Pest Megyei Hirlap, 1966. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-28 / 203. szám
10 Heti jogi tanácsaink A jubileumi jutalomról. . . A liöteleaó áthelyezésről. . . 4 liisiparos üsveyyéuek wtyuytlíjárói. . . és a léissámfeleslefp címén történt elbocsátásróS Huszonöt év után jogosult a dolgozó jubileumi jutalomra. A. D. monori olvasónk levélben kért tanácsot, hogy mikor esedékes részére az új szabályozás szerint a jubileumi jutalom. 1933-tól 1945-ig több ízben megszakadt a munkaviszonya és egy esetben 6 hónapi kiesés is volt az újabb elhelyezkedéséig. 1950. január 1-től azonban munka- viszonya folyamatos. A módosított Munka Törvénykönyve hatályba lépésékor (1965. I. 1.) a régi szabályozás szerint 15 évi folyamatos munkaviszonya igazolt. Minthogy a törvényben megkívánt kettő-, illetve háromévi folyamatos munkaviszonya dolgozónknak megvan, kérheti a korábban munkaviszonyban töltött időnek a beszámítását. Mivel 1965. január 1. napján 15 évi folyamatos munkaviszonya volt, a korábban munkában töltött 17 év beszámításával 1968-ban jogosult a jubileumi jutalmat kérni. Az új szabályozás tehát önre nézve előnyösebb, mint a régi, mert 1968-ban megnyílik a jogosultsága a jubileumi jutalomra, míg a módosítás előtti rendelkezések szerint csak 1975- ben illetné meg. A vállalat köteles a dolgozót áthelyezni, ha szakképzettségének megfelelő munkakörben kíván elhelyezkedni és ilyet részére a vállalat nem tud biztosítani. S.- J. gödöllői lakos írja, hogy a sütőipari vállalattól 1963. márciusában kilépett és a Csepeli Vas- és Fémművek- nél helyezkedett el. Innen katonai szolgálatra bevonult és ebben az évben leszerelt. Szakmájában szeretne elhelyezkedni, ezért kérdezi, fel- mondhatja-e az új szabályozás szerint munkaviszonyát anélkül, hogy a jogfolytonosságát elveszítené? Ha a katonai szolgálat letöltése után a Csepeli Vas- és Fémműveknél munkaviszonyát felmondja, jogfolytonosságát elveszíti, mert az ön esetében nincs olyan felmondási ok (MT. V. 30. §. (2) bek. a—f. pont), amelynek alapján a munkaviszony folyamatossága fennmaradna. ön esetében volna egy lehetőség a folyamatosság biztosítására, ha áthelyezéssel kerülne vissza az eredeti tanult szakmájába. Az új szabályozás (Mt. V. 49/A. (1) bek b) pontja) ugyanis kimondja, hogy a vállalat köteles a dolgozót kérelmére az általa megjelölt vállalathoz áthelyezni, ha nem szakképzettségének megfelelő munkaRZGNNRLI BELÉPÉSRE FEL VESZÜNK szerkezetlakalos szakmunkásokat, valamint vidéki munkára pép- és szarkezettakatosí, ( lánghegesztőt, férfi segédmunkásokat ♦ Jelentkezni lehei ORSZÁGOS BÁNYAGÉPGfÁRTO VÁLLALAT Bpest IV., Baross u. 91—95. körben dolgozik és az új munkaviszonyában ilyen munkakörbe kerül — kivéve, ha a vállalat 15 napon belül a szakképzettségének megfelelő munkahelyet biztosítja. Ha jelenlegi munkahelyén nem mint szakmunkás dolgozik és szakképzettségének megfelelően munkát nem tudnak biztosítani, kérheti áthelyezését. Amennyiben ennek során a Sütőipari Vállalat kéréssel í fordul a Csepel Vas- és Fémművekhez, akkor kérése esetén kötelesek áthelyezni. Ebben az esetben tehát a munkaviszony folyamatossága nem szakad meg, és az azzal járó kedvezményeket is megtartja. Mindettől elesik azonban, ha a munkaviszonyát úgy mondja fel, ahogy azt levelében írta. Mikor illeti meg a kisiparos feleségét (éleitár- sát) az özvegyi nyugdíj? N. Z-né váci olvasónk férje elhunyt. Egy évig ideiglenes özvegyi nyugdíjban részesült, és azt most tőle megvonták. Azt kérdezi, mikor jogosult a kisiparos özvegye állandó özvegyi nyugdíjra? Olvasónk levelében azt is írta, hogy beteg, nem tud munkát vállalni. Nem közölte azonban velünk, hogy milyen fokú a munkaképtelensége, és hogy ezt orvosi bizottság megállapította-e. A jogszabály ugyanis kimondja, hogy életkorára tekintet nélkül, állandó özvegyi nyugdíj jár a feleségnek, ha férjének halálakor legalább kétharmad részben munkaképtelen volt. Ugyancsak megilleti az állandó özvegyi nyugdíj, ha a férje halálától számított 15 éven belül a feleség megrokkant vagy az 55. életévét betölti. Olvasónknak azt tanácsoljuk, forduljon a Munkaképesség-csökkenést Vizsgáló Bizottsághoz, és ha ott megállapítják rokkantságát, akkor az illetékes társadalombiztosítási szervtől kérje az özvegyi nyugdíj folyósítását. Itt válaszolunk P. J.-né monori olvasónknak is, aki kisiparos élettársát vesztette el a közelmúltban, és most azt kérdezi tőlünk, hogy megilleti-e őt az özvegyi nyugdíj? özvegyi nyugdíjra jogosult a feleséggel egyenlő feltételek mellett az a nő (élettárs) is, aki a meghalt férfival annak halálát megelőzően legalább egy éven át együtt élt, ha az együttélésből gyermek származott, és a férfi az apaságot elismerte, vagy azt a bíróság jogerősen megállapította. Özvegyi nyugdíjra jogosult az az élettárs is, aki a meghalt férfival annak haláláig legalább tíz éven át együtt élt. Uétszámfelesleg címén való elbocsátással j egyidejűleg lehet-e új dolgozót felvenni a vállalathoz? S. G. ecseri olvasónk levélben fordult hozzánk tanácsért, mert törvénysértőnek tartja munkahelyéről való elbocsátását. Azt írja, hogy létszámfelesleg címén bocsátották el, I de tudomása van arról, hegy más munkakörbe ugyanakkor vettek fel új 'dolgozót. Olvasónk nem írta meg, hogy milyen munkakörben dolgozott és azt sem. hogy az új felvétel hova történt. Ezért csak általánosságban válaszolhatunk kérdésére, és azt közölhetjük, hogy az átszervezés vagy létszámfelesleg címén történt felmondással egyidejűleg is lehet új dolgozót felvenni a vállalathoz, ha a vállalat előtt álló feladatok ezt indokolttá teszik, és nincs arra alkalmas munkaerő, akivel ezt a munkakört be lehetne tölteni. Ha olvasónk alkalmatlan volt arra, hogy ezt a munkakört ellássa, akkor a vállalat nem követett el tör- I vénysértést. Dr. M. J. i TEST MEtfEI 1966. AUGUSZTUS 28., VASÁRNAP A cenzúra árnyékában Néhány megjegyzés egy értékes könyv margójára i. A magyar sajtójog története szempontjából is jelentős munka A cenzúra árnyékában címmel, a Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent, a két világháború közötti időszakot tárgyaló antológia-jellegű kötet. (Válogatta, szerkesztette, előszóval és összekötő szöveggel ellátta Markovits* Györgyi és Tóbiás Áron.) A negyven ív terjedelmű — csaknem nyolcszáz oldalas — munka gyakorlatilag ma már nem kapható a könyvesboltokban, és ez arra utal, hogy a téma a vártnál lényegesen nagyobb érdeklődést, váltott ki az olvasóközönség körében. Kár, hogy az egyébként külső formáját tekintve is dicséretre érdemes kötet — a kolofon szerint — mindössze 4670 példányban hagyta el a debreceni Alföldi Nyomdát. „Nem törekedtünk teljességre sem az irodalmi pereknél, sem az írók korabeli nyilatkozásainál; a jellegzetes és egyéni fontosabbnak látszott — az első antológiánál legalábbis —, mint kevésbé mozgalmas állóképet adni a gondolat-, vélemény- és sajtószabadságot eltipró cenzúráról” — írják az előszó szerzői. Ebből arra következtethetünk, hogy az első antológiát második követi, legalább is van elképzelés erre vonatkozólag és majd ebben kapja meg az olvasó azt a bizonyos „kevésbé mozgalmas állóképet” a cenzúráról. Véleményem — amely inkább sajtójogtörténeti, mint irodalomtörténeti érdeklődésemen alapul — ellentétes a kötet szerkesztőivel. A cenzúra fogalmának meghatározása, a magyarországi cenzúra, mint jogintézmény kialakulásának és fejlődésének értékelhető áttekintése — nem mint állókép, hanem mint háttér — annak ellenere is hiányzik a kötetből, hogy a tárgyalt időszak csupán a két világháború közötti huszonöt tragikus és nagyon nehéz esztendőt fogja át. Az előszó szerzői is érezhették ennek a képsornak ilyen hiányosságát, mert említést tesznek az 1348-as és 1914-es sajtótörvényekről, majd a kötet első részében — igen pontatlanul — idézik az 1848. évi XVIII. törvénycikk első két paragrafusát, ezt követően pedig a sajtóról szóló 1914. évi XIV. törvénycikk kivonatos szövegét is. Ahhoz azonban, hogy az olvasó a kötet teljes és összefüggő megértése érdekében választ kapjon arra a szinte eleminek tűnő, valójában alapvető kérdésre: mi is az a cenzúra? — hogyan fejlődött ez, a sajtó szabadságát — Mirabeau szerint „a legsérthetetlenebb szabadságot” — lábbal tipró jogintézmény? — az ellene folyó harcnak a magyar burzsoá sajtójog kialakulása és fejlődésének főbb vonásai tekintetében milyen történelmi állomásai voltak? — ezekre a kérdésekre egy-két sommás mondat az előszóban, két erősen kivonatos törvényidézet az első részben a legjobb akarat mellett sem értékelhető elégséges válasznak. Pedig az olvasónak a kötet csaknem nyolcszáz oldalnyi anyagához szüksége lett nolna a kérdések megválaszolására. II. A sajtószabadságot, mint az állampolgári jogok egyikét, a polgári forradalmakat követő alkotmányok deklaráltak először annak a harcnak az eredményeként, amelyet a feltörekvő burzsoázia a minden szabad gondolat közlését korlátozó és akadályozó, minden szabad gondolat hirdetőjét mind politikai mind világnézeti szempontból üldöző feudális cenzúra ellen vívott. Európában legelőször az 1789-es francia forradalom deklarációja, ezt követően az 1791. évi francia alkotmány 11. cikke nyilvánította ki törvényi formában a sajtószabadságot. Hazánkban a XVIII. század végén a XIX. század elején vált erőteljessé a küzdelem a cenzúra ellen — a sajtószabadság kivívásáért. Az 1790. évi országgyűlés — a növekvő ellenállás hatására — bizottságot küldött ki a sajtószabadság törvényes, szabályozására, ám nem többről volt szó, mint arról, hogy a cenzúrahivatalokat ne a király és a központi hivatalok, hanem a magyar országgyűlés töltse be. A cenzúra eltörlésének még csak a gondolata sem merült fel az országgyűlés rendi többségében. A sajtó szabadságáért megindult a küzdelem, a cenzúra elleni harc, támogatója volt ebben az időben több vármegye iSj amelyek — mintegy a sajtóval kapcsolatban megnyilatkozó önkény ellenhatásaként — országgyűlési felirataikba foglalták a sajtószabadság követelését. Abauj vármegye felirata a sajtószabadságot a közszabadság biztosítékának minősíti, Bihar vármegye u szabad sajtóban látja az önkény korlátozásának- egy legerősebb eszközét és feliratában azt is kimondja: ahhoz, hogy be tudja tölteni hivatását, a sajtót fel kell szabadítani a cenzúra nyűge alól. Gömör vármegye tiltakozik, hogy a cenzúrát királyi jogként minősítsék, írván: „a szabad gondolkodás jussa feljebbvaló minden polgári jussnál”: majd tovább: „a józan ész kívánja, hogy az ember szabadon írhasson a fejedelemről, a törvényekről, sőt Istenről is”, „mit ér az ész, ha nem szabad használni?” A magyar jakobinusok Is a sajtószabadság úttörő harcosai voltak. Martinovics Ignác- „Felhívás a magyar néphez az emberi jogok és az új alkotmány érdekében” című munkájában már a sajtószabadság polgári követelését fogalmazza meg, azt sürgeti, hogy a sajtó- szabadságot alkotmányos szinten kell szabályozni. Hajnóczy József állást foglal a sajtó cen- zuramentessége, a polgári sajtószabadság biztosítása mellett, s azt írja: „az önkényes hatalomnak megfelelő korlátok közé szorítására -nincs biztosabb orvos-szer, mint a sajtószabadság”. Történetileg a magyar jakobinusmozgalom bukása zárja le a sajtószabadságért, a cenzúra ellen folyó küzdelemnek e szakaszát. Ä sajtószabadság követelése — éppen a jakobinusmozgalom társadalmi bázisának csekély volta és az akkori magyarországi gazdaságitársadalmi viszonyok következtében — nem hozott eredményt, sőt: ellenkező előjelű hatást váltott ki. „A sajtó — írja erről az időszakról Kene- tíi Géza — egészen a hatalom kezébe került és minden szabad mozgását elveszíti. El lehet mondani, hogy 1790-től 1820-ig Magyarországon valóság szerint az volt a sajtójog, amit maga a király — a kir. kancellária és a kir. helytartó- tanács által — parancsolt.” III. A reformkor eszmei-politikai, társadalmi mozgalmaiban bontakozik ki a sajtószabadságért, a cenzúra ellen vívott harc második szakasza. A sajtószabadság — az ország függetlenségéért és polgári átalakulásáért megindult küzdelemnek elsők közötti követelése volt. A harc egyes állomásai: a megyék és az ország- gyűlés újabb cenzuraellenes tiltakozásai, Kossuth fellépésével az Országgyűlési Tudósítások, majd a Törvényhatósági Tudósítások, Kossuth Pesti Hírlapja, Széchenyinek munkáiban publikált sajtópolitikái nézetei, . Széchenyi— Kossuth vitája (Kelet Népe — Felelet), Táncsics Petőfi fellépése a sajtóban és egyáltalán: a negyvenes évek — a feudális cenzúra eltörlése melletti, majd a polgári sajtótörvény követelését is kitűző — politikai küzdelmek jelezték. A sajtószabadságot végül is az a népmozgalom vívta ki, amely Kossuth javaslatain is túllépve a közös teherviselés, az esküdtszéken alapuló bűnvádi eljárás, az egyenlőség alapján nyugvó képviseleti országgyűlés követelése mellett „alkotmányt megerősítő boltozat”- ként jelölte meg a sajtó szabadságát, s 1848. március 15- én a Tizenkét Pontban ezt elsőnek rögzítette. Az első magyar sajtótörvény — az 1848. évi XVIII. törvénycikk — az akkori belga sajtótörvény, és á francia júliusi monarchia sajtójoga alapján készült. Bevezetője a cenzúra ellen folytatott harc eredményére utalóan adja meg a sajtószabadság törvényi megfogalmazását : „Az előző vizsgálat eltöröltetvén örökre, s a sajtószabadság visszaállíttatván, ennek biztosítékául ideiglenesen rendeltetnek: 1. §. Gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti.” ... Az első magyar sajtótörvény megalkotása a nemzeti függetlenségért és a polgári átalakulásért folytatott, forradalmivá vált harc nagy vívmánya vólt, de már magán viselte a burzsoá jogfejlődésben a ter- mészetjogias felfogást mindinkább háttérbe szorító, a sajtó- szabadság megvalósulását korlátozó elemeket. Ezek elsősorban a törvény sajtóvétségek- ről szóló fejezetében és az időszaki lapok indításához szükséges személyi és anyagi (kaució) feltételekről szóló szakaszaiban találhatók fel. összefoglalva: az 1848. évi XVIII. törvénycikk a cenzúra eltörlésével, annak törvényi kinyilvánításával, hogy sajtó útján mindenki szabadon közölheti, terjesztheti gondolatait, jogszabályi foglalatát — mintegy törvényi fogalmát — adta a polgári sajtószabadságnak. Ez azonban az adott gazdasági, társadalmi, politikai helyzetben, a társadalmi rendjét védő uralkodó osztály — vagy inkább osztályok — által éppen a sajtószabadság „rendszabályozására” alkotott jogintézményi korlátok miatt — következetesen1 mm érvényesülhetett, nem sokkal több mint némesveretű deklaráció maradt. Az 1848-as sajtótörvény közvetlen végrehajtására a szabadságharc eseményei, majd bekövetkezett bukása miatt nem került sor és hatályát csak az 1867. évi kiegyezés utáni kormány állította visz- sza azzal a végrehajtási utasítással együtt, amelyet ugyan még 1848-ban kidolgoztak, de a sajtótörvény sorsában osztozva szintén nem került megvalósításra. A kiegyezést követően — kisebb változásokkal — az 1S48. évi XVIII. törvénycikk volt érvényben egészen 1914-ig, a második sajtótörvény kihirdetéséig. Az 1914. évi XIV. törvénycikk — ezt különösen hangsúlyozni kell — a „sajátos magyar imperializmus” jogalkotása volt. Magyarország az első világháború küszöbén állt, s a kormánynak olyan sajtó- törvényre volt szüksége, amely biztosította számára a sajtó kézbentartását. Az 1914. évi XIV. törvénycikk ilyen sajtó- törvény volt. A törvény — a magyar sajtójogban eddig i.-m: rétién — két újítást vezetett be: a helyreigazítást kényszert és a kártérítési Itötelezettséget. Mindkét intézmény hatékony fegyver volt a kormány kezében, hiszen a helyreigazítási kényszer alapján valóságos tényeket közlő írásokat is „helyre- igazítathattak” — azaz a kormány álláspontja, agitációja az adott kérdésekben, mint „helyreigazító nyilatkozat” — „törvényes alapon” bekerülhetett az ellenzéki sajtóba is. A kártérítési kötelezettség pedig anyagi létében is fenyegethette azt a lapot, amely akár csak meg is kísérelte a kormány politikájának ellenzékét. Ezeken túl a törvény a sajtóeljárás szabályaiban olyan formai megkötéseket is tartalmazott (a bizonyítékok előterjesztésének rövid határideje; a határidőn túl beterjesztett bizonyítékok figyelmen kívül hagyása, stb), amelyek rendkívül megnehezítették az újságírók számára a valóság bizonyítását. A törvény — mint a háborúra készülő imperialista kormány sajtójoga — kihirdetése után alig több, mint három hónappal kitört az első világháború és életbe léptek a háború esetére szóló kivételes intézkedések, amelyeket az antológia is ismertet. Ezek az intézkedések különösen szűk korlátok közé vonták a törvényben egyébként is már alaposan megtépázott, de még mindig fennen deklarált sajtószabadságot. IV. A két világháború közötti — a Tanácsköztársaság leverését követő két és fél évtized alatti — időszak sajtójoga az ellenforradalomból kinőtt fasiszta rendszernek felelt meg. Elvileg az 1914. évi XIV. te. hatályát állították vissza, gyakorlatilag azonban a törvény számos rendelkezését más törvénnyel, illetve törvényben foglalt felhatalmazás alapján kibocsátott rendéletekkel hatályon kívül helyezték, illetve módosították. A Horthy- Magyarország sajtójogát az 1914. évi sajtótörvény maradványain, a Btk. vonatkozó szakaszain kívül alapjában véve a következő jogszabályok alkották. Az 1938. évi XVIII. törvénycikk, amely hatályon kívül helyezte a sajtótörvény ama rendelkezését, hogy időszaki lapot- mindenki alapíthat, új lapok, hírlaptudósító újságok, hírszolgáltató-gyűjtő és közvetítő sajtószervek alapítását előzetes engedélyhez kötötte; felhatalmazta a kormányt a megjelenő időszaki lapok engedélyezésének felülvizsgálatára, elrendelte a nem időszaki lapoknak a királyi ügyészség által való hatékonyabb ellenőrzését; Az 1938. évi XV. törvénycikk, amely a fasiszta Sajtókamara létrehozásáról intézkedett (& kötet nem is tesz említéfct erről) és szabályozta az időszaki és nem időszaki lapoknál alkalmazható zsidók arányszámát. Az e törvényt módosító 1939. évi IV. törvénycikk pedig még tovább ment az előző törvény diszkriminációs intézkedésein; az 1939. évi II. törvénycikk — az úgynevezett honvédelmi törvény — a kivételes hatalom alapján kibocsátott sajtóvonatkozású rendelkezésekkel együtt arra hatalmazta fel a kormányt, hogy háború idején, vagy az országot közvetlenül fenyegető háborús veszély esetén kihirdetett kivételes hatalom hatályának tartama alatt az ország területén megjelenő minder. időszaki és nem időszaki sajtóterméket ellenőrzés alá vonjon; tiltó rendelkezéseket adhasson ki a kül- és belföldi lapok terjesztésével kapcsolatban, korlátozhassa a lapok oldalterjedelmét és megtilthassa a hadviselés érdekeit, vagy az ország egyéb fontos érdekeit veszélyeztető belföldi időszaki lap megjelenését és terjesztését. Az 1914-es sajtójogi alaptörvénynek a sajtószabadságo- deklaráló első szakasza („Sajtó útján mindenki szabadon közölheti és terjesztheti gondolatait”) változatlanul hatályban volt. De a csak 1940-ú — az előző törvényekké együtt — megjelent ötvenkilenc rendű, sajtóval kapcsolatos, Illetve a sajtóra is vonatkozó korlátozó jogszabály úgy körülzárta, hogy az nerr lehetett más, mint a feudál- kapitalista rendszeren nyugví Horthy-fasizmus szabadság; arra, hogy a sajtó szabadságé nak demokratikus látszatát i felszámolja a kizsákmányoli uralkodó osztályok, az impe'- rialista háború érdekében. ★ E megjegyzések semmi sem akarnak levonni a gyű) temény értékéből, és nem i: a kötet céljának félreértéséi alapulnak, hanem egy esetle ges — az olvasóközönség ér deklődését tekintve, felfétle nül indokolt — bővített, vagy az érintett problémakörrel ki egészített második kiadá, szempontjából érdekesek ta Ián. Egyébként a kötet sajtó peri anyaga, dokumentuma igényes válogatásra, célratörő szerkesztési munkára utalnak összességükben a sajtótörténe ti, sajtójogtörténeti kutatá: szempontjából is gazdag for rásmunkául szolgálhatnak. Dr. Dér Ferenc
