Pest Megyei Hirlap, 1965. június (9. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-13 / 138. szám
1965. JUNIUS 13, VASARNAP Jf£G>£* » Móricz s~I/ atika labdája begurult az ágy alá. Utána bújt és a fémcsav arákra tekert hajacskája beleakadt a sodronyba. Éktelenül visított, mert borzasztóan húzta a fejbőrét. Apa meghallotta a sírást, besietett és hamar kihúzta a lányát. Csodálkozva látta, hogy anya is ott van a szobában, de oda se ügyel a szerencsétlenségre. — Nem sajnálod? — kérdezte tőle. — Minek mászik az ágy alá — mondta a mama. — Nem tudok egyszerre kétfelé figyelni. — Szedd ki ezt a szemetet a hajából. — Nem szedem ki. Délután megyünk a Margitka születésnapjára. A szépségért szenvedni kell. Két napja varrom. mosom, vasalom a ruháját, ő is tűrjön kicsit. — No de, nem függönyt vasalsz? — Nem. — Es lehet ilyen fodros ruhában játszani? — Vendégségben nem játszani kell, hanem illedelmesen viselkedni. — Hát gyere, te illedelmes kislány. Még nem öltöztettek díszbe, játszhatunk egy kicsit. Átmentek a másik szobába. Anya mérgesen hallgatta, hogy felforgatják a házat. Ezért takarít az ember, legyen nekik vasárnap mit pusztítani. De nem hagyta abba a vasalást, míg az utolsó fodor ki nem göndörödött a keze alól. Megrázta a ruhát, gyönyörködött benne. Katika és apa most az előszobában kacagtak. Anya utánuk ment és felcsattant, mert kabátban látta őket. Amikor a lány tizennyolc éves. (Foto: Kotroczó) A KÖZÍZLÉSRŐL FIATAL — és nemcsak fiatal — művészek panasza, hogy kísérleteiket, merészebb törekvéseiket a közönség nem fogadja megértéssel. Hallottuk, hogy egy tehetséges szobrász a méltatlannak érzett kudarc utáni elkeseredésében kifakadt: „Nem érdemes a fejemet tömi, újat próbálni, úttörőnek lenni. Ha a szokványosabb formákat ismételném, sikerem lenne.” De hozzátette: „Továbbra is keresni fogom az új megoldásokat, s remélem, a közönséggel is sikerül majd előbb- utóbb elfogadtatni a megszokottól eltérő műveket. Mert a legfontosabb a közönség véleménye, azoké az embereké, akiknek a művész dolgozik.” Ez az álláspont azért figyelemreméltó, mert őszintén felrója ugyan a vélt, vagy valódi értetlenséget, de ezt mélyen fájlalja, és ahelyett, hogy a nem szakértő néző véleményét nagyképűen elutasítaná és a sértődöttség hadállásaiba vonulna — bízik a közönségben, s várja, hogy a nézők ezrei és tízezrei közelebb jussanak a művészet újszerű alkotásaihoz Erre van lehetőség. NEMRÉG TÖRTÉNT, hogy üj_ vonalú bútorokból, modern lakberendezési tárgyakból kiállítást, s ezzel együtt közvéleménykutatást rendeztek, összehasonlítási alapról is gondoskodtak: a modern szobaberendezések mellett a régi „komplett garnitúráknak” is helyet szorítottak. Sajnos — vagy szerencsére — elkövették a hibát, elfelejtették kiírni', hogy ez utóbbi a riasztó példa, a giccs, amelyről szeretnénk lebeszélni a vásárlókat. A látogatók nagy része a tükrös retkamiéra szavazott. A tervezőművészek egy része ekkor legyintett: „Hát érdemes? ...” Történetünk folytatása rácáfol a kishitűekre, s egyben válasz a bevezetőben Idézett szobrásznak és mindazoknak, akik feladatuknak érzik a közönség ízlésének formálását, a művészet korszerű. törekvéseinek megszerettetését. Akadtak azon a kiállításon olyan művészek is, akiket nem kedvetleníteti el a szavazás első fordulója. így szóltak: „Tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a sok-sok évtizeden át elterjedt felfogástól eltérő bútorok és dísztárgyak egy csapásra hódítani fognak, népszerűek lesznek.” Munkához láttak: tárlatvezetésre vállalkoztak, előadásokat tartottak, nem restelltek odamenni a kiállítást látogató munkásokhoz, háziasszonyokhoz. Érveltek és magyaráztak, elmondták, miért tartják avultnak a vitrint és ízléstelennek a sok színű porcelánpávát. Beszéltek az új bútorok előnyeiről, a modern szín- és formaikultúráról, tervezési törekvéseikről. Érdemes volt fáradniok. Közönségük továbbadta a hallottakat, s a „szájpropaganda” fellendítette a kiállítás forgalmát és az érdeklődést. A vendégek rokonszenve a kívánatos, új, a praktikus, ízléses bútorok és berendezési tárgyak felé fordult. íme, ez is érv a fölényeskedő, a közönséget lebecsülő arisztokratizmus ellen és amellett, hogy a legértékesebb műveket és kezdeményezéseket is meg lehet ked- veltetni a vásárlókkal. AKIK pedig nem veszik a fáradságot, hogy a közízlés hatékony formálására alkalmas eszközöket keressenek, és felvilágosító szavukat is a jó ügy szolgálatába állítsák, eljátsszák a jogot, hogy értetlenségről, visszhangtalanságról panaszkodjanak. Ilyen esetet is említhetünk. Budapest egyik nagy presszójában nemrég elhelyezték a nagyhírű, nemzetközi elismerést kivívó szobrász bronzfiguráját. Erre a műre, a lantot tartó leány alakjára sokan tesznek gúnyos megjegyzést. Újszerűsége kétségtelenül túlmegy a nálunk eddig megszokott és elfogadott határon. A mű értékét ez alkalommal nem feladatunk vitatni. Azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy a megrendelő és a kivitelező részéről egyaránt balfogás volt ezt a művet azon a helyen, abban az építészeti környezetben elhelyezni. Választásuk olyan szoborra esett, amelynek bemutatása és megmagyarázása csak kiállítási terem és avatott tárl átvezető feladata lehet. Dersi Tamás — Ti hova mentek? Ne menjetek sehová, mindjárt ebédelünk. Tedd le azt a sapkát! Mit csinálsz a hajaddal? Gyere ide. Magajelé fordította a gyereket, bosszankodott, igazgatta a szétcsúszott csavarokat. Ügy, kabátra, odapróbálta elé a fodros ruhát. Kicsit rövid? Annál sikkesebb. — Mit szólsz, milyen gyönyörű. Es ha majd csigásán omlanak a vállára azok a szőke fürtjei. — Katika nem játékbaba — mondta az apa. — Szedd ki a hajából azokat a vacakokat. — Dehogy veszem! — Így vigyem sétálni? Kész nevetség. Húzd rá azt a sapkát! — Meg kell bolondulni. Most viszed sétálni, ebéd előtt? Egyszerre rájött az apai buzgalom. Hogy velem mi van, az nem számít. — Te vasalsz. — Igen, főzök, vasalok, takarítok, terítek egyszerre. Ez az én vasárnapom. A tietek meg, hogy mindent tönkretesziek. — Nem teszünk semmit tünkre. No mamuka, mire kifújod magadat, vissza is jöttünk. Katika várta az anyai engedélyt, azzal is beérte, hogy anyu elfordult és bement a konyhába. Óvatosan betöm- ködte selyemhaját a vaskos és kemény csavarókon. Sziszegett, pisszegett, de tűrte. /anya a konyhaablakból s Jf utánuk nézett, míg le- felé kanyarogtak a lépcsőn. Apa barnára sült kopasz koponyáján minden fordulóban megcsillant a napfény. Nem valami szépség, de nagyon jó ember. A lányára élvezed ránézni, öltöztetni, megéri a fáradságot, egy ilyen szép gyerek mindem megér. Gondolatban kibontotta a kislánya szőke haját, elképzelte, hogy a szép fodroi ruhában hogy megcsodálja az egész társaság. Mit tudja azt egy apa, mi a szép, mi illik. Neki Kati kócosán, tomposán tetszik. Az asztalt is szépen díszítette. Büszlce a jó ízlésére. Egész héten az üzemi konyhában esznek, legalább vasárnap megadja a módját. A húsleves zöldségéből virágokat metszett, úgy körítetté a főtt lábszárra. A csörögéből tornyot épített, megszórta porcukorral. Percenként kinézett az ablakon, mikor meglátta őket a lépcsőn, tálba öntötte a levest és bevitte a szobába. A sétáról érkezettek előbb kezet mostak a fürdőszobában. Mama mulatott rajta, milyen illedelmesek egyszerre. Rossz a lelkiismeretük — pedig nem is baj, hogy kicsit lementek, legalább nyugodtan elkészülhetett. — Gyertek már, kihűl a leves! Kati és apa beléptek, megálltak az ajtóban. Anya rájuk emelte a szemét. Felsikoltott. atika haja tövig le volt vágva. Kis kopasz go- V lyó fénylett a nagy kopasz ruhája előtt. Oly mulatságosan hasonlítottak egymáshoz, hogy anya elnevette magát. Ettől a két bűnös felszabadult és éktelen kacagást csapott. Anya nevető szeméből nagy, kövér, bánatos könnyek potyogtak. tották, amíg kellett. De akkor már nem kellett... és maga lett a bűnös! — Én ezt régen lezártam. — Rehabilitálták? — Persze. — És? A Doktor ránézett, nem értette egészen, csak néhány pillanat múlva fogta fel a kérdést rejtő kötőszó értelmét. — És?! Olyan mozdulattal nyomta jobb kezét eléje, mint a kére- gető. A balkéz finom, hosszú, ápolt ujjai és ezek! A hüvelykujj volt csak ép. A négy másik ujj — négy iszonyú, torzan forrt roncs. Püffedt, ormótlan Izek. varratok helye, fehéres forradásvonalak. — Ezt onnét hoztam. — Onnét? — Igen. Egy főhadnagy volt. Nem haragudtam rá soha. Fiatal volt, tette, amit parancsoltak neki. Ennyi az egész. — De hiszen akkor... — Igen, vége lett a sebészkedésnek. Egy mellettük lassító kocsiból rájuk ordítottak, csukják be az ajtót. Becsapta, de tekintetét nem vette le a Doktorról : — Ez, hiszen ez ... — Szörnyű, azt akarta mondani, ugye? Némán bólintott csak. ________________ Eszébe j utottak a többiek, a társak, akikkel tegnap még országos ügyekben intézkedtek, s akkor, ott a cellában nem értették, képtelenek voltak felfogni, mi az, ami történt, hogyan történhetett? A Doktor! Hiszen B. autóbalesetét megrendezték! Ez kiderült, a párt derítette ki! A Doktor csak ördögi mahináció kiszemelt áldozata volt: az orvos, akinek keze között meghal a beteg. B. aki tiltakozott a letartóztatások ellen, aki magyarázatot követelt! B.-nek meg kellett halnia. És a Doktor a lehetetlent is megpróbálta, mert ezt parancsolta emberi tisztessége és orvosi hite. Nem az ezredes. És a Doktor annak köszönhette az egészet, hogy harmincéves korára nagyhírű sebész volt — micsoda apróságokon múlik emberek sorsa, élete. Apróságok?! — Doktor, ne haragudjon, hogy így magának rontottam. Nagyon kérem, ne haragudjon. De annyira feldúlt az egész. Amikor megálltam, megláttam önt, tudtam, valahonnét ismerem. De hogy onnét?! A Doktor hallgatott Lehajtotta a fejét, látszott, felidé- ződik benne mindaz, ami ott történt, öt és fél évet vettek el tőle. És a kezét. Miért? — Tudja, hogy Sz. elvtárs volt az, aki kijárta a börtönirodán, hogy kihozzák önt a magánzárkából? Szerették magát. — Szerettek? — Igen. A Doktor — áhítattal ejtettük ki. Nem tudom miért. Higgye el, nem tudom. Sokféle ember volt ott, s sok kemény ember. Akiket senki, semmi nem tört meg. És mégis, azok is tisztelték magát. — Miért? — Tudtuk, hogy ön nem politizált. És azt is tudtuk, hogy ott, a börtönben kezdett el politizálni. — Régen volt. Ügy mondta a régent, mint aki hihetetlenül messzire távolodott attól az időtől. — Negyvenöt éves vagyok, öreg, nagyon öreg. ölébe ejtette kezét, az ép balt, s a roncs jobbot, s borostás arca szürke lett, mint aki iszonyúan kimerült. — Most? Mi történt magával? Ne haragudjon, még egyszer nagyon kérem, de engem ez az egész ... Olyan hihetetlen, az ember eljut addig, hogy lassan elfelejti a dolgokat, éjjel, álmában. olykor még kísértik az emlékek, fulladozva, verejtékben úszva ébred, de különben ... a munka, a legjobb gyógyszer. Amikor kijöttem — tíz éve már — hajtom magam. Célja, értelme van. Jóvátenni, amit velünk és másokkal tettek. És lehetetlenné tenni, hogy bárhol, bárkivel még egyszer megtörténhessék ... — önre nem emlékszem. — Kis pont voltam. Vagyok is. Egy fényképen együtt voltam R. elvtárssal megörökítve. Tíz évet kaptam — kémkedésért. — Természetesen kommunista? — Igen. — Önöknek könnyebb. — Önöknek? De hiszen ... — Hagyja. Az más, ami a börtönben volt. Kijöttem, rehabilitáltak, pénzt kaptam, villát kínáltak, ragyogó állást, de ezt — újra maga elé lökte a jobb kezét — ki. tudja visszaadni? — Doktor, hiszen ön... — Nem, nem, nem! Mint az eszelős, arca elé kapta a kezét, úgy tört ki belőle a tiltakozás: — Nem bírtam. Ott a börtönben azt hittem, hogy menni fog. De a világon nemcsak hősök vannak. Nem voltam hős, semmi. Ember. Kijöttem, de nem volt családom, a feleségem elhagyott, a bátyám disszidált, apám meghalt, úgy halt meg, hogy azt sem tudta, mi van velem! Sóhajtott, nyugalma visz- szatért: — Mint egy Shakespeare- darab, nem? — Tudja, hányszor ismételték az ön szavait? Hány emberben tartotta a lelket az, amit ön mondott? Tartása volt, nem roppant össze. Példa volt! Tudja, micsoda nagy dolog ez? — Én csak a szikék nyelvét értettem. — Miért mondja ezt? — Értse meg: a világon egy dolog volt, amit drágának tartottam, a szikét, a kést. Ez lehet, hogy önnek, aki az eszmék embere, szentségtelenül hangzik, de így volt. Én azért éltem, a többi nem érdekelt. Ismét elvesztette nyugal-------------------------- mát, g esztikulált, szürke arca először csak sápadttá változott vissza, majd kipirosodott, az élet színe tért vissza a bőrbe: — Kijöttem és mindenki sajnált. Sajnált — érti? Menekültem a sajnálkozók elől, a részvevő tekintetektől, és ma is menekülök! Nem tudom ön ki, mit csinál, de annyit látok, hogy visszatalált. Mert öntől nem vették azt el, amit tőlem. Ön az eszmékben hitt, én a kezemben, önnek megmaradtak az eszmék, de nekem nem volt többé kezem. Gyógyító kezem — nem volt. Megpróbáltak velem mindent — csináltak belőlem hivatalnokot, körzeti orvost, mindent. Amit egy emberrel meg lehet tenni, megtették velem. Én nem kérek számon semmit senkitől! Ha mégis, akkor csak magamtól. Ami van, azért magam felelek. — Az ember... — Várjon. Adjon egy cigarettát Nem fejeztem be. Újra mondom, nem emlékszem önre. Talán éppen ezért mondom el mindezt éppen önnek, mert másnak soha nem szóltam róla. Az életben vannak hősök, én is ismertem ilyeneket. Nem is egyet. Hős volt az a házimunkás, aki minden nap gézt lopott — az egész még ma "is hihetetlen előttem — az elgennyedt kezemre, mert különben csak egy héten kétszer kötötték át Hős volt Sz. is, mert ott is másokkal törődött, s még sokan. Az embernek néha hősnek kell lennie. Hősnek, mert egész egyszerűen nem lehet más. Hogy én ott miket mondtam? Biztos nagyon okosakat, optimista dolgokat. Biztos. Hazudnék, ha azt mondanám, amikor most említette, nem esett jól. Pedig már hol van mindaz! Látja, az ember érzelmi reakcióit nehezen veszíti el. De ott azért voltam hős, mert nem lehettem gyáva! Magamat akartam menteni. Önző voltam, ebből fakadt a hősiességem, a bátorságom. És amikor kijöttem, amikor már nem fenyegetett senki, semmi, akkor rogytam össze. Mint egy rongycsomó! Ez lesz a hősből... A hőst gúnyosan elnyújtotta, s félreérthetetlenül magára bökött, végigmutatva a kopott ruhán, a borostás arcon; a hős... — Doktor! ön mondta: csak az az elveszett ember, aki hagyja, hogy elvesszen! Emlékszik erre? — Nem, nem emlékszem. — Nem akar emlékezni!? — Ha önnek így jobb, akkor nem. — De miért? — Már mindegy. Nekem már mindegy. Látszott, befejezte. Kifelé nézett az ablakon, félig háttal is fordult feléje. Mit csinálhat most? Dolgozik? Mit? Vonatra sincs pénze, a ruha, a borosta, a véres szemek. Iszik? Van fedél a feje felett? — Biztos, hogy az édesanyja G.-ben lakik? — Biztos. És megkérem, ha lehet, menjünk. Szava kemény volt, már--------------------- már parancsoló. Pillanatra megint úgy érezte, a Doktor hangját véli felfedezni,' azt a hangot, amit az elvtársak séta közben, mozdulatlan ajkakkal, de egymás számára mégis jól érthetően adtak tovább. Kemény, határozott szavakat, világosan fogalmazott elveket, s semmi kétségbeesést, pánikot, asszonyos gyengeséget. Elin dult, állandóan a Doktorra pislogott, de nem ért el vele semmit. Fél órát hajtott így szótlanul, akkor értek be G.-be. — Elviszem, kérem, mondja az utat. — Köszönöm, nem kell. — De nagyon szívesen, én ráérek... — Én is... Gúnyos mosoly ömlött el az arcán, egy pillanatra tágra nyíltak szemrései, majd újra összeszűkültek. Még gurultak néhány métert, az út szélén a: Fiat 1500-as puhán megállt, i Érezte, valamit kellene monda- i ni, s főként kérdezni, hiszen i lehetetlen ennyiben hagyni az; egészet, de ahogy a Doktor ar- i cára tekintett, látta, remény-; télén. — Köszönöm. És a türelmét! is köszönöm, hogy meghallga- i tott. : Nyújtotta a kezét, választ < sem várt, gyors és mégis té-j tova léptekkel távolodott el a* kocsitól, befordult az első, ap- > rócska mellékutcába. Ügy; ment, olyan léptekkel, mint $ aki elvesztette szemevilágát, s 5 attól retteg, hogy bármelyik J pillanatban felbukhat a macs- ^ kaköveken. $
