Pest Megyei Hirlap, 1965. július (9. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-11 / 162. szám
1965. JULIUS 11, VASÁRNAP PEST UECVKt íJCh'ítm 9 kát, vagy legalábbis azt hittem, hogy megszoktam. A gyomrom eszméltetett rá arra, hogy nem, és hogy soha nem is fogom megszokni. Azt indítványozták: vetessem ki. Nem szolgál semmire és csak bonyodalmakat támaszt. Több mint zseniálisak voltak az effajta dolgokban. izdetét vette hát a nagytakarítás, miközben éppúgy viselkedtek, mint a feleségem egykoron; a gyomor nem feltétlenül szükséges, ki vele! A zsígerek nem feltétlenül szükségesek, ki velük! Az ilyen steril világban a szaglás teljesen felesleges, jobb ha mielőbb megszabadulsz tőle. A szív vagy tizennyolcad másodpercet késik, a mi tökéletes plasztikszíveink ezzel szemben függetlenek a te pillanatnyi hangulataidtól és pontosak, mint a kronométer! Hallgattam és szótlanul tűrtem. Azt hitték, azért nem tiltakozom, mert ziláltságomban képtelen vagyok odafigyelni, s azt indítványozták, válaszszák magamnak szerveket az önkiszolgálóban ... tgy kerültem aztán a vese, gyomor, szemgolyó és más szervek áruházába. — Két zöld szemet kérek! — mondta valaki előttem és bedobta az árát az automatába. A portás volt. Abban a házban ahol egykor laktam. Hogy nem hallucinálok, anynyi bizonyos, mert hol sárga, hol fekete szemmel látom őt azóta: váltja a szeme színét, mint hajdan a ruhájukét a nők az én előző koromban. Ráálltam mindenre: ettem a pirulákat, légikerékpáron jártam sétálni, napi három órát nyomkodtam egy gép gombját, de ma sem tudom, mit gyártott az a gép. Mellettem egy pók egy másik gép karját nyomkodta, s amikor megkérdeztem, mit termelünk: csak rámmeredt. A kíváncsiság ugyanis ismeretlen volt náluk,. Még a nők körében is, ami csaknem sokként ért. De csak pillanatnyilag, mert a nők irtózatosan csúnyák voltak azokkal az ormótlan fejekkel és pillátlan szemekkel. Hangjuk azonban megtévesztően kellemes volt. Olyannyira, hogy kezdetben még udvaroltam is nekik. De mintha nem értettek volna. Bizonyára nem tetszel nekik, gondoltam magamban, de később rájöttem, hogy más van a dologban: egyszerűen nem ismerték a szerelmet. A gyermekek kémcsövekben kezdték az életet. Végül is kívántam már a halálomat: az ilyen „pompásan” berendezett világban, ahol nem marad mit tenned, ahol se betegség, se könny, e V mi mást kívánhat az ember, ha nem akarja életfogytáig nyomkodni azt a gombot a gépen, vagy órákon át nézni tv-n, hogy mások is ugyanezt csinálják. — Adjatok nekem valami pirulát, amitől meghalok! — kérleltem őket, de csak bámultak rám, mint valami csodára, — Újabb száz esztendeig konzerváltatni magad — úgy gondolod? — kérdezték gyanútlanul. — Hogyisne, hogy valami hasonlóba csöppenjek?! — üvöltöttem. — Köszönöm, inkább a halált! — Halál nem létezik! — tárták szét karjukat. — Teljesen kiküszöböltük! — nyökögték és tanácstalanul meredtek rám: uramisten, mi lehet az a halál? égképp összeroppanlam, letámolyogtam ■a folyóra. Ha azt hiszitek, hogy valóságos folyópart volt az, füves és füzeses: tévedtek. A vize plasztik mederben hömpölygött, de mégiscsak víz volt és ebben némi megnyugvást találtam. Leültem a meder tövébe és egy örökkévalóságot töltöttem el ott, míg eszembe nem ötlött valami emberi. — És az állatok? — üvöltöttem fel, amint visszamentem a városba. — A kutyák, a macskák... Mi van velük? Hova lettek a lovak? — ragadtam meg főnököm karját. Érthetetlenül bámult rám. — Állatok? — hebegte — lovak? Te nem is tudod, hogy azok már nincsenek? Illetve azok most az, ami te voltál konzerváltatásod előtt — ragadott vállon, mert nem értette felcsillanó örömömet. — Egekura, végre! — suttogtam. — Ne vegye zokon, ha felmondok, « elmegyek, hogy velük éljek! — téptem ki magamat a karjai közül s már rohantam is. ügyet se vetve a túlzsúfolt házakra, amelyekben konzervált és csupa meghalni képtelen emberek nyüzsögtek, akik még a kíváncsiságot sem ismerik. A legelőn, ahol hogy, hogynem, de még nem sarjadt ki a szintetikus fű, ménesnyi ló mulatott s nevetgélve sütöttek valamit nyárson. — Szervusz, öreg! — köszöntek rám vidáman. — Gyere, tarts velünk! — Köszönöm! — a sültjükből kettőt is befaltam egyszerre. Arcom elkomorodott. — No mi az? Nem ízlik? — kérdezték. — Pazar — mondtam —. de nyilván a gyomrommal lehet valami baj. At kell cseréltetnem. Dudás Kálmán fordítása Hol álomért terelget, Hol égő testemen Kutat, hogy mit tegyen, Kér lázat, néma lelket, Hol meg fohászkodásban Ringatja el magát, Hol, mint az éjszakák, Bezárul, hogy ne lássam, Mit érez, merre gondol, Ne tudjam, mi marad, Mi most az aranyabb E buzgó vonzalomból. Es szellő ring a tűzben, Lányarcot festeget, Hívó rejtélyeket, Hogy titkukat betűzzem. Betűzöm, odatűzöm Szívemre mindenik Titkuk és jól esik Elégni most a tűzön, Lángolni, lángot adni Betöltőm tisztemet: Most minden jó, reme!' Örök és pillanatnyi. t ! m m egőrültél?! — me\ i\/S redt rám. az asz\ m tf § szony, hogy közöl\ “ w * tem vele szándékomat. — Se boldo•gabb, se gazdagabb nem leszel ! száz esztendő múlva sem, mint '•amilyen ma vagy. Mit változ\ tatna tehát a dolgon? I Mert fantáziátlannak relifem, legyintettem. S mert un\tam az unalmat és az örökös '•.„fűrészelést” az irodában, il- i tetve a tanáriban, no meg a [szülői értekezleteidet, a bizo[ mányi áruházakban való : ácsorgásokat, hajlottam arra, ;hogy hi-ggyek a fehérköpenyesnek, aki így érvelt: — Sokkal fiatalabban ébred majd fel, mint amilyen, s egy egészen más világban... Aláveti magát a kísérletnek? Bólintottam. Negyvenen túl mi mást tehet egy férfi, aki két világháborút megjárt? Lábujjhegyen követtem. Orvosnak véltem, de ő biológusnak vallotta magát. Több szó nem esett közöttünk. Hogy bezárult mögöttünk az ajtó, hallottam: zokog a feleségem odakint. Meglepett kissé. Hiszen gondtalan életet biztosító összeget kap ezért a kísérletért utánam. Hermetikusan záródó ajtókon haladtunk át. A termek szikráztak a tisztaságtól. S minden következő hidegebb volt az előbbinél. Az utolsó óriási hűtőszekrény benyomását keltette. Csillogó jégcsapok csüngtek a mennyezetről, falai vakítóan tündököltek. Szardella-szerűen berakva, a különleges plasztik hasábokon tiz, ötven, száz évre fagyasztottak várták az ébresztést. Arcuk mint az alvóké. Elfordítottam tőlük a fejemet. A meztelen lélek sokszor rémisztőbben hat a meztelen testnél. — Nos, felkészült? — mutatott a biológus a hasábomra. Szótlanul beszálltam. Mást is mondott, de azt már nem jegyezhettem meg: álom ömlött el derengő véremen. Tanítványaim rúgták a labdát. Kipirult arccal, dacosan. Arra gondoltam, mi lesz ezekkel az arcokkal száz esztendő múlva, és gyomrom elszorult, mintha jéghideg sört hajtottam volna le. — Nem akarok élni száz éven át! — szerettem volna kiáltani, s talán kiáltottam is, de rámzárták már a fedelet, és lassú sistergés áramlott körül: a fagyasztás megkezdődött, s nem törődtek többé a klienssel. A fagytalanítás olyasvalami volt, mint a második születés. Fájdalommal járt, akár az első is. Különösen a légcsövemben és a gyomromban éreztem nyilalást. Mint később közölték, a fájdalmat az okozta, hogy nehezen szoktam meg a lélegzést. Bólogatva bizonygatták ezt a körülöttem állók, akiket roppant csúnyának véltem. Noha nem közöltem velük, azt mondták, az csak látszat lehet bizonyára. — Hogy-högy látszat? — fordultam meg a fagytalanitó készülékben, s éreztem, hogy ropognak a csontjaim. Mulatságosnak látszhattam, de nem mulattak rajtam. Azt mondták, tízmilliárddal több az agyukban a kúpsejt, mint az enyémben, érthető hát, hogy a ki nem mondott szót is megértik. „Na tessék: tömeggyártású zsenik világába pottyantam!” — gondoltam és közel jártam \az igazsághoz, mint később kiderült. Hisz kémcsőben kezdte mind az életét és kész emberként lépett ki görebéből. Innen eredt hát kezdeti tévedésem. Mást beszéltem, mint amit gondoltam. De rajtavesztettem, ők előbb kihámozták, hogy mi az igazság, mint én. Most nemcsak azért voltam felelős, amit mondtam, vagy cselekedtem, hanem a gondolataimért is! Ez késztetett aztán arra, hogy agyamban valami olyasmit szervezzek meg és állítsak fel, ami hasonlítana az önellenőrző személyi rendőrségi apparátushoz. Hiszen a kortársaim is nyilván rendelkeznek ilyesmivel, merthogy rendőrség és börtön nem volt. Vagy talán azért, mert ki-ki önmagának rosszabb volt, mint a börtön. Próbálják csak meg: ellenőrizzék minden pillanatban, amit gondolnak és rá fognak jönni, mire célzok. És mégis: az étkezés tett leginkább próbára. Persze csak az első napon. Később ugyanis megszoktam a pirulá-FARKAS ANDRÁS: ZSONGÁS A szél a nyári tűzben Felhőkre festeget Szelid arcképeket Azért, hogy gondom űzzem, A gondot űzhetem még, De a felhő-szemek Néznek, merengenek, Mint ő, a bűnös emlék. Nem emlék, mert hogy itt van. Fogom forró kezét, S e rejtelmes beszéd Elmondja, merre hívtam. S ha holnap messzehívnán Majd messze jönne-e, Vagy csak legyintene, Mint fény az égi hintán A szélsodorta hintán, A felhők tetején Most minden az enyém. A két szeme legyint rá: Hajával eltakarja A gondolataim, Ujjával rámsuhint, S hol erre, hol amarra, PAPP LÁSZLÓ: ÍGY KELLENE Talpra szökkenni virradatra és elfáradni alkonyatra Dolgozni, égni, mindig adni, a végső percig nem lohadni. Építeni, szép, tiszta hittel, együtt nőni az épülettel. Megcélozni a legszebb álmot, komolyan venni a világot. Teljes erőből, mindkét vállal birkózni minden akadállyal. Mindig szeretni és remélni: így érdemes a földön élni. A kis gondolkodó (Zinner Erzsébet felvétele) nem tűr magán. Fehér trikót visel és fekete tornanadrágot, mint a fiúk. A mozdulatai is fiúsak. Belegurgulázok a mosdótálba: hadd szórakozzon. Szeretem, ha nevet. Aztán lefröcskölöm. Visít. Azt hiszem, anyám most már valóban mérges. — Ne ordíttasd már! — Halló! — dörmögök keményen. — Hol a törülköző? Repülnek a cipőim, Éva elhajigálja és rohan. — Tessék Lacika ... — Mi az, hogy Lacika? — fordul anyám a gyerekhez. — Miért Lacikázol mindig, Éva? Megmondtam már, hogy ő neked nem Lacika, hanem Laci bácsi. Megértetted? — Jól van ez így anyám. — Te csak hagyjad. A gyerek legyen tisztelettudó a felnőttekkel. Arra gondolok, hogy ráér a tisztelettudással, de nem szólok semmit. Odakacsintok Évára: jól van az, vakarcs. — Akkor jössz? — suttogja. Intek. — Mindjárt. Kint valaki kiabál. — Hallod? — figyelmeztet anyám. — Az anyja ... Most már én is tisztán értem: — Éva!... Éva!... — No eredj csak — mondja anyám a gyereknek — hívnak. Legalább nem lábatlankodsz itt tovább. — Oh ... — nyöszörög Éva kétségbeesetten. — Pedig még nem is játszottunk. Itt nincs mentség. — Játszani, játszani... Mit tudnál itt játszani?... — mondja anyám hirtelen boszszúsan. — No, menjél csak!... — parancsolja. — Még nem is ebédeltél. — Menj szépen! — mondom én is. — Délután majd kártyázunk. — Tegnap — mesélte anyám ahogy a gyerek nagy duzzogva elment — nem voltál itthon ... eljött az apjuk ... — Mit akart? — El akarja vinni a gyereket. — Melyiket? — Ezt a kicsit. Nagy ribillió volt. — Az hiányzik ennek, az apja... — Szegény kis kölyök — sóhajtotta anyám. Kedvem lett volna még a gyerekről beszélni, de anyám inkább Editről érdeklődött. Tett, vett a konyhában, és közben arról kérdezett, hogy szereti-e Edit a tejszínhabot, vagy mondjam meg akkor, hogy mit csináljon uzsonnára. És azt mondtam-e annak a kislánynak, hogy mi nagyon egyszerű emberek vagyunk?... Aztán arról beszélt, hogy most már nekem is meg kell komolyodni; végtére éppen eleget legénykédtem. Délután elhoztam Editet.------------ A dolog könnyebben ment, mint gondoltam. Anyám elmondta, hogy azt szeretné, ha befejezném az egyetemet, mert ők csak ezt tudják nekem nyújtani, ezért is megdolgoztak apámmal. Hiába, a diploma az sokat ér: a tudást nem vehetik el senkitől sem. Edit nagyon komoly volt, és azt mondta, hogy erről mi ketten már sokat beszéltünk, és ő biztos benne, hogy én befejezem az egyetemet. — Menjünk — mondtam végül —, megmutatom a kertet. — De ne maradjatok sokáig — figyelmeztetett anyám. A felgereblyézett kerti úton lépdeltünk, és a lány vállára tettem a kezem. Már alkonyodott, és valahol a közelben meglocsolták a violát. Azért még világos volt. — Érzed? — kérdeztem — ez az igazi virágillat. — Viola — mondta Edit. — Az. — Jó itt nálatok. — Igazán mondod? — Igazán ... Megálltunk egymással szemben. Oldalról ekkor valami ismerős neszre figyeltem: top, top, top... — Éva... A gyerek megállt, és nagyon okosan, de végtelenül szomorúan nézett rám. — Ki ez a kislány? Nevetni ke!1. — Ez Éva, a barátnőm. — Jópofa — mondja Edit és nevet ő is. — Gyere ide kicsi. — No, gyere, gyere — biztatom. — Nem vagy te olyan gyáva. Egy kicsit közelebb húzódik hozzám, és lesüti a szemét. Nem jön azért egészen mellém. — Ejnye öregem, mi van veled? Tudod — magyarázom Editnek — itt laknak a mi házunkban. Az apjuk elment valaki mással... Érted? Az anyja neveli őket már évek óta. Éva az ér barátom. Igaz? — kérdezem a gyereket. — A barátom vagy? Csend. — Mondjad hát... 1 Lassan a szeméhez emeli a kezét. — Azt ígérted, hogy jössz játszani. — Nem tudtam, nem jöhettem öregem. Dolgom volt. Tudod? — Szegénykém — mondja sajnálkozva Edit. — Nézd milyen szomorú. — Leguggol a gyerekhez, és simogatja az arcát. — Játsszunk hárman ... Jó? A gyerek szeme megvillan, elszánt, mint egy vadmacska. Edit felszisszen, elkapja a kezét és felugrik. Rámcsodálkozik. — A kis béka megharapta a kezem ... Nem akarom elhinni. — Mutasd! — nyúlok azonnal Edit kezéért. Egy kis ovális formájú nyálas folt van a lány kezefején, és csakugyan ott látszanak az apró fogak nyoma;. — Valóban megharapta. Edit szorongatja a kezét. — Nem hiszed el, hogy fáj. — De elhiszem. A gyerek amoda nyargal.---------------Fut, szedi a vékonyka lábait. A kerítés mellett eltűnik a zöldben. Tudom, hogy sír. Kisöreg... — Te ... ! Megbolondult ez a gyerek? — Nem — mondom —, nem bolondult meg ... Csak kérlek, ne beszéljünk erről odabent...
