Pest Megyei Hirlap, 1966. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-20 / 197. szám

1968. AUGUSZTUS 20., SZOMBAT mterei Az ember soha sincs egymagában A véletlennek is hálás lehet ez ember: ha nem kell ácso- rognom — bebocsáttatást vár­va — a Csepel Autógyár ka- pujáoan, nem ismerem meg Kamarás Esztert. Karcsú, jól­öltözött lány, s mellette a ma­ma. Kicsit kopottabb, színte­lenebb: mert fáradtabb, törő- döttebb, sok mindent meg­ért. Eszter milyen lesz negy­venöt éves korára? Nem tudom, de hiszem, hogy a most tizennyolc éves lány egyenesebb úton jut előbbre. A mama készséges, előzé­keny, ahhoz szokott, hogy ne­ki mindig alkalmazkodnia kell. — Tetszik tudni, gondoltam, hogy az Esztikém itt nagyon jó helyen lenne, mert ez egy komoly gyár, itt ugye az em­berek is mások, csak jobban törődnek a másikkal, nem hagyják, hogy lecsússzon, ne tudja a dolgát, hanem megmu­tatják ... Kicsit ideges, kicsit ijedt, izgul is. Azt jöttek érdeklőd­ni, hogy „bármilyen munká­ra” felvennék-e Esztert? — Érettségim van, két hely­re is jelentkeztem, de hoppon maradtam, s most ezért ez a szaladgálás. Határozottság, nyílt tekintet, semmi „pír” az arcon. És — vallalkozókedv. Mert „nem ijedek én meg attól, hogy dol­gozni kell'. Odébb húzódunk a félig ki­égett fűvel, gazzal körülvett pádon: a művelődési ház mel­letti részen ültünk le, s igen­csak izzasztani kezd a nap. A mama bizalommal van. talán úgy véli, esetleg segíthetek, talán — csak jól esik valaki­nek kibeszélni magát: — Nem lenne rossz a kis­lánynak — kislány? Másfél fejjel nagyobb a mamánál! —, mert Halásztelken lakunk, e második uram ugyanis oda­való, s. amikor elvett, hozzá költöztünk. Rövid mondatokból re­gényre való: Eszter édesap­jára öt évet várt a mama. 1942-ben vitték el katonának, fogság, 1947-ben került haza. Akkor esküdtek, a következő évben megszületett Eszter. „Igazi szerelmi házasság volt” — soha még másra sem né­zett. Várt, hűséggel, türelem­mel, bár évekig még azt sem tudta, él-e választottja. A fia­tal házas férfi hajtja magát, sokat vállal, de a fogság ki­kezdte egészségét: egyszer ósszeroppan. Egyéves a kis­lány. . Félig kész a dunaha- raszti ház. Semmijük nincs, csak a baj. Falujáró kommu­nisták építik fel a házat, sze­relik be a villanyvezetéket, költöztetik őket. A nevüket ma sem tudják: Pestről jöttek. Az egészség úgy-ahogy helyreáll, a mama is munkát \Tállal, ma is ott van, a Fésűs- fonóban. Lassan, de gyara­podnak. „A magunkfajtának nem kell több, csak odahaza, ami szükséges, meglegyen.” A mama szeme most is köny- nyes lesz, amikor azt a ször­nyű reggelt idézi: a föld­rengés összerogyasztotia — sok más házzal együtt — az övékét is. „Jó emberek fogad­tak be, vigasztaltak, mert azt hittem, a Dunának megyek.” Ök is másutt, amit megmen­tettek a házból, holmit, bú­tort. megint más helyen. Mun­ka, három műszak, Eszter már iskolába jár, kölcsönért, se­gélyért szaladgálás, anyag után: csak aki végigcsinálja ezt, az tudja, mit jelent. „Az első uram elég magának való ember, volt, mégis, eljöttek a gyárból, meg tőlünk is, mert tudták, mekkora a mi szeren­csétlenségünk, segélyt is ad­tak mind a két helyen, s Esz­tike is fél évig az egyik gyár­beli barátnőmnél volt, mert amikor az egyik helyiség meg­lett, hát nem akartunk tovább terhére lenni a háziaknak, s ott húztuk meg magunk — dehát a gyerekkel már nem lehetett volna.” És végre: tető alatt az új ház. Még az öröm sem ivódhatott fel bennük, amikor Kamarás József itthagyott mindent: ha­zát, feleséget, gyereket, a még be sem vakolt házat, a törlesz­tendő kölcsönt, mindent A kölcsönre halasztást ka­pott, sokan buzgólkodtak, hogy felkutassák az eltűnt apát, s Kamarásné sokszor ta­lált csomagot — benne ruhát, cipőt a gyereknek, nem egy­szer pénzt — műszak után a szekrénye előtt. „Nagyon szé­gyelltem, hogy magam nem birom, dehát el kellett fogad­nom, mert igazán nehezen vol­tunk, képzelheti, egy kere­setből, s hát a végtelenségig a részletet sem nézhették el.” Belerokkan, belebukik, ha — mennyi finomság, mennyi ösztönös szolidaritás! — észre­vétlen nem állnak mások mellette. Majd az új férj: 1959-ban ment hozzá, akkor kerültek Halásztelekre. — Még csak Esztikét kell el­igazítani, s akkor én elmond­hatom: igazán nem kívánok többet. Eszter: — Anyu annyira kétségbe van esve, azt hiszi, olyan nagy ügy ez. Ha valaki dolgozni akar — akkor dolgozhat. Hát nem? Moccan bennem a felnőttem kioktatási vágy: hogy persze, persze, dehát... És belül fel­szisszen az ember: mi min­dent kellene elmondani ah­hoz, hogv dolgok, tények mai természetessége érthető le­gyen. — Attól függetlenül — foly­tatja Eszter — rossz lóra tet­tem. amikor gimnáziumba mentem. Nem sokra jut vele az ember. Van egy papírom, de a világon semmihez nem értek. Ezért nincs is semmiféle kikötésem, amit adnak mun­kát, azt csinálom. Persze, ha élőiről kezdeném, másként lenne. Ügy mondja, hangsúlyozza, mint aki természetes joga, hogy sorsával rendelkezzen. És valóban: miért ne lenne természetes joga?! — Tavaly az osztállyal együtt voltunk Lengyelország­ban, tíz napra, klassz volt. de attól függetlenül azért kiug­rott, hogy nem mindenki olyan, mint amilyennek mu­tatja magát. Mert ott van — egv pillanatra elhallgat, s mit adnék, ha tudnám, miféle ref­lexek, miféle rossz beidegző­dések lépnék most műkö­désbe — ... szóval az egyik lány, akinek a papája — anyu mondta el — olyan szpícseket tartott szülői értekezleten, hogy így a szocialista nevelés, meg úgy az ö öntudatos kislá­nya, s ott kinn olyan rondán viselkedett, mintha valami hercegnő lenne ... Mert más dolog ám hülyéskedni az osz­tályban, s más tíz napig együtt lenni. Én akkor jöttem rá magamban, hogy nem min­dig igaz, amit valaki mutat magáról. Attól még lehet másmilyen. Néhány percre elfeledkezik róla, hogy ő már nagylány, Szandálja orrával a földet kar­colja, köröket, vonalkákat húz. Azután észbekap — gondolat­ban biztos a régi osztályter­met, az iskolai folyosót kalan­dozta be — s gyorsan fésül- köd ni kezd. A mama: — Amikor megtudtuk, hogy ii i ihtiw'"i------------------------mini------mri-Timr-n-----------------------------------------------*-----------------------------------—— s zámadás elől megszökött. Vé­„ÚGYIS MIENK A SZÉP SZÜRET... ” (Brecht) ; A virágos kert pompázik. Es milliónyi csodás aranykalászt ; hizlal a kövér föld. De lehet-e csodásabb termés, nagyszerűbb I csokor a picinyke emberpalántáknál? Anyai szeretettel öleli [magához, s neveli nagy legénnyé, nagy leánnyá a Lenfonó­ét Szövőipari Vállalat bölcsődéje. AZ ALAPÍTOK — Mindig csak a beutalón jár az eszetek! Addig úgysem megyünk, amíg a kaszálást be nem fejezzük. A párttitkár megnyugtatja a kedélyeket: — Folyamatban van az ügy. Minden napra várják az érte­sítést, hogy mikor mehetnek. A szövetkezet vezetősége, az Állami Biztosítóval közösen tíz napra üdülni küldi a Ve­terán-brigád tagjait a debre­ceni nagyerdőre. Hellyel kínálnak bennün­ket az egyik fa alatt, maguk is letelepednek, ki-ki cigarettá­ra, pipára gyújt. — Aztán nehogy szégyent hozzanak a szövetkezetre — folytatja Pappné az előbbi té­mát. — Tudják, azt vállalták, hogy fegyelmi vétséget nem követnek el. Értik a célzást: — Aki bírja még a kaszát, abban vér is van — jelenti ki az egyik. — Nem is vóna az rossz!... — Régen vöt az már ... Önfeledten nevetnek, gú­nyolják öregségüket, tehetet­lenségüket. Elül a jókedv, s egymás után bizonygatják, hogy jó lesz az a tíz nap. Ki­pihenik magukat. Van. aki azt mondja, egész nap csak üldö­gél majd, a másik sokat sétál. Egyikük ellátogat a kaszárnyá­ba, ahol katonaéveit töltötte. Nyolc ember. így együtt egy fél évezred. Itt születtek vala­mennyien, amikor még pusz­taság volt itt. Szemük előtt változott a világ, vele együtt ők maguk is. Mindegyikőjük élő történelem. Megöregedtek, de kezükből most sem esik ki a munka. Ragaszkodnak hoz­zá, s úgy tűnik, hogy ez az, ami élteti őket. Pedig de so­kat dolgoztak életükben. Amióta élnek, csaknem min­dig. öt uraság osztozkodott Dánszentmiklós határán. Ami­kor a múlt iránt érdeklődöm, nem panaszkodnak. Az élet mesgyéjéről visszapillantva, hamar elmúlott. Többet be­szélnek azonban a földosztás­ról, az azt követő évekről. Kiss Péter bácsi a földigénylő bizottság tagja volt. — Ajtóról ajtóra kellett menni, ajánlgatni a földet — magyarázza. — Sokan féltek azonban, hogy visszajön az uraság. — Pedig volt itt föld elég — csatlakozik hozzá Rab István. — Ha akkor fölvállaljuk mind, akkor az a föld is a miénk lenne, ami most az állami gaz­daságé. Most utólag nagy a földéh­ség, akkor azonban határt sza­bott az óhajoknak a reális valóság, az hogy nem volt igaerő, amivel fölszántották, elvetették volna. Az évek ho­mályából Rab János fejében felvillan az emlék: — Emlékeztek a Palira? A szürke muraközire. Én hoztam Szombathelyről... — Azám, a Pali... — mond­ják mindannyian. — Jó ló volt... — Erős ló volt.. I Rab János nevetve meséli, hogy milyen furfanggal sike­rült neki szert tenni rá. — Pali is bekerült a szövet­kezetbe. Itt, ebben a községben az emberek vérében volt a szö­vetkezés. Ki plántálta bele? Minden bizonnyal a múlt, a nyomorával, embertelenségé­vel. Száz hold almása volt itt a Ceglédi Takaréknak. Amikor a sorsa felől döntöttek, úgy határoztak, hogy nem darabol­ják szét. Mindenki kapott ugyan belőle, fél vagy egy holdat. Most úgy mondják, eszmei juttatás volt. Közösen művelték, közösen részesed­tek a haszonból. Az az almás nagy szerepet játszott abban, hogy 1949 áprilisában terme­lőszövetkezetet alakítottak. Úgy érezték akkor, ha nem teszik ezt, kihúzzák alóluk a földet. Nem hagyták. Az alakulás, a kezdet nehéz­ségei felől kérdezem őket. Nem tudnak sokat mondani. — Akkor is jártak az agitá­torok ... Guba János bácsi emlékeze­tében megmaradt egy szám: — Száznyolcvanán voltunk, jól emlékszem — magyarázza a többieknek. — Akkor nem úgy volt, mint ötvenkilencben, akkor nem hoztunk be sem­mit. Nem is volt sok bevinniva- ló. Rab István bácsi bevallja, de hogy sokan akkor még putri­ban laktak. Földbe vájt gödör, akácfa keresztbe rajía a ge­renda, szalma rá, majd föld. Amikor elmagyarázza, hogy miiyen is volt az, enyhít a lel­kiismeretén : — Nekem is ilyen volt. Én is putriban laktam a családom­mal. A miértre igyekszem választ kapni. Miért kezdték rögtön a szövetkezéssel, miért alakítot­tak termelőszövetkezetet — ráadásul előbb, mint máshol az országban. Értetlenül néz­nek rám. — Miért? A válasz elég sablonos, itt szavahihetően hangzik: — Hogy jobban éljünk. — És ez sikerült? Nagy csend rá a válasz. Egy­mástól várják a szót. Innen is, onnan is fél mon­datok: — Nehéz vöt... — Nem nagyon... — Gabona az több vöt, de pénz semmi__ A z ötvenes évek eleje, vala­hogyan a feledés homályába merült. Nehéz volt, semmi több. Jól emlékeznek azonban a nevekre, a volt elnökök ne­vére. Az első Cseh József, most kertész, öt Kovács Fe­renc követte, ő most csősz, majd Kovács János lett az el­nök, aki mast a növényter­mesztésben dolgozik, ötven- egytől-ötvennyolcig Tabányi Pál elnökösködött. öt Egyeki Sándor követte. 1959-ben Kele­men Ferenc, a helyi állami gazdaság igazgatója vállalta el ezt az akkor egyáltalán nem irigyelt megbízatást, majd ta­valy télen, tőle Székely István agrármérnök vette át a tiszt­séget. 1959-ig nem sok szeren­cséje volt a tagságnak az el­nökválasztással. — Mikor volt a legnehe­zebb? Gondolkodás nélkül szinte egyszerre válaszolják: — Egyeki alatt! Krizsán István meg is mond­ja, hogy miért: — Volt egy főkönyvelője — így — egy Kozár nevű. Egész évben ötven forintos munka­egységről beszélt, de a zár­gül is tizenkilenc forint lett. Kiss István bácsi a csoport­tól kissé távol ül, eddig csak hallgatta a beszédeket, most azonban közbeszól: — ötvenhat sem volt köny- nyű .. . Pilisről, meg a szom­szédos községekből jöttek, hogy hagyjuk abba a mun­kát. Nem hagytuk biz’. Az emlékek tódulnak: — El akarták a párttitkárt, meg az elnököt vinni. Odaáll- tunk vagy hetvenen. Próbáljá­tok meg, ha meritek — foly­tatja Kiss bácsi. — Bizony, próbálták volna csak meg — ismétli Kiss bácsi szavait Krizsán. — Volt ak­kor bátorság, akkor volt a szű­re* forrt a bor!!! Mindannyian nevetnek azon. hogy Krizsán így visszájára fordítja a dolgot. Kiálltak ők akkor, de nemcsak akkor, ha­nem mindig, ha kellett Az idő homokóráján elju­tunk a mába. Kérdezem őket életükről, gondjaikról, s főként arról, hogyan látják, érdemes volt-e. megérte-e, két évtize­dig dolgozni, harcolni. Rab Já­nos mellét kihúzza, bütykös ujjával magafelé bök, szeme kigyullad, úgy mondja: — Nekem százszor jobb mint a múltban volt. A többiek helyeselnek. A párttitkár, aki eddi? csendben hallgatta a beszélge­tést. közbeszól: —. Mennyit keresnek havon­ta? Számolgatás, aztán jön a vá­lasz: — Kétezer-kétezerkétszáz. — De dolgozunk is, mi nem hagyjuk cserben a szövetkeze­tek De az sem az öregjeit. Ezt egyébként maguk is elmond­ják. Rab János mindannviójuk előtt így nyilatkozik: — Űgv élünk, mint egy nagy család, ahol az öregeknek is van helyük az asztalnál. — Nem tudjuk mi azt úgy elmond: ni, mint ahogyan érez­zük, de rosszat nem mondha­tunk. Jó dolog ez. mert nincs an­nál megrendítőbb. mint síró. panaszkodó öreget hallani. Azt azért javasolnám a szövetkezet vezetőinek: a nagyobb kenyér, a gondtalanabb élet mellé ad­ják meg a kiérdemelt elisme­rést a Veterán brigádnak. Adják meg a szocialista cí­met. Mihók Sándor A brigádok kongresszusi vállalásait olvasgatom a dán- szentmiklósi Micsurin Tsz el­nöki irodájában. Mindegyik felajánlás kézzelfogható, pon­tosan meghatározták benne, . hogv milyen termelési ered­ményeket. értek el. Azaz, hogy nem mindegyik. Akad közöt­tük egy olyan, amely csupa általános dolgokat tartalmaz. Például: ,.a gyümölcsös terü­letét rendben tartjuk.” Vagy: „a kaszálást időben elvégez­zük”. Papp Andrásnénak, a szövetkezet párttitkárának ar­ca mosolyra derül, amikor lát­ja, hogy ezt a felajánlást for­gatom. — Ök, a mi öregjeink, a Ve­terán-brigád! — mondja anv- nyi melegséggel, hogy kiérző­dik abból, ezt a kis közössé­get nagyon szereti. Nyolc idős, jobbára nyugdí­jas emberből áll a brigád. Májusban, amikor a többiek készítették a felajánlásukat, azt kérték a vezetőktől: en­gedjék meg, hogy ők is verse­nyezzenek. Közösen végzik ezután a munkát, bármit el­vállalnak. A szövetkezet veze­tői a világért sem akarták el­venni az idős emberek kedvét, hanem azt kikötötték, hogy fiatalokkal nem dolgozhatunk, így alakult meg a Veterán­brigád, s dolgozik azóta együtt, nem hagyva ki egyet­len napot sem. A szövetkezet termő almá­sában a fák roskadoznak ter­hűktől, több az alma. mint a levél. Az almarengetegben alig találjuk a szövetkezet öregeit. Aztán mégis csak rá­juk akadunk. A hajláshoz merevedett derék nehezen egyenesedik fel, amikor a párttitkárasszony rájuk kö­szönt. Az ismerős hangra, rög­tön egy csoportba verődnek, kalapjukat hátra tolják a fejük búbjára, s zsebkendővel törlik a magasra szökött homloku­kat. Az egyik öreg megrója a párttitkárt: — Régen járt már nálunk az elvtársnő, el is felejtett már bennünket. Mielőtt megokolná elmaradt látogatását, másik öreg veszi védelmébe: — Ne bántsd! Most jóváte- szi mulasztását, biztos valami jó hírt hozott! — Talán megérkezett a be­utaló? Egy elégedetlen hang: Esztike egyik helye sem sike­rült, hát bizony sírtam, saj­nos, az ember már nem bír mindent idegekkel. Lakik ott az utcánkban egy elvtárs, aki itt dolgozik a gyárban, ő mon­dotta, hogy próbáljuk meg, mert itt majdnem mindig van felvétel, s ha egyszer Esztike bekerül a gyárba, akkor itt már sokféle lehetősége lesz, a lényeg az, hogy valahol le­gyen az ember. Eszter, a tizennyolc évesek magabiztosságával: — Ha nem itt, akkor más­hol. De mondtam anyunak, hogy nem kell velem jönnie, utána nézek én magam is, dehát ó erösködik, mert azt hiszi, ha ö nincs itt, akkor megeszik az embert. Honnét is tudná, hogy anyu nem ezért jött vele. Megeszik? Hiszen anyu mennyire tudja, hogy ... Csak jön. Mert az ösztönök dolgoznak benne: egy anyának dolga, hogy rend- betegye a lánya sorsát. Vagy legalábbis azt érezze, hogy ő tette rendbe. A mama fáradt, délutános volt, mire ágyba került éjfél múlt, s reggel ötkor kelt, mert hát munkába kell indítani az embert. Míg Eszterrel beszél­getek, pillanatokra lecsukódik a szeme, a feje is megbiccen, s ijedten, szégyenlősen kapja fel, észrevettük-e? Még Eszti sorsát szeretné rendbe tenni: legyen valahol, kötődjön va­lakikhez. Mert ha ez sike­rül, akkor „nem kívánok töb­bet”. És igaz: Eszter jövőjét te­kintve e kötődés a legtöbb, ez a — minden. Mészáros Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom