Pest Megyei Hirlap, 1965. december (9. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-28 / 305. szám

1965. DECEMBER 28, KEDD

MECrEI

vAiWni*

3

Társadalmi munkarekord a szobi járásban

Idei községfejlesztési tervüket a szobi járás községei teljesítették. A jó eredmény eléréséhez sokban járult hozzá, hogy a lakosság ebben az esztendőben minden eddigi évnél nagyobb mértékben vett részt társadalmi munkával a különböző községfejlesztési építkezésekben. Tavaly az egy felnőtt lakosra eső társadalmi munka értéke pénzösszegben kifejezve 14,50 forintot tett ki, idén megközelíti a 25 forintot.

— Megjelent a „Pest megye könyvtárai” című kötet kétéves előkészítés és féléves nyomdai munka után, Pál Ernő szerkesztésében. A 300 oldalas mű tanulmányokat közöl a megye területén működő tanácsi, szakszervezeti és egyéb könyvtárak múltjáról, jelenéről.

, t sssson f/o/í fis ipari üzemekben

Nőkongresszus után, új* esztendő előtt — Beszélgetés az Ipari Műszergyár küldöttével

Mondják, hogy az idő egyrészt sok mindent orvosol, másrészt gyorsan felejtet is. Esetünkben ez utóbbi veszély fenyegethet.

A magyar nők országos tanácskozása jelentős napirendje volt hazánk életének. Amiről az asszonyok, a delegátusok ott beszéltek, mind életbevágó, megoldásra váró téma. Kérdés azonban, hogy mi valósul meg? És ez már a kongresszs részvevőin, s természetesen a küldötteket választó száz- és százezer asz- szonyon, leányon múlik. Mit mond erről az egyik részvevő, Köteles Imréné, aki az Ipari Műszergyárat képviselte.

— A kongresszus rendkívül imponáló volt. Érthető,

hogy különösen odafigyeltünk akkor, amikor a vidéki, úgynevezett telepített üzemek dolgozó nőiről szóltak. Tulajdonképpen elégedetten jegyezhetjük föl; nagy eredmény, a munkásnők kielégítőnek mondható szakmai képzése. Bizony, ezek az asszonyok egy-másfél órákat utaznak naponta, hogy eljussanak munkahelyükre.

— Kitűnő ötlet, hogy a jövőben jobban segítik az úgynevezett „kihelyezett oktatási formát”. Ez magyarra fordítva annyit tesz, hogy

az iskola házhoz jön,

s így azt a munkahelyen, vagy a közelben elvégezhe„RAKODNAK A SZEKEREK.

11

Így mondják a fogatosok. akik télidőben kér éken, szánon viszik a farönköket. A szentendrei hegyvidéken, Lajos-forrás környékén 500 köbméter fát vágnak ki az elkövetkező időkben. A java gyertyán lesz, de egy kevés tölgy és bükk is akad benne. Most kímélik az erdőt, csak ritkítanak. A rosszabbfajta pusztul ki, hogy hideg ellen védő, jóillatú, pattogó tűz

legyen belőle

(Foto: Gábor)

J látogatók már elmentek.

A A nagy lámpát eloltották a folyosón, a kórteremben sem égett a dillany, csak az éjjeli lámpa kékes fénye hullott rá a szélső ágyra.

Marika feküdt az ágyon, „fekete Marika”, az éjszakás nővér. Egyébként is vékony volt, most pedig összekuporodva olyan kicsinek látszott, mint valami kezdő leánygyerek. Balogh úr, a gépkocsivezető váratlanul kiszabadult, s örömében, hogy szeme mögül a daganatot olyan sikeresen kioperálták, itthagyta a szobának ünnepi szórakozásul a táskarádiót.

A rádióból halk zene sugárzott. Marika pedig Zsigray Julianna „Szűts Mara házassága" című regényét olvasta Balogh úr ágyán. Két-három párnát is gyűrt a feje alá és lábát plédekkel bebugyolálta.

jani csak szórványosan

J nyögött, Jézus közbenjárására nyilván harci szünetet tartott örökös fejgörcse. Fomenko bácsinak karácsonyi ajándékul vettem egy csomag Kossuth cigarettát, ő tehát szívta a füstöt rendületlenül karácsonyesti programképp. Kerekes urat, ki műszaki rajzoló volt, míg gerincébe valami előttünk még ismeretlen kór nem költözött, a mentőkocsi nagy kínnal hazaszállította ünnepi örömök végett, Feigl pedig, a kövér, de örökmozgó újságárus horkolt a túlméretezett vacsora után, s a küszöKórteremben

bönálló agyműtétjéről álmodott.

Az éjjeli szekrényemen két fenyőgally hirdette a karácsonyt. Egyiket Katitól kaptam eléggé érdemtelenül, a másikat anyám hozta, s közben titkolta könnyeit. Jegyzet- füzetembe firkáltam s igyekeztem úgy fölfogni a történteket, mint riportot, mely kéretlenül hull a lábam, illetve a toliam elé.

S

zobatársaim s egyáltalán minden körülöttem élő ember élete, itt a kórházban úgy bontakozott ki előttem, mint titkát feltáró virág. Túl voltam az első napok megrázkódtatásain, s egyensúlyban éreztem magam. Nem zavart, ha a professzor és kísérete ágyam mellett suttogva tárgyalta sorsom esélyeit; éppen olyan gyenge és esendő embereknek tudtam látni őket, mint saját magamat. Sőt: magamban bizonyos fölénybe is kerültem velük szemben, mert éreztem az erőt: csak rajtam múlik és naplóm, riportom, elbeszélésem szereplőivé tehetem őket, s ha ők fejembe, agyamba, májamba tekintenek, én gondolataikba, érzéseikbe, apró emberi tulajdonságaikba látok.

Ennek ellenére távol állottam zavaros érzésektől, csak

tik. Mert azt már igazán nem várhatjuk el a munkásasszonyoktól, hogy külön utat tegyenek valamelyik más tájon működő iskolához. Egyúttal kitűnő gondolatnak tartom, hogy az általános iskolák hetedik, nyolcadik osztályában párhuzamosan részesítsék szakmai oktatásban is az esti iskola résztvevőit, a dolgozó asszonyokat. A harminc év körüli nőknél általános igény ez.

— Örömmel hallottam, hogy a műszaki munkát végző nők általában megállják a helyüket. Kétségtelen azonban, hogy

a családi és otthoni gondok

rengeteg energiát lekötnek. Az asszony csak akkor tud valamelyest lépést tartani, ha élettársa, férje is belátó. Bár sok ilyen irányú panaszt hallottam, nyugodtan elmondhatom, hogy nálunk alig ismert. Próbáljon valaki „kívül állni”, nem segíteni, ha egyszer az asszony reggeli műszakban dolgozik, ő meg délután indul. A gyereknek enni kell adni, felkészíteni az iskolára, kihallgatni a leckét, őszintén szólva nem is hiszem, hogy megoldhatatlannak látszó probléma lenne ez.

— Szóba került az is, hogy éppen az elfoglalt asszonyoknak négy órás munkaalkalmakat biztosítsanak. Ez nálunk sajnos nehezen menne. Így is nagy erőfeszítések, anyagi áldozatok árán biztosíthatjuk a műszakonkénti külön autó- buszjáratokat. Azon azonban gondolkodnunk kell, hogyan növelhetjük a kört

a bedolgozói rendszerben.

Az elképzelés az, hogy a gyáron kívül, saját otthonukban is elvégezhető manuális munkákat hazavihessék a nők, s azt időről-időre, készen az átvevőhelyre szállítsák. A nehéz alkatrészek és anyagok miatt ez nem valami könnyű lecke, De már vannak sikereink, s akik részt vettek az első próbálkozásokban, eljutottak a havi 1000 forintos keresetig.

Ezernyi dologról beszélhetnék. Azt hiszem, mégsem jutunk előbbre ezek puszta megemlítésével. A kongresszus utáni társadalmi, és külön- külön egyéni erőfeszítés, eredménye lehet a munkával sokszor túlterhelt nők helyzetének megkönnyítése.

t. gyszeretet, elnézés és irónia volt bennem. Szelíd irónia.

— Olvastam én is Szűts Marát — mondtam MarilJínak. — Ezelőtt 25 esztendővé, sajnos.

— Holnap odaadhatom. Ma éjszaka a végére érek — kecsegtetett Mária.

Ajern magyaráztam meg nel » ki, hogy a sajnost úgy értettem: elég kár, hogy egy negyed századot kell elvennem az életemből, hogy visz- szakapjam reményteljes ifjúságomat. Hogy nem óhajtom túlságosan Szűts Marát és tulajdonképpen nem kellene időt hagynom neki karácsony éjszakáján az olvasásra.

Minderről nem szóltam. De Marika megérzett valamit vágyaimból és finom mozdulattal az ágyra tette a könyvet. Nagy, fekete szeme volt, tulajdonképpen a szeme tetszett leginkább és kellemes ízű beszédje. Magánhangzói tiszták és bátrak voltak, s a mássalhangzókkal is célszerűen, tetszetősen tudott bánni. A magyar nyelv monoton e- betűi változatos variációkat kaptak ajkán. „Debrecenben születtem" — mondta s ez az egyszerű tőmondat a szobába karácsonyesti ajándékként érkezett.

— És hogy került ide?

Mária hálás riportalany

volt. Múltjára nem igyekezett fátyolt borítani. Egy jóképű gépkocsivezető vitte rossz útra őt, ki miután teherbe ejtette, direktre kapcsolt és hűtlenül eltávozott. Aztán?

— Aztán már nem estem teherbe — mondta Mária könnyedén és megsimogatta Szűts Marát. — Tudja, a kórházban nagyobb biztonságban van az ember.

Hát igen. A fizetés nem sok, de az összkpmfort...

nossz irányban kezdett hadi ladni a beszélgetésünk.

— Fontos ez? — kérdezte okosan és tárgyilagosan Mária.

Hogy fontos-e? Tulajdonképpen mindig érdekelt a nők története. Még akkor is érdekelt, ha tudtam, hogy hazugság. A hazugságban is benne van az ember.

Mária megsértődött, hogy elsősorban az embert keresem benne és . nem a nőt. Igaza lehetett: magam is tudom, nem helyes ez a sorrend. Melléültem és játszani kezdtem fekete hajfürtjeivel.

— Ha nem lennék beteg, holnap egész nap magával lennék. És holnapután is.

— Mind ezt mondják. Aztán ha meggyógyulnak, még búcsúzni is elfelejtenek. Különben nem leszek egyedül.. ■

Jani nyűgölődni kezdett. Jöttek a fejgörcsei. Mária elment az injekcióért, én pedig vizes borogatást raktam a fiú homlokára.

András László

ÉLNI OKOSAN, MÍVESEN: FORRADALMI TETT...

S

zuszog. Pedig nem hegyet mászott, csak emeletet, abból is egyet —, s amilyenek ezek a modern házak emeletei... Egyébként még javakorabeli ember, de az utóbbi néhány évben alaposan meghízott. Az apja, közel a hetvenhez, olyan szikár, mint egy jegenyefa, s a padra, a meredek padláslépcsőre maga zsákolta fel mindazt a termést, amit a szövetkezetből kapott. Pedig kapott jócskán, mert dolgozott nem keveset.

— Magas a vérnyomásom. Képzelje el, ott néztem,, amint az öreg zsákol... De mit tehettem — tárta szét a karját — összeestem volna az első zsák alatt.

1945-ben, alig pelyhedzö állal már ott menetelt a kommunisták soraiban. Forradalmár volt. Annak vallja, érzi magát ma is. Szuszogva, elhízva.

Maga mondta el — a másik — hogyan tüntetett Budapesten, még 1946 elején a talpra álló reakció, a szervezkedő tőke ellen. Mint fiatal, betört társaival az étterembe az idei rántott csirkét és fejes salátát — februárban tán’? — zabáló, hazán kufárkodók asztalai közé, Nem, egy falatot meg nem ettek, pedig a szemük majd elcsordult, lévén a hagyma, kukoricaprósza nem tápláló eledel, csak kidobták az ételt, a kirakatablakon, s utánadobták az étkezőket is. Most nem tud elképzelni alkalmat, s ha nincs, hát egyszerűen hétköznapot is kinevezne alkalommá, ha felesége álljt nem intene a pénztárcájával, hogy asztalra kerüljön a rántott csirke. Lehetőleg fejes salátával. Forradalmár volt. Annak vallja, érzi magát ma is. A rántott csirke melle húsával hadakozva is.

— A megtottyant forradalom ez, fiatal elvtársam — mondta keserű rezignációval egy idősebb, sokat megjárt, megélt, és még annál is többet szenvedett forradalmár — Burzsuj lett a proliból. Az. Kényelmes, önző és ha azt hallja, hogy áldozatokat kellene hozni valamiért, kiszaladna a világból. Még szerencse, hogy nem hallja.

D

e hát végtére is elfajzott forradalom a miénk? De hát végtére a forradalom a forradalomért van, s a forradalmi harc valamiféle önmagába visszatérd görbe, amelyből nem szabad kitörni, mert akkor a nyájas nyárs- polgáriasság mocsarába tévedünk? És vajon egy forradalomnak csak egyedül az a célja, hogy megvívja céljait, nagyobb darab kenyeret, frizsidert, családi házat és csirkecombot nyújtson meggömbölyödött volt „frontharcosainak”? Kérdések, ezek és még száznyi más kérdés vetődhet fel, amelynek gyökerei hol a valóság és néha bizony a keserű igazság talajában gyökeredznek, hol meg csak olyat kérdez számon, amiben a kérdés nem több üres, legfeljebb nosztalgikus frázisnál.

N

em, most nincs arra szükség, hogy ott álljunk a barikádon és lőjünk ... lőjünk és meghaljunk. Volt idő, amikor szükség volt, s eljött az idő, amikor meghalni nem hőstett — általában — hanem ostobaság, de élni, okosan, mívesen, forradalmi tett. Ilyenkor, igaz, akik csak halni tudnak, nem tudnak mit kezdeni az életükkel. De hát egy forradalom, ha kivívta a győzelmet, nem tud mit kezdeni a íialni akaró hősökkel, neki élni akaró, alkotni tudó, a forradalom vívmányaira új világot építeni tudó „egyszerű” emberekre van szüksége.

Ez a forradalom sajátos és történelmi dialektikája. Most nem arra van szükség nálunk, hogy sztrájkkal döbbentsük rá a tőkést, hogy a munkásnak nincs más vesztenivalója, mint a lánca, hogy egyetlen értéket termelő dolog van a világon: az emberi munka. Most arra van szükség, hogy munkánkkal döbbentsük rá a világot, hogy a forradalom, a felszabadulás nyomán, hogyan válnak, válhatnak valóra, az októberi eszmék, hogyan szabadulnak fel féktelen energiák és végtelen lehetőségek a munkáshatalom keze nyomán.

E

gy elpusztult országot, egy százszor eltemetett népet, amelynek a sírjához már nem is mentek elbúcsúzni a nemzetek, mert el is felejtették, hogy van és létezik, és hogy nép —, néppé, nemzetté, szabaddá, gyarapodóvá, magát becsülő, más népet tisztelő „fajzattá” tenni —, forradalmi tett-e? A forradalom operáció, de a gyógyulás még hátravan. S az nem kisebb, csak más, csendesebb, mert a nagykalapács döreje sem olyan rémisztőén „zajos”, mint egyetlen puskalövés.

De végtére is, igazság az is, hogy mintha kissé túl sokat beszélnének a jólétről, csak, a bútorról, autóról, az épülő új családi házakról csak.... Valóban úgy tűnhet, mintha a forradalom, a kommunisták küzdelme, a proletariátus harca csakis és egyedül a jól terített gazdag asztalt jelentené, amely körül egy ország ehet mind ízesebb falatokat... Ügy tűnhet, mintha az osztály nélküli társadalom felépítéséért folyó politikai, gazdasági küzdelem valóban csak és egyedül tejjel-mézzel folyó Kánaánt jelentene, ahol kolbászból van a kerítés és prémiumból az állami mézeskalácsház zsindelye...

S mert van is így, pontosabban így is van; kétségkívül légkört teremtünk azok számára, akik jelképeivé válhatnak — még, ha számuk nem is áll arányban a miattuk érzett aggodalommal — a „megtottyant forradalomnak”, akik többre tartanak egy ugrást saját zsebükért, mint, egy lépést a másikért. Igaz: a forradalom nem öncélú valami, amit vívunk és megvívunk, s utána körülnézünk. hogy újból harcolhassunk. Történelmi időszak és történelmi kategória, amelynek győzelme nyomán csak egy részt jelent a terített asztal, több és igazabb részt, mindennek az alapját jelenti: az emberi szellem. A felszabadult, a közösségért érző, más népek, nemzetek alkotásait tisztelő, becsülő, önmaga múltját helyesen értékelő ember megformálását jelenti. Nem is egy emberét, nem is ezerét —, egy egész népét. Aki csak az asztalt látja maga előtt —, az nem forradalmár — mégha volt is. Aki tenni, alkotni akar az egész népért, az egész világ holnapjáért, az forradalmár —, ha nem is volt az.

C

sendesebb vizen evezünk. Igaz. De megállni annyi, mint visszacsúszni. Állandóan, egyenletes csapásokkal, most már kitartóan és tervszerűen kell előbbre haladnunk. Nem ösztönösen, hanem nagyon is tudományosan, emóciókkal, de mellé gazdag és konkrét érvekkel. Csakis így lehet és nem másképpen: mert a ma forradalmárainak az lenne a legnagyobb bűne, hogy a precíz és tudományos megalapozottságot felcserélnék az érzések, a szubjektív megítélések, most nem aktuális eszközeivel.

Ne féltsük a forradalmat — vívjuk. Mikor fegyverrel kell, hát fegyverrel. Mikor logarléccel, vagy vetőgéppel, hát azzal. Aki a kettőt összetéveszti, vagy az egyiket a másiktól félti — rossz ügyet szolgál. Nem a forradalomét, nem a szocializmus építésének nagy ügyét. Ez napjaink alkotásokban igazolt igazsága.

*

>