Pest Megyei Hirlap, 1966. február (10. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
e*st MEGYEI ihtíjrlgp 1966. FEBRUÁR 6., VASARNAP Randevú szívlövésre Álmomban Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsig- mond kalandjai peregnek előttem. Álnok anacondák, lapuló párducok. Egy oroszlán veti rám magát és szörnyű mancsát felemelve, az arcomba tart egy csörgő vekkert, öt óra. Első vadászatomra készülök. Fél hatkor már kilépek a kapun. Vadászzekében, 46-os kölcsönbakancsban és hétköznapi nadrágban. Nem valami praktikus öltözet, az erdőkben alighanem térdig ér a hó. Puskám nincs, két fényképezőgép lóg a nyakamból: riportot csinálok. Gépkocsi \ár rám. Benn ülnek az útitársak: egyik újságíró kollégám, egy rendőrkapitány és egy harminc körüli fiatalember, ök valamennyien a vadásztársaság tagjai. Holtig puskához ragaszkodó nagyvárosiak. A kapitány a legutóbbi lövészeten két kilencest és három tízest lőtt. A gyakorlati nyelvre lefordítva: száz méterről leterít egy álló egeret. Szenvedélyébe gyakran már nyilalló érzések vegyülnek. Az ízületeiben munkál az idő. A kollégám is csak tisztességből van itt. Bal lábán gumiharisnya. Egy éve nem vett puskát a kezébe. A harmadik vadász is sokat vesztett az utóbbi időben nem rég még korlátlan szabadságából: néhány hete nősült. A Gödöllői Erdőgazdaság főmérnöke térképet tereget elénk. Téglalap alakú, 30 holdas erdőterületeket határolnak az utak. Megjelölik a térképen a leshelyeket. Háromig tart a vadászat, csak vaddisznót lőnek, apróvadhajtás nem lesz. ;iÁ 'vadászok a teáscsészével a' tenyerükön csalódottan hallgatnak. Nem lesz. Ügy számítottak, hogy ki-ki meglövi a konyhára valót, egy-két nyulat, fácánt. Na de így is jó; a nagy vad, ami még ismeretlen bozótokban pihen, a roppant vadkan bedugja hatalmas képét a képzeletünkbe, szétrebbentve a fácánokat, a nyulakat. A fejedelmi vad, az igen, talán nem is egy, négy-öt. Aki azt meglövi, nem jött hiába. Három szán indul a kijelölt területre. Ostor csör- dül, húznak a lovak. Homályos erdők közt suhanunk. Itt- ott csapásokat látunk a hóban. Negyedóra múlva megállunk egy sárga szalmacsomó mellett: az első leshely. A főmérnök odaállít egy puskát és megyünk tovább. A második szaimacsomóra a kollégám áll, vele marad a sofőrünk is. A következő vadász a doktor és a fia egy magas lesre kerülnek. Velük tartok. Hat méter magas, gömbfából ácsolt emelvény. A nap már fenn jár. Előttünk tisztás, alattunk az út. Messzebb körös-körül erdő. Balra az úton a szomszéd állás. Szemben, az erdő közepén magasodik egy másik építmény. Most foglalja el rajta valaki őrhelyét. A doktor a korlátra helyezi a puska csövét. Megszólalok, de leintenek. Most már csendben kell maradni, a vad minden pisszenést megjegyez, ahonnan hangot hallott, azt a helyet elkerüli. Csendben vagyunk hát. Moccanni sem szabad. A szalma recseg, a kabát is recseg, az állványzat is recseg. A hangokat nem nyomja el semmi zaj, kilométereket repülnek át változatlan erővel. Százméterekről érteni a halk beszédet. A csend neszét hallom, tíz élő anyag neszét a fülemben. A létezésemen munkálkodó sejtek neszét. Egy nyúl lépeget a tisztáson. Jól bírja a hó kemény kérge. Megfordul, tűnődik, va- karódzik. Egy fácántyúk iramodik át a szemközti nyiladékon. Kilenc óra. Valahol messze már elindultak a hajtők. A doktor és fia szoborrá merevedve fürkészik az erdőt. Egy őz tűnik fel távolabb. Átugrik az úton. Érezhet valamit, meglépett a bekerített sávból. Dörrenés Kezdődik! Szemünk az erdőn. Még egy dörrenés. Látom, odébb a sofőrünk hasravágó- dott az úton. Most csend van. Megint lövés, most már közelebb. Valahol már vér folyik. Amott a kollégám szorosan lapul a fa tövében. Előtte szálas erdő. Nekiszegezve a puskája. Hopp, hopp... A hajtők hangja már ide hallatszik. Hopp, hopp... — így adnak jelt egymásnak, nehogy valaki előre kerüljön, vagy lemaradjon. Jobbra feltűnik egy róka. . Megáll, nem lát minkét. Afféle „miazistenvanittmármegint” tekintettel néz a közeledő hangok felé, aztán neheztelő képpel ő is kisétál a veszedelmes övezetből. A doktor nesztelenül megcélozza és már lőne is, ha nem a vaddisznót várná, a nagy vadat, ami talán már felénk törtet a bozót mélyén. Leereszti a puskát. Megint lőtt valaki. Lázasan forgatjuk a szemünket. Ott vannak! A doktor szeme összeszűkül. Négy osonó árnyék a bokrok alatt. Átugranak a nyiladékon. Egek, micsoda négy vaddisznó! Megszólal a puska, én is a géphez kapok. Megugranak, rohannak balra. Lőni! Mi van? Lőni! A doktor szitkozódva kitépi a puskából a závárt. Balra kerülnek, eltűnnek. A závár bedöglött. A négy kan kibukkan az úton, a doktor káromkodik, a fia lő. A szomszéd állásból is odapörköl a kollégám. Ezt a pechct! A doktor átkozza a puskát. A závár helyre ugrik, de most már csak a hajtők tűnnek fel a fák között. Letelepednek az útszéli kemény hósáncra. Valamennyien az erdőgazdaság dolgozói. 40—50 forintért csinálják ezt a munkát egy egész napon át. Nem könnyű kereset Azt beszélik, egy süldő malacot lelőttek. Két golyó van benne. Az egyik a kapitányé. Újra a szánon vagyunk. A főmérnök megint kiosztja a leshelyeket. Csupa magas les: a kapitányé, a doktoré, a többieké. Egy meredek domb alján a főmérnök is leszáll. Vele együtt még egy puska. Én is leszállók. A szánon a kollégám marad a sofőrünkkel. Vigye az elvtársakat arra az új helyre, mondja a főmérnök. A kocsis bólint és odacsap a lovaknak. Egymás lábnyomába lépünk a meredek kapaszkodón. Elöl halad a főmérnök. Előző nap körüljárt, hogy megfigyelje, merre tartózkodnak a vadak. Mindent tud, ami itt történhet, aminek itt történnie kell. Két építmény áll a domb tetején. Az innenső a miénk, amaz a főmérnöké. Onnan már belátni a túlsó völgybe. Alig ér fel, a főmérnök, már la is ad egy lövést. Aztán megint. Harmadszor is. A völgybe, amerre a puskáját szegezi, nem látok le. Messze lenn az úton feltűnik a sofőrünk. A főmérnök megint tüzel, aztán int felénk, valami erre tart. Egy hatalmas vadkan törtet elő a domb lábánál a bozótból. Kétszáz méterre lehet. Ráfogom a fényképezőgépemet, követem a keresővel. A fülem mellett megszólal a puska. Fejét és farát fel-feldobva rohan a hóban, neki a száles erdőnek. A lövések zaja ágyudörej- jó verődik össze a domboldalon. A kan elhúz az állásunk előtt. Lent rohan vele párhuzamosan a sofőr. Feküdj! Elvágódik. A szemközti állásokról is tüzelnek. Az állat feldobja magát és lezuhan. Vége Mire a hajtők .előkerülnek a túlsó irányból, lényegében vége a vadászatnak. A aoktor fia közé lő a felröppenő fácánoknak. Egy lezuhan, tollai lassan ereszkednek utána. Az elejtett kant már kivonszolták az útra. A tettes ráemeli a lábát és büszkén kihúzza magát a fényképezőgép előtt. Az erdészek, akik csak asszisztáltak a vadászatnál, most odajönnek, gratulálnak. Nézik a hatalmas állatot. Százhetvennél biztos több. Méregetik az agyarát. Huszonhat centire becsülik. Szép példány. Jól ismerik: fenn tanyázott a Suszter-pádon. Legalább nyolcéves. Ismerték az éveit, a napjait, az útjait. Csupán ilyen közelről nem volt még hozzá szerencséjük. Most itt van. Talán tudták is, hogy ma terítékre kerül. Számomra olyan íze van a dolognak, mintha minden úgy lett volna elrendezve, ahogy történt Ennek az erdőnek minden szögletét járják, ismerik az itteniek. Itt csak a vendég érzi ismeretlen dzsungelben magát, ahol ki tudja, mi minden bukkan a puskája elé. Itt a vadakat nemcsak számontartják, még gondjukat is viselik, kölcsönösen felismerik egymást, ha épp • nincsenek is jóban. A vadkannak megmondják, hogy: pajtás, öreg vagy, holnap rajtad a sor. Fővárosi vadászok jönnek. Pontosan tízre gyere, tízkor ott legyél, tudod, annál a bokornál, hogy csak jelt kelljen adni. Azért persze, nem kell elsietni a dolgot, ne ess mindjárt ösßze, ha eltalálnak. Hadd izguljanak. Az öreg pedig íme, pontosan itt volt a találkán. Korrekt játék volt, mindenki élvezte. Képzelődésemből a szánon ülő vadászok beszélgetése riaszt fel: — Légy nyugodt, nem örül ennek a gazdaság. Kétezer dollárt is legombolt volna érte egy nyugati vadász, ha az ő puskájára kerül. A vadászház előtt 6orban a földre rakják az elejtett vadakat. Összesen négyet. Két kisebbet a főmérnök lőtt ott a domb mögött A csoport-, egyéni, fekvő, álló, hasaló, körül ülő, rátérdelő, mögé guggoló, rajta lovagló felvételek után asztalhoz ülünk. Az asszonyok, akik reggel a teát hozták, most húsos tálakat raknak elénk. Marhahús. Közületi blokkra vették, az árát majd eloszthatjuk magunk között ebéd után. Evés közben is az eseményeket boncolgatják a vadászok. Ki hol volt, mit látott, ha az nem, akkor ki lőtte volna meg, s ha nem úgy jön, hanem amúgy ... Ez már csak századrész vigasz. A nagy vadkant csak egy lőtte. És mi jutott a többinek? A doktor fiának egy fácánkakas, de némelyikük még a puskáját sem 6ütötte el. Mind a nagy kanra várt. Arra az egyre. A sörtéjét vadászszokás szerint kitépték, szép dísz lesz a kalap mellett. Az erdő néhai rémét pedig már FTáTárá fekt?tve kés alá vették a ház megett az erdészek. A szíve, mája, tüdeje a vadászoké, a húsa a MA- VAD-é. A vadászok tanakodnak. Odamennek a mérnökhöz. — Megvesszük a húsát. Rendes árban kifizetjük. — Nem lehet, a MAVAD-é, szerződésünk van — rázza a fejét a mérnök. Hajthatatlan. Hazafelé szótlanul ülünk a kocsiban. Egyszer a kollégám a bekecse zsebébe nyúl. Előhúz egy marék 6örtét. — Hát nem nevetséges helyzet? Eljövök egy egésznapos vadászatra, és ezzel megyek haza. Mit hoztál apuka? Hoztam egy kis sörtét. — Hát — sóhajt a másik —, itt jól kibántak velünk. Ha legalább egy fácánt lőhettem volna, nem is szólnék semmit. El se sütöttem a puskámat. Fogadkoznak, hogy többé nem. Hogy többé már soha. Aztán hallgatnak megint: a kapitány, aki ötből három tízest lő, a kollégám, aki egy marék sörtét visz a gyerekeknek, és a harmadik, aki el sem sütötte a puskáját. Elégedetlenül bámulnak ki a sötétbe. A sofőrünk egy nyulat kerget a reflektor fényében. D. J. . Az új árak mellett jövedelmezőbb a hizlalás Az AHatforgalmi Vállalat igazgatójának nyilatkozata A közelmúltban megjelent kormányintézkedések között igen nagy jelentőségű a felvásárlási árak emeléséről hozott határozat A felemelt hízottsertés- és hízottszarvasmarha- árak jelentőségéről és az ennek nyomán várható termelési kedv alakulásáról beszélgettünk Szabó Berény elvtárssal, a Pest-Nógrád megyei Allat- forgalmd Vállalat igazgatójával, aki kérdéseinkre a következő válaszokat adta: — Hogyan alakult az elmúlt évben a hízott sertés- és hízottmarha-felvásárlás a megyében? — A termelőszövetkezetek és az egyéni hizlalók eddig is szívesen foglalkoztak állatneveléssel és hizlalással. Bizonyítja ezt egyébként az is, hogy a megye minden vonatkozásiban teljesítette, illetve túlteljesítette 1965. évi felvásárlási tervét — Hogyan látja: milyen hatása lesz a felvásárlási árak emelésének? — Az átlagosan egy forinttal emelt hízottsertés- és három forinttal emelt vágómarha-felvásárlási ár jövedelmezőbb a termelőszövetkezeti parasztok és az egyéni állattartók számára. Számításaink szerint abban az esetben, ha a megye teljesíti ez évi felvásárlási tervét összesen 38 millió 300 ezer forinttal jut nagyobb bevételhez a parasztság. Az új árak tehát, minden bizonnyal az állattenyésztés és az áÍLathizlalási kedv növekedését eredményezi. Emellett az is várjuk, hogy fejlődik a tenyésztési és hizlalási technika, tehát növekszik a termelékenység Mindezekből következik, hogy javtíl a ‘lakosság ellátása és növekszik az állam szempontjából oly nagy jelentőségű húsexport — Az általános emelésen belül történik-e változás az árrendszerben? — Igen! Nemcsak a felvásárlási árak változnak, hanem ezen belül az árak egymás- közti viszonya és az árrendszer is más lesz. A most bevezetésre került árkategóriák más célokra és egyértelműbben ösztönöznek a korábbinál. — A sertéseknél például most már nem a nagy súlyú, sok zsírt adó, de lassan hízó fajták tartására és hizlalására, hanem a rövidebb idő alatt, gyorsan növekvő húsfajták tenyésztésére serkenti a termelőket. A cél az, hogy az állattartók a mintegy 115—120 kilós súlyhatárt 7—8 hónapos korra érjék el. E súly fölött ugyanis a felvásárlási ár kilónként egy forinttal csökken. A magasabb felvásárlási ár mellett ez art is eredményezi, hogy a szövetkezetek jelentős létfenntartó takarmányt takarítanak meg, kevesebbe kerül a gondozási díj, kevesebb szállásra van szükség. Ezek a megtakarítások a hizlalás jövedelmezőségét segítik elő. — Milyen változások vannak a vágómarha felvásárlási árrendszerében? — Lényegesnek tartjuk, hogy megszűnt a bika és a tinó felvásárlási ára közötti korábbi megkülönböztetés, tehát a jövőben fiatal tehénnel is elérhetik a hizlalók az extrém minőséget. Az új ár megállapítása során, az eddigieken felül egy úgynevezett „A” minőségű árat is képeztünk. Itt az áremelés, az átlagos három forinttal szemben 5,50 forint — 61 százalékos kitermelés esetén — és nagyüzemi felár nélkül is elérhető vele a 21,50 forintos kilogrammonkénti felvásárlási ár. Itt említem meg, hogy exportra, extrém és „A” minőségű magyartarka növendékállatokat veszünk át. A szövetkezeteknek a külföldre való értékesítés esetén tbc- és brucellózis-mentességet kell igazolniok. Ebben az esetben a termelőszövetkezetek darabonként 200 forint költség- térítést kapnak. Igen nagy előny az is, hogy az exportra történő szállításnál élve minősítjük az állatokat. Megváltoztak az eddigi súlykategóriák is. A szarvasmarha-hizlalásnál az új árak egyértelműen a nagy súly és a magas minőség előállítására ösztönöznek. — Mikor léptek érvénybe az új felvásárlási árak? — Január elsejétől kezdve már az új árakat fizetjük. Sokan érdeklődnek, hogy a szarvasmarhánál az 1964- és 1965-ben lekötött és ez évben átadásra kerülő állatoknál melyik ár szerint fizetünk: Ha a szerződés lejárati időpontja 1966. január 1, vagy ennél későbbi, úgy az új árat fizetjük. — Tud-e segítséget nyújtani a vállalat a hízó alapanyag biztosításában? — A vállalatnak most több ezer malac és süldő áll rendelkezésére, ezzel segítséget tudunk nyújtani a termelő- szövetkezeteknek. Feltétel azonban, hogy a termelőszövetkezetek a következő 10—15 napban forduljanak hozzánk ilyenirányú igényükkel. — Milyen tanácsot tud adni a termelőszövetkezeteknek az állathizlalás jövedelmezőségének fokozására? — Ezúttal egy dologra szeretném felhívni a tsz-veze- tők figyelmét. Ma sok olyan állatot tartanak a szövetkezetek istállóikban, amelyek tartása nem gazdaságos. Sem tejet nem adnak, sem nem híznak kellően. Ezeket a „költségnövelő” állatokat minél előbb selejtezzék ki, s az így megmaradó, takarmányt a jól értékesítő, minél nagyobb súlyú hízó állatokkal etessék fel — fejezte be kérdéseinkre adott válaszait Szabó Berény elvtárs. M. S.
