Pest Megyei Hirlap, 1966. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-20 / 197. szám
« ^R^úriap 1966. AUGUSZTUS 20.. SZOMBAT BARATH LAJOS; Egyszerű utasok E rdőkkel tarkított hegyekhez szokott ember vagyok. Hegy után domb következik, az egyiken akácos, a másikon sötét lombü tölgyes vagy bükk —, de mái- a nyéki útelágazás után puszta a vidék. Úgy puszta, hogy sehol hegy, az akácosok is laposan fészkelnek. Szederkényig még csak bírtam magammal, sőt, a Tisza-hídra is emlékszem, ám Polgáron rámébresztett a szomszédom. — Megengedné... ? — s kikászálódott mellőlem. Hatalmas ember volt, kemény fekete kalappal és esernyővel. Az ernyőt ötven évvel előbb csinálhatták, egy egész család számára. — Tíz percet várunk; megihatunk valamit — s közvetlenséggel rámkacsintott. Merev, sajgó nyakizmomat tapogattam, s megpróbáltam lenyelni a kábultság nyálát. A fekete kalapos bizalmas mosollyal az arcán várakozott. de amikor látta, hogy nem mutatok hajlandóságot a reggeli snapszhoz. hat elindult egyedül. Divatja múlt fekete ruhája kikandikált a kopott ballonkabát alól, hatalmas talpai óvatosan kitapogatták a legmegfelelőbb helyet a lépéshez. Az ajtóból visszanézett. Kicsit bo- csánatkérően, kicsit csalogatóan. „Vigyél el a ...” — gondoltam magamban. Ha nem ébreszt fel, akkor a korai felkelést megtoldhattam volna egy jókora szundítással. Egy öreg néninek magyarázott visszatérőben, s amikor elnézésemet kérte, hogy újra zavar, vidáman az arcomba bámult. Igen, bámult. Mert mi közöm nekem ehhez az idegen emberhez? Felriaszt álmomból, és meginvitál pálinkát inni, amikor nem is tudhatja, hogy szeretem-e, vagy nem. Vizsgál a különös szempár, végigmér, belém igyekszik látni. Megtapogatja frissen borotváit arcát. Nehéz, tömpe ujjait végighúzza a bőrön; ujjhegyeibe belerágta magát a munka és az idő, csíkoznak rajta a fekete vonalak. — Jó ez! — int ki az ablakon. — Az eső ilyenkor kell.., V alóban, közben eleredt az eső is. Lehetséges, hogy ez ál- mosított el annyira. Meg persze az egyhangú táj. Tanya tanyát követ, s a változatossághoz szokott szemem belefáradt e furcsa libikókába. — Ilyenkor kell az eső — mondom én, hogy szóljak valamit. Végtére is az öreg nem bántott engem. Jóakaratú és indulaté ember, látszik rajta. Hogy tolakodó is egy kicsit? — Debrecenybe? — kérdi erre. így mondja. Amikor megismétli, akkor sem másként — Oda — felelem. — Én is Debrecenybe utazom — mosolyog rám. Szemében még több a bizalom, a kölcsönösség jele. Mert, ha már egy városba utazunk, még azt is kiderítheti egymásról az ember, hogy atyafiak vagyunk. Eleresztem a közlését a fülem mellett, inkább nézem a tájat. Tanya és dűlőutak. rajta aprócska emberek, építkezés és az egyik útmenti házon egy felírás: „Ez a tanya eladó!” Az öreg is szorgalmasan vizsgálódik, ki az ablakon. — Nem erre valósi? — Nem! — En se! Csak utazom Debrecenybe. Meg kéne mondani neki, högy nem „nyövel”, hanem „enne!” kell ennek a szép városnak a nevét kiejteni. De akkor meg elvitatkozna, és soha nem hagyna békén. Sóhajtok inkább és nézem a tájat. Megkínál cigarettával, én tüzet adok, s amikor kényelmeskedve pöfékelni kezdünk, már szánom magam a makacsságomért. Köhögtet az erős Kossuth-cigaretta. A snapsz nem ártott volna a zsibbadt gyomornak, talán a nyakizmaimat is kiengesztelte volna a szesz jótékony forrósága. Az öreg egyre sűrűbben nyálazza az ajkát. Hátradől s hetykén pöfékel. Közben rám-rámnéz, vizsgálja közömbös arcomat, s amikor már sokáig ülünk szótlanul, megjegyzi. — Régen én nem is jártam ebben a városban. Nagyka- nvizsán katonáskodtam, meg kint Bécs mellett... Debrecenybe csak mostanába jártam. Az utóbbi években. őst már meg kell tudnom, hogy mi az isten nyilát keres az öreg az utóbbi években az ő Debrecenyében Nagykanyizsa után. Addig úgy sem nyugszik, amíg ezt el nem mondja. Van az emberekben egy közlékenységi hajlam. — Aztán minek tetszik Debrecenbe utazni? — Minek? — kérdez vissza, hogy bizonyosságot kapjon érdeklődésemben. — Hát... az avatásra! — hunyorog, s már nem is szürke szemének színe. Élénk kék, amilyen lehetett húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor nem kopott meg hajának színe sem. s amikor a kemény fekete kalapban, jóképű fiatalembernek számíthatott, s keze sem nehezedett el a munkában. — Mert két orvosfiam van nekem ... — Igyekszik szerény maradni, s nem kifeszíteni a mellét. — Kettő, bizony! Az ujjak újra végigsimítják a frissen borotvált állat: így nézve, a kifényesedett szempárt és az ujjat, az utóbbi még fáradtabbnak, még tömpébbnek, még nehézkesebbnek tűnik. Szinte nyomasztóan ránehezedik az öt kérges ujj az arcra, a homlokra, a kemény fekete kalapra, az autóbuszra és az elsuhanó tájra, tanyástól, bekötőutakkal, iskolába igyekvő gyerekekkel együtt. Az öt, roppant, bogas ujj kozmoszt tartó oszlopnak tetszik. S rámkacsint a megfiatalodott szempár. És mintha a kacsintásában csengne az egyszerű kérdés. A hetvenkedő, magáról magfeledkezett, örömmel teli kérdés: „Na?” — Hát, ez igen! — csúszik ki a számon. — Gratulálok. — Köszönöm — szégyenkezik az öreg egyszerűségében. Kezet rázunk. Jó erős az öreg marka. Meleg és kemény, mint a munkálandó vas. 0 zután nem is igen beszélünk a végállomásig. Most már szeretnék többet tudni az öregről, de az meg csak elégedetten szívja cigarettáját, és kibámul a tájra. Az esőről hümmögött valamit, mely nyárias melegen zuhog a földekre, az útszéli fákra. Most már nem néz rám titokban, hiába lesem, várom. Időnként összeráncolja homlokán a bőrt és mosolyog egy felet. Miközben hunyorog, önmagát figyeli az ablak tükrében, s mintha azt mondaná: „Na, fiú, hát ez rendjén volna eddig!” Az esőverés csak nem akar megszakadni, ömlik serényen s még borzongat is a friss idő. — Na? — kacag rám tekintetével az öreg. — Már debreceni utcán állunk, egy eresz alatt, s keservesnek tűnik a szűnni nem akaró esőzés. — Egy felet... Reggel, különösen korán reggel, jólesik egy snapsz... Kacsintok. _ Hát... — tettetem a bizonytalant. — De jó erőset. — Jó erőset. A fiaimra! — Azokra! — mondom, s egyszerre szánom engesztelőnek és kiengesztelésnek. Az öreg már szalad is előre, át a túlsó oldalra., egy barátságos kiskocsmába. Alig birok a nyomában maradni. V $ S 5 Halványodó mítosz a kenyér? Nem tudjuk, milyen, mekkora éhínségek lehettek akkor Kis-Ázsiában.) ——------ olvastam I Meglepődéssel | nemrég,---------------------- hogy mi m a "varok körülbelül a kiegyezésig — de az Ormánságban például az első világháborúig — ugyanúgy arattunk, mint a bibliában megelevenített régi népek: sarlóval! A sarlós aratás lényegét így foglalja össze egy ma is élő öregember: „Akinek volt három hold gabonája, az hat hétig is elara.to.tt.” Ugyancsak a kiegyezés idejéig Magyarországon a talajművelés legfontosabb eszköze a faeke volt, és ennek csupán földet hasító része készült vasból. És egészen a századfor- du’óig kézzel vetettünk, kézzel csépeltünk, a pelyvából lapátos szórással tisztítottunk. Arcod verejtékével... 1870 és 1910 között lépett csak a sarló helyébe a kasza, a kézi cséplés, kézi vetés helyébe a gépi. (De a kisparasz- tok egy része még tíz éve is kézzel vetett!) Miért ilyen későn? Az iparunkat, és ezáltal mezőgazdasavunkat is megbéklyózó idegen. önkényuralom mellett hozzájárult ehhez a parasztok konzervativizmusa is. Mert az ember nemcsak az addig bevált régi igazában szokott kételkedni, de gyakran az újéban is. És a parasztot a régi termelési eljárásokat átszövő ezer apró szokás, hiedelem kötötte a tegnapihoz. A meghonosodott új aztán úi hiedelmeket, szokásokat hozott létre, amelyek keveredtek a régivel. Ezek sokszor ünneppé. örömmé avatták a szántás- vetést, a betakarítást. ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: Rozs, rozs Rozs, rozs... A mező keskeny útja isten tudja, hova vezet, a huzalok, hosszan kinyúlva, jajonganak a táj felett. Rozs, rozs... A kék látóhatárig semmi mást látni nem lehet, csak egy lovas sapkája látszik, s autó ver porfelleget. A rozs lehajlik. Az időnek nagy súlya lassan ült reá... Az aratás napjai jönnek. A tenyeredet tedd alá! Kalász. Aranyló, tiszta sárga, négyszögletű hasáb, tömött.,. Fáradt tartani tonna számra a kenyeret földünk fölött. Lothár László fordítása Németh Endre rajza DARAZS ENDRE: Hajnal a Dnna^parton Egy csillag int még, a sereghajtó. Biztatón int, hogy mind visszatérnek — Különben már minden kék és arany, Mert nappal ez F,.s felette felhők márvány karzata és azon Óriási, láthatatlan kórusok. Csak egy gally-intés kellene Es felzendülne máris az ünnepi zene. Valami mindig közbejön. Most mély bűgás. Gabonaszáliító hajók vonulnak a Dunán, Csupán , Szelid, kék árnyak, egymás nyomán. Odaát az Országház Szélesvállú tömbje, Akár egy szónok a mellvédre, A rakpartra támaszkodik S hallgatása súlyos. Am, máris beszélni kezd. Ha elmegy feje — kupolája — fölül Az a harsogva kerengő kis gép. Valami mindig közbejön. Ülök a parti csendben, De kórusok harsognak bennem Es egymást váltják megfontolt beszédek. Arról, Hogy a mi korunk írja le A bejárható mindenség alkotmányának Kezdőszavait... i szokás volt, hogy a gabonafélét g ------------------- férfi vesse. Í J (A hüvelyes növényeket meg ^asszony.) Az őszi búzát kis- ij asszonynapi, a tavaszit nagyíj pénteki harmatra tették ki. jj Egyes vidékeken anyatejet | cseppentettek az elvetnivaló j; búzára. Máshol a szomszéd | földjéből lopott földet kever- í; tek hozzá. S a vetés kezdetén íja fejükön át hátraszórtak egy íj marék magot a gonosznak, jegyet a szegényeknek. ^ Aratáskezdéskor két gabo- íj naszálat a derekukra kötöttek ÍJ fájás ellen. A marokszedők, ^ kötélcsavarók, kévekötők dacoltak, a kaszálás csendben § folyt. Az utolsó aratási napon ^ reggel 6 és 12 között aratási >5 koszorút fontak, vidékenként !j különböző alakút. Piliscsabán ^ például ..kalászharangot”, „ka- Cászházikót”. (Olyanok voltaki ÍJ mint némely modern szobor, ^amelynek vázát készítője len- & ?ő fémlapokkal szerkeszti egy- |beú § Következő évben az aratási $ koszorúból kimorzsolták a sze- ^ met, és a vetőmagba keverték. ^ Igv örökítették át a múlt ered- ^ menyeit a jövő termésébe, jj mint ahogy a régi kenyér 5; tésztájából vett kovász az újat íj dagasztja, erjeszti. 5 % —-——----------; néhány évvel * Emlékszem. | ezelőtt —------------------- nem sokkal a t sz-esítés után — egy francia vendégem volt az aratási időben. Naponta elült egy-két órát a tévé mellett. A Híradóban mindennap megszemlélhette azt, amit a sajtó berkeiben aratási kampánynak hívnak, s amely a képernyőn többnyire alulról fényképezett kombájnosokkal, premierplan- ban felvett kerekekkel, a hullámzó búzatengerből kinőtt fejű tsz-elnökökkei stb. jelentkezett. Francia vendégem egyszer jelezte, hogy náluk ilyesmi nincs. Márminthogy nincs náluk aratási kampány. — Hát mi van? — kérdeztem. — Learatnak. Az idén, az aratási időszak elején, egy reggel beállítottam egy tsz-be. Az aratásról, az aratókról kérdeztem az elnököt és a főmezőgazdászt. (Mindkettőt bent találtam szobájukban, ahol rendes munkájukat végezték, miután már hajnalban végigjárták a határt.) — Maradjon itt a faluban, este majd beszélhet azzal a tizenöt emberrel — mondták. A faluból tizenöten arattak. A község meg élte a rendes életét. A tsz többi tagja is addigi dolgát végezte. Nem volt az idén a mi lapunkban sem aratási kampány. Learattak, és kész. Megettem két zsemlét, de még éhes vagyok. Kimegyek, felvágom a harmadikat, megkenem körözöttel, s egyúttal feldobom a szekrény tetejére a tegnapi, száradó kenyérvéget. És ezen csak apám fogja csóválni a fejét. Mert nekünk, fiatalabbaknak a kenyér szó szinte teljesen elvesztette azt a jelentőségét, amiért nyelvünk például még húsz-harminc éve is a búzát életnek nevezte. A stilisztika ezt a nyelvi jelenséget jelentésszűkülésnek nevezi. Az ENSZ statisztikája sze- a világon ma több mint J egymilliárd ember éhezik, jj Padányi Anna J rint \ —------------ valami uzsonI Kimentem j nát keresni az j ----------------- éléskamrába. ■ A piros-fehér műanyag ke- ! nyérdobozban néhány mai I zsemlét, és egy tegnapról ma- : radt negyedkilónyi kenyérvé- j get találtam. Ha ez a kenyér : nem fogy el ma este — s én ; biztos, hogy nem fogom meg- | enni — holnap végképp nem I kell senkinek. Felkerül majd ja konyhaszekrény tetejére, a : papírdobozba, amelyben már i púposra halmozódott a száraz j kenyér. Ezen a kenyértömej gén csak apám csóválja néha ja fejét, a család többi tagjá- j nak az okoz dilemmát, mit ; csináljunk vele. Azért a pár í forintért, amelyet adnának ér- j te, nem érdemes gyalogolni, j cipekedni. Régebben eljárt jegy bácsi Albertfalváról, zsák- j ban hazavitte a malacainak, j Mostanában nem jön: biztos j talál elég száraz kenyeret kö- i zelebb is. , j ^ : A szemétbe azért még sem > j dobhatjuk. § ; S ; Néhány kép jelenik meg ^ | előttem gyerekkoromból. Hogy í j rendes szokás volt a becsön- íj j gető koldusnak egy szelet ke- í ! nyeret adni. És hogy mindig í : rám szóltak, ha véletlenül le- ?j j ejtettem egy darabot. És hogy jj j ennek okát nem egészen értet- ^ | tem, mint ahogy az ima sző- j : vegét sem: mindennapi 5 j kenyerünket add meg nekünk í I ma” — hiszen már számon íj | tudtam tartani szüleim beszél- íj í getéséből, mik azok a dolgok, jj : amelyeket nem tudunk meg- jj ; venni, de a kenyér nem szere- jj > pelt közöttük. j; i í í p——--------— a vajas í • I BpMiarapoK j zsemlémbe^ ! --------------------- leveszem íj ! a bibliát a könyvespolcról. íj ■ N > Szerintem az ószövetség, ez I a komoran burjánzó dráma a í ! főszereplők felvonultatására ^ í alkalmat adó előjáték után ^ ! valójában ott kezdődik, ahol jj ! az eLső ember kételkedni kezd ^ j parancsolja dogmáiban, és a íj ! tiltott almába harap. (Az § : ószövetség egyébként követ- jj : kezetesen kísértésnek je- t i löli a legnagyobb emberi tu- $ ■lajdonságok egyikét, a két el- í : kedést, mely valóban kísérte-$ : fezéire ösztökéli majd ebben íj ; a drámában is, és a többi ^ S megírt és megíratlanban is ' ! mindig az embert, hogy tu- jj j dás-gyümölcsökbe haraphas- $ j son, s hogy aztán se legyen |j jelégedett; mindig újból kétei-$ jkedjen.) Miközben az angyal ^ ! lángpallosának világánál ^ ! hömpöljmgve megindulhat a $ i zsidó dráma, hétköznapian és 5 j tárgyilagosan szól az Ádám $ jután küldött átok: Arcodé jverejtékével keresd^ Sraeg kenyeredet S í íj ; Az ószövetségi dráma embe-t; í ri szereplői később sem szűn- í j nek meg kételkedni. íj í í j Mikor istene negyven évig a s í pusztába menekíti választott í í népét — hol tenyerén őrizve,^ j hol ostorozva őket — se nép í j már tán unja is ezt a szenve- $ j désekkel oly bőségesen tűzdelt j j kiválasztottságot, és olyan is- j j tenen töri a fejét, akit esetleg j 5 ő választana — ismét kísérte- 5 J ni kezdi a régit, azaz kétei- í J kedik benne. „Tud-e az Isten í j — mondották — asztalt teríte- j jni a pusztában? Pedig amikorj í az égre sűrűn felpillantva ezt j í kérdezgették, akkor egyesj í próféták, könyvek, zsoltárokj 5 emlékezete szerint nem is vol- S j tak éhesek. Ha azok lettek S ^ volna, nem maguk választotta j j istenük jótéteményének ve- i ^ hették volna az ajándékot,; | amely így, csupán hatalmat j ^ akarván éreztetve velük, bi- j ^ zony kissé ijesztő lakoma le- j ^ hetett „Ekkor ő parancsot! ^ adott fenn a fellegeknek, És j ^ megnyitotta a mennynek aj-! $ tait és mannát hullatott ne-! S kik eledelül.” j ^ : ^ Krisztus már jobban szeret- j í te a kételkedő embereket aty-! í jánál — hiszen maga is sokat i $ kételkedett önmagában — s i ^ nem fenyegető égi, de szelíd j ^ földi kenyeret adott: öt ke-j § nyérrel, két hallal elégítette j ^ meg a bámulására, hallgatásá- j ^ ra egybegyűlt tömeget S ké- j ^ sőbb, amikor közeledni érezte; § saját drámájának betetőzését, j § magát, szeretetének szellemét i ^ a kenyér színében ajánlotta az § embereknek. S í (Ezekért a bibliabeli dolgo- | kért nem szabad kidobni a | kenyeret? És a bibliában mi- jjj ért szerepel olyan gyakran, í olyan jelentős példázatokban
