Pest Megyei Hirlap, 1965. október (9. évfolyam, 231-257. szám)
1965-10-03 / 233. szám
8 rssr MEGYEI P 1965. OKTOBER 3. VASÁRNAP A KIKÜLDÖTTEK A történtekhez nem teszek semmit hozzá, el sem veszek belőlük. Elég ezt úgy leírni, ahogyan történt. Színhely: a nagyüzem portája. Ceruzához nem szokott, azt bármennyire is sűrűn forgató, a betűrajzolás nehézkességét le nem győző portáskéz a kapucédulámat tölti ki. Fekete Volga blokkol le a kapu előtt, éles, türelmetlen kürtszó, mintha azt rikoltaná, mi lesz, mi lesz? A portás pillanatig tétovázik, majd — meglátva a kocsiban ülő két férfi arcát, s az ismerős gépkocsivezetőt — ugrik kaput nyitni. Tilos! Kinek? A kétszárnyú vaskapun tábla: behajtás csak gyári járműveknek! A fekete Volga a kaputól mintegy tíz lépésnyire levő irodaépület előtt áll meg A visszatérő portás . azt mondja: — Pestről jöttek, az ipar- igazgatóságról. Bólintok. A magyarázkodás a „bedöfő'’ kocsi miatt születik: — Már vagy harmadszor vannak itt. Először nem akartam beengedni őket, hát azt a leszidást! Minek nézem én őket? A kiküldöttek — mint később megtudtam, két mérnök úr, akik az iparigazgatóságon beruházási ügyekkel foglalkoznak, s most azért járnak ki ide, mert rövidesen kezdetét veszi az üzem mintegy kétszázmillióba kerülő rekonstrukciója — már a lépcsőn mennek fölfelé, mire a titkárságra felérnek, már a titkárnővel vitatkoznak: — Mi az, hogy nincs itt? Telefonáltunk, nem? Vagy talán nem adta át az üzenetet? — Átadtam — dadogja zavartan a titkárnő, közben bólint — ismer — felém, üljek le. — Hát akkor? Hol van? — Le kellett mennie az üzembe, mert a főmérnök beteg, s az egyik présgépnél leálltak, valami közbejött... A kövérkés már elhallgatna, leülne, fejében talán megfordul, kettejük érkezése miatt nem állhat meg a világ, a másik azonban nem hagyja magát: — Mégiscsak furcsa, az ember direkt letelefonál, nem sajnálja a költségeket, s ak kor... Dühösen legyint, elfordul. Degeszre tömijjt aktatáskáját levágja - a kis, kerek dohányzóasztalra, újságok, képeslapok csúsznak le a földre. Belevágja magát az egyik székbe. A titkárnő szólna hozzám, de intek neki — ha már ilyen szerencsém van, hogy két ilyen úrral találkoztam, éljek is vele — ne tegye. A kövérkés, érezve, nem maguk vannak, némi fészkel ődés után felszedi a földrehullt újságokat. Ö a kisebb sarzsi... A másik — villogó . szemüvege mögül — felmér, amint szék híján, az ajtófélfát támasztom. Holnap jöhet — Maga kire vár? Mivel se be nem mutatkoztunk, se az ajtónyitás utáni köszönésem nem fogadták, eleresztem a kérdést a fülem mellett, A titkárnő feszeng, ő érti csak a nem egészen korrekt, de az adott helyzethez igazodó, játék értelmét. — Magának szóltam! Üsse kő. gondolom: — Tessék? — Kire vár? — Az igazgató elvtársra. — Mit akar tőle? — Engedélyt akarok .tőle ■ kérni...' — Mire? Pattognak a kérdések, biz’ isten, ha az újságíróigazolvány nem lapulna a zsebemben, ha csak úgy lennék itt — mondjak segítséget, tanácsot ké»j munkás — már vagy itthagytam volna az egészet, vagy — . nekimegyek ... Nyelem a mérgem. Végeredményben hol van arra írott törvény, hogyan kell egy „fentről” jött mérnök úrnak viselkednie? A hangosbemondó közber többször közli:... igazgat« desek, A kocsi fékezett, a házaspár egymásnak dőlt, eltakarták előle. Fájdalmasan legyintett, s gyorsan az ajtóhoz ugrott. Erősen vissza kellett fognia magát, hogy ne szaladjon a busz után. Ä megállótól pár háznyira lakott A házmester a kapuban állt. — Hogy van? — kérdezte. — Jól — felelte a tiszta igazságot, mert már valóban megnyugodott. A rövid séta is elég volt arra, hogy meggyőzze: a legjobb az, hogy így történt, hiszen akárhányszor is eszébe jut majd a lány, boldogan gondolhat arra, milyen szép is lett volna, ha találkoznak, hiszen ők ketten a szemeikkel is tudtak beszélgetni. Egy busz dübörgött el az ablaka alatt Letette a tollat a kezéből, hátradőlt a széken. — Igen, ez egy jó befejezés. Ez az élet igazsága, mert azt többször tapasztalta már, hogy általában többet ér a lehetőség, mint a be teljesülés. Azaz, álljunk csak meg! Itt valami baj van. Észrevette ugyanis, hogy nem azt írta le; „■mindig többet ér”, hanem így: „általában többet ér1’. Elhatározta, megpróbálja másként is folytatni a történetet. Tehát: Ne szaladjon a busz után. mert azt úgyse éri eL Viszont van a közelben egy taxiállomás. Egy kocsi állt bent, a sofőr éppen most szállt ki, mert felbúgott a telefonja. Rohanás közben kiáltozott. A taxis szerencsére észrevette, visszaült a kocsiba. Leányszökte- tés? — kérdezte. A húsz forint megtette a hatását. Épp a végállomás előtt érték utói a buszt. Ennek örült, most már lassabban követték. Azért azonban már kevésbé lelkesedett, hogy a kalauz kinézett a kocsiból, és bizonyára megismerte. Ez legyen a legnagyobb baj. Eldöntötte, hogy gyorsan kell cselekednie, a házaspár biztos nem emlékszik rá, tehát szembe megy velük, odalép, s mint régi ismerős üdvözli a lányt. Fékezett az autó. Sok sikert — mondta a taxisofőr. Ebben nem is kételkedett, s valóban úgy történt minden. A lány ragyogóan viselkedett (hiszen ők a szemükkel is tudtak beszélni) bemutatta a házaspárnak, aztán azok tovább is mentek. Csodásán esett a nyári eső. Még egymás nevét sem tudták, de már összebújva szaladtak egy presszó felé. Ilyenkor minden énekel, lebeg, az ember barátságosan köszön a mogorva pincérnek is, és két összesimuló kéz, még többet ér ezer ölelésnél. Még fél óráig tartott nyitva a presszó. Ez nagyon rövid idő. Ahhoz azonban elég volt, hogy rájöjjön; tévedett, rosszul hitte, hogy ők ketten még a szemeikkel is. Nincs is ebben semmi csodálatos. Szerencsére közel lakott a lány, kellemetlen lett volna messzire kísérnie abban a ronda esőben. A kapuban kézfogással búcsúztak, de ő elfordította a tekintetét. Majd felhívlak — ígérte, s rohant, mert látta, indul egy busz. Épp, hogy felugrott. — Vonalat — mondta, s ekkor észrevette, hogy ezzel a kocsival jött — Látom sikerült — vigyorgott rá a kalauz. — Holnap lesz a randevú? — Igen — mondta. A kalauz letépte a vonalat, közben bizalmaskodva feléje hajolt — Jó kis dög, mázlija van. U nalmas volt visszafelé az út. Végre megérkezett. A kapuban ott állt a házmester. — Jól van? — kérdezte. — Jól — mondta, mert az ilyen kérdésekre úgysem válaszolhatja az ember az igazat. Ebben nem is kételkedett letette hát a tollat a kezéből és hátradőlt a széken. Mivel igaznak találta, tetszett neki ez a befejezés is. Magával azonban elégedetlen volt. Azon dühöngött hogy nem szólította meg a lányt. — Nincs vége! Nincs vége! — Veszekedhettek a szomszédban. Vékonyak voltak a falak. Valóban — jutott eszébe, van még egy harmadik megoldás is. Rendben van, niulya volt, nem szólította meg, de hát véletlenül még azért találkozhatnak a *városban. Hát találkozzanak. Ott megy például a" Rákóczi úton, s egy- szercsak szembe jön vele egy kisgyerek. Egyedül van, biztos eltévedt. Ö jó ember, odamegy hozzá és megkérdezi? — Hol hagytad a mamádat? A gyerek nem sír, de felvilágosítja, hogy nem a mamáját, hanem a nővérét veszítette el. Aztán nagyra nő a szeme, mert észreveszi. Persze a lány volt az. Nagyon megörültek egymásnak. Együtt mentek tovább, aztán beültek egy presszóba, és mindketten köszöntek a mogorva pincérnek. Csak rövid ideig maradtak ott, de ez épp elég volt a lánynak, hogy rájöjjön: hiába gondolt olyan sokat arra a férfire, akivel egy este együtt utazott a buszon, mert ez, aki itt ül vele szemben, bár hasonlít rá, mégsem az. Szerencsére a nőknek nem kell hazakísérni a férfiakat. „Majd felhívlak — mondta a lány, ahogy felszálltak a buszra. Integetett a gyerek, ő elfordult, aztán az autóbusz eltűnt a forgalomban. Az a barátja, akinek megmutatja írásait, mint mindig, most is dühösen tette le kezébe' a papírlapokat. — Elfelejtkeztél valamiről — oktatta — hiszen van még egy negyedik lehetőség is. Ez meglepte! — Mi lenne az? — kérdezte kíváncsian. — Mindig a legegyszerűbbet felejted el — korholta barátja. — Hát az, hogy találkoznak, valóban szeretik egymást, és együtt maradnak. elállt az asztal mellől. — Igazad van, r erre nem gondoltam — ismerte el, s elbúcsúzott, mert mennie kellett. Egy lánnyal volt randevúja, akit egy autóbuszon ismert meg. MUNKA KÖZBEN Dániel Kornél ! A közelmúltban megnyílt ! X. magyar képzőművészeti ; kiállításon tizenhat olyan | művész alkotásaival talál- ! kozhatunk, akik Pest me- ! gyében élnek vagy a me- ! gyében dolgoznak. Közülük ! első ízben kapott helyet ! Dániel Kornél Gombási táj ! című monotypiája ezen a $ nagy jelentőségű országos J tárlaton. Műve sikeres al- ! kotás csakúgy, mint azok a 5 képei, amelyekkel elnyerte 5 az idei megyei képzőművé- $ szeti kiállítás háromezer fo- | rintos grafikai díját. $ Dániel Kornél hosszú és ^ kanyargós úton érkezett el ^ odáig, hogy elsősorban mű- ^ vészeiének él. Erdőkertesi 5 műteremházát száznál is több ^ olajkép, rajz, monotypia dí- ^ szíti. Művészetének közép- \ pontjában az ember áll. Ö | maga ezt így fogalmazza meg: § — A művész hivatása: § minél gazdagabban, sokszi- nűbben ábrázolni az embert. \ De Dániel Kornél nem- ^ csak az emberábrázolásban ^ alkotott már eddig is ma- ^ radandót. Amikor szociális- ^ ta építésünk egy-egy jel- ^ legzetes vonását ábrázolja, ^ Uráját zengzetesebb, új éle- S tünk ritmusának megfelelő ^ hang váltja fel. Olajképei ^ mellett elsősorban új ki- § sérleteiben, monotypiáiban ^ állít emléket a munkának, ^ az emberi kéz változtatta ^ tájnak. Dániel Kornél nemcsak 5 művész, de tanárember is. 5 Vezetője a megyei képző- $ művészeti stúdiónak, a váci, $ erdőkertesi és aszódi kép- $ zőművészeti körnek. Szíve- $ sen adja át tudását a fia- 5 falóknak és egész szívvel fá- $ radozik azon, hogy a me- ^ gye képzőművészete végre 5 elnyerje a jelentőségének 5 megfelelő rangot a megye $ életében. E széles körű, sok munkát 5 igénylő • elfoglaltság mellett $ közben már újra kiállításra \ készül. A Ceglédi ősz című5 rendezvénysorozat keretébeni nyíló képzőművészeti tár-: latra válogatja képeinek leg- i javát. De már most fog-; lalkoztatja jövőre Vácotts nyíló önálló kiállításának j gondolata is. Sok színű, érett művészetű j alkotó. Egyik erőssége me- j gyénk képzőművészeti életé-! nek. P. P. ! irélte lábait. Szűk volt a szoknyája. Nagyon [ szeretett volna mellé lépni, átkarolni a vállát, ; de még nem tehette meg. Jött a busz, fel- [ szálltak.’ Előre engedte a lányt, és a csomagos [asszonyt. A lány hosszú-vonalat váltott, tehát [messzire megy. A'csomagos asszony kérdően [ ránézett, s tenyerét mutatta, melyben pénz [ volt. Kivett egy forintot a saját zsebéből is, [aztán megváltotta a jegyeket*. [ — Dugonics strassze? — kérdezte a csoma! gos asszony. ! óiintott. A csomagos asszony leült. A ! «ggf lány is ült már, a közelében helyezke- i BT* dett el, és nézte. A szoknyája most is : épp egy kicsivel csúszott feljebb. Szép i térde és nagyon kedves arca van — állapította ! meg. A busz élesen vett egy fordulót, kicsit ! előredőlt.- A lánynak lecsúszott a táskája a ; padlóra. Egy pillanatig nézte, hogy kinyílva ! mi hullott ki belőle. Erős volt a hangja a busz j motorjának. Berregett. Villamos bérlet, kö- ; römlatkk, toll és egy könyv. Mire lehajolt, egy ; gyerek már megelőzte. A lány panaszosan né- $ zett rá. Pedig ez egy jó alkalom lett volna — j gondolta. i A csomagos asszony feléje fordult ; — Dugonics strassze? 5 5 Bólintott. Ismét a lányt nézte, aki elővette 5 könyvét, kinyitotta. Kíváncsian várta, lesz-e $ benne könyvjelző? — Ö sohasem használt 5 ilyet „Kérem a jegyeket” — kiáltotta a ka- ^ lauz. Volt. Egy naptár. A lány kiemelte, felné- § zett,, összetalálkozott a tekintetük, erre be- ^ csukta a könyvet és hátradőlt az ülésen. A I busz gyorsan ment, ő majdnem célhoz ért 5 már. Ügy nézték egymást, olyan hangosan be- $ szélgettek a szemeikkel, hogy ezt az egész $ busz észrevette. Nem törődött vele, elhatá- ^ rozta, addig megy, míg a lány, mert ha le- ^ szállnak, az megint egy jó alkalom, s ^ Megjegyzést hallott a másik oldalról. „Mi- $ csoda egy mulya alak!” Ezen egy pillanatra ^ elgondolkozott, de ekkor meglökték, mert a ^ megállóban sok volt a felszálló. I — Szervusz — köszönt a lány. ^ Gyorsan arra fordult. — Egy férfinak szólt ^ az üdvözlés, mögötte jött a felesége. Vigyo- « rogva köszöntek vissza a lánynak és feléje fu5 rakodtak. ^ A táskás asszony megbökte. — Dugoni... ^ Dühös bólintásával szakította félbe, és mutat- § ta, hogy a harmadik megálló. A házaspár el- § árasztotta a lányt kérdéseivel, ezekből kide- § rült, hogy szomszédok. A lány kipillantott kö- ^ zülük. „Sajnálom én is” — mondták szemei, 6 melyek nagyok voltak, és mint tudjuk, beszéB ár előre tudta, kevés a valószínűsége, hogy most érkeznek, mégis kellemetlen volt a hiábavaló várakozás. Elárulhatom, hogy még egy másik beérkező vonatot is végigkeresett, pedig az nem is abból az irányból jött. Kilépett a pályaudvarról, közben irigyen nézte azokat, akik csomagokkal haladtak el mellette: Átment a buszmegállóhoz, esni kezdett az eső, de nem állt a házfalhoz, sétált, ekkor látta meg a lányt. Ott támaszkodott az üzlet bejáratának, egyik lábát előre tette, a szoknyája valamivel rövidebb volt, hogy elfedje a térdét. Nézte. A lány észrevette, egy pillanat múlva elfordult. Mellette egy idős férfi állt, kicsit feljebb egy asszony, nagy csomaggal. A sarkon feltűnt egy busz, mindenki arra fordult Ez neki nem jó. Ahogy visszalépett, ismét összetalálkozott a tekintetük. Csak ne menjen el ezzel — kívánta. A busz megállt, a férfi szállt fel. Megkönnyebbülten hagyta, hogy arcára folyjon az eső. — Dugonics strassze? — lépett most -mellé a csomagos asszony és kérdően ránézett. Németül nem tudott, hát szótlanul bólintott. Az asszony visszament a falhoz. Villamos ment el előttük. A lány megcseelvtársat keresik a titkárságon. A kövérkés egy újságba temetkezik, foga sem fűlik az egészhez, no meg jobb, ha az ilyesmit ráhagyja az ember a főnökére. A főnök lekapja a szemüveget, töröl £efi, s közben kegyesen odaveti: — Most itt tárgyalás lesz, hiába vár, holnap jöhet. Akkor előadhatja a dolgát. Támasztom az ajtófélfát. Rájön, hogy fene nagy eré- lyessége itt kárbaveszett. Rámnéz még, legszívesebben kizavarna^ dehát nem teheti, végeredményben mégiscsak vendég, bármennyire is „fontos” embernek érzi magát. A körből pont lesz Nem hagyja abba, az okve- tetlenkedés tart tovább: — Elvtársnő, mondassa be még egyszer! — Háromszor bemondták, higgye el, mindjárt itt lesz. Tüntetőén az óráját nézi. Ilyen fontos ember, mint ő, már tíz perce vár! Micsoda üzem! Ö várjon, mert egy présgépet megevett a fene! Ráreccsen a kövérkésre: — Elhozta a részterveket? — Természetesen. — Na, azért. Jól néznénk ki, ha Pesten maradt volna. — Nem történt még velem ilyen. Kicsit restelli, hogy mások előtt szedik ráncba. Amikor okot sem adott rá. Nyílik az igazgatói szoba ajtaja, a kiküldöttek bevonulnak, úgy látszik megunták, hogy egy levegőt szívjanak a titkárnővel és velem. A titkárnő kedves, szőke asszony, vörös arccal: — Hallotta? Már harmadszor ez a szekatúra. Megáll az ember esze. Manapság ilyen? Hát ezért az 1600 forintért az ember ezt is nyelje le? — Miért hagyja? — Hát... én húzzak ujjat vele? Megjön az igazgató, régi mozgalmi ember, sok kedvességgel, közvetlenséggel, a gyárban nagyon szeretik az emberek. Mondom, itt vagyok az üzemben, bólint, rendben, azután néhány szóban elmesélem az „Ügyet”. — Ajaj, nem ismeri még ezt — bök fejével az ajtón túlra. — Fene nagy embernek hiszi magát ... Bemegy, nyitva hagyja az ajtót — véletlenül, szándékosan? — lekezel velük, a hangnem készséges, udvarias. Szó sem az előbbi titkárnő szekírozásíól, hol van-ról. Hiába, az igazgató hosszú évekig pártfunkcionárius volt, a szakmához is nagyon ért, tekintélye, neve van. Vele már más hangon beszél a kiküldöttek erélyeseb- bike. A titkárnő, a portás, a várakozó Ismeretlen? A pillanatokkal ezelőtti, felfuvalko- dott kör mindinkább veszít kerületéből, s végül ponttá zsugorodik össze. Megérdemelt nagyságát veszi fel... Ha ezerből egy ilyen... Az igazgató kijön, most már tudom, szándékosan hagyta nyitva az ajtót, mondja, ha végeztem, jöjjek vissza, fancsali képpel szól a titkárnőnek, főzzön három kávét, s bemegy. Amikor délután, dolgom végeztével visszamegyek, nevetve mutat helyet: — ... (a titkárnő nevét mondja) mesélte, hogyan enyelegtek. Látja: van ilyen. Es akkor én szidjam a művezetőket, ha kicsit erélyesebben ráförmednek valakire?! A portás is jött panaszra, hogy miket mondott neki, amiért a kocsit nem akarta beereszteni. Mondtam, ezentúl eressz^ be, egye fene. Ha összeveszek velük, képesek nekem itt is meg ott is lecsípni a pénzből, s akkor szaladgálhatok, mehetek, míg visz- szaszerzem. Sajnos, ez van, ahogy manapság mondják a pestiek. Nem? Szóval — ennyi történt. És most mit is kellene hozzátenni? Magyarázni, hogy a „kiküldöttek” nagy része nem ilyen? Nem magyarázom, mert. ez természetes. Ám ha ezerből csak egy ilyen, ha csak egyetlen ilyen ember ágálhat, fontoskodhat, akar- nokoskodhat a felsőbbség nevében; ki fizet érte? Sajnos, sértett emberekkel — mégpedig a sokszor emlegetett k i s- emberekkel, portás, titkárnő — rossz szájízzel, a hatalmas- kodókról való általánosítással — mi fizetünk érte! A kövérkés ugrásráké'sz, lapokat felkapkodó, magyarázkodó szer- vilizmusa bizonyítja, ez az ember munkahelyén is ilyen. Lehet, hogy jó szakember, lehet, hogy különben rendes ember, aki könyveket olvas, koncertre jár stb. Szabad legyen mégis megkérdeznem: a munkáshatalom huszadik évében beérhetjük-e ennyivel? Mészáros Ottó
