kezdte el az anyám. — Ügy! ;— Igen, de pontosan tudom, miből származik az egész. Hajnalban felriadtam, s persze, azonnal a kicsike után néztem. Öli, édes gyönyörűségem, aranyosan játszott, mialatt lábacskáit feldobta a levegőbe. Lerugdosott magáról mindent, a kis pehelypaplant, a takarót. És mezítelen lábacskái jéghidegek voltak. Kezemmel megmelengettem a kis lábakat, betakartam és visszabújtam az ágyba, rögtön elaludtam, és álmodtam ... . — Róla? — No, igen, tulajdonképpen róla azt álmodtam, szólok a feleségednek, hogy a kicsike hálóinge túl rövid, mire feleséged azt felelte: — Dehogyis! — olyan ingerülten, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Gondoltam magamban, ezzel itt nem jutsz semmire, elmentem hát Elsiehez, a lányodhoz, és azt mondtam: — A kislányra hosszabb hálóinget kell adnod, mert reggelre jéghideg lábacskával ébred. És mit gondolsz, mit felelt erre? , — Fogalmam sincs. — Hát, kérlek, azt felelte: — Törődj a magad dolgaival. Mit szólsz ehhez a szemtelenséghez? — De hiszen ezt valójában nem is mondta... — Már hogyne mondta volna! — Hisz csak álmodtad az egészet. — Egyre megy — állapította meg az anyám. — Ékre azt mondtam: — Hát ez már aztán mindenne r a teteje, én csak a gyerek javát akarom. De ő, Elsie, rámförmedt: — Ne ártsd magad mindig a mások dolgába. Jobb szeretném, ha szednéd a sátorfádat — no, igen, csak így — a sátorfádat. Hát erről mi a véleményed? Ezt kellett megérnem, hogy ilyeneket vágjanak a szemembe! ? Megértőén bólogattam. — Kérlek — mondta még — menj csak nyugodtan, nekem ugyan nem fogsz hiányozni! Ezt a komiszságot! ' Egészen felindultan lépdelt mellettem. — És aztán? — érdeklődtem. — Aztán felmentem a szobámba, összecsomagoltam és feltettem magamban, hogy soha többé át nem lépem a küszöbötöket. Felőlem ugyan mindnyájatokat elvihet az- ördög, kivéve az én drága kincsemet, a kicsikét. Vettem a kabátomat, kifelé mentem, s akkor ott ültél te... — Ültem? Sm0>í CA'RMIGGfcLtr: tSMX liriLq — Igen, egy tolókocsiban — mondta könyínyedén . >. — De hát, miért tolókocsiban? — Nem tudom, de így volt, valami bajod történt. Ha most utánagondolok, ez nagyon bolond dolognak tűnik; de hát álmában nem akad fenn az ember az ilyesmin. Aztán az autóbuszmegállóhoz mentem, és te velem jöttél a tolókocsin, magad hajtottad a kezeddel. — Praktikus megoldás valóban. — Igen, nagyon ügyes szerkezet volt és én arra gondoltam, hogy most gyorsan elmondom neked az álmot a rövid ingecskével, különben a feleséged meséli el, vagy a lányod, s aztán majd nem tudom, hányadán vagyok, mert ők mindent elferdítenek. Elhallgatott. Éppen megérkeztünk a megállóhoz és az autóbusz már fel is tűnt. — Es mit mondtam én, amikor elmesélted? — Már mit is mondtál volna? — válaszolta megvetően. — Valamit morogtál az örrod alatt, valami olyasmit, hogy ezek az asszonyok egyebet sem tudnak, mint civakodni. Megértettelek, nem akartál felettük pálcát törni. De különben is mire mennék én a te válaszoddal! Az autóbusz megállt és az anyám felszállt. Mielőtt a kocsi elindult, még kikiáltott az ablakon: — A hálóing túl rövid. Mondd meg nekik! Intettem és elindultam hazafelé, nem tolókocsin, hanem a saját lábamon. Útközben elhatároztam, hogy majd szóba hozom az ingecskét. Fordította: Szenes Erzsi Carmiggelt neves holland író. Látszólag könnyeden odavetett történeteiből meleg bensoség árad, emberszeretet, s valami száraz humor, mely mindig derűt kelt. Több elbeszéléskötete jelent meg, németül és franciául is. Louis Bourdin jegykezelő az egyik párizsi metróállomáson. Két szenvedélye van: a detektívregények és a szemközti peronon dolgozó bájos Angélique. A lány azonban nem sokat törődik vele mindaddig, mig el nem olvassa detektívregényét... Ugyanis Bourdin kitalált és megírt egy remek detektívre- gényt, amely az angliai nagy vonatrabláshoz hasonlatos. Ám minden kiadó elutasítja a kalauzt: „Gyenge téma, valószínűtlen feldolgozás, kiadásra alkalmatlan”. Erre már a derék, béketűrő Bourdin is dühbe gurul s postás ismerőse ötletére megkísérli a börtönből szabaduló gengsztereknek eladni regényét. S nem is akárki akad a horgára, hanem Filippi, az alvilág koronázatlan királya ... Nem mondjuk tovább a film történetét. Legfeljebb még annyit, hogy a film végére Bourdin hírnévért, vagyont és szerelmet szerez. De addig sok-sok mulatságos kalandon esik át. Kellemes, szórakoztató film A nagy buli. Nemcsak a sok mulatságos ötletre épített cselekmény teszi azzá, hanem Arkagyij Vasziljev: Ellene szavazok! „Sajnos, az igazságosság a mi életünkben még nem olyan magától értetődő dolog, még nem mindenkinek vált vérévé ...” A regénynek ez a mondata, amely csak a történet végén hangzik el, egyben mottója is lehetne Arkagyij VaKÖNYV sziljev most megjelent művének. Az Ellene szavazok hőse Nyikolaj Grohotov, a katonaságtól hazatért fiatal munkás, akit az üzem vezető beosztású munkatársai rosszindulatúan megrágalmaznak s ezzel még a családi életét is majdnem zátonyra juttatják. A kiagyalt hazugságok: iszákosság, erkölcstelenség, közvagyon-megkárosítás, megdöbbentik a jó szándékú fiatalembert s érthető, ha kezdetben elveszti lába alól a talajt. Vasziljev érdekes, izgalmas, mai tárgyú regénye a sokoldalú ábrázoláson és az alapos lé- lekrajzon túlmenően a szovjet élet mindennapjáról fest képet. Arról a szívós harcról, amely Grohotov igazáért folyik, s amely tulajdonképpen a személyi kultusz maradványai elleni küzdelmet ábrázolja művészi hitelességgel. A regény végére Grohotov újra igaz emberként áll az olvasó előtt. S a megtévedtekkel együtt az olvasó is levonhatja a regény tanulságát: „Mi nem lehetünk félig igaz emberek, minden porcikánkban igaznak kell lennünk, és minden egyes ember sorsa a mi gondunk.” (B. Lányi Márta fordítása, Európa Könyvkiadó.) Nem tudok kitérni eiőlük. Fenyegetően, feltartóztathatatlanul jönnek, tolakodnak, kellemetlenkednek. Kénytelen vagyok megadni magam. Szeretnék olvasni, vagy aludni, de az igyekezet céltalan; nem hagynak. Oda kell figyelni rájuk. — Elfogyunk... Már nem bírjuk a harcot! Alig vagyunk többen, mint három és fél millióan — ordított egy vörösvérsejt. — Mit strapálod magad? Nem törődik ez velünk. Ennek hiába beszélsz! — rikkantott egy másik, ha jól emlékszem, hemoglobin nevezetű alkatrészem. — Vigyázz! Jönnek a limphociták! •— sikított egy vörös testecske és pánikszerűen elbújt az egyik kisforgalmú hajszáleremben. — Vesszen! Vesszen! Le vele! — menetelt végig szervezetemen egy csomó vírus-huligán és amerre mentek pusztítást, rettenetét hagytak maguk után. Volt közöttük Koch-bacilus,. és mindenféle spirocheta. Féktelen ran- dalírozásuk nyomában elhullott vörös- vérsejtek, és egyéb általam ismeretlen nevű bélügyi dolgozók tetemei maradtak. i Homlokom kiverte a verejték, szám kiszáradt ‘és testem hőmérséklete legalább két fokkal magasabb volt, mint a sokévi átlag. A szokatlan, rendellenes állapot elleni tiltakozásul gyo- momedveim tüntetőén kivonultak és az egész emésztőrendszerem azonnali sztrájkot jelentett be. Egyik idegpályámon Icapcsolást jeleztek. A tüdőm jelentkezett: — Nem bírom tovább. A Koch-bak- tériumok, már a tüdőcsúcsnál vannak. Ha nem történik valami, akkor a be- szűrődésük megakadályozhatatlan. Epém epésen jegyezte meg: — Na, ipersze, a sok cigaretta. Mire a májam rosszmájúan: — És az a sok alkohol. Idegrendszerem idegesen: — Nem beszélve a felelőtlen éjszakázásról. A szivem szívtelenül: — En csak állok, és megütődve szemlélem az egészet. Felugrottam, mert úgy éreztem, hogy a szivem valóban leállt. Dörzsöl- getni, simogatni kezdtem, mire kissé durcásan, akadozva és kelletlenül, de döcögni kezdett. Legszereáettebb alkatrészeim ellenem fordulnak. Legjobb vörösvérsejt- jeim elhullanak a hosszú harc alatt. iAz elégedetlenség rpiWanatról pillanatra nő. Mindenfelől szemrehányást kapok. Ez már lázadás! Óriási tüsszentés rázza meg a testem. A detonáció nyomán, úgy érzem, mintha ia fejemben minden kimozdult volna a helyéből. Szédülök. Érzem, hogy a lázadás tovább terjed. Egykor oly engedelmes tagjaim nem teljesítik az údegpályá- koh kiküldött parancsokat. Nein vagyok ura magamnak. Teljes az anarchia. Eddig realistának, sőt, naturalistának tartott kzemem szürrealista és absztrakt képeket továbbít. Op-art- ábrák viliódznak recehártyámon és úgy látom, hogy a feleségem Picasso festette, valamikor a kék korszakában, ennek ellenére, sárga. Utolsó erőmmel szózatot intézek lszervezetemhez: — Se'jttársak! Tisztelt fehérjék, sók és hormonok! Bevallom, eddig nem nagyon vettem figyelembe igényeiteket. ígérem, hogy a jövőben gondosabb leszek. Jól öltözöm, leszokom a dohányzásról ... — Ezt már hallottuk — sípolt közbe a tüdőm, melyről régen tudom, hogy hajlamos a demagógiára. — Megfelelő mennyiségű vitamint kaptok — ígértem, de gyomrom közbe- kordult, hogy ezzel is emlékeztessen a húsz év óta következetesen elhagyott reggelikre. — Nem iszom több kávét — ígértem, mire fennhangon röhögni kezdett a vakbelem — valahol egy spirituszos üvegben. — Süket duma — mondta egy fehérje. — Nincs értelme tovább hallgatni. Na, oszoljunk sejttársak, — kiáltotta és bomlani kezdett, hggy példát mutasson. — Este tízkor lefekszem, reggel nyolckor kelek. Tornázom és zuhanyozok — ordítottam túl őket, de céltalanul. Már senki sem figyelt rám. — Semmi alkohol — üvöltöttem eszelősen, de hiába. Már elvesztettem minden befolyásomat. Belső karhatalmam 'tehetetlen volt. Néhány jószándékú 'sejt még hadakozott, de egyre fogyott az antitoxin. Hacsak külső segítség nem érkezik, végem — gondoltam. Még akartam mondani valami szépet, mert az olyan sikkes dolog, ha az ember halála előtt mond valami jópofát. Már-már meg is találtam egy ügyes mondatot, de elvesztettem az eszméletemet. A feleségem, meg két orvos .kereste másfél napig... Végül is nekem kellett megtalálnom. Kicsit kábultan, de vidáman ébredtem. A harcnak vége volt, a homlokom már nem tüzelt, így hűvös fejjel néztem vissza az eseményekre. — Na, látjátok, kishitüek — oktattam meghunnyászkodott szerveimet. 1— Nem kell pánikba esni. Újra én győztem. Mit nekem néhány millió virus — mondtam és rágyújtottam egy cigarettára. — Engem egy szivgörcssel sem lehet pánikba ejteni — közöltem és megittam a kávémat. — Csak nyugi, nincs baj, amíg én élek. Egy kis baci- luslázadás miatt nem hagyom magam Zsarolni! — üzentem májamnak és tüdőmnek, majd a győzelem felett érzett örömömre kitöltöttem egy vizespohárnyi konyakot. — Na, egészségemre — mondtam fölényesen és felhajtottam az italt. Kicsit csuklottam, a lelkiismeretem furdalni kezdett, és nemrég elhangzott ígéreteimre figyelmeztetett. Elszégyelltem magam és valószínű emiatt, azóta sem merek belenézni a vérképembe ... I
