Pest Megyei Hirlap, 1965. július (9. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-18 / 168. szám
a ft'i Mto iTürlap 1965. JŰLIUS 18. VASÁRNAP Papp László: A NAGYKORÚSÁG KÜSZÖBÉN A gyermekkor repülve tűnt a múltba. Dús fürtök omlanak nagykorú homlokunkra. Most kezdjük ízlelni a munkát nem tudjuk mi az, elfáradni, még Friss robaj, szép tenniakarás dobogtatja mindnyájunk szívét. Idegen tőlünk minden ami régi, avultság, értelmetlen álom. Szeretnénk új ütemre lépni, változtatni a vén világon. Jó tudni azt, hogy holnaptól szavunk csengése más, hogy felnőttek leszünk, országos gondok, jogok asztalánál apáinkkal együtt ülhetünk. Még nem csalódtunk, — Csalódni nem szeretnénk — Gazdag mezők, szorgalmas üzemek nevelnek minket; modern szelek, értelmes, tiszta erdők kérges kezű munkáscmberck. Jókedvű sapkánk homlokunkba húzzuk. Zsenge vállú, bátor, új csapat, elindulunk, kezünkben kalapáccsal. Bizakodó égboltok alatt. /M lekor változott meg \ f—J-M- Gerde Sándor Jő> Is könyvelő élete és a világról való felfo! gása, amikor eszébe jutottt \ hogy húszéves lányát, a ked; vés és csinos Ibolykát, férj\ hez 'ellene adni Boglár Pé\ tér közgazdászhoz. i A fiú friss diplomával i nenvrég került az egyik gép- I gyárba. Nem annyira a fize- i tése, mint inkább a jövője1 | csábította Gertiét, a gondos. : atyát arra, hogy a fiatal köz| gazdászban Ibolyka férj-je\ lőttjét szimatolja. — Jó parti — mondta a fe\ leségének Gerde, már az első | héten, amikor a fiút megis\ merték. | — Nem kívánok jobbat — I szólt elmerengve Ibolyka ma\ mája. — Diplomás, jóképű és | korban is Ibolykához való. | — Csakhát a fiú is bizo\ nyára jó partit szeretne — i folytatta Gerde. — Nagy szót \ ha jól indul és biztos anya; gi háttérrel kezd egy fiatal \ diplomás. Ez a beszélgetés akár har• mine évvel ezelőtt is meg\ történhetett volna, de éppen : az az érdekessége, hogy nap\ jóinkban zajlott le, ami ar\ ról tanúskodik, hogy a Ger\ de házaspárnál valamikor ré| gesrégen megállt az idő kereke. Gerde Sándor nemcsak a főkönyvelést szervezte meg jól és előrelátóan, hanem a család életét is. Nem lehet tehát csodálicozni azon, ha néhány nap múlva már arról faggatta Ibolykát, hogy tetszik-e neki Boglár Péter és hozzámenne-e feleségül. — Tetszik! Nagyon tetszik! — felelte nevetve a lány. — De, te apu, mindjárt a házasságra gondolsz. Péter egyelőre nem nősül, nekem meg egyelőre nem sürgős, hogy férjhez menjek. A derék apa megelégedett ennyivel. Este már arról beszélt a mamával: tenni kellene valamit, hogy Boglár Péternek megjöjjön a kedve a házassághoz. — Hívjuk meg vasárnap ebédre — javasolta az aszszony. — Jó gondolat. Töltöttcsirke, uborkasaláta, cseresznyésrétes — egészítette ki a férj. Es ezzel az ebéddel kéz-* dődött a férjfogás. Péter megjelent a vasárnapi dús lakomán, és ott is maradt estig. Akkor a papa javasolta, hogy menjenek ki a Szigetre vacsorázni. A mama örült, Ibolyka tapsolt, Péter nem szabadkozott. — Természetesen az én vendégem — mondta a fiúnak Gerde. Péter most sem szabadkozott, és kint a Szigeten végig ette a családdal az előételes, nagyszabású vacsorát. Három üveg bort ittak meg négyen. Domoszlói muskotályt. — Menjünk a „Budapestbe, ha már ilyen jól érezzük magunkat — javasolta ismét? tizenegy óra tájt Gerde papa — csináljunk egy görbe estét. A mama ismét csak örülte Ibolyka ismét csak tapsolt, a fiú ismét csak nem szabadkozott. Megnézték a műsort, francia konyakot ittak és sósmandulát ettek hozzá, hogy jobban csússzon. A papa több mint nyolcszáz forintot fizetett ki és egy százas borravalót adott a főárnak. oglár Péterben ezen az estén érlelődött meg először az a gondolat, hogy mégiscsak meg kellene nősülnie és — ha már ilyen jó módú családdal1 hozta össze a sors — Ibolykát kellene elvennie. Aztán később még tovább érlelődött benne a gondolat! Gerde papa ugyanis ettől kezdve, hetanként egyszer-kétszer taxiba pakolta a családot és hol egy drága vacsora itt, hol egy drága vacsora ott, utána lokál és italozással spé'kelt éjszakai élet — minden esetben több száz forintos céhhel ,— egyre jobban meg$ győzte Pétert, hogy lesz itt pénz bőven, csak be kell nősülni. Egy idő múlva Gerde Sándor főkönyvelőnek jobban tetszett az éjszakai élet, mint a főkönyvelés. Ismerték már mindenfelé. Akár a családdal ment, akár nélküle, úgy fogadták, mint az éjszaka felkent lovagját, aki otthonosan mozog minden mulatóban, kiskocsmában és osztályon felüli étteremben egyaránt. Az is előfordult, hogy csak Pétert vitte magával egy-egy hajnalig tartó mulatozásra. — Elveszem Ibolykát — motyogta az egyik éjszaka, italos állapotában a fiú. — Hát ha elveszed, én hozzád is adom — felelte a konyaktól szinte élőiéit Gerde — és adok hozzá neked egy Wartburgot. A következő vasárnap, amikor a részleteket is megbeszélték és szűk családi körben megtartották az eljegyzést, nagyon boldog volt a család. A mama ismét csak örült, Ibolyka ismét csak tapsolt, a fiú ismét csak nem szabadkozott: sem a megígért Wartburg miatt, sem a) kompletten berendezett egyszoba összkomfortos lakás miatt, amit a papa még a megígért Wartburgra ráígért. Mindenki összecsókolódzott mindönkivel, a mama azt) mondta Péternek: „édes fiam”, az „édes fiam” pedig úgy szólította Gerdét, hogy „kedves papa”, ami még szokatlanul hatott ugyan, de máris magában hordozta a családi együvétartozás jeleit És ebben a nagy boldogság-76 ban Péter nem kérdezne, hogy rmből, és Ibolyka sem kérdezte, hogy miből, de amikor a mama már megkérdezte volna, hogy miből, azaz,1 hogy miből telik majd Wartburgra, lakásra, berendezésre, — már éppen ellenőrzést tartottak a vállalatnál, ahol Gerde Sándor főkönyvelőként ügyködött. — Itt hiányzik egy nyolcszáz forintos bizonylat —■ szólt az egyik revizor Gérdének, amáre Gerde azt felelte, hogy meg kell annak lennie, mert nála minden stimmel. ?árom nap múlva kiderült, hogy semmi sem stimmel: Gerde hamis bizonylatokkal manipulált, és összesen harmincötezer forint tűnt el a kezén. Az, hogy Gerde, főkönyvelőhöz illő hozzáértéssel össze-vissza kaszálta a dolgokat, csak megnehezítette a revizorok munkáját, de semmi esetre sem tette lehetetlenné. Gerde néhány nap múlva beismert mindent. A pénz a vacsorákra és az éjszakai mulatozásokra fogyott el. A Wartburg és a kompletten berendezett komfortos lakás csak ezután következett volna. Amikor Gerde Sándor főkönyvelő ellen a büntető eljárást megindították, a mama zokogott, Ibolyka nagyon szégye'ilte magát, Péter pedig nyomban kijelentette, hogy olyan családból nem választ feleséget, ahol ilyesmi megtörténhet. — Azt mondtad, hogy szeretsz! Hát csak eddig tart a szerelem? — siránkozott Ibolyka. — Elég nagy a lakás, elférnénk itthon is — zokogott Gerde mama. — Csak legalább az a vacak Wartburg lenne meg. És valami készpénz... — mormolta Péter. De ezt már az előszobában mormolta, búcsúzás közben, amikor örökre elhagyta Ibolykát és a Gerde családot. I , t ( Ernst Schumacher: 7 JÓ AZ EMBER Jó az ember, De megöli testvérét, Jó az ember, De elárulja társát, Jó az ember, De elhamvasztja fajtáját, Jó az ember, De halált hoz a világra. Az ember jó, Mert életét áldozza testvéréért, Az ember jó, Mert helytáll a társáért, Az ember jó, Mert segít a fajtájának. Az ember jó, Mert szolgálja a közösséget, Az ember jó, Mert életre hivja a világot. Jó az ember, S baloldalt, hol a világ szive dobog. Alszik a költő, Eljövendő Emberek Szebb álmainak Társa. Boldog Balázs fordítása Ö és én (Foto: Csepregi) Á gostom i/ap^et: A HEGJIA'UÓ — Leányaim, a hadisze---------------------rencse forgandó. A boche-ok legyőzték városunk hős védőit. A katonák kétórai szabad prédára kaptak engedélyt. Ámeli. és Charlotte aggódó arccal figyelték apjukat. Charles de Mortier nyugalmazott gárdakapitány, mióta felesége meghalt, két leányával együtt él Vernyben. A földszintet egy tisztes szabómester bérli, az emeleten lakik apa és két leánya Croisot asszonnyal Az anyóka öreg bútordarab már a Mortierházban, félig szolgáló, félig családtag. — Nem tudjuk, mi vár reánk. Ha a legvégsőre kerülne a sor, tudni fogom kötelességem. A nyugalmazott gárdakapitány becsukta asztalfiókját. A lányok is, az öregasszony is sejtette, ott pihen a végső argumentum: a pisztoly.» A várt ellenséges fosztogatók helyett egy katonatiszt lépett. a szobába. Feszesen tisztelgett, majd megpillantva a lányokat, feléjük fordulva újra csákójához emelte kezét. — Pardon! — hangzott az idegen katonatiszt szava. Ha kissé keményen pergette is az „r”-eket, de franciául beszélt. — Nem tudom, tisztában vannak-e önök azzal, hogy mot mi történik a városban? A lányokra nézett. Először Charlotte tekintete fordult felé, majd Ámeli is ránézett. Az idegennek majdnem torkán akadt a szó. Ilyen ibolyakék szempárba még sohasem nézett. — Ha megengedik, hogy azt a két órát itt töltsem ... Érthetetlenül tekintett rá a kapitány. — Tessék! — S körülmutatott a lakásban. Amikor az idegen megindult a szekrény felé, a kapitány megvetően hátat fordított neki. Az arany érdekli... vagy... A tiszt a könyvszekrényhez lépett. Szeme végigsiklott a köteteken, aztán leemelt egyet. Ámeli megismerte, az ő könyve: Petrarca szonettjei. Az egyik óra halkan ütni kezdett, az idegen fölpillantott rá. Egy negyedóra már eltelt a sarc idejéből, az első negyedóra. A kapitány lopva az idegenre nézett. Különös arc. Hullámos, hátrafésült haj, mongol vágású szem, éles metszésű orr. A boche-ok nem ilyenek. Ki lehet ez az idegen? Miért nem él a szabad préda jogával? Az utcáról lábdobogás, ré------------------ szeg kurjongatás, a házakból sikoltozás, jajszó. Bármennyire csönd van idebenn, az utca zaja behatolt a csukott ablaktáblákot át is. Verny városának szörnyű órái ezek. Bent a szobában halk csengés-bongással mérték az órák a tovasúhanó időt Ebben a pillanatban hatalmas dördüléssel csapódott a kapu. Az idegen fölpattant a helyéről, megigazította pisztolyát, fejébe csapta csákóját, s az ajtó felé rohanva szólt vissza: — Engedelmükkel... Ridegen harsanó idegen szavak, a vendég parancsoláshoz szokott kemény beszéde élesen kivált a többi közül, aztán csönd, lassan távolodó léptek. Mikor az idegen megjelent az ajtóban, a kapitány felállt az asztal mellől, a lányok meg mosolyogva fogadták köszöntését. Itt vártak rá — ez volt első érzése — itt örülnek neki. Talán az a csodálatos ibolyakék szempár! Valamint mondani kellene... Igen, igen, valami megnyugtatót. — Bocsánat, hogy zavargók, de úgy érzem, még itt kell maradnom. Az előbb be akartak törni... — Uram — kezdte el meglehetősen zavartan a kapitány — ön nemes tettével megmentett bennünket. Charlotte érezte, hogy itt közbe kell vágnia, ha tiszteletlennek is tartja őt emiatt édesatyja. — Igen, igen, köszönjük, hogy megmentette életünket. Elvégre ilyenkor minden megtörténhetik, ugye Ámeli? Ámeli bólintott. Az idegen fülében muzsikálni kezdett az öt betű: Ámeli. Tehát Ámelinek hívják. — Ó, semmi az egész, kötelességem volt — hárítottad a köszönetét. — Ha megengedi, amíg városunkban tartózkodik, itt az emeleten egyik vendégszobám rendelkezésére áll. — Köszönöm. Nem tudom, elfogadhatom-e. Odakinn kürtszó harsant, s a városban véget ért a sarc lejárt a két óra. Valamennyien megkönnyebbülten lélegeztek föL — Ha megengedi uram, bemutatom önnek leányaimat: Ámeli és Charlotte. Charles de Mortier nyugalmazott gárdakapitány vagyok. Az idegen kemény vi----------------- gyázz-állásban hajtotta meg fejét. — Fazekas Mihály főhadnagy. — Ha jól értettem uram, becses nevét, hm, ön akkor nem bo ... nem német. — Nem uram, én magyar vagyok. — Bocsásson meg, hogy népét nem ismerem... — De mi ismerjük, apu, a múltkoriban olvastunk róluk. Egy angol utazó járt arra a török időkben. Önök harcoltak olyan sokat a törökök ellen, ugye, főhadnagy úr? — Igen, harcoltunk, sokat harcoltunk és véreztünk hazánkért, de Európáért, önökért is. A törököt százötven évig mi tartottuk vissza Európa elözönlésétől. — De hisz ez nagyszerű! önnek még mesélnie kell nekünk népéről, országáról sokat. Ugye, Ámeli? Mondd már te is, hogy meséljen. — Kérjük, uram. Belépirult. S ez a pirosság most olyan nagyon jól esett ennek a messzi országból kiszakadt idegennek. — Házam ajtaja mindig nyitva ön előtt, uram. — Köszönöm. A ház urának kíséretében hagyta el a szobát. — Ez már aztán igazi férfi, ugye Ámeli? — Micsoda charmant, micsoda lovagiasság! — tódította meg Croisot-anyó. — Fazekas Mihály — próbálgatta nevét Ámeli. A többit már magában ismételgette: Michel, Michel... Mihály!
