Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-15 / 192. szám

» rear UEGYE I 1965. AUGUSZTUS 15. VASÄRNAP EGYEDÜL Az a magány: aludni térni egyszál-pucéran olyan ágyba, melyben nébány nappal előbb még szeretőd válla volt a párna; mint alma-álom, rádvirult a lánymell, kezedbe kerekedvén, s most gömbölyű homályt szorongatsz az éj didergő, vézna testén. Elküldtelek — s én érzek úgy, mint akinek az útját kiadták, ujjaim teli kosarából elgurultak az aranyalmák, füled kelyhébe összegyűjtve elvitted felforrt suttogásom, formád nyomának mélyedése hűsen ásít a szalmazsákon. Voltál test-méretű valóság — hiányod mindenségnyi semmi, köröttem bizsereg a csönd már, mellemet kiáltás repeszti, kiáltozom, de visszalengő illatod éri felszakadt szóm, s csitulok, mint aki magában dudol, ha kopognak az ajtón. Ne fordulj meg, nem lenne úgysem megoldás már a visszatérted, csak úgy maradok meg neked, ha távolból kiáltozom érted, máskor bennem csodát csodáló szemed borzadna most, ha látna, megfosztva gőgöm mákonyától visszatérésed megalázna. —-----------------j már az elő­I Az asszony I szobában-------------------- látta, hogy f érje Itthon van: vékony fénycsík szivárgott ki az aj­taja alól. Megállt egy pil­lanatra, fülelit. Némaság Egyedül van! Halkan benyitott a maga szobájába, villanyt gyújtott, s leült az asztalhoz. Táskájá­ból kivette a harmadikosok dolgozatfüzeteit, odakészítet­te a óiros tintát, s új tollhe­gyet keresett, mert a régit félig elmarta a rozsda; a pi­ros tinta gyilkolja a tollat. Az új hegyet aztán meg­nedvesítette, s bemártotta a tintába. Ekkor ütötte meg fülét az első hang odaátról. Női hang. Mond valamit, de innét nem érteni. Jó isten, mit csináltak ezek eddig?! Aztán azt hallja, hogy Zoltán végigmegy a szobán, a kályha ajtaja csikordul, fa­hasábok koppannak majd dobbannak tompán odabent a tűztérben, s megint esetten a kályhaajtó kallantyúja. Zoltán vasalt sarka most újra végigkopog a parkettán. Cipőben van. Csókolóztak ... „Jó lesz?” kérdi Zoltán; az ő mélyebb hangja tisz­tán érthető. Női nevetés. ■ odaovakodik az Fnáll' I ajtóhoz. Utál hall­----------- gatózni; de most e gyszerűen nem tud a helyén maradni. A nő hangja, a nevetés múl­tával: „Eleget fázom otthon!” No, nem nagyon jöttél tűz­be a csókolózástól, aranyom! De ilyenek ezek a fiatal lá­nyok. Egy jó teniszpartit többre tartanak a legkiadó- sabb csókolózásnál... Kell is ezeknek még a szerelem! Huszonnyolc előtt egy nő se tudja igazán, mi a szerelem. „Itthon van a feleséged?” -r- kérdi a női hang. „Nem tudom. Nem hallot­tam hazajönni.” „Mit szólt?” „Már mondtam.” „Meséld el mégegyszer. Azért valahogy félek tőle...” „Tudomásul vette. Rop­pant okosan viselkedett.” Az asszony elmosolyodik, de a torkát úgy szorongat­ja valami. A párbeszéd foly­tatódik. „Még mindig nem hiszel nekem?” „Kezdek hinni.” „Láttad, az ajtónk is le van zárva. Már kétszer fent voltál nálam. Harmadszor vagy itt. Nem elég bizonyí­téknak?” „Azért női szolidaritás is van bennem, érts meg. Nem oLyan egyszerű ez. Egy ki­csit úgy érzem magam, mint a tolvaj.” A férfi, türelmetlenül: „Hát mit akarsz? Ajándé­kozzanak neked, nyilvános ünnepség keretében? Nem vagyok én Kossuth-dj!” A lány megint nevet, kicsit idegesen. „Jó, jó, de vándordíjként se kellesz!” „Nem értem.” „Hát úgy, hogy kézről kéz­re járj. Tegnap nála, ma ná­lam, holnap másnál...” „Bolond vagy! Tíz éve élek jó házasságban. Ismer­hetsz.’’ „És ez nem nyomaszt en­gem, azt hiszed? Lelkiisme­ret is van a világon.” Zoltán, most már ingerül­ten: „Ezt gondoltad volna meg előbb! Most már késő!” „A lelkiismeretfurdalásra éppen az jellemző, hogy a tett után ébred fel, ezt te is tudod.” „Lélektan: jeles!” — Zol­tán most már nagyon dü­hös; ezit a hangját ismeri. A fejebúbjáig vörös ilyenkor. Kis szünet. S aztán: — „Kérsz még teát?” „Ha van még.” „Van, de kihűlt már.” „Akkor nem kérek.” •4 „ért felteszem. Egy perc és oz.” „Ne tedd fel.” „De felteszem.” Eszter szobájában most elhalványodik a lámpa; oda­át bekapcsolták a gyorsfor- ralót. Aztán a Leány hangja: „Hagyj most!” „Mi bajod?” „Mégis, ha meggondolom, hogy itt, az ő lakásában .. „Lezártuk az ajtót, mond­tam már! Ez az én laká­som!” „Akkor is! Eressz!”-----------, áll, hallgat; sze­I Eszter I méből patakzik a------------ könny. ★ V isszaül az asztalhoz, keze ügyébe igazítja a füzeteket. A legelső. Pálos Margit: Magyar dolgozatok. Bemártja a tol­lat. Pálos Margit, magyar dol­gozatok. Lélektan: jeles ... Pálos Magyar Margit dolgo­zatok ... Pálosdolgozatok... Az ő lakása. Az én lakásom! Magyarmargit .. Eressz! Ma- gyarmargitpálos... Pálosma- gyarmagyar. Hát így nem megy! Abba is hagyja, főz egy fe­ketét magának, olvas egy ki­csit, hogy elterelje a gondo­latait s csak aztán kezdi el a munkát. így képtelenség koncentrálni! Feláll, jó hangos léptekkel odamegy az ajtóhoz, kinyitja. Hallják csak meg azok ott bent, hogy itthon van! Aztán ki a konyhába. Vizet tesz fel, kávét darál, háromszor felfuttatja a tö­rökkávét, s míg várja, hogy hűljön, eszébejut: vörös lehet a szeme a sírástól. Tányér­kát tesz a kávéfőző edényre, s átmegy a fürdőszobába. Ijesztő arc néz rá a tükör­ből: két duzzadt szem, vörös szemhéjak, foltos bőr. Hideg vízbe mártja törülközője szé­lét, s hosszan, hosszan nyom­kodja az arcához. Megint meg­nézi magát: valamivel jobb. Nevetni próbál: a duzzadt szemhéjak belesimulnak a ne­vetés ráncaiba. Még egy hideg öblítés, aztán krém, vékonyan és púder. így! Senki nem mondaná, hogy 6Írt! Különö­sen nem, ha mosolyog.-------------------, a konyhá­I Visszamegy I ba, megisz­---------------------sza a kávét, az edényt elmossa, s indul a szobájába. Fele úton lehet, az előszoba közepén, amikor ki­nyílik Zoltán ajtaja, s azok ketten kilépnek. Hátraút nincs. A szobája is még négy­öt lépés! Nem lehet nem ész­revenni őket. Jaj, a sírás nyo­ma! Mosolyogni, mosolyogni! — Szervusz — mondja Zol­tán, különös, zavart mosoly- lyal. Oly furcsa, idegen volt most a tekintete: csak a szá­ja nevet, szeme nem. S mint­ha valami bűntudat szoron- gana a vonásain. Ezt az arcát nem ismerte eddig. — Szervusz — mondja ked­vesen, s mosolyog ő is, egyre mosolyog. — Engedd meg, Esztikém ... Évikém, engedd meg... A fe­leségem. Szász Éva. — Pá, kedvesem. — Egy­szerűen nem tudja, mi dolgo­zik benne; keze gépiesen kéz­fogásra lendül, s arcán ott szíveskedik a görcsös mosoly. — örülök, hogy megismerte­lek. — Én is örülök — mondja Éva. — Nem is gondoltam, hogy találkozunk ... — teszi hozzá később. Falfehér most az arca. A férfi ijedten nézi. — Ó — mosolyog Eszter —, előbb-utóbb esedékes volt, igaz? Nem először vagy fenn... — tétovázik kicsit — itt nála. — Az utolsó szót megnyomja. — Igen ... Zoltán roppant kedves házigazda... — És a leány is igyekszik mosolyog­ni. — Már mégy? — kérdi Esz­ter, mint a jó háziasszony. — Miért sietsz? — Dolgom van — mondja a lány. — Azért. Eszter még mindig moso­lyog. — Hát akkor, örülök, hogy megismertelek. — S kezét nyújtja. — Pá, kedvesem. A leány egy ideig nem ereszti el a kezét. — Féltem ettől a találko­zástól — mondja aztán hal­kan, lehajtott fejjel. — Ó — mosolyog Eszter — hát nem vagyunk mi régimó­di emberek, kedvesem. Mo­dern emberek vagyunk. Mi­től féltél? — Nem tudom. Nagyon fél­tem. — De most már nem félsz? A leány biccent. — Most már nem. — No, akkor jó. — Még egy mosoly, az utolsó. — Hát ak­kor pá, kedvesem. — Viszontlátásra — mond­ja Éva. S már kint is vannak a fo­lyosón. „No? — hallja még Zoltán diadalmas hangját —, okos asszony, mi? Ugye megmond­tam?” — Aztán lépteik elkop­pannak, elnyeli őket a lépcső­ház. i Odavánszorog | szobájá­-------------------------- hoz, be­nyit. A dohányzóasztalkán csészék, sütemény. A rekamié sima, gyüretlen; a párnák a helyükön, rendben. Közelebb lép. ott megtámolyodik. Eddig bírta. A ztán felsikolt és rázuhan a heverőre. | Bárányi Ferenc: /t nyai, szelíd legyintés a (yfl gyermeki arcon, apai szigorú csattanós, sőt van színpadi pofon is, az­tán a durva: a krakéler po­fozkodás, a fasiszta, gyilkos szándékú ... De: pofon! Élt s időnkint betört a fővárosban egy Nagypók ne­vű csavargó. Ha Nagypók- nak nevezték a kültelki kis-k kocsmákban, nem haragudott. ^ a másik gúnynevéért annál \ inkább. Ezért csak a háta\ mögött hívták Pókhasnak,\ mivel szenvedélyesen szere- ^ tett enni, s ez, ha történe- ^ tesen nem volt börtönkosz-§ ton, meg is látszott dombo- § rulatain. Enni: törvény! Jól- § lakni abban az időben nehe- ^ ] zebb dolog volt. Jóllakni, fi- ^ i nomnak tartott falatokkal, ez még körülményesebb. Pók-jí has, vagy Nagypók sikeres §; betörés után hatalmasakat^ evett, dús, kiskocsmái lakó- \ mákat, tányér húsokat, kun- ^ halom nagyságú főtt tésztá- \ kát. Betörni — utána jól- § lakni, s aztán jöhet a bőr- ^ tön, aztán majd a szabadu-§ lás, s betörni, ismét jól- ^ lakni. Szomorú életritmus—^ elemezni lehetne, milyen kö-^ rvlménvek diktálták. Razzia a kocsmában. Az^ egvik asztalnál Nagypók. \ Jobb kezénél, félretolva. ^ szálkákkal, egy zsíros kari- ^ máin mélvtánuér — a ha-§ lászlét már eltüntette belőle. ^ ecetes torma édeskés szaga ^ száll a borpárás levegőben. ^ — A, Nagypók! — mondja^ az egyik razziázó detektív, ^ mivel Nagypókot régen is-^ merték már rendőri körök- ^ ben. ^ A másik detektív rákiál- \ tott: — Te megint b etörtél,^ Nagypók, mert eszel... — Csak egy kis húst, fel-\ ügyelő úr... ^ — Húst? Miből? t rssssssssssssssssss/ssssss/sss/ssfsssssss/ss. — Na, gyerünk, Nagypók! — szólt a másik. Már hoz­ták az asztalhoz a grenadir- marsot. Zsíros, hogymás — az isten is ezt eszi, ha jó­kedve van. Nem engedték meg neki, hogy felvillázza. A tolonc- kocsi nem vár. kapitányt kell bemu­tatni, aki elé más­nap Pókhas került. A kapitány a legfinomabb mo­dorú ember. Hangja atyai, majdnem biblikus, vallatási módszere szelíd. Civilben szereti a virágokat, híres kaktuszgyűjteménye van. A rabot — előtte ül Pókhas — cigarettával kínálja, aztán nézi, tekintetében sok a szá­nalom, ó, az ismét megté­vedt fiú... — Mit csináltál megint, te, te?! — Semmit, kapitány úr, igazán semmit __ — Drága fiam, kedves fiam. Miért nem vagy hozzám őszin­te? Lakomázás közben fog­tak el, édes fiam, miért nem könnyitesz a lelkiismereteden, édes fiam? — Enni csak kell, kapi­tány úr... — Persze, hogy kell édes fiam, ha van miből. — Kapitány úr, eladtam a ruhámat... — Kinek a ruháit, édes fiam? Mert az nem mindegy, édes fiam. — Esküszöm-, kapitány úr, most nem csináltam semmit. — Makacs vagy, édes fiam. Beszélj el szépen mindent, nem ivigyok én rossz ember, fiacskám... — Semmit, kapitány úr, esküszöm nem követtem el semmit... A kapitány előredőlt az íróasztalnál. Szemében a rész­vét, a jóság, az irgalom: — Ejnye, édes, drága, jó fiam... Ugyanakkor intett. A kapi­tány mellett egy góliát ter­metű detektív állt. jelre pofonvágta Nagy­pókot. Irtózatos erejű ütés volt. Mély hangon csattant, szinte dübörgőit, mint villámcikázáskor a fel­hőrobaj, szédítő pofon, égő, fájdalmas, lealázó, teli po­fon, taglóütés. Nagypók fel­billent a széken, kezét da­gadó, megveresedett arcához kapta, hangja reszketett: — Kapitány úr, semmit nem csináltam, miért kell engem verni?... A kapitány ránézett, még jóságosabban: — Ne törődj most ezzel a detektívvel, fiacskám, hisz mi ketten olyan jól beszél­getünk ... B UKFENC Harsogott a domb. Gye­---------------- vekek visítoz­t ak, kacagtak, szaladgáltak, bukfenceztek. Kovács Pétert hatalmába kerítette a vágy. Meg kellene próbálni! — gondolta magában, miközben unott, lassú léptekkel ment a zöldellő fűben, amely bo­káig ért helyenként. Leha­jolt, felvett egy fűszálat, szá­jába tette és rágni kezdte. Megállt, és miközben a füvet rágta, a gyerekeket figyelte, akik éppen kicsi rakás na­gyot kívánt játszottak. Az al­sók ordítottak, a felsők vihog­tak. Mintha a pince mélyéről jött volna a hang: — Megfulladok, szálljatok le. Jaj, megfulladok! Csengett a nevetés fent és halkult a kiáltás lent. Egy- szercsak szétbomlott a gyerek­rakás. A két alsó gyűrötten, fáradtan feltápászkodott, de a következő pillanatban már el­kiáltották magukat: kicsi a rakás, nagyot kíván! — és rávetették magukat a mellet­tük állókra. Lehuppantak a földre, a többiek meg rájuk. Volt, aki nekiszaladt, hogy feljusson a gyermekdomb te­tejére. Apró szél kerekedett. A __!------------ gyerekek meg­unták ezt a játékot és újat kezdtek: Adj király katonát. Felálltak, összekapcsolták a kezüket, a másik rész pedig k iabálni kezdett: adj király katonát! Hullámzott a kiáltás, mert nem egyszerre mondták, de hullámzott a felelet is; nem adok. Ha nem adsz, szakítok! Szakíts, ha bírsz! — és meg­feszülték a zsenge izmok. A rohamozok nekilódultak. Egy áttört, kettő fennakadt. Ott himbálóztak egy ideig a töb­biek karján, aztán minden kezdődött elölről. Kovács az órájára nézett. Még öt percet adott ennek a játéknak. Gyerekkorából tud­ja: tíz, tizenöt perc egy-egy játék életideje,- utána meghal és újjászületik új formában. Nem tévedett. A gyerekek megúnták ezt a játékot is. Először csak egy vált ki kö­zülük — bukfencezett. Ké­sőbb egy másik csatlakozott melléje. Az is bukfencezett. Az első szeplős volt, pulyka­tojás arca mosolygott, amikor odaszólt a melléje csatlako­zónak: — Gyere, versenyezzünk! És versenyeztek. A szeplős gyorsan mozgott, a másik lom­hán, mint a kövér gyerekek. Hallani lehetett az erőlködé­sét, amint felemeli a lábát és megpróbálja átdobni a testét a fején. — Győztem! Győztem! A gyerekek felfigyeltek a győzelmi kiáltásra és mintha parancsra tennék, bukfencez­ni kezdtek. Meg kellene próbálni! — gondolta magában Kovács. Már majdnem lehajolt, ami­kor odaszólt neki egy gyerek. Pufók képve volt, a haját csi­kóra vágták és hiányzott az első két foga. — Jöjjön maga is bácsi! Kovács mindjobban érezte a vágyat; meg kellene próbál­ni, de ezt nem mondta a gye­rekeknek, erről nem szólt egy szót sem, ehelyett inkább el­ment, távol a gyermekektől. Rágyújtott. Meg kellene próbálni! — piszkálta ismét a gondolat, most már egyre erősebben. Nem olyan öreg ő, hogy ne tudna már bukfencezni! Las­san négykézlábra állt Közel­ről érezte a zöld fű fanyar illatát, A fenekét felemelte, a feje előrebillent, majd láb­ujjhegyre állt, a nyakát be­hajtotta és meglódította ma­gát. Az első kísérlet nem sike­rült. Ismét megemelte a fe­nekét, ismét meglódította ma­gát. Egy ideig mint a görbe gyertya, úgy állt a levegőben, majd hirtelen átcsuklott. — Megy ez még! — álla­pította meg és kimondhatatla­nul boldog volt. — Na, gye­rünk, versenyezhetünk, ha akarjátok! — mondta magá­nak, miközben fel akart áll­ni. Ekkor rettenetes fájdalom nyilallott a derekában. Feltápászkodott és 6án­_____:---------------- títva el­indult hazafelé. Egyre csak azon járt az esze: mit mond majd holnap az orvosnak. S zalai János

Next

/
Oldalképek
Tartalom