Pest Megyei Hirlap, 1965. augusztus (9. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
1965. AUGUSZTUS 15. VASÁRNAP PE5T HEGYE I 9 Faragó Pista. [ ahogy a szerkesztőségekben hívták, Putyu, az ital és a szerelem jegyében született. Ha az anyakönyvébe mást írtak, az csupán tévedés lehet. A napokban ismét nálam járt, mondta, könyvet ír, két filmnovelláját éppen most fogadták el. Nem, nincs állásban. Szabadúszó. Több szerkesztő is hívta, de nem hülye lekötni magát, nem bírja ő már a redakciók militarista drill- jét. Nofene, Putyukám... Még beszélt, beszélt, ömlött belőle a szó, én elröhögtem magam.... Bejött a szobámba, | kedvesen vigyorog, ■ nézem, mit akar. Sovány, középtermetű alak, jól szabott ruha, fehér ing, gondosan kötött nyakkendő, szabályos, szimpatikus arc. — Fa ... Faragó István va... vagyok. Az új kollega — mondta akadozva, beszédhibásán. Rám néz, látom, kancsal. Bal szemével az orrát nézi, a jobbnak egyenes a tengelye. Kér, hogy ne haragudjak, de kétszáz kilométert utazott az éjszaka és ha fáradt, jobban bandzsít. — Jé, az új fiú — mondja a titkárnő — de jó pofa! — és nézik, bámulják egymást. Feketét iszunk, fölbontok egy üveg konyakot, az új ember tiszteletére. Félóra múlva átmegyek a nyomdába, mire visszajövök, kitört a botrány. Putyu megitta az üveg konyakot, mint kiderült, a titkárnő is segített valamelyest A helyettes szerkesztő szégyenkezve, némi felháborodással meséli az esetet: „Ica leült a géphez dolgozni. Az új kollega kijött a szobádból, odament Icához, megfogta a mellét Ica pofonvágta és ordítozott.” Nézem a két embert. Ica még mindig kiabál, „strici, részeg gazember, mit gondol...” A férfi azt mondja: ne haragudjék, de maga olyan szép. És ezt konyak nélkül is megtettem volna. Igaz, vártam volna két napot és nem itt... Ica könnyein át mosolyog. A helyzet komikus. Nem tudom, dühöngjek vagy nevessek. Én vettem fel ezt a marhát, bár elég sok hülyeséget hallottam róla. Viszont a hozzám küldött írásai szépek, jók. Most már futok a pénzem után. Kenegetem az ügyet. „Fiatal még es az ital...” Délután az új kolléga szobájába háromszor bement Ica, és egyszer-egyszer a többi nő is betekintett, pusztán kíváncsiságból. A szerkesztőségi rajzoló készített egy hatalmas címtáblát és kiszögezte az új fiú ajtajára: „Itt Putyu operál.” Putyu csak nevetett. Másnap a mezőgazda- sági rovatból megkérdezték őt, hogy látta-e már a nagy nutriamezőket. Nem? No, azt meg kell nézni. A miénk Európában a leghíresebb. Kivitték kocsival 20 kilométerre, ott letették egy marharépaföldön. Mondták, szemlélődjön, készítsen megfigyeléséről jegyzeteket, majd visszamennek érte. Nem mentek. Putyu begyalogolt estére a városba. A többiekkel együtt nevetett a mókán. A szerkesztőség férfidolgozói is megszerették, mert Putyu tényleg nem tudta, hogy mi az a nutria, de az életről, az emberi sorsokról szép, meleg hangon írt. Két hónapig nem volt vele semmi baj. Mígnem egy napon telefonon felhívott a kórház igazgatója. Mentem és tőle a következőket hallottam: Faragó István újságíró szombaton este, pontosan 23 órakor jelentkezett a kórház ügyeletes orvosánál és idegzavaraira panaszkodott. Az orvos megvizsgálta, megállapította, hogy ivott. Fenekébe nyomott egy nyugtató injekciót. Faragó kérte az orvost, engedje friss levegőre. Az engedély után kiment a kórház kertjébe, ott benyitott egy szobába, a sötétben levetette cipőjét, ruháját és az ösz- szes fehérneműjét. Otthonosan a mosdókagylóhoz ment és megmosakodott. A szobában alvó ápolónővér felébredt a vízcsobogásra és azt kérdezte: „Ferikém, te vagy az? De későn jöttél.. „Nem mucukám, én Putyu vagyok, és nem jöttem későn, mert II órára hívtál, de te, úgy látszik, csalsz engem egy Ferivel is ...” A nő villanyt gyújtott s az idegen meztelen férfi láttán sikoltozni kezdett. Pillanatok alatt összefutottak az emberek a segítséget hívó szóra. Köztük volt a szomszéd szoba lakója, Giziké ápolónővér is, aki Putyut eredetileg hívta. Faragó intelligens fiú volt, nem magyarázkodott mezítelenül, hogy őt Giziké rafinálta ki, hogyan is kell hozzá bejutni. Csak a fenekét tapogatta, ahová az injekciót nyomták, s melynek fájdalma volt a belépő ára. Giziké is intelligens lány volt, pillanatok alatt megértette, hogy Putyu nem csalta őt meg, mindössze az történt, hogy a sötétben eltévesztette az ajtót. Persze nem szólt, de ki kívánhatta tőle. Sárika, a sikítozó ápolónővér nehezebb felfogású leányzó volt, de azért később ő is megértette, butaság volt kiabálni, mert többé az ő Ferije sem jöhet ide. És amit Gizikétől kapott! Putyunak kezébe nyomtam a munkakönyvét. „Nem tudlak tovább védeni, öregem. Lebuktál.“ Sóhajtott, bocsánatot kért és megfogadta, hogy a kórházakat messzire elkerüli ezentúl. Amikor elment, a titkárnő, Ica is sóhajtott. Fényes volt a szeme és azt mondta: — „Ez a Putyu egy valóságos sarmőr, nagyon hercig fiú.” oementem a szobámba és én is sóhajtotta!^ egyet. ,.Szegény fiú. A mi életünk vadhajtása. Talán majd az új helyén jobban megfogják. Liberális voltam.” De azért ejtettem érte egy-két jó szót az új főnökénél. Az új szerkesztőségben | ismét szép emberi---------------------------------írásokat készített. Megírta a maga eseteit is. Minden kollégája azt kérdezte; hogy tud ilyen jó kis marhaságokat kitalálni. Itt is megszerették. A szerkesztője fölöttébb becsülte. Egy csehszlovákiai túra alkalmából lopta be magát Putyu a szerkesztő szívébe. Az egész redakció felült egy külön buszra. Kettős ünnep volt, a szombatot ellopták. Három napig járták Kassát, Lőcsét, a Magas-Tátrát. A főnök mindenkit megkért, ne sefteljenek. Azért mindenki vitt szalámit, pálinkát, cigarettát, kötötték a jó botokat. Nyár volt, Putyu egy vászonnadrágban és egy fehér ingben indult és abban is tért meg. Volt háromszáz koronája, azt elszórakozta a szlovákiai magyar lányokkal. Négy lánynak adta oda a címét. A határőrök nem hitték el, hogy semmit sem hoz, csupán négy lány címét és azt, ami rajta van. A többiek lebuktak a lepedőkkel. A szerkesztő mérges volt, az értekezleten Putyut állította példaképnek. Mígnem egy napon ... A szerkesztőt déli 12 órakor felhívta a városi rendőrkapitányság ügyeletes tisztje: — Dolgozik önöknél Faragó István nevű újságíró? — Ö, hogyne... — Tessék bejönni. A szerkesztő bement. „Hát kérem...” A rendőrtiszt elmondta a történetet, azután lementek a cellába. Bent hárman tartózkodtak. Micike, egy orvos elzüllött leánya, Putyu, az újságíró és egy rendőrtörzsőrmester. A rendőr nevetett, amazok ketten be voltak rúgva. — Miért tetted ezt velem? — kérdezte a lány. — De azért, ugye, szeretsz? — Nagyor szeretlek, drágám, éppen ezért tettem. Hidd el, ez segít, másként elzüllesz. Számodra nincs más kiút. . — Soha senki sem csókolt engem így, mint te. A többiek mind csak a testem akarták, érzem, te a lelkem is. Te drága! — Azután. ■— Menj, te aljas gazember. Feljelentettél. Pedig a tied voltam. Szívből, örömömből. Pénzt sem kértem. Fizettél néhány pohár konyakot. De az egy úrinőnek jár. — Ezt ismét a lány mondta rapszodikusan, részegen, lihegve. — Meséld el az életedet, szivikém. Ki volt az első — szerelemből? — És ki volt az első — pénzért. Mi volt a kettő között a testi és a lelki érzésekben a differencia? Mesélj a kislánykorodról, arról a gazember apádról. Mindenről. Mindenkiről mesélj nekem. — Ö, hát mégis szeretsz? — kérdezett ismét a lány válasz helyett. Az őrmester nevetett és megpödörte a bajuszát. Amikor meglátta a cellában a tisztet, felállt és tisztelgett. Putyu is fölfogta az új szituációt. Bizonytalan léptekkel a szerkesztőjéhez ment és tagolva azt mondta: Most készíti élete nagy riportját. Ez itt egy szocialista nő, ezt már mi neveltük, a mi társadalmunkban született, itt végezte iskoláit, az apja orvos volt, hogy lett ez k ... va? Ezért mi is felelősek vagyunk — rángatta a szerkesztő zakóján a gallért, A story eleje. Élt a városban egy huszonhat éves lány. Ügy hívták, Micike. Apja orvos volt. Meghalt. Az elkényeztetett lány rákapott az italra. Tett még egy fél lépést és elbukott a szerelem csatamezején is. Putyu aznap reggel fedezte fel a bukott nőt, amint a presszóban meglehetősen kihívóan kereste a férfiak társaságát Az újságíró odaült Ittak, megegyeztek. Putyu felhívta a rendőrséget 9 órakor. Bemondta a nevét és foglalkozását. Kérte, II órakor jöjjenek a lakására, mert egy veszedelmes prostituáltat leplez le, akiről egyébként lélektani riportot készít. Hazamentek, az őrmester 11 órakor megjelent, de közben szerelmesek lettek egymásba. Mert a lány szép volt és züllöttségében is finom. Putyu a rendőrségre is bekísérte a lányt. Az ügyeletes tiszt megengedte, hogy a riportot a cellában fejezze be, mert olvasott ember volt és az újságíró Tolsztoj Feltámadására hivatkozott. A story vége. A lány sírt és ott a cellái búcsúnál megkérdezte még egyszer, azért szeretsz? Putyunak is kibuggyantak a könnyei, mert részeg volt és tényleg úgy érezte, szereti ezt a lányt. Másnap megkapta a munkakönyvét, sóhajtott és bocsánatot kért a szerkesztőtől. Megfogadta, hogy többé lélektani riportot nem ír. A nőt kiengedték, mert végtére is bűne mindössze annyi volt, hogy szeretett. Sóhajtott és azt mondta: Ez a Putyu micsoda szimpatikus gazember volt. A szerkesztő otthon éppen emlékiratait rendezgette, amikor egy nagyot sóhajtott: „Tehetséges fiú ez a Putyu, de ebben a városban az ideje lejárt. Nem tudtam megvédeni a bukástól.” Aztán eszébe jutott a csehszlovákiai kép és írt néhány ajánló sort az új főnöknek. Egy huncut vas nélkül | érkezett az új vá--------------------------------- rosba. Bement a s zerkesztőségbe, másnap írt egy szép anyagot. Akkor már két napja nem evett egy falatot sem, szólt a szerkesztőjének, hogy éhes és pénze sincs. Kiküldték egy járási székhelyre, adtak neki 500 forint útielöleget, próbáljon abból vegetálni a fizetésig és küldje a jó tudósításokat. A szerkesztő büszke volt a humanitására, egyébként jobb megoldást nem talált. Az újságíró megérkezvén a faluba, délelőtt szállást keresett magának. Talált egy megfelelőt, egy csinos özvegy olcsón adta és nagy szeretettel viselte gondját. Jóllakatta, kimosta az ingét és megosztotta vele az ágyát. De hát ez már este volt. Délután Putyu tisztes- ségtudóan levizitelt a pártbizottságon, a békepapnál és a falu körorvosánál. Az orvoshoz a pap is elkísérte, akinél eladdig jó néhány pohárka kisüstit fogyasztottak volt, miközben megállapították, hogy tulajdonképpen elvi ellentét nincs is közöttük, csupán az ateizmus. A pap elismerte, hogy ő még egy kicsit fejletlen, de ha sokat együtt lesz Putyuval, amilyen szimpatikus, behízelgő modora van, tán még őt is meggyőzi. Átmentek az orvoshoz. Kedélyük rózsaszínű volt. Az orvosé éppenséggel keserű. Két napja hagyta ott a felesége. Nem bírta már a falut, hiába a sok pénz, tojás, csirke, Moszkvics, neki Pest kellett. — Az Or akaratába bele kell nyugodni — monda a pap. — Csinos volt? — kérdezi Putyu és kancsal szeme cinkosan összevillan a papéval. Délután a parókián ejtettek már e témáról is néhány szót. Most vigasztalni jöttek az orvost. No meg, hogy körtéből főzték idén a pálinkáját és a változatosság gyönyörködtet felkiáltással, meg is itták az első pohárkával. Az orvoshoz beteg érkezett. „Valakinek megint fáj a hasa” — mondta az orvos és dühösen otthagyta őket. Mire visszajött a rendelőből, a két jámbor megitta az egész fiaskó pálinkát. Az újságíró imádkozott, a pap káromkodott, mert békepap létére mellőzik őt, évek óta ebben a szegény faluban hagyják sínylődni. Az orvos mindkettőt hazacipelte, a pap a parókia ajtajában böffentett egyet és azt mondta, milyen jó az ateistáknak, azoknak fiatal háziasszony jutott, az ő házvezetőnője viszont már idős. Itt jót röhögött és azt mondta: Pszt! Itt a fülnek is fala van. Putyu tévedésből a háziasszonya mellé feküdt, de miután senki sem világosította fel e tévedéséről, ott is maradt. Másnap elköltötte bőséges reggelijét és küldött a szerkesztőjének egy jó kis riportot, melyben kiemelte: X községben jó kezekben tartják a béke ügyét. Jól élt Putyu, sok anyagot küldött, odabent a redakcióbán mindenki dicsérte őt, mígnem egy nap ... A főszerkesztőt megkérte a járási tanács' elnöke, legyen szíves leíaradni hozzájuk. Egy óra múlva megérkezett, megtudakolta Putyu címét. Bemegy a falusi porta udvarára, ott lát egy fehér najlon inget száradni a fán. Délután 2 óra, az udvaron egy lélek sincs, Bemegy a pitvarba. Rossz sejtelmek kínozzák. Putyu ott fekszik az ágyban, horkol, orrán, száján, bőrén bűzlik a pálinka orrfacsaró szaga. Felrázza. „Mi történt?" Putyu bambán mosolyog, a gyomra zuborog, azt mondja: „Egy kis műhiba, elvtikém ...” A tanácselnök mindent elmondott. Némelyik rész még Putyut is meglepte. „Az újságíró elvtárs az orvossal elment lo- csolkodni, két napja, húsvét hétfőjén. Délutánra berúgtak, de azért kocsival mentek azután is. Ügy öt óra felé jutottak az öreg tanítóékhoz. A háziak látták, hogy kapatosak, de azért kedvesen fogadták őket, hiszen annak a napja volt, meg azután sok is ott a lány. A nagyobbik már 24 éves, szemrevaló. Az is itt tanít a faluban. Putyu ott a szobában felkérte táncolni. Először jól viselték magiakat. Táncoltak, ittak, táncoltak. Akkor az újságíró odament az apához és megkérdezte, nem adná-e áldását rájuk. Az öreg csak bámult, de Putyu eloszlatta kételyeit. Mindössze egy hét próbaházasságról lenne szó, ez amolyan régi népszokás. Es számára, mármint Putyu elvtárs számára, fölöttébb egészségesnek tűnik. „Ezt a szokást ápolni kell bátyám”, mondta Faragó. Ekkor az öreg tanító úr adott az újságíró elvtársnak egy egészséges, nagy pofont. A mama és a lányok sírtak. Putyu azt mondta, hogy tanulhatnának az eszkimóktól vendéglátást, vendégszeretetet. Az orvos káromkodott, és azt mondta, hogy piszkos bagázs. Mit játsszák meg magukat. A tanítóék háza úgyis nyilvánosház vagy legfeljebb jövőre az lesz. Ö mindenesetre azon lesz és intézkedni fog a megyénél, hogy azzá nyilvánítsák. Eny- nyi nő nem élhet egyedül. Az öreg tanító rendőrt hívott, addigra az orvosék elkotród- tak. Az újságíró elvtárs már egy hete egyfolytában iszik a pappal és az orvossal. Ennyit nem bír ki senkinek az esze. Az orvos sír, a pap két nap óta alszik, ma délelőtt már csak Putyu elvtárs ivott a presszóban." A tanácselnök befejezte mondókáját és keményen Putyu kancsal szemébe nézett. A szerkesztő kollégájával együtt kocsiba ült. Másnap. Faragó kézhez kapta a munkakönyvét. A szerkesztő azt mondta neki, hogy maga egy egyszerű kis ember, mondhatnám egy primitív bájgunár, erkölcsileg egy nulla. Putyu sóhajtott egyet, bocsánatot kért és ott nyomban ismét megfogadta, hogy többé nem áll szóba a békepapokkal és a körorvosokkal. Amikor eltávozott a szerkesztőségből, tán öt perc múlva bejött faluról a háziasszonya, kezében egy nagy kosár, megpakolva kolbász- szál, sonkával, fehér kenyérrel és benne egy csattos, finom vörösborral töltve. Hát nincs Putyu. Felsóhajt. „Milyen aranyos úri fiú volt.” A szerkesztő bement a fotólaboratóriumba, megnézte a napi képanyagot és ő is sóhajtott. „Furcsa kis ember volt Amikor kirúgtam, bocsánatot kért, mert gondot okozott nekem.” Aztán felvette a telefon- kagylót és az új főnöknek meleg hangon ajánlotta Putyut, ecsetelve nagyszerű újságírói képességeit Faragó István | újságíró az új városban be--------------------- ment a templomba, utána — isteni sugallatra — a legnagyobb presszóba. Ott megállt az ajtóban, összeszámolta a vendégeket, majd odaintette a pincért és adott neki 100 forintot. Ezzel egy időben fülébe súgta, hozzon mindenki asztalára két deci forralt tejet. A presszóban kellemes hangulat terpeszkedett. Ittak, udvaroltak, táncoltak. Amikor az asztalokra letették a tejet, Putyu megfogta a dobos kezét, jelezve, hagyják abba a muzsikát. Belerúgott egyet a nagydobba, s az így támadt csendben hozzáfogott élete első és utolsó antialkoholista szpicséhez. Nem sokkal utána bevitték a kórházba, mert akkor már kisegereket és egy egész zooparkot látott nappal is. Ránézek Putyu arcára: | „Szóval regényt---------------------------------- írsz, Pistikém? N o látod, ez szép dolog. Csak eseménydús, izgalmas legyen.” Sóhajtott, megkért, meséljek neki régi kis izgalmas történeteket, mert mostanában kihagy az emlékezete, íme, szavamra, szívesen meséltem.
