Pest Megyei Hirlap, 1966. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-28 / 203. szám

1966. AUGUSZTUS 28., VASÄRNAP Mt-cvr.t s^dríaD A ratás! Mikor ezt a szót hallom, nekem egy egész esztendő képzik meg, s benne Körozsi Veconka olajos barna szeme. Pedig annyi földem sem volt, ahová a könnyem lecseppen­hetett volna. Egy szántó-vető, aggódó esztendőnek minden re­ménye és öröme, ahogy a szán­tó-vetőinek a gabona betakarí­tása jelentette mindig az év fordulóját. Nekem, mivel csu­pán egy évben arattam bérlet­ben a magamén, sem azelőtt, sem azóta, bizony emlékeze­temben maradt minden napja és hónapja, de különösen az aratásnak minden órája és perce is. Először azért, mert húszéves voltam, s minden szomorú és vidám élményre fogékony, másodszor, mivel más szegény és sóvár emberek előtt jutot­tam ahhoz az öt hold bérlet­hez, melyért alku és egyezség szerint két és fél mázsa búzát kellett fizetnem holdanként, éppen úgy, mint az elődöm­nek. aki Kisasszony napján, tehát szeptember elején hunyt el váratlanul, s még a tarló­hántást sem végezte el, még azt. is rám hagyta. Tizenkét és fél mázsa búzát kellett fizetnem a bérletért, két hold őszi búzát intettem hát, a termésből tartalékolnom kellett vetőmagra és táplálá­somra, táplálásunkra is. Mert nősülést forgattam a fejemben. Huszadik évemet tapostam, s a házasodás illett is a jó gaz­dához. S alkalmat adott az ilyenféle gondolatokra Körözsi Veconka is, ősszel, hogy önkén­tesen segített a tengericsut­ka betakarításában. Tavasszal pedig, amikor kijelentette, hogy ő a markot szedi utánam, ha én is úgy akarom. De még ott nem tartottunk! A tarlóhántásra igát kellett fogadnom. És még akkor a magágy sehol, mert az elődöm tengerije talpon! Végre novem­ber elején nekieshettem lelke­sen és soványan, hogy meg­tisztítsam a kukoricaföldet. Ebben segített Veconka. A ve­tőszántást és a vetést is hitel­ben végeztettem el. Jött a tél, és megállított igyekezetemben. De nem torpanhattam meg, nem ülhettem a kefnence mel­lé, mint a többi földrhívélŐ, választanom kellett: vagy bé­resnek állok vagy a malomba munkásnak. Adósságomat készpénzben kellett megfizet­nem. Én a malmot választót­ól. Zsákos lettem: cédulára mértem vissza a lisztet az őr­letüknek. Heti tizenkét pengőt kaptam, s hogy jól meghúztam a nadrágszíjat, szépen tör- leszthettem. H étköznap hát a malom, s vasárnap Veconka. Ez a Veconka tizenhét esztendős volt, a vál­tamig ért, és mostani értel­memnek úgy tetszik, amint megismerkedtünk, nyomban feleségül akart jönni hozzám. És ezt a szándékát azon nyomban közölte is velem, s rejtélyes módon abban semmi nevetséges és semmi megaláz­kodó nem volt. Elhitette ve­lem. hogy pírba játszó barna arcára és tömör formás lábai­ra mulhata-tlanul szükségem lesz felvirágzó gazdaságomban, sőt gazdaságom felvirágozta­tásában. S én bele is egyez­tem, vagy törődtem valahogy. Nem tiltakoztam, s jól is esett ez a bizonyosság. Veconka hajlamos volt hirtelen kacagá­sokra, sőt, mindenféle huncut­kodásokra is.' S amikor a nya­rat emlegettük, amikor ő majd az én marokszedőm lesz, és a déli pihenőben együtt hűsö- lünk majd — minden szava megszárnyasodott. Az én későn vetett búzám még csak zsendült, amikor már másutt kaszára érett a kalász. Elszegődtem, s Vecon­ka járta ki nekem, hogy ame­lyik gazdánál az ő apja, meg bátyja arat, ott jusson nekem is három hold búza Azaz ne­künk, mert Veconka lett per­sze a marokszedőm. Tizedéből arattunk, s én három mázsa búzához jutot­tam. Veconka dúdolt eleinte, az­tán nagyokat hallgatott, s néz­te karom lassuló lengését, s a kasza után elhanyatló ren­det. Kettőből csinált Veconka egy kévét s néha három rend­ből. Jobban esett volna, ha be­szél, még akkor is, ha korhol vagy siettet. Még inkább be­szélnem, magyarázkodnom kellett volna nekem, hogy el­tereljem figyelmét, gondo­latát. Én azonban csak azt éreztem, hogy csontom vele­jéig fáradt vagyok. S még arra is emlékszem, láttam, ő pontosan tudja, mit érzek én. És sajnált is egy ki­csit, de nem tehetett sem­mit. S ezért aztán hallgattunk másnap is, harmadnap is, és ■nem hancuroztunk ebéd vé­geztével sem, mint egész té­len, tavaszon elterveztük. A következő héten áll­tunk bele az én bú­zámba. Most már csak ketten, persze. S fur- fcsa volt, hogy nem állapod­tunk meg, mennyi lesz az ő ■marokszedőrésze, mert hogy én már a sajátomban dolgoz­tam. 1 Sok pipacs piroslott az én “nyurga búzavetésemben és szarkaláb, meg búzavirág is ‘kéklett benne elég. Hétfő reg­geJ alkalom lehetett volna •tréfálkozásra, kacagásra. Olaj­barna szemét ezen a szép és •haszontalan látványon feled­ve — csak ennyit mondott Veconka: — Nem adja meg a hét má- •zsát se holdja! S belefogtunk a munkába. Tenyerem sajgott, talán még jobban, mint a múlt héten, szi­vem vert a második félórá­ban, s tüdőm kérte sóhajtva a •levegőt. — Három rendet kötök min­den kévébe — szólt nagy so­kára mögöttem a lány —, né­melykor négyet is. Nem volt semmi kegyetlen a hangjáhán. Amint megálltam, visszafordultam, akkor ötlött szemembe, nem köti be ken­dővel az arcát a bámulás el­len, mint némely kényeske- dők. Nem fél a naptól! Mi­lyen szép óla jós barna! Gyö­nyörködtem benne. Bizorty is­ten. ' — A bérletbe meg vetőmag­ra talán elég lenne. De hol van még a cséplőrész! S mit eszünk a télen! — szólt vala­mivel később Veconka. S ez volt az utolsó alkalom, ■hogy megkérjem a kezét, s őt magát testes tül-lelkestül. s valami ígéretet is tegyek, hogy hosszú és boldog, nyugodt éle- , tünk lesz. § Bár Veconka dolgos kézé- § ben, életbíró izmos lábában bíznom kellett volna. Éssze-S me is úgy csillogott, amint a b szalmakötelet sodorta, terítet- S te, mintha valami huncutságon S járna az esze, vagy el akarna ^ cseppenni a könnye éppen. i$ De ő nem sirt és nem neve- ^ tett, hanem komolyan hailga-s tott. 8 Délben azt mondta, haza- megy, mivel nem hozott ételt. § Én is megebédeltem árnyékba § húzódva, szokás szerint köröm *; közül. ^ Veconkát aztán hiába vár- S •tam. Nem jött vissza 6em it délután, sem másnap. Magam arattam a búzát, magam it nyűttem, magam sodortam a ^ kötelet, magam kötöztem a ké- s vét. 8 $ T alán jobb is így — gondol-^ tam —, mint aki nem & tehet egyebet. Mért esi-1; náljunk két szegényből § hármat. Mert akkor én már t> •tudtam, inkább a malomba megyek dolgozni esztendő- szám, csak a bérletből szajoa- j? dúlhassak. & 'SS'SSSSSSSSSSSSSSSWSfSM/WSSSS/SSMSsr tara na most a nap. A feketék, fe­hérek, s a hozzá hasonló vas- tuskók zsivajgása olyan volt, mint bármelyik más állomá­son. Itt azonban mintha a fé­lelem és bizalmatlanság ural­kodnék. Az emberek gyanak­vóan kerülték egymást, gondo­san palástolva arcukon érzé­seiket, vágyaikat. Az ilyen dolgok ellen kell harcolni, — így mondta a szónok a gyűlésen... Min­denkinek harcolnia kell... De hogyan? Egyszerre csak minden meg­világosodott. A pad. Egy pad íz állomáson, melyről kiabál­tak a betűk: „Csak fehérek számára." Pillanat alatt ez i pad egész Dél-Afrika min­ien szenvedésének jelképévé változott. Ez a felírás kihívás volt az ;mberi jogok ellen. A pad pe- iig a legközönségesebb vas- íti pad volt, amilyen ezrével van Dél-Afrikában. Kihívásnak érezte önmaga, lilén. — az ember ellen. sEz i pad megtestesítette magá­ban a rendszer minden sa­nyargatását, a rendszerét, me- yet sehogyan sem bírt meg­érteni. Ez a pad válaszfal volt cözte, s az emberiség között, la most leülne a padra, azt elentené, hogy 6 ember. Ha vedig nem meri megtenni, nőkre elveszíti jogát arra, logy embernek, az emberi tár­adalom tagjának nevezzék. Így vélte, ha leül, valami negváltozik országa bűnös endszerében. á hogy leült a padra, kis­sé megnyugodott, de aztán szive dühösen kezdett dobogni. Két lang harcolt benne egymás­ai; egyik az ismert szavakat zajkózta: „Nincs jogom erre t padra leülni." A másik, az ij, az erősebb visszakérde- ett: „Miért ne lenne jogom le- Ilní erre a padra?” Az előbbi tang a múlté volt, a megalá­zott rabé: apját, nagyapját jut­tatta eszébe, akik négereknek születtek, úgy éltek, mint a né­gerek, s úgy haltak meg, mint a barmok. Utóbbi, a most szü­letett, a jövő hangja volt, s állhatatosan ismételte: „Karly, ember vagy. Te meg merted tenni, amire apád soha nem lett volna képes. Ha majd meghalsz, emberként halsz meg.” Cigarettára gyújtott. Ügy látszott, mintha senki se vette volna észre, mi történt, Nem kiáltotta senki: „Karly, győz­tél!” ö csak egyszerű ember volt, egy a sok közül. Ült a pá­don, a hangos pályaudvaron és cigarettázott. Ez volna hát a győzelem? Vagy elismerték volna, hogy ő is olyan ember, mint a többi? Elegáns, fehér nő ment el előtte. „Talán leül a padra” — gondolta Karly. Minden pilla­natban várta, hogy valaki rá­kiált: „Állj fel, hogy leülhes­sen a fehér nő!” Az állomásra befutott egy vonat. Töméntelen utas szállt le róla. Karly felállhatott vol­na, hogy beszálljon, és haza­utazzék. Ezzel azonban elis­merte volna vereségét. Elis­merte volna, hogy ö nem em­ber. Nagyot szippantott a ci­garettából, és behunyta a sze­mét. Ou Klaasra gondolt. Ö mondta, hogy az isten a fehé­reket egyféleképpen, a feketé­ket pedig másféleképpen te­remtette, és hogy mindenki­nek tudnia kell, hol a helye az életben. — Azonnal állj fel a pád­ról! Karly nem hallotta meg a goromba parancsot. „Ou Klaas bizonyára most éppen egy po­hár borra les valahol” — gon­dolta. — Állj fel a pádról, te disznó! Karly megrezzent. Első meg­lepetésében majdnem felug­rott, de hirtelen eszébe jutott, kicsoda ő, és mivégett ül a pá­don. Kényelmesen hátra eresz­kedett. Felnyitotta szemét, s egy pulykavörös arcot látott maga előtt. — Hozzád szóltam, te, feke­te disznó! Karly újból szippantott a cigarettából. Nyugodt volt. Lám, itt a várt próbatétel. A két ember, a fekete és a fehér, kihívóan nézett egymásra, mint két bokszoló, akik tud­ják, hogy elkerülhetetlen a harc, de mindketten tartóz­kodnak az első ütéstől. — Te, söpredék, azt akarod, hogy bemocskoljam kezemet a te véreddel? Karly csak hallgatott. Ez a hallgatás, fölényt és bizalmat adott neki a dühös emberrel szemben. — Még azt a fekete szája­dat se tudod kitátani, mikor egy fehér ember hozzád beszél. Hívom a rendőrséget. Karly megérezte, hogy a fe­hér legény fél egymagában el­kezdeni a verekedést. A harc első szakaszát tehát ő nyerte meg, ő, Karly. Nagy tömeg verődött össze körülöttük. Karly nem törő­dött vele. Az emberek álmél- kodva nézték a szokatlan lát­ványt: egy néger ül a fehérek padján, s nyugodtan cigarettá­zik. — Nézzétek csak, ezt a fe­kete majmot! Lám, mi nem történik, ha túl sok szabadsá­got kapnak ezek az állatok. — Ne áll?, fel, jogod ixm itt ülni! — mondta valaki. — Jaj neki —, mondta egy másik. A rendőrség kikészíti. — Miért ne lenne joga neki is ott ülni, ahol nekünk? — Hogy őszinte legyek, volt egy bennszülött cselédünk, aki ennél is szemtelenebb volt... Karly nem figyelt a vitatko­zókra. Eltökélte magában, nem áll fel, történjék akármi. Ez az elhatározás jóleső nyuga­lommal töltötte el. — Ez volt? Na, lódulj innét! Tudsz olvasni? Karly előtt egy hónhorgas rendőr állott, ültében csak az %. egyenruha fényes gombjait si látta. >5 — Mi a neved, hol laksz? § Karly tovább hallgatott. A ^ rendőr kezdett kijönni a sód- g rából. A tömeg sűrűsödött kö- g rülöttük. — Nincs joga ilyen hangon § beszélni egy emberrel! — mondta egy kékszoknyás fehéré lady. ^ — Ne kutasson, ahol nincs >s keresnivalója! A magafajta g emberek miatt nem érzik ma- gukat alacsonyabb rendűek- § nek a fehéreknél — ezek barmok. § Űjból rászólt Karlyra: — Állj fel aionnal! — Ismétlem, emberségesen § bánjon ezzel az emberrel! A rendőr lángvörös lett. Egy fehér ember durván g vállon ragadta Karlyt. — Mozdulj már, te fekete i, barom. S S K arly a padba kapaszko-i dott. Az ember ütött. § Karly összeszedte min- ^ den erejét és vissza- ^ ütött ö is. Ebben a pillanatban ^ azonban rettenetes csapást ér- ^ zett o fején, szemét elöntötte ^ a vér ... Karly még megkísé- ^ reite a viaskodást a rendőr ^ azonban bilincsbe verte, s ma- § ga után vonszolta a tömegben. \ Állativá torzult arcok sorfala^ között szörnyű ütések zápora § hullott a testére. Karly fel- emelte arcát. Hasztalan volt ^ minden védekezés. Mosolyog- § hatott azonban, joga volt mo-| solyogni. Hadat üzent az igaz- ^ ságtalanságnak, és győzött. A ^ többi már nem érdekes. — Lódulj, lódulj, disznó — g ordította a rendőr, most már ^ maga előtt lökdösve Karlyt. ^ Ekkor nézett először a rend- \ őrre, mélységes megvetéssel, § és csak ennyit mondott: § — Jó. Nézése, s egyetlen kiejtett ^ szava az ember győzelmét je- § lentette, aki merészelt ráülni ^ — a fehérek padjára. (I'erencz Lajos fordítása) § N. SZAKONSZKAJA: Az új tanév kezdetén Hogy a nyáron hol nem voltunk, Ki emlékszik vissza rá? Bércek ormán barangoltunk, Lebuktunk a víz alá, Sütkéreztünk, míg a vérünk Szinte felforrt a napon. Nemsokára hazatérünk, Élményekben gazdagon. Pár nap van még hátra őszig Olomszürke lesz az ég... Szeptemberben megkezdődik Mindenütt az új tanévi Derű, kacaj, messze szállott. Visszajön-e valaha? Fel a fejjel, fiúk, lányok, Vár minket az iskola! Hangos, vidám nótaszóval Lépjük át a küszöbét. Cseng a csengő, vígan szólal, Kezdődik az új tanév! *= Tantermünkbe bőven árad Tűző napfény, levegő — Láss neki a tanulásnak, Véget ért a szünidő! Szél fütyülhet, hó is eshet, Semmi gondunk nincs vele — Értesítőnk szép lterekded Ötösökkel lesz tele! Pár nap van még hátra őszig Olomszürke lesz az ég... Szeptemberben megkezdődik Mindenütt az új tanév! SZ1NETAII GYÖRGY: Szeptemberi csengetés Lopva még itt bolyong a Nyár a fák és házsorok között, ám az iskola nyitva már és új ruhába öltözött a sok-sok pad, a fal, a tábla és friss az ablakok virága. Az osztály újra összegyűlt — a napsütötte sok gyerek — a sok-sok arc mind felderült, sorolva az emlékeket: ki erre járt, ki arra volt, a sok emlék szinte dalolt. Szép volt a Nyár, a víz, a rét, a játék és az utazás ott rezdül a hangjukba’ még a nagy élmény: a nyaralás. Izelgetik a tegnapot, a sok jót, mit a Nyár adott. Csipognak, mint a madarak, zsibong tőlük a tanterem. De csitt, csend lesz egy perc ala ha tanítójuk megjeleli. Igen, a tanító belép és megkezdődik a tanév.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom