Pest Megyei Hírlap, 1966. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-09 / 7. szám

4

1966. JANUÁR 9., VASÁRNAP

7"</fíHap

A szövetkezeti gazdák joga csorbíthatatlan

ANKÉT A SZÖVETKEZETI DEMOKRÁCIÁRÓL

A megyei pártbizottság és lapunk szerkesztősége a hét közepén ankétot tartott a szövetkezeti demokrácia időszerű kérdéseiről. Termelőszövetkezeti vezetők, párt- és tanácsi funkcionáriusok, ügyészek mondották el véleményüket a kialakult vitában. E beszámolóban nem törekszünk az ankét teljes anyagának ismertetésére, a közeljövőben ugyanis az elhangzott fontos kérdésekről több cikket jelentetünk majd meg.

Az ankéton elhangzott felszólalások mind azt bizonyították, hogy rendkívül fontos és időszerű a szövetkezeti demokrácia elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkozni. Bár a jelenlevők mindegyike hangsúlyozta a szövetkezeti demokrácia érvényesülésének fontosságát, bebizonyosodott az is, hogy sok-sok téves nézet, de még inkább több helytelen gyakorlat uralkodik, s csorbítja a szövetkezeti tagság elidegeníthetetlen jogait. A hibák gyökere: egyrészt a demokrácia elvének nemismerése, másrészt a szövetkezeti vezetők körében tapasztalható türelmetlenség.

I Vitathatatlan tény

A szövetkezeti demokrácia megsértése legtöbbször annak az egyszerű és vitathatatlan ténynek a fel nem ismeréséből adódik, hogy a termelőszövetkezet a tagságé, az a dolgozó parasztok önkéntes szövetkezésével jött létre. A gazda a szövetkezeti paraszt! A vezetőség a tagság akará- tából és bizalmából került a közösség élére. Ezt a bizalmat megvonhatja, leválthatja a vezetőséget. A mindennapi életben azonban sok szövetkezeti vezető megsérti ezt az alapelvet. A szövetkezeti vezetők egy része úgy látja, hogy a tagság még „nem elég érett” arra, hogy felismerje igazi érdekeit, „nem ért” a nagyüzemi gazdálkodás irányításához, ezért sokkal inkább szükség van a vezetők jogainak, hatáskörének ki- szélesítésére, az egyszemélyi vezetés kialakítására. Találkozni olyan esetekkel, amikor egyes vezetők hosszabb vagy rövidebb időre „felfüggesztik” a szövetkezeti demokráciát, s „kemény kezű” vezetést léptetnek életbe. Mások elismerik a szövetkezeti gazdák demokratikus jogait, de lépten- nyomon megsértik azt.

Az alapszabály előírja, hogy milyen ügyekben kell kikérni a tagság véleményét, illetve milyen ügyekben kell a tagságnak dönteni. Gyakran előfordul azonban, hogy a tagság megkerülésével döntenek a vezetők, fontos, a tagság anyagi érdekeit érintő ügyekben. Igaz, hogy ennek az ellenkezője is igaz: a szövetkezeti vezetőségek többsége helyesen látja feladatát, s a tagsággal egyetértésben, rá támaszkodva vezeti a szövetkezetét. Keszi József, a tápiógyörgyei Zöld Mező Tsz elnöke például elmondotta; korábban náluk is előfordult, hogy megsértették a tagság jogait, napjainkban azonban betartva az alapszabályt, a tagság határoz fontos kérdésekben. A vezetők azt a gyakorlatot követik, hogy fel- világosító munkát végeznek a *agok között. Egy-egy javaslat előtt igyekeznek a tagság .fejével" gondolkozni. Igaz, ez az út néha nehézkesebb, hosz- szabb ideig tart egy-egv gazdasági feladat megvalósítása, de mégis ezt az utat járják. Meggyőződése ugyanis, hogy így az elért eredménvek tarlósak, a tagság öntudata növekszik. s mind jobban macáénak érzi a szövetkezetét.

I

A „kényes ügyek“

Könyves József, a rádi Új Élet Tsz elnöke is annak fontosságát hangsúlyozta, hogy a tagsággal egyetértésben kell a vezetőségnek irányítania a szövetkezetét. Nem szabad elhallgatni a tagság előtt a „kényes” ügyeket. „Kire támaszkodjunk, ha nem a tagságra, a nehézségek megoldásában? — tette fel a kérdést.” A szövetkezet tagsága, bár sokszor nem könnyen, de előbb-utóbb megérti, hogy saját érdeke a szövetkezet fejlesztése. Többen hangsúlyozták, hogy a gazdasági feladatok mellett korábban háttérbe szorult a tagság politikai nevelése. Erről beszélt Fodor János elvtárs is, az albertirsai Szabadság Tsz párttitkára. Amint mondotta, a szövetkezeti parasztság több megbecsülést, nagyobb elismerést érdemel, s ehhez tartozik az is, hogy a vezetők tartsák tiszteletben a tagság jogait. Az ankéton az az egészséges szellem alakult ki, hogy tartósan eredményeket elérni, csakis a szövetkezeti demokrácia betartásával lehet. A szövetkezeti demokrácia megvalósítása ma már feltétel a gazdálkodás előrehaladásában.

Élénk vita alakult ki a következő kérdés felett: hogyan kell értelmezni a szövetkezetekben a demokráciát, s ezzel hogyan egyeztethető össze az utasítás. Amint az ankét résztvevői elmondták, a szövetkezeti tagok közül sokan kétségbe vonják a vezetők utasítási jogát, szövetkezeti demokráciára hivatkoznak, amikor egy-egy feladat végrehajtásával megbízzák őket. A szövetkezeti demokrácia feltételezi, sőt igényli is a vezetők utasítási jógát. Séondi György, Cegléd város és járás ügyésze elmondottá, hogy a szövetkezeti demokrácia nem jelenti, hogy mindenki azt csinál, amit akar. A jogait a tagság, mint tulajdonos, a közgyűlésen és a különböző bizottságokban gyakorolja,

ugyanakkor a többség határozatának mindenki köteles magát alávetnie. A vezetők, a két közgyűlés időszaka között a tagság megbízásából irányítják a szövetkezetét, tehát joguk, sőt kötelességük az utasítás. Az egyik felszólaló ezt egy mondatban így foglalta össze: teljes demokrácia a közgyűlésen, szigorú fegyelem a határozatok megvalósításában.

Javaslat az alapszabály módosítására

A felszólalók többsége elmondotta, hogy rendkívül nagy nehézséget jelent a közgyűléseik, helyesebben a határozat- képes közgyűlések összehívása. Egyikük megjegyezte, hogy ők egyszerre két időpontot jelölnek már meg. Ez helytelen ugyan, de mindenesetre példázza a vezetők ilyen irányú gondjait Előfordul, hogy az első közgyűlésen többen jelennek meg, mint a másodikon, de az alapszabály előírása szerint mégis ezt kell törvényesnek minősíteni. A nehézség olca: a szövetkezetekben sok az idős, nyugdíjas, öregségi járulékos tag, akik nem jelennek meg a közgyűlésen. Több szövetkezetben a tagság egy része nem dolgozik, így ők is távolmaradnak a rendezvényektől. Javasolták, hogy módosítani kellene az alapszabályt: a közgyűlés határozatképességének megállapításánál nem a teljes tagság létszámát, hanem a ténylegesen dolgozó, munkaegységeket szerzők létszámát kellene figyelembe venni. Az élet mind sürgetőbben veti fel ezt a kérdést, helyes volna a javaslatot megvizsgálni és ennek alapján intézkedéseket tenni.

Az alapszabály úgy rendelkezik, hogy bizonyos ügyekben a közgyűlés átruházhatja jogait a küldöttgyűlésre. A felszólalók elmondották, hogy a küldöttgyűlések rendszere egy- 1

re inkább terjed, s ezt helyesnek tartják. Krizsány József az inárcsi Március 21 Tsz, és Pákozd Zoltán elvtárs, a zsám- béki Űj Élet Tsz elnöke is amellett foglalt állást, hogy a küldöttgyűlés rendszere helyes. Vita alakult azonban ki afölött is, hogy a küldöttgyűlés csorbítja-e a tagság demokratikus jogait? Szűcs Béla, a kiskunlacházi Petőfi Tsz elnöke elmondotta: sokkal hatékonyabban tárgyalhatnak a szövetkezet ügyeiről a küldött- gyűlésen, mint a közgyűlésen. A küldötteket a termelőszövetkezet tagjai választják, rendszerint olyan tagokat, akiknek szívügyük a szövetkezet boldogulása, legjobban dolgoznak, legfejlettebbek politikailag is. Feltétlenül szükséges azonban, hogy a gyűlés előtt három nappal a küldött megbeszélje Választóival a napirendre kerülő kérdéseket, ott képviselje választóit, s a küldöttgyűlés után három nappal számoljon be a határozatokról. Az ankét résztvevői szinte egyhangúlag ezt tartották helyesnek, s javasolták a küldöttgyűlés jogainak további kiszélesítését.

Amiben megoszlottak a vélemények

Megoszlottak a vélemények az ankéton a különböző bizottságok működését illetően. Az egyik vélemény szerint a bizottságok — ellenőrző, szociális, háztáji stb. — olyan szerepet töltenek be a tsz-ben, mint az emberi szervezetben a hajszálerek. Elhangzott olyan felszólalás is, amely szerint máris sok a bizottság, az ezekkel való foglalkozás nagyon leköti a vezetők erejét, sok időt kell eltölteni a gyűlésezéssel. Ezen túlmenően a bizottságok többsége érdemben nem határoz. Példának említették meg a fegyelmi és a háztáji bizottságokat, amelyek néha-néha nehezítik a szövetkezeti vezetők munkáját. Az ilyen irányú vita végül is termékeny volt, mert az a vélemény alakult ki, hogy szükség van a bizottságokra, sőt egyes bizottságok hatáskörét, önállóságát még növelni is kellene. Szóba került például, hogy a szociális bizottságoknak meg kellene adni azt a jogkört, hogy egy bizonyos összeg felett maguk rendelkezzenek. A bizottságok teljes felelősséggel osszák el az arra rászorulók között a segélyeket

A bizottságok jogköréről, munkájáról sok vélemény hangzott el, de közte legtöbb az ellenőrző bizottságokról. Az egyik tsz-elnök elmondotta, nem helyes az, hogy az ellenőrző bizottság működéséért a szövetkezet elnöke a felelős, szerinte visszás az a helyzet hogy a vezetőknek kell támo- gatniok, működtetniök azt a bizottságot amely tulajdonképpen a vezetőséget is ellenőrzi. Másik felszólaló azt kifogásolta, hogy a fegyelmi bizottság tagjai egyszerű parasztemberek, akik nem képesek arra, hogy ellenőrizzék a náluk fejlettebb vezetőket. Amint mondotta, függetlenített ellenőrző bizottsági elnököket kellene beállítani, vagy az elnököket hosszabb időre megválasztani, hogy megismerjék feladatukat.

Az ellenőrző

bizottság

feladata

Az ellenőrző bizottság feladatának félremagyarázását jelenti, ha olyan követelményeket támasztanak vele, illetve tagjaival szemben, hogy jobban értsen, illetve értsenek a gazdálkodáshoz, mint az elnök, az agronómus, vagy a főkönyvelő — hangzott a helyes vélemény. A legfőbb követelmény, hogy az ellenőrző bizottság tagjai szorgalmas, becsületes emberek legyenek. A vezetőknek pedig támaszkod- niok kell a bizottságra, s elősegíteni annak tevékenységét. Az ellenőrző bizottságnak megvan az a jogköre, hogy egyes vizsgálataihoz szakemberek segítségét kérje, tehát a hiányzó szakértelmet ily módon ezzel helyettesítheti. Az egyszerű szövetkezeti parasztok jól látják a vezetőség munkáját, a szövetkezet gazdálkodását, helyes észrevételeket tehetnek és tesznek is. A szövetkezeti parasztság gazdálkodást ellenőrző tevékenységének egyik fontos szerve az ellenőrző bizottság, ennek „kisajátítása” a szövetkezeti tagok jogainak megsértését jelenti. Boross András, a Da- basi Járási Tanács elnöke elmondotta, hogy messzemenően segítik s náluk három tsz kivételével valamennyiben működik, és jól működik a sokféle bizottság. Most a téli időszakban tanfolyamokon vesznek részt a járás ellenőrző bizottságainak elnökei és tagjai. Javasolta, hogy a jövőben a felügyeleti szervek ellenőrző munkájukba kapcsolják be az ellenőrző bizottságot, kérjék ki annak véleményét Ily módon is szilárdítsák helyzetüket és növeljék tekintélyüket.

A szövetkezeti demokrácia érvényesítése napjaink egyik legfontosabb feladata. A párt megyei végrehajtó bizottsága tavaly áprilisi határozatában o gazdálkodás továbbfejlesztésének feltételeként jelölte meg a szövetkezeti demokrácia széleskörű alkalmazását A szövetkezetek önállóságának növekedésével még nagyobb szerejje van a szövetkezeti demokráciának, mégin- kább szükség van arra, hogy a szövetkezeti gazdák érvényesítsék tulajdonosi jogaikat

M. S.

Új „élüzem"-feltételek a mezőgazdaságban

A Mezőgazdasági értesítő legújabb számában megjelent a földművelésügyi miniszter utasítása az állami gazdaságok, gépes gépjavító állomások és az FM irányítása alá tartozó vállalatok részére adományozható „élüzem” cím elnyerésének 1966. éyi feltételeiről.

A feltételek többsége azonos az előző éviekkel, de van közöttük néhány új is.

Az állami gazdaságoknál erőteljesen növelik valamennyi dolgozó érdekeltségét, amennyiben az „élüzem” címet az idén csak az a gazdaság kaphatja meg, ahol az eredményfeladat túlteljesítése legalább hat napi nyereségrészesedés fizetését teszi lehetővé. További fontos feltétel, hogy a főbb növények terméshozamaival és az állati hozamokkal meghaladják a környékbeli állami gazdaságok és jól gazdálkodó termelő- szövetkezetek átlagait.

Az idén először állapították meg önállóan a gépjavító állomások, valamint a repülőgépes növényvédő állomások részére az élüzemfeltételeket.

A gépjavító állomások, egyéb feltételek teljesítése mellett, csak akkor kaphatják meg az „élüzem” címet, ha kellő időben és jó minőségben elvégzik a termelőszövetkezetek által igényelt munkákat és — szerződés esetén — biztosítják azok megfelelő műszaki ellátását.

Kényelem vagy kapaszkodás?

•

A beruházások sorsát, s általában a beruházási politikát az emberek többsége csak a lapok hasábjairól ismeri, egy-egy híradás erejéig: felavattak egy új gyárat, átadtak egy új iskolát, megindult a forgalom az újonnan épített úton. A beruházási gyakorlattal csak a szakemberek bajlódtak —, mert bajlódtak —, s állapították meg időről időre, hogy a merev beruházási szerkezet, az eszközök központi elosztása kényelmessé teszi a vállalatokat. Kényelmessé, mert nem érdekeltek a beruházások gyors és takarékos megvalósításában, s általában csak a mennyiségi növekedést eredményező beruházásokat szorgalmazták. Az új gazdaságirányítási rendszer kiinduló irányelvei éppen ezért hangsúlyosan foglalkoznak a beruházásokkal is, s mint némi malíciával ugyan, de a lényegre tapintva a gyárigazgató megfogalmazta, a ..kényelem helyébe a kapaszkodást állítják”. A kapaszkodást? Mi után?

A jelenlegi rendszerben — amikor a beruházási eszközöket központilag osztják el, s azt ingyen, tehát „ajándékként” kapják a vállalatok — lényegében nem sikerült megvalósítani a különböző népgazdasági ágazatok egybekapcsolódó, tehát egymástól nem független beruházási munkáját, sőt, nem egy esetb a a gazdasági hatásoktól teljesen elválasztva, a tárcasovinizmus, a helyi érdekek téves értelmezése döntötte el lényeges beruházási összegek sorsát. A könnyen kapott pénz könnyen vész el — a központi keretekből végrehajtott beruházásoknál a vállalatokat semmi nem ösztönözte arra, hogy takarékoskodjanak, olcsóbb megoldásokat keressenek, sőt, igen sok esetben kimondottan a pazarlásra serkentette őket. Nem egy helyen a beruházási forintterv teljesítése érdekében pocsékolták az anyagot s a munkaerőt, s indokként, a kétes, de sűrűn használt mondat hangzott el: „azért adta az állam, hogy elköltsük”. Hiba lenne természetesen kizárólag ilyennek ítélni az eltelt évek beruházási munkáját, hiszen — csak példaként említve — a Dunai Cement és Mészmű felépítésénél, vagy a Dunamenti Hőerőműnél az „elköltésre” kapott pénzből jelentős összeget takarítottak meg. A jó példák még inkább aláhúzták a beruházási politika gyengéit, s mint sok más területen, a gazdaságirányítási rendszer reformja itt is alapvető változásokat irányoz elő.

Eddig például a beruházók egyik rejtett, mert háttérbe szoruló, kevésbé hangsúlyos területe volt a rekonstrukció. Az iparágak, de maguk az üzemek is inkább új épületeket, további berendezéseket kívántak a beruházásra kapott összegekből megvalósítani — azaz mennyiségi növekedést elérni — semmint hogy a rekonstrukció végrehajtásával korszerűsítették volna termelésüket. Kezük is meg volt kötve, hiszen a beruházásra szánt összeget, bármily kívánatos is lett volna — felújításra fel sem használhatták. E gyakorlat bizonyítékait sok helyen megtaláljuk: a korszerű, modern gépekkel dolgozó új üzemrészt, amely azonban az elavult energiaszolgáltató berendezések miatt csúcsterhelési időszakban kapacitásának felével működik, a légtisztító berendezések hiánya miatt gyorsan tönkre menő érzékeny gépeket stb. Á Központi Bizottság november 18—19—20-i ülésén elhangzott referátum többek között kimondotta: „A jelenleginél ésszerűbben kell elosztani a beruházási döntési hatásköröket a központi szervek, a vállalatok és a bankok között, erőteljesen csökkenteni kell a beruházási bürokráciát”. A hatáskörök észszerűbb elosztása, nemcsak azt jelenti, hogy több joga lesz a vállalatnak, hanem azt is, hogy gyorsabban, s teljes felelősséggel intézkedhet. A kiinduló irányelvek szerint ugyanis az eddigi, teljesen központosított beruházási eszköz-elosztást három fő csoport váltja fel: a nagy jelentőségű s ezért továbbra is központilag meghatározott beruházások; az állami pénzeszközök egy részét a bankok kapják meg, s a vállalatok visszatérítendő hitel formájában, a gazdaságossági eredmények szigorú szem előtt tartásával tőlük vehetik igénybe; a kisebb jelentőségű, illetve az ún. szinttartó beruházásokat pedig maguk a vállalatok határozzák meg, s saját anyagi eszközeikkel hajtják végre. A három csoport rövid, leegyszerűsített ismertetése már sejtteti, mire utalt a „kapaszkodás” megjelöléssel az említett igazgató. Valóban, a kényelemnek vége, hacsak a vállalat nem akar menthetetlenül elmaradni.

Az említett három csoport közül az első világos és érthető: a nagy termelői beruházások létesítése továbbra is a központi szervek hatáskörébe tartozik. Csakis az egész népgazdasági szerkezet ismeretében dönthető el helyesen, hol és mi szükséges. A második csoportnál — a korszerűsíthető és járulékos jellegű beruházásoknál — az állam csak az egyes területek — az össztársadalmi érdekek figyelembevételével kialakított ún. célcsoportok — által felhasználható kereteket állapítja meg, ezen belül már a bankok és a vállalatok „egyezkednek”. A szó jó értelmében vett „menedzselés” jut itt szerephez: az igényekhez — kereslethez — gyorsan igazodó vállalat, az eredményességi mutatóit hatékonyan növelő, tehát a hitelt hamarabb visszafizető természetes előnyt élvez. Itt valóban „kapaszkodni” kell, s e kapaszkodásnak a fogyasztó és a népgazdaság egyaránt hasznát látja, de természetesen az üzem is, hiszen dolgozóinak többet fizethet. A harmadik csoportban — a kisebb fejlesztő és szinttartó beruházásoknál — csakis a vállalaté a döntés joga. Anyagi eszközeit is maga teremti meg, nincs szükség arra, hogy egy-egy új gépért, gépsorért kilincseljen, ügyeskedjen; használt állóeszközeinek értékesítése, a visszahagyott nyereség egy részének a fejlesztésre való felhasználása, illetve az értékcsökkenési leírás alkalmazása biztosítja az ehhez szűk- j séges pénzügyi fedezetet.

A reform kiinduló irányelvei növekvő szerephez kívánják juttatni az eddig háttérbe szoruló rekonstrukciós, korszerűsítő beruházásokat: ezt nemcsak a rendelkezésre álló anyagiak ésszerűbb felhasználása kívánja meg, hanem a rendkívül gyors technikai fejlődés is. A termelőberendezések elavulási ideje állandóan csökken, ugyanakkor a fokozódó piaci igények elkerülhetetlenné teszik a technikai színvonal emelkedésével való lépéstartást.

Eddig — némiképp nyersen fogalmazva — külön terület volt a termelés, s külön a beruházás. A kettő optimális kapcsolatának megtalálása nemcsak jelenlegi gondjaink jó részétől szabadítja meg a beruházási szakembereket, nemcsak polgárjogot ad a gazdaságosabb termelést eredményező „kapaszkodásnak’, hanem lehetővé teszi a létesítmények komplex összehangolását, a népgazdasági ágazatok kölcsönhatásának fokozott érvényre juttatását.

A beruházás — a holnap termelési szerkezetét határozza j meg. A jó beruházási tervezés és végrehajtás tehát a hol- I nap gazdaságosabb termelésében hozza meg az egész nép- ! jólétet szolgáló gyümölcseit. M. O. ' j