Pest Megyei Hirlap, 1966. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-20 / 197. szám

1966. AUGUSZTUS 20., SZOMBAT

tiecret

K/tírlao

MÓRA FERENC:

MINDENNAPI

KENYER ÜNK

N

ár nagyocska gyerek voltam, ] lehettem olyan ötödfél eszten- I dós. és már körül tudtam buk- i fencezni a pernyés gödröt, ha senki se látta. Ugv látszik, politikusnak készültem, azonban hamarosan kiderült, hogy nem való vagyok erre a pályára, mert a nyilvánosság előtt nem tudok bukfencet vetni. Pedig a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasadékán keresztül. Zsibrita Jóska volt e fél szem birtokosa. velem egyidős gentleman, akihez a legöszintébb irigység fűzött. Tudniillik, Jóska függetlenítette magát a polgári divattól és télen viselt szalmakalapot. nyáron pedig akkora báránybőr- süvegben járt, hogy abba belefért volna a D7,singisz kán feje is. Ezt azonban nem azért tette nevezett kortár- sarn. mintha szembe akart volna helyezkedni a Daru utcai társadalom világfölfogásával, hanem azért, mert télen az öreg Zsibritának kellett a sapka és nyáron ő hordta a szalmából készült párszárítót.

Elég az hozzá, hogy Jóska bekukucskált a kerítésen, ami még nem lett volna baj, de tudtomra is adta, hogy jelen

van:

— Ját.jak!

Én akkor éppen a fejem tetején álltam. de a következő pillanatban már benne voltam a pernyében. Szerencsére puhára estem és így politikai pályám anélkül ért véget, hogy csontom tört volna. Azóta meggyőződtem róla, hogy előbb-utóbb minden politikus belebukfencezik a pernyés gödörbe, s minél később esik bele, annál nagyobbat puffan.

Nem is azért emlékezetes nekem ez a tél végi nap, hanem azért, mert akkor ettem először háromfogásos vacsorát.

Letapogtam magamról a hamut és foeoldalogtam a szobába. Szerencsére szülém semmit se vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatya- fiság könyvébe. Odakuporodtam mellé a padkára, a hóna alá fúrtam a fejemet és néztem, hogy mozog a szája:

— ö-rül-je-tek és vi-gad-ja-tok, mert a ti ju-tal-ma-tok bő-sé-ges a tneny-nj'ek-ben.

A voces paginarum hamar elaltatott. Mikor fölébredtem, még mindig ott ültünk a padkán, az óltetőről besütött a frissen esett hó, a félhomályban is ki bírtam venni a szülém arcát. Most már lecsukott szemmel, könyv nélkül imádkozott.

— Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma . ..

— Édesanyám — állítottam be közé és a jó Isten közé —, mit vacsorázunk máma?

Először végigmondta a miatyánkot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet, aztán felelt:

— Háromfélit: kenyeret, haját, bélit.

Á

zt mondtam erre. jobban szeretnék csak kétfélét enni, úgy mint máskor. Szalonnát, kenyérrel.

— Jaj. gyermekem, a szalonna most elment adóba — vette elő anyám a kanapé sarkából az abrosszal letakart fél kenyeret. — örüljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadja a jó Isten.

Arról persze, még akkor semmit se tudtam, hogy minden államnak támasza és talpköve az adó. s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk. az volt a hivatása, hogy fél oldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Istenről azonban már tisztább fogalmam volt. Tudtam, hogy ha akart volna. legalább egy kis vajalját adhatott volna a kenyérkéhez. No. majd. ha apám hazajön — gondoltam magamban. Oda volt dohányt vágni Ring kapitány úrnak és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzeti színű árpacukrot ne hozott volna.

Félálomban voltam már, mikor hazatért, de bizony semmivel se verte ki az álmot a szememből. Csöndesen ült az asztalnál, elmorzsolt egy karaj kenyeret, megivott utána egy kancsó vizet és csak akkor szólalt meg. mikor pipára gyújtott. Akkor is csak annyit mondott:

— Az istene ne legyen ennek a rossz háznak, legjobb volna felgyújtani, akkor nem nyúznának az adóval.

Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk, ropogott a nádtető, mint disznóöléskor a szalma. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tűzben.

— Mit csinál, édesapám? — kérdeztem.

— Megpörkölöm, fiam, ezeket a disznó kosiebálókat.

A koslebálók azok az úriemberek voltak, akik házról házra jártak minden esztendőben és konskribálták az adót. Egy mérges városi írnok, aki ka- lamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az összeírási íveket és a tintásüveget. No, meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat. Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szememből, az első dolgom volt, kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetőt. Megvolt friss jó egészségben, a nagy mohacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból.

— Más baj van itt — szólalt meg bennem a lelki ismeret. — A Lacika gombja miatt fogta el a jó Isten a kenyerünk mellől a szalonnát.

L

acika a legrongyosabb szabó volt, aki valaha a világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágokra és kabátokra. Már úgy ötven felé járt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyű volt, mint a gyerek. Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig mindig „fiatai- ember”-nek szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk vecsemye után és lámpagyújtásig segített az apámnak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászálódott és a nyakamba akasztotta a botja kampóját.

— No. fiatalember, hogy kell szépen

köszönni ?

— Éljen a negyvennyolc! — rikkantottam el magam, mire Lacika elégedetten megveregette a vállamat, és megígérte, hogy ha az Isten élteti, akkor ő nevel belőlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni, olyant, mint az övé.

Nem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztő, aki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, amihez fogható szépet nem fogok már látni ebben az életben. A gomb piros csontból volt. de fekete karimával és az eredeti hivatása az volt, hogy női keblen fogja össze a kabátot. A Lacika atilláján azonban csak mint Fart pour Fart nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig őrajta pihent meg. ha galambepéjét fölkavarta a politikai szenvedelem.

Hát ez a gomb volt az, amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, és egy óvatlan pillanatban, mikor Lacika az asztalra könyökölt, le- sodorgattam a kincset az atilláról. Meg kell vallanom, hogy a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig sem haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beKUCZKA PETER:

Messze volt a föld

Nem volt soha egy talpalatnyi földem, egy szem gabonám nem termelt soha, Nem féltein, hogy a vetéseket zölden szétveri a jég szöges ostora.

Nem szántottam és soha nem vetettem, városban éltem. Messze volt a föld. Áru voltam s áru volt a kenyér is, amely az ételem mellé került.

De három éve, napi munkám mellett, mint a gazdák figyeltem az időt, mert bekúsztak a városba a földek, bekúsztak a gyárakba a mezők.

Mint gazda figyeltem a vetésekre, figyeltem, kalászba hogyan szökik, Van-e a szomszédnak szántani ökre és hogy a szőlőt mikor kötözik.

Gondommá vált, hogy jó-e a vetőmag, aratni kell, éles-e a kasza.

Gondommá vált, mit termelnek a

gyárak.

Gondunkká így vált az egész haza.

Ma új kenyér került asztalomra.

Most szegjük meg. Vég párolog. Meleg ^ Barna a héja, s úgy fogom marokra, J mint megszorítok egy parasztkezet. /.

osontam az öreg templomba, s az oltárterítő megcsókolásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Ur asztalára. Talán egyszerűbb lett volna a Lacika zsebébe csúsztatni, de akkor a jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a barátságot helyreállítani.

S azon az estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám:

— No, cselédem, kertészpecsenye lesz a vacsoránk.

Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sülttököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök és elnyálká- sodik a méze. Visszakívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Máriának, a zöldséges kofának hazatoltam a piacról az üres talicskáját.

Rossz esztendő járt, mostohán bánt velünk a földecske. Amit meghagyott a fagy, elverte a jég, leégette a nap.

— Az idén aszalt cseresznyét termett a cseresznyefa — vágta a sarokba esténként az apám a posztótarisznyát.

A

z is jó volt nekem már akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig.

Éliesen ődönglem az utcánk gyepes árokpartján, mikor a gazdag Dobákné, a csirkéskofa, rámkiáltott a muskátlis ablakukból:

— Te, gyerek, szaggass a malackámnak egy kis papsajtfüvet ott az

árokparton!

Szép, kövér levelű papsajtok bodo- rodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a zsebemet szép kerek papsajtocs- kával. Abból lesz énnekem jó vacso- rácskám.

Gazdag Dobákné igen meg volt elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba.

— Megállj, kenek rá mézet is — fordult be a kamrába.

De én már akkor kívül voltam a kisajtón és nekiestem a kenyérnek. De a falat nem ment le a torkomon, mert megképzett előttem az édesanyám sápadt képe.

— De jó volna visszaragasztani — néztem a megcsonkult karajra, s belemarkoltam a papsajtba. Pedig most már nem volt olyan jóízű, mint azelőtt.

Édesanyám azonban nem örült meg a kenyérnek. Inkább sírva fakadt és visszaerőltette rám az ajándékom.

— Én már megettem a másik karajt — vörösödtem el. (Azóta se esett hazugság ilyen nehezemre.)

Anyám meg azon erősködött, hogy ő is vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. (Az meg a hajába főtt krumplinak az ünneplős neve. Nem rossz étel az se. ha só is van hozzá.)

— Hanem, tudod mit? — törülgefcte meg anyám a szemét. — Eltesszük a kenyeret apádnak. Szegény ki lesz éhezve, ha hazaér a szőlőből.

Azt már nem értem ébren. A papsajttól jó álma van az embernek, nem fekszi meg a gyomrát. Csak hajnalban ébredtem föl a szóváltásra.

— Ne bántsd, fiam, jobb lesz nektek itthon — hallottam az apám szavát. — Én elvagyok kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa.

— No, minket se féltsen — kevély- kedett anyám, s belecsúsztatta a kenyeret a tarisznyába. — Jó az Isten, ma is ád annyit, mint tegnap.

H

át, éppen annyit adott. Papsaj- tocskát, sárgarépácskát, krump- licskát. De még egy darab saj- tocskát is találtunk a láda fenekén. Ott felejtődött még a télen, s úgy megkeményedett, hogy nem vette magába a kést. Anyám örült is neki nagyon, mert így az egészet nekem adhatta. Azt mondta, az ő foga már nem bírja.

Még akkor is a kővé vált sajtot majszoltam, mikor este az apám hazaért a szőlőből. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:

— No, Ferkó, találd ki, mit hoztam

neked?

— Jaj, mit? Tán fürjecskét? — ugrottam fel lelkendezve.

— Nagyobb újság ez annál is — bontogatta a tarisznya csücskét. — Nézd-e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak.

Azóta tudom, mi az a „mindennapi kenyerünk”.

RICHARD DEHMEL;

Aratóddal

A föld határáig körül Arany kalásztenger terül. Őrölj, malom, őrölj!

A nagy rónán nincs fuvalom. Cg alján malmok, sok malom, őrölj, malom, őrölj!

Sötétvörös az estifény. Kenyér! kiáltja sok szegény. Őrölj, malom, őrölj!

Az éj vihart hord. Rejtve vár. Holnap indul a munka már. Őrölj, malom, őrölj!

Vihartól tisztul a mező. és nem lesz többé éhező. Őrölj, malom, őrölj!

Aprily Lajos fordítása