Pest Megyei Hirlap, 1965. december (9. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

12 res T Htcrei I 1965. DECEMBER 25. SZOMBAT Tavaly, karácsony másod­------------- napjára lakoda­lomba voltam hivatalos. A Zsiga-majorba. Körözsi Imre lányát adták férjhez, a legki­sebbiket, Ilonát, Karsai Fe­renchez, az agronómushoz. A hosszúháti üzemegység ellető­kanászának lányát? Azt bi­zony!------------------------------\ Ez az Ilona, amikor néhány éve elvégezte az általános is­kolát, váratlanul azt mondta: hNem tanulok tovább!” Pedig tanulhatott volna, jófejű le­ány, s az apja nem tudta, mi ütött belé. De a barátnők bez­zeg tudták! Karsai Feri! A kislány belehabarodott az egyetemről frissen érkezett fiatalemberbe, s megígérte ba­rátnőinek: „Vagy őhozzá me­gyek, vagy senkihez!” Ez nagy fenyegetés volt, de a fiú még semmit sem tudott róla. S Ilonka érzelme nem bizo­nyult szalmalángnak. Karsai meglepődött, aztán jót neve­tett az iskolahagyott lányka romantikáján. Nem közeledett, hanem megszokta a gyerek­lAfígONYl lány szerelmét. Megszokta és tetszett is neki utóbb ... Fér­fiúnak az ilyesmi soha nem hátrányos.... Ilonkát pedig egy kicsit saj­nálták az emberek, reményte­len érzelmei miatt. Négy vagy .öt év múlt így el. Benőtt a feje a lánynak, s bár szerelme nem csappant, meg tudta mérni magában, mire számíthat vágyakozásával, vá­rakozásával. El, el a majorból! Ápolónői tanfolyamra jelentkezett Ilon­ka. Felvették, s el is utazott nagynehezen. Még mindig bi­zakodott valamelyest. S nem hiába. A fiatal agro- nómus, aki még a vonathoz sem ment ki, mikor híve a kétéves iskolára indult, né­hány nap múlva azon vette észre magát, hogy hiányzik valami. Ezért aztán csak az ősz múl­hatott el. Mikor karácsonyra hazajött Ilonka, amilyen , gyor­san csak lehetett (nagyszerű szervezőnek bizonyult Karsai!) megtartották az esküvőt. Én az örömapa Körözsi és egy brigádvezető közé kerül­tem. Körözsi, mihelyt nem a sertések mellett érezte magát, nagyon elszótlanodott. A bri­gádvezető tartott itallal és beszéddel bennünket. Ha el­hallgatott, engem kiejtett néha figyelméből, csak átnyúlt, átalszólt rajtam: „Nézzed mán! Emlékszel? Ez igen! Bezzeg régen! Figyeled? Lát­tad?” A fiatalok táncoltak, mó­káztak, dévánkoztak ott előt­tünk. Úgy hajnal felé a bri*------:------------ gádveze­t ő elkezdett mesélni nekem: — Amikor költözni kellett! Az uradalmi cselédnek! A negyvenhármas év karácsonya legemlékezetesebb nékem. Ka­tonák voltunk. Igaz, dolgozott, amit tudott az asszony, s gyer­mek, a nagyobbacska. Nekünk cseperedő lányunk volt ép­pen. No, december elején la­pot hozott a tábori posta, hogy hurcolkodnunk kell a majorból! Egészen megzavarodtunk ott Zsmerinkában, ahol akkor a mi ezredünk az állandó hátrá­lásban állomásozott. Mit te­gyünk? Szabadságot kértünk, de azzal a gondolattal, ha nem engednek el, megszökünk, ha kelL Szavam össze ne keverjem, volt nékem egy szívbéli, jó komám, akivel jóban, rossz­ban együtt múlt legénykorom óta az életünk — majorbeli komám, egy osztályba jártunk, együtt kezdtük a majorbeli munkát Tényleges időnket együtt töltöttük, s még a lag- zink is egy napon volt, de még a gyermekeink is, az elsőkegy héten születtek. Együtt szen­vedtünk a Donnál is. Részt vettünk a nagy téli megfutamodásban, s azóta is minden rosszban. Volt annyi emberség a zászlóaljparancs­nokban, elengedett bennünket Engem is, a komámat is. Késő délután érkeztünk a városba. Ott várni kellett éj­félig a csatlakozásra a nagy sötétségben, mert el kellett minden fényt függönyözni. Csak a restiben lehetett va­lami hitvány világosságot kapni a lefüggönyözött ajtó mögött Ahogy ott kortyoljuk a féldecinket két falubéli öregasszonnyal akadunk össze. Ott szopogattak valami édes pálinkát. Napszámba jártak ezek a majorba, de így telente hátaltak a piacra. — No, mi újság odahaza, öreganyám? — kérdeztük tré­fásan, de ők egyszerre hápog­ni kezdtek, forgolódni kezdtek, ahogy a csitri lányok szok­ják ... Az én komámat mindjárt elnyomta a buzgóság. De én csak sóhajtoztam. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy mintha a két, faliumkbéli öregasszony hangját hallanám valahol a közelben. Az asztal mellett vagy még inkább az asztal alatt Odahúzódtak a motyóikkal. Elébb ügyet sem vetettem szavukra, de amint fülön szúrt mégis egy-egy igé­jük, figyelni kezdtem Tájuk. Ilyesféléket csócsáltak: ,v.r.: — Hej, ez is ha tudná, mi­re megyen haza! Addig járt szegény asszony az intézőék­hez, amíg... no, szegény kis­lány, nem tudta megőrizni az anyja... Az úrfi addig set­tenkedett körülötte ... Látszik már rajta! Nekem kalapálni kezdett a szívem! Az én feleségem azt írta nekem a tavaszon, ne ag­gódjak, mosni jár az intézőék­hez ... — Nem is a paplanos ágy­ban történt, hanem a tejház­ban! Nem engedte volna az anyja! De még a fiúé se, a nagyságos asszony. Oda csalo­gatta a fiú a tejházba a lá­nyokat ... Sustorogtak még egy dara­big, s talán elaludtak. Soha még a hideg sem fájt nekem annyira, mint ott a váróterem asztalán az a gondolat. Ki­buggyant a könnyem. Aztán az asszonyra gondol­tam. Szegény feleségem, mi­csoda aggodalomban vár most engemet. Arra már nem is gondoltam, hogy aludjak. S ahogy telt az idő és közeledett a mi vona­tunk indulásának ideje, any- nyira felszáradt a szemem, hogy égni kezdett, s a fejem­ben, ha akartam, ha nem, olyan kegyetlen gondolatok gyűltek, hogy magam is fél­tem, s hessegetni kezdtem őket. A szuronyom! Velem volt a szuronyom! Egyszere sokat jelentett ne­kem a szurony! Mikor fütyült a vonat, fel­ráztam a komámat Az asszo­nyokat sehol nem láttam. A komám nem sejtett semmirg} semmit A hajnali hűvösségben min­denki reszketett a vonaton, csak én nem. Egy óra alatt otthon leszünk. Az agyam meg csak járt, mint egy motolla. El sem tud­tam képzelni a feleségemet. Mit mondhat nekem. S a lá­nyomat meg nem is akartam elképzelni. Más apa úgy van ilyenkor, hogy nagyon meg­veri a leányát, és azt kiáltozza neki: „Agyonváglak, te ilyen meg amolyan!” Nekem ilyen gondolatom nem volt. Tudtam, hogy az én lányom nem hibás semmiben. S még a feleségemet sem hi­báztathattam. Hiszen ő még engem vigasztalt, ne aggód­jam, mert mosást kapott az intézőéknél. A tervem az volt: egyenest az intézői lakba megyek, s ott megkérdem, akit találok: „Hogy leszünk mármost ez­után.” Az intézővel szerettem volna találkozni, ami valószí­nű is volt, de még inkább a fiúval... S hogy mit mondanak, azt tudtam. Tudtam én jól. S már akkor a kezem a szurony markolatán lesz! Egy csepp álmosságot nem éreztem, de szüntelenül ásí­tottam. Nem bírtam abba­hagyni. Erre emlékszek tisz­tán. Egészen belefájdult a szá­jam. Ha behunytam a szemem, magam előtt láttam az intézői lakást. Jártam ott néhány­szor, ha kocsis koromban hoz­tam valamit a városból nekik. A verandán túl jön az előszo­ba. Oda négy ajtó nyílik. On­nan nem is megyek tovább, csak szólítok valakit. Ahonnan a hang jön, ha nekem meg­felel, azután indulok!... Nem szóltam a komámnak semmit. Azt hitte, az öröm zavart meg. Ahogy a vonat­ról leszálltunk, a falun keresz­tül egyenest ki, a majorba. Jó világos reggel volt már. A templomnál az én ko­mám hív, hogy a feszület előtt legalább köszönjük meg, hogy hazaérkeztünk. Egyéb gondolatom van nekem, nem: a köszönés. Csak intettem.. Próbáltam a szuronyom, nehogy éppen akkor szorul­jon. amikor legjobban szük­ség lesz rá. Jött az én komám, egészen megszentült képpel. Nem soká tudtam volna várni rá! Ki, gyalog a majorba. Egy­szerre a komám nyelve na­gyon bizakodva beszélt, hogy majd rendbe teszünk mink mindent, s egyéb. Én magam előtt a kopasz, alacsony intézőt láttam egyre. Ez az intéző kopasz ember volt, inkább köpcös, mint so­vány, s úgy tudta mozgatni a busa szemöldökét, hogy néme­lyik ember már attól meg­ijedt, ha elébe szólítódott. Vigyázni kell ezzel, mert ezen igen sok a zsiradék ... Az a fiú, az nyurga volt, i Jobbágy Károly: BICSKEI BETLEHEM Előbb látni akartam a csa- s ládomat. Ki tudja, aztán ... ^ Lekanyarodtam az útról, ^ megkerültem a magtárat. A s hosszú ház előtt már tárgyal- | ták jövetelünket. Ott állt fö- ^ detlen fejjel a feleségem is. ^ Mintha béklyó keletkezett ^ volna a lábamra, olyan ne- fc héz lett nekem egyszerre a § járás. Hogyan rejtsem el a $ bánatomat. & Nem sikojtott, mint szoktak i ilyenkor az asszonyok, s mert ^ látta, hogy valami történt ve- ^ lem, szaporán elébem sietett. $ Csak megálltunk egymással % szemben. Telifutotta szeműn- ^ két a könny. > — Mosol még az intézőék- $ nél? Nagyon elcsodálkozott. ; Tavaly ilyenkor mos- ^ tam... egyszer... Azt írtam ^ meg. í — Hát akkor ki mosott? ^ — A kománé szegény, az ^ kérte el tőlem a helyet... § Igen, a komáék lakásában ^ halotti csend uralkodott, mi- § kor pedig az örömtől kellett ^ volna hangoskodjon a környé- | kük. Hangzott aztán — a sí-fc rástól... $ A leányka, a nagyobbik, ka- ^ rácsony előtt való napon fel- ^ kéredzkedett egy szénássze- ^ kérre, s mikor a kocsis nem i ügyelt oda, leugrott. : Ötödik ' hónapjában volt. ^ Szilveszterre be is fejezte az 5 életét... S Mondani akartam valamit,^------------------------------de jobb ^ oldalamon, a hallgatag olda- $ Iámon, olyan hangot hallót- § tam, mint amikor valaki el- ^ veszítette a levegőt, és nagyon ^ kap utána. Körözsi fuldokolt... % Csupa nedvesség a szeme! $ Csak most vette észre ma-fc gát a brigádvezető. Áthajolt $ és súgta. ; — Ne, komám, ne! De Kőrözsi szeméből ettől patakzam kezdett a könny. | — Nem azért mondtam el, | hogy megszomorítsalak. In-1 kább, hogy örüljünk Ilonka^ érdekében. EMLEK Leterítettünk két sátorlapot a szalmás pelyván, aztán jó nagyot nyújtózva, fehér pokrócunk alatt vártuk, hogy jöjjön el a virradat. Karom alatt a szalma zizegett s a béke lengett a fészer felett, ahol megszálltunk, fáradt katonák általkocsizva sok falut, tanyát. Egy pisszenés se volt. A hangtalan estében szinte láttam önmagam: A lábaimnál — Ó, hogy ropogott! — lovaink ették még az abrakot. Csak ők dobogtak. Leheletüket éreztem szinte a fejem felett. S aludtam volna, olyan boldogan, mint kisgyerek, ha ünnep-este van, de mint Jézus, a szűk betlehemi — jászolban, kezdtem én is érteni s érezni, hogy még sokat szenvedek. — És föl-íölnyögve néztem az eget. Gmi/CSfft MIKLÓS: az anyjára ütött! Az senki-! nek se köszönt már kicsi ko-j ra óta, pedig ... A major ' bejáratánál csak ! eltátja a száját a komám:; „Hé! ne mingyár oda menny!”| — Azt hitte, a hurcolkodás; miatt indulok a park felé,! ahol az intéző lakott. De én! mentem, keményen! Amint a komámtól elvál-1 tam, egyszerre mégis meglas- j sultan: eszembe jutott... jaj.! J ó, ha friss hóban, vasárnap délelőtt sétálni indul az ember kiborotválkozva, mintegy belelépve a téli képeskönyv kellős köze­pébe. Ilyenkor üde lehelet foszlik le a nők meleg szá­járól, mentaillattal van tele a levegő és soha nem any- nyira szép a kölykök piros pufóksága, mint amikor ösz- szekeverednek a hóval. Mi legyen hát kedvesebb a fia­tal elvált embernek, a ma­gányos ünneplőnek, aki ele­gánsan elöbújt a város egyik rozsdás kilincsű kapuja alól és hunyorogva pillantott a behavazott vasárnapra? , Mivel csúszott a járda, öre­ges megfontoltsággal elsétált a sarakig, villamosra akart szállni. Bár választékos öl­tözete volt, semmiben sem különbözött a hasonló ezer­nyi fekete cipős, szürke nagy­kabátos, szürke kalapos fér­fitól. Állt a villamos peron­ján. Szerette nézni a nagy­városi sürgés-forgást, külö­nösen ilyenkor, amikor a hó kellemesen meglágyította a zajos utcák akusztikáját. Közben látta a fiatal nők üde leheletét és beleszagolt a levegő téli mentaillatába. Már csak a kölykök voltak hátra. Többféle cukorkát vett a Fasor egyik édességboltjá­ban, aztán letért az útról. Északi idill fogadta, ami­lyeneket a skandináv, vagy a leningrádi híradófilmeken látott. Sok bunda, sok szán­kó, sok gyerek, vastag hó, vastag fatörzsek. Bebarangolta a hatalmas parkót, mindent és minden­kit jól megnézett, miköz­ben hideg csípte arcát némi jó szándékú megilletődöttség derengte be. Beethoven rossz mészkő­szobra körül hatalmas izga­lom közepette munkálkodtak a gyerekek: hóembert építet­tek. Sapkában, marokban hordták össze a havat. E lázas vigalom többet ért a szánkózásnál, mert azok is a sokadalomba keveredtek, akiknek szánkót hozott a tél­apó. A sétáló férfi nevetve szólt a gyerekekhez: — Nem úgy kell azt, srá­cok! Na várjatok csak! Beethoven humorérzék nél­kül ráncolta kőhomlokát. A férfi beállt a gyerekek közé és hozzálátott hóembert csi­nálni. Jókora hógolyót gyúrt, egyszerűen eldobta, majd görgetni kezdte. A golyó gyorsan hízott. Abbahagyta és vezényelt a gyerekeknek: — Görgessétek tovább! F élre állt,- kíváncsi mo­sollyal szemlélődött. Ki­választott magának egy fiúcskát a liliputi állam­polgárok sokadalmából. ö téves lehetett a gyerek. Makány kis kölyök volt, piló­tasapkában, prémgalléros ir­habundában, igazi pantalló­ban, fehér hócipőben. A gye­rek vitézül küzdött jogaiért, mindenáron a készülő hó­ember közelébe akart fér­kőzni, de a nagyobbak min­den érzelgősség nélkül félre­szorították. — Neked van szánkód! — torkolták le féltékenyen. A férfi jól tudta, hogy a gyermeknek van szánkója, látta is, hogy melyik, s azt is tudta, hogy nemrég kap­ta. Odament a kisöreghez, leguggolt eléje. — Na gyere csak, n\ajd csi- 'nálunk együtt hóembert. A gyerek nekiszegezte ró­zsás állacskáját a bundagal­lérnak. — A bácsi kicsoda? — Hát... ki lennék — vont vállat tétova zavarral a férfi. — A pajtásod. A gyerek bizalmatlanul fúr­ta állát még mélyebbre a bundagallérba. — Nekem csak egy pajtásom van. A Kugler öcsi. De ő most fekszik. Beteg, mert ki­ment az erkélyre mezítláb. — De te ugye nem vagy olyan rossz, mint a Kugler öcsi? — Nem igaz, hogy rossz! — pörölí haragosan a gyerek. — Csak a Hedvig szétrágta a pa­pucsát. A férfi hökkent kíváncsi­sággal rántotta össze a szem­öldökét. — Ki az a Hedvig? — Hát a kutyájuk! Szinte dühösen mondta ezt a gyerek: miképpen létezhet­nek olyan buta emberek, akik még azt sem tudjálhogy Hedvig egy undok, alattomos, nagy fülű kutya? A férfi szeretett vohna a gyerekhez érni, alig tudott uralkodni magán, de nem merte megkockáztatni a bizal­maskodást. — Szóval " kutyájuk. Ha­1 *

Next

/
Oldalképek
Tartalom