Pest Megyei Hirlap, 1965. december (9. évfolyam, 283-308. szám)
1965-12-25 / 304. szám
12 res T Htcrei I 1965. DECEMBER 25. SZOMBAT Tavaly, karácsony másod------------- napjára lakodalomba voltam hivatalos. A Zsiga-majorba. Körözsi Imre lányát adták férjhez, a legkisebbiket, Ilonát, Karsai Ferenchez, az agronómushoz. A hosszúháti üzemegység elletőkanászának lányát? Azt bizony!------------------------------\ Ez az Ilona, amikor néhány éve elvégezte az általános iskolát, váratlanul azt mondta: hNem tanulok tovább!” Pedig tanulhatott volna, jófejű leány, s az apja nem tudta, mi ütött belé. De a barátnők bezzeg tudták! Karsai Feri! A kislány belehabarodott az egyetemről frissen érkezett fiatalemberbe, s megígérte barátnőinek: „Vagy őhozzá megyek, vagy senkihez!” Ez nagy fenyegetés volt, de a fiú még semmit sem tudott róla. S Ilonka érzelme nem bizonyult szalmalángnak. Karsai meglepődött, aztán jót nevetett az iskolahagyott lányka romantikáján. Nem közeledett, hanem megszokta a gyereklAfígONYl lány szerelmét. Megszokta és tetszett is neki utóbb ... Férfiúnak az ilyesmi soha nem hátrányos.... Ilonkát pedig egy kicsit sajnálták az emberek, reménytelen érzelmei miatt. Négy vagy .öt év múlt így el. Benőtt a feje a lánynak, s bár szerelme nem csappant, meg tudta mérni magában, mire számíthat vágyakozásával, várakozásával. El, el a majorból! Ápolónői tanfolyamra jelentkezett Ilonka. Felvették, s el is utazott nagynehezen. Még mindig bizakodott valamelyest. S nem hiába. A fiatal agro- nómus, aki még a vonathoz sem ment ki, mikor híve a kétéves iskolára indult, néhány nap múlva azon vette észre magát, hogy hiányzik valami. Ezért aztán csak az ősz múlhatott el. Mikor karácsonyra hazajött Ilonka, amilyen , gyorsan csak lehetett (nagyszerű szervezőnek bizonyult Karsai!) megtartották az esküvőt. Én az örömapa Körözsi és egy brigádvezető közé kerültem. Körözsi, mihelyt nem a sertések mellett érezte magát, nagyon elszótlanodott. A brigádvezető tartott itallal és beszéddel bennünket. Ha elhallgatott, engem kiejtett néha figyelméből, csak átnyúlt, átalszólt rajtam: „Nézzed mán! Emlékszel? Ez igen! Bezzeg régen! Figyeled? Láttad?” A fiatalok táncoltak, mókáztak, dévánkoztak ott előttünk. Úgy hajnal felé a bri*------:------------ gádvezet ő elkezdett mesélni nekem: — Amikor költözni kellett! Az uradalmi cselédnek! A negyvenhármas év karácsonya legemlékezetesebb nékem. Katonák voltunk. Igaz, dolgozott, amit tudott az asszony, s gyermek, a nagyobbacska. Nekünk cseperedő lányunk volt éppen. No, december elején lapot hozott a tábori posta, hogy hurcolkodnunk kell a majorból! Egészen megzavarodtunk ott Zsmerinkában, ahol akkor a mi ezredünk az állandó hátrálásban állomásozott. Mit tegyünk? Szabadságot kértünk, de azzal a gondolattal, ha nem engednek el, megszökünk, ha kelL Szavam össze ne keverjem, volt nékem egy szívbéli, jó komám, akivel jóban, rosszban együtt múlt legénykorom óta az életünk — majorbeli komám, egy osztályba jártunk, együtt kezdtük a majorbeli munkát Tényleges időnket együtt töltöttük, s még a lag- zink is egy napon volt, de még a gyermekeink is, az elsőkegy héten születtek. Együtt szenvedtünk a Donnál is. Részt vettünk a nagy téli megfutamodásban, s azóta is minden rosszban. Volt annyi emberség a zászlóaljparancsnokban, elengedett bennünket Engem is, a komámat is. Késő délután érkeztünk a városba. Ott várni kellett éjfélig a csatlakozásra a nagy sötétségben, mert el kellett minden fényt függönyözni. Csak a restiben lehetett valami hitvány világosságot kapni a lefüggönyözött ajtó mögött Ahogy ott kortyoljuk a féldecinket két falubéli öregasszonnyal akadunk össze. Ott szopogattak valami édes pálinkát. Napszámba jártak ezek a majorba, de így telente hátaltak a piacra. — No, mi újság odahaza, öreganyám? — kérdeztük tréfásan, de ők egyszerre hápogni kezdtek, forgolódni kezdtek, ahogy a csitri lányok szokják ... Az én komámat mindjárt elnyomta a buzgóság. De én csak sóhajtoztam. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy mintha a két, faliumkbéli öregasszony hangját hallanám valahol a közelben. Az asztal mellett vagy még inkább az asztal alatt Odahúzódtak a motyóikkal. Elébb ügyet sem vetettem szavukra, de amint fülön szúrt mégis egy-egy igéjük, figyelni kezdtem Tájuk. Ilyesféléket csócsáltak: ,v.r.: — Hej, ez is ha tudná, mire megyen haza! Addig járt szegény asszony az intézőékhez, amíg... no, szegény kislány, nem tudta megőrizni az anyja... Az úrfi addig settenkedett körülötte ... Látszik már rajta! Nekem kalapálni kezdett a szívem! Az én feleségem azt írta nekem a tavaszon, ne aggódjak, mosni jár az intézőékhez ... — Nem is a paplanos ágyban történt, hanem a tejházban! Nem engedte volna az anyja! De még a fiúé se, a nagyságos asszony. Oda csalogatta a fiú a tejházba a lányokat ... Sustorogtak még egy darabig, s talán elaludtak. Soha még a hideg sem fájt nekem annyira, mint ott a váróterem asztalán az a gondolat. Kibuggyant a könnyem. Aztán az asszonyra gondoltam. Szegény feleségem, micsoda aggodalomban vár most engemet. Arra már nem is gondoltam, hogy aludjak. S ahogy telt az idő és közeledett a mi vonatunk indulásának ideje, any- nyira felszáradt a szemem, hogy égni kezdett, s a fejemben, ha akartam, ha nem, olyan kegyetlen gondolatok gyűltek, hogy magam is féltem, s hessegetni kezdtem őket. A szuronyom! Velem volt a szuronyom! Egyszere sokat jelentett nekem a szurony! Mikor fütyült a vonat, felráztam a komámat Az asszonyokat sehol nem láttam. A komám nem sejtett semmirg} semmit A hajnali hűvösségben mindenki reszketett a vonaton, csak én nem. Egy óra alatt otthon leszünk. Az agyam meg csak járt, mint egy motolla. El sem tudtam képzelni a feleségemet. Mit mondhat nekem. S a lányomat meg nem is akartam elképzelni. Más apa úgy van ilyenkor, hogy nagyon megveri a leányát, és azt kiáltozza neki: „Agyonváglak, te ilyen meg amolyan!” Nekem ilyen gondolatom nem volt. Tudtam, hogy az én lányom nem hibás semmiben. S még a feleségemet sem hibáztathattam. Hiszen ő még engem vigasztalt, ne aggódjam, mert mosást kapott az intézőéknél. A tervem az volt: egyenest az intézői lakba megyek, s ott megkérdem, akit találok: „Hogy leszünk mármost ezután.” Az intézővel szerettem volna találkozni, ami valószínű is volt, de még inkább a fiúval... S hogy mit mondanak, azt tudtam. Tudtam én jól. S már akkor a kezem a szurony markolatán lesz! Egy csepp álmosságot nem éreztem, de szüntelenül ásítottam. Nem bírtam abbahagyni. Erre emlékszek tisztán. Egészen belefájdult a szájam. Ha behunytam a szemem, magam előtt láttam az intézői lakást. Jártam ott néhányszor, ha kocsis koromban hoztam valamit a városból nekik. A verandán túl jön az előszoba. Oda négy ajtó nyílik. Onnan nem is megyek tovább, csak szólítok valakit. Ahonnan a hang jön, ha nekem megfelel, azután indulok!... Nem szóltam a komámnak semmit. Azt hitte, az öröm zavart meg. Ahogy a vonatról leszálltunk, a falun keresztül egyenest ki, a majorba. Jó világos reggel volt már. A templomnál az én komám hív, hogy a feszület előtt legalább köszönjük meg, hogy hazaérkeztünk. Egyéb gondolatom van nekem, nem: a köszönés. Csak intettem.. Próbáltam a szuronyom, nehogy éppen akkor szoruljon. amikor legjobban szükség lesz rá. Jött az én komám, egészen megszentült képpel. Nem soká tudtam volna várni rá! Ki, gyalog a majorba. Egyszerre a komám nyelve nagyon bizakodva beszélt, hogy majd rendbe teszünk mink mindent, s egyéb. Én magam előtt a kopasz, alacsony intézőt láttam egyre. Ez az intéző kopasz ember volt, inkább köpcös, mint sovány, s úgy tudta mozgatni a busa szemöldökét, hogy némelyik ember már attól megijedt, ha elébe szólítódott. Vigyázni kell ezzel, mert ezen igen sok a zsiradék ... Az a fiú, az nyurga volt, i Jobbágy Károly: BICSKEI BETLEHEM Előbb látni akartam a csa- s ládomat. Ki tudja, aztán ... ^ Lekanyarodtam az útról, ^ megkerültem a magtárat. A s hosszú ház előtt már tárgyal- | ták jövetelünket. Ott állt fö- ^ detlen fejjel a feleségem is. ^ Mintha béklyó keletkezett ^ volna a lábamra, olyan ne- fc héz lett nekem egyszerre a § járás. Hogyan rejtsem el a $ bánatomat. & Nem sikojtott, mint szoktak i ilyenkor az asszonyok, s mert ^ látta, hogy valami történt ve- ^ lem, szaporán elébem sietett. $ Csak megálltunk egymással % szemben. Telifutotta szeműn- ^ két a könny. > — Mosol még az intézőék- $ nél? Nagyon elcsodálkozott. ; Tavaly ilyenkor mos- ^ tam... egyszer... Azt írtam ^ meg. í — Hát akkor ki mosott? ^ — A kománé szegény, az ^ kérte el tőlem a helyet... § Igen, a komáék lakásában ^ halotti csend uralkodott, mi- § kor pedig az örömtől kellett ^ volna hangoskodjon a környé- | kük. Hangzott aztán — a sí-fc rástól... $ A leányka, a nagyobbik, ka- ^ rácsony előtt való napon fel- ^ kéredzkedett egy szénássze- ^ kérre, s mikor a kocsis nem i ügyelt oda, leugrott. : Ötödik ' hónapjában volt. ^ Szilveszterre be is fejezte az 5 életét... S Mondani akartam valamit,^------------------------------de jobb ^ oldalamon, a hallgatag olda- $ Iámon, olyan hangot hallót- § tam, mint amikor valaki el- ^ veszítette a levegőt, és nagyon ^ kap utána. Körözsi fuldokolt... % Csupa nedvesség a szeme! $ Csak most vette észre ma-fc gát a brigádvezető. Áthajolt $ és súgta. ; — Ne, komám, ne! De Kőrözsi szeméből ettől patakzam kezdett a könny. | — Nem azért mondtam el, | hogy megszomorítsalak. In-1 kább, hogy örüljünk Ilonka^ érdekében. EMLEK Leterítettünk két sátorlapot a szalmás pelyván, aztán jó nagyot nyújtózva, fehér pokrócunk alatt vártuk, hogy jöjjön el a virradat. Karom alatt a szalma zizegett s a béke lengett a fészer felett, ahol megszálltunk, fáradt katonák általkocsizva sok falut, tanyát. Egy pisszenés se volt. A hangtalan estében szinte láttam önmagam: A lábaimnál — Ó, hogy ropogott! — lovaink ették még az abrakot. Csak ők dobogtak. Leheletüket éreztem szinte a fejem felett. S aludtam volna, olyan boldogan, mint kisgyerek, ha ünnep-este van, de mint Jézus, a szűk betlehemi — jászolban, kezdtem én is érteni s érezni, hogy még sokat szenvedek. — És föl-íölnyögve néztem az eget. Gmi/CSfft MIKLÓS: az anyjára ütött! Az senki-! nek se köszönt már kicsi ko-j ra óta, pedig ... A major ' bejáratánál csak ! eltátja a száját a komám:; „Hé! ne mingyár oda menny!”| — Azt hitte, a hurcolkodás; miatt indulok a park felé,! ahol az intéző lakott. De én! mentem, keményen! Amint a komámtól elvál-1 tam, egyszerre mégis meglas- j sultan: eszembe jutott... jaj.! J ó, ha friss hóban, vasárnap délelőtt sétálni indul az ember kiborotválkozva, mintegy belelépve a téli képeskönyv kellős közepébe. Ilyenkor üde lehelet foszlik le a nők meleg szájáról, mentaillattal van tele a levegő és soha nem any- nyira szép a kölykök piros pufóksága, mint amikor ösz- szekeverednek a hóval. Mi legyen hát kedvesebb a fiatal elvált embernek, a magányos ünneplőnek, aki elegánsan elöbújt a város egyik rozsdás kilincsű kapuja alól és hunyorogva pillantott a behavazott vasárnapra? , Mivel csúszott a járda, öreges megfontoltsággal elsétált a sarakig, villamosra akart szállni. Bár választékos öltözete volt, semmiben sem különbözött a hasonló ezernyi fekete cipős, szürke nagykabátos, szürke kalapos férfitól. Állt a villamos peronján. Szerette nézni a nagyvárosi sürgés-forgást, különösen ilyenkor, amikor a hó kellemesen meglágyította a zajos utcák akusztikáját. Közben látta a fiatal nők üde leheletét és beleszagolt a levegő téli mentaillatába. Már csak a kölykök voltak hátra. Többféle cukorkát vett a Fasor egyik édességboltjában, aztán letért az útról. Északi idill fogadta, amilyeneket a skandináv, vagy a leningrádi híradófilmeken látott. Sok bunda, sok szánkó, sok gyerek, vastag hó, vastag fatörzsek. Bebarangolta a hatalmas parkót, mindent és mindenkit jól megnézett, miközben hideg csípte arcát némi jó szándékú megilletődöttség derengte be. Beethoven rossz mészkőszobra körül hatalmas izgalom közepette munkálkodtak a gyerekek: hóembert építettek. Sapkában, marokban hordták össze a havat. E lázas vigalom többet ért a szánkózásnál, mert azok is a sokadalomba keveredtek, akiknek szánkót hozott a télapó. A sétáló férfi nevetve szólt a gyerekekhez: — Nem úgy kell azt, srácok! Na várjatok csak! Beethoven humorérzék nélkül ráncolta kőhomlokát. A férfi beállt a gyerekek közé és hozzálátott hóembert csinálni. Jókora hógolyót gyúrt, egyszerűen eldobta, majd görgetni kezdte. A golyó gyorsan hízott. Abbahagyta és vezényelt a gyerekeknek: — Görgessétek tovább! F élre állt,- kíváncsi mosollyal szemlélődött. Kiválasztott magának egy fiúcskát a liliputi állampolgárok sokadalmából. ö téves lehetett a gyerek. Makány kis kölyök volt, pilótasapkában, prémgalléros irhabundában, igazi pantallóban, fehér hócipőben. A gyerek vitézül küzdött jogaiért, mindenáron a készülő hóember közelébe akart férkőzni, de a nagyobbak minden érzelgősség nélkül félreszorították. — Neked van szánkód! — torkolták le féltékenyen. A férfi jól tudta, hogy a gyermeknek van szánkója, látta is, hogy melyik, s azt is tudta, hogy nemrég kapta. Odament a kisöreghez, leguggolt eléje. — Na gyere csak, n\ajd csi- 'nálunk együtt hóembert. A gyerek nekiszegezte rózsás állacskáját a bundagallérnak. — A bácsi kicsoda? — Hát... ki lennék — vont vállat tétova zavarral a férfi. — A pajtásod. A gyerek bizalmatlanul fúrta állát még mélyebbre a bundagallérba. — Nekem csak egy pajtásom van. A Kugler öcsi. De ő most fekszik. Beteg, mert kiment az erkélyre mezítláb. — De te ugye nem vagy olyan rossz, mint a Kugler öcsi? — Nem igaz, hogy rossz! — pörölí haragosan a gyerek. — Csak a Hedvig szétrágta a papucsát. A férfi hökkent kíváncsisággal rántotta össze a szemöldökét. — Ki az a Hedvig? — Hát a kutyájuk! Szinte dühösen mondta ezt a gyerek: miképpen létezhetnek olyan buta emberek, akik még azt sem tudjálhogy Hedvig egy undok, alattomos, nagy fülű kutya? A férfi szeretett vohna a gyerekhez érni, alig tudott uralkodni magán, de nem merte megkockáztatni a bizalmaskodást. — Szóval " kutyájuk. Ha1 *
