Pest Megyei Hirlap, 1965. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-10 / 8. szám

1965. JANUAR 10, VASÄRNAP

‘“i&Cnrfap

9

Magánélet

A napokban egy régi, gyermekkori pajtásommal futottam össze az utcán. A kölcsönös üdvözlések után érdeklődni szerettem volna, hogy s mint fordult az élete, amióta nem láttuk egymást, de megelőzött és kérés nélkül is elpanaszolta gondjait, bánatát: öt éve nősült, szerelemből, s egy hónapja vált el az asszonytól, nem haraggal, de közömbösen, mintha ott, az utolsó válóperi tárgyaláson látta volna először.

— Pedig szerettem és az öt együtt töltött esztendő alatt mindent megtettem, hogy boldog legyen az életünk. Hidd el, nem rajtam múlott, hogy ez nem sikerült. Én a házasságot úgy képzeltem és képzelem el ma is, hogy a szerelem öt év vagy akár húsz év után is olyan meghitt és örömteli marad, mint volt a nász- utunkon. így is indult közös életünk. Az első esztendőben mindenben tökéletesen megértettük egymást. Az asszony örömmel fogadta minden közeledésemet, sőt, nemegyszer maga volt a kezdeményező. A második esztendőben is szívesen vette széptevésemet, de maga már nem kezdeményezte többé az együttlét meghitt perceit, óráit.

E

lhallgatott, cigarettával kínált, s csak miután maga is rágyújtott, folytatta tovább.

— Házasságunk harmadik évében észrevettem, hogy már csupán feleségi kötelességből fogadja csókjaim, öleléseim, ha úgy tetszik, valamiféle szükséges rossznak tartja, ami éppen úgy hozzátartozik az emberi élethez, mint a munka, vagy az étkezés. A negyedik esztendőben pedig már egyre gyakrabban hárította el közeledésemet és kifogást keresve hol fáradtságára, hol a háztartás mindennapi gondjaira hivatkozott, pedig házasságunk óta nemcsak a hivatalban kapott kevesebb fáradsággal járó beosztást, de a második műszak is lényegesen könnyebbé vált számára; minden megtakarított pénzünket otthonunk gépesítésére fordítottuk.

Mindennek ellenére, vagy ha úgy tetszik, folytatásaként, az ötödik esztendőben \ kijelentette, hogy ideje már megkomolyodnom, elvégre nem vagyunk már éretlen gyerekek, akiknek máson

K

sem jár az eszük, mint a szerelmeskedésen. Elégedjek meg azzal, ha etentúl hetenként kétszer — még a napot is meghatározta! — fe- csérlünk egy-egy órácskát a szerelemre. Nos, barátom, ezért váltunk el, pedig különben jól éltünk és minden más lényeges dologban megtaláltuk a közös hangot. De az én véleményem szerint a szerelemben legalább annyira fontos a közös akarat, mint a házasság bármely más kérdésében.

Barátom ezzel befejezte házasságának történetét s nekem szegezte a kérdést: véleményem szerint megmarad-e a szerelem a házasságban, vagy az ő esete csupán extrém példának számít?

érdését — amelyre ak- nem tudtam megnyugtató választ adni — azóta továbbadtam és a barátok, ismerősök egész sorától érdeklődtem: ők vajon hogyan vélekednek erről?

Mondanom sem kell, hogy először meghökkentek a kérdésen, néhányan — valamiféle örökölt álszeméremből — visszautasították, hogy magánéletük ilyen intim titkairól faggassam őket, de a többségük, hosszabb rövidebb gondolkodás után válaszolt. És ezek a feleletek — ha nem is olyan nyíltan és kendőzetlenül, mint ahogyan azt a barátom tette — arról tanúskodtak, hogy a házasságok többségében a szerelem az évek múlásával egyre inkább veszít fényéből és a házastársakat összefűző varázsából s a legjobb esetben szeretetté, megértéssé szelídül. És a válaszok vallottak arról is, hogy nemcsak a barátom felesége számára vált az egymást követő esztendők során egyre közömbösebbé, megszokottabbá a kezdetben áhított és boldog feloldódást jelentő testi kapcsolat, hanem más asszonyok, más férfiak számára is. S ahogy múltak a közösen eltöltött évek, úgy veszítette el a kezdetben mindent jelentő és minden problémát áthidaló varázsát a szerelem s vált valamiféle gépies megszokássá, degradálódott egyszerű házastársi kötelességgé és közös megegyezéssel, vagy anélkül, olyan szokássá merevedtek a testi találkozások, mint amilyen Íratlan szokássá vált a családban a hétfői nagymosás, a kedd, szerda, csütörtöki televízióBella István:

MARADJ VELEM

Dobol az eső. Hogy esik!

Maradj velem még reggelig! Akad talán számodra ágy, szék is, rárakni a ruhád.

Mellém is fekhetsz. Fekhelyem, mert itt vagy, puhábbra vetem. Csönddel bélelem. Boldogabb holdakat gyújtok, mint a nap.

És hallgatok, mert jól esik, hallgatni szívveréseid, mint csitul-némul el a harc, amíg hajaddal betakarsz.

S már nem is kéne mondani, csak hallani és hallani.

Dobol az eső. Hogy dobog! Benned zuhog. Bennem zuhog.

FALU TAMAS:

DIÁKOK

2

meg, halál rendes fej. Cuk-í rász különben. Mindig én g voltam a kedvence. Azt akar- ? ta, hogy mérnök legyek, vagy g orvos, de én rüheltem a tanú- g lást. g

— És ... és miért nem hagy- g tad abba? Ha jól emlékszem? azt mondtad, a tizenötödiknél g buktál le. Ez a mai, ez meg? a huszadik volt — mondtam ? sután.

Nem nézett rám, az álmo- ? san játszó zenekart figyelte. g

— Könnyebb megszokni g valamit, mint abbahagyni. De 4

talán most

__talán most már ?

a

bbahagyom. Ma jubiláltam, g és ezzel snitt! Vége.

— Sejtem...

— Frankón, ha mondom. g

g

Megittunk még egy-egy ^ konyakot, és elindultunk ha-5 za. A Nemzetiig lesétáltunk g gyalog, onnan taxival tovább, g. én Kőbányára, Serte a Ferenc- g városba. Azzal váltunk el, g hogy harmadnap találkozunk. g A Lordok Házában, a Teleki g térnél, mert ő a szomszédban g melózik és nekem is utamba? esik. g

De Serte nem jött el a ta-? lálkára. Meglátott egy lehú- g zott ablakkal parkírozó Mer- g cedest, és nem tudta megáll- ? ni, hogy „kölcsön ne kérje”. ? A fejvadászok kiszúrták és ? ráragadtak. Menekülés köz- 4 ben gázolt. Egy hatvankét • éves asszonyt. Otthagyta. : Már úgy nézett ki, hogy si- j; kerül meglépnie, amikor be-? szaladt egy zsákutcába. Ott ? kapták el.

Nem vette észre, hogy a fi- ?

gyelmeztetö tábla „Megállj”-t? jelez. r.

A kútnál

(Foto: Kotroczó)

nézés, a pénteki nagytakarítás, a szombati vendéglátás, vagy vendégeskedés, a vasárnapi családi kirándulás.

A napokban egy válóperes i bíróval beszélgettem. S mi-! után neki is feltettem a kér- j dést, nem lepődött meg raj- ■ ta, sőt — több esztendős bí- • rói gyakorlatára hivatkozva: — azt bizonygatta, hogy a I válások jelentős részének az I oka — kimondva, vagy kimon- i datlanul: a házasságban szó- j kássá merevedett testi kap- • csői at, valamelyik fél testi j elhidegülése, vagy a testi ossz- j hang hiánya.

I

Számomra meglepő meg-j állapítását nőorvos barátom j csak megerősítette: gyakran \ keresik fel páciensei azzal a i kérdéssel, törvényszerű-e, i hogy a házasságban előbb: utóbb testileg elhidegülnek I egymástól még azok a házas- í társak is, akik őszintén, sze- j relémből döntöttek úgy, hogy; összefűzik az életüket. S j az orvosvélemény: nem tör-i vényszerű, de az esetek je- i lentős többségében mégis így: történik a dolog.

K

eresem a választ a miért-;

re, s magamban felső-: rakoztattam már valameny-: nyi számításba vehető érve-: lést — századunk egyre gyorsabbá váló élettempója; a nők egyenjogúsítása következményeként megnövekedett asszonyi gondok és feladatok; a televízió egyre erőteljesebb térhódítása, amely óhatatlanul az ébrenlét óráinak meghosszabbodásához vezet; az emberek tanulási kedvének egyre nagyobb mérete-; két öltő jelensége, amely egy-j aránt követel időt és energiát j és sorolhatnám még hosszan ; az érveket — de egyik választ sem találtam kielégítő-: nek.

A probléma valós, még ak-\ kor is, ha eddig keveset, vagy i egyáltalán nem beszéltünk; róla. S a következmény: nem- i csak a válások igen magas i száma, de az emberek foko- i zottabb ingerültsége, türel-: metlensége egymással szem-: ben, amely kétségkívül visz-; szahat munkájukra, egész; életükre. Ügy vélem, érde-i mes lenne már egyszer be-; szólni erről is és a probléma \ felismerésén túl megtalálni i a megoldáshoz vezető utat í Mert nem lehet közömbös ] senki számára sem, hogy mi- ■ ként alakul otthon a családok i élete, elégedetten és jó ked-1 vűen, vagy fáradtan és inge- i rülten indulnak-e reggelen- j ként a munkába az emberek. \ Prukner Pál 1

a gyöngébbeket. Mindenki kiválasztott magának egy megverni valót, s annak rendje és módja szerint elagyabugyál- ta. Az évzáró ünnepély elmaradhatott, de az évzáró verés az nem. Mi, kisebb és gyengébb gyerekek úgy voltunk, mint a hálózó lányok, akik a csillár alatt egy tömegben látják az ifjakat s feléjük nézve önkéntelenül is azt kérdik magukban, mikor a zene megszólal: ugyan melyikük kér fel? Mikor a nagy és izmos fiúk elhaladtak mellettünk, szorongva kérdeztük magunkban: ugyan melyikük fogja csontjainkat megropogtatni?

Én már azt hittem, hogy szerencsésen megúszom a dolgot s veretlenül utazhatom haza a nagyvakációra, mikor a bizonyítványosztás délutánján ott látom Korompait a házunk előtt. Program szerint sétált fel és le, semmi kétséget nem hagyva az iránt, hogy engem ' vár.

Korompai a második osztály atlétái közé tartozott, eggyel járt feljebb, mint én, de külsejére nézve az apám lehetett volna.

Ijedtemben az ablakhoz mentem, túl akartam esni az ügyön. Korompainak felcsillant a szeme, s intett, hogy menjek ki. Természetesen nem volt bátorságom, hogy bent maradjak.

— Mit akarsz? — kérdeztem tőle odakinn fogvacogva.

— Holnap délután pont négy órakor ott leszel az ipartestület előtt — hangzott a statáriális ítélet —, ha nem leszel ott, még jobban megverlek.

Ez a mondatszerkezet teljesen tisztázta az ügyet, nem gondolhattam balga optimista módon arra, hogy esetleg golyózni vagy gombozni akar velem a csöndes utca sarkán.

Egész éjszaka le se™ tud~------------------------- tam hunyni

a szemem. Előre éreztem az ütéseket, a püfölést, a szorítást, megidéztem az öklét a hátamra, a mellemre, képzeletben meg voltam dagadva és fájtam. Nem tudtam enni,

de nem is bántam, hogy nem volt écvágyam, gondoltam, az evés hizlal, s Korompai több ütnivalól talál rajtam.

Délben mentőötletem támadt. A ládámat még nem adtam fel, előszedtem belőle a legvastagabb téli trikóneműimet s halmozni kezdtem őket magamra.

Mikor a nagyanyám meglátott, boldogan mondta:

— örülök fiam, hogy így megerősödtél nálam. A szüleid legalább látni fogják, hogy semmiben sem volt hiányod.

A hőmérő harminc fokot mutatott árnyékban, amikor elindultam a csatahelyre, mely semmi diadalt nem ígért. Megtehettem volna, hogy szólok a nagymamának és segítséget kérek tőle, de ezt nem tartottam jellemes dolognak. Megígértem, hogy elmegyek, nem szegem meg a szavamat. S ezenfelül féltem, hogy a fiú kiles az állomáson és a vonatról húz le bosszújában.

Az ipartestület székháza a község vége felé volt, szűk és járatlan utcában. Helyszínül bizonyára azért jelölte meg Korompai, mert a jajgatás és a sírás ott nem nagyon találhatott visszhangra.

Mikor a ház elé értem, meghűlt bennem a vér. Korompait éppen püfölték, a negyedik osztályt végzett Konyári János dögönyözte, aki egy fejjel még nála is nagyobb volt s nemcsak magasabb, de izmosabb is. Csakúgy döngtek az ütések, amelyeket Korompaira mért. Ügy látszik, elkapta, mialatt rám várakozott, s alaposan elverte, mielőtt Korompai elvert volna engem.

Korompai harcképtelenül ült a földön s megszégyenülten, csikorgó foggal kiáltotta felém:

— Mars haza, nem kellesz!

Nem vártam biztatásra,---------------------- erelyesen

h

ozzáláttam, hogy kijussak a végzetes utcából.

Azóta, ha a végzet karját látom felém sötétleni, mindig bízom, hogy jön egy Konyári és megveri Korompait.

t\\\\vv^«o\\\\\\\v\\\\\\\\\wmwwxwww

\ A gimnázium a városka

? legmaga? sabb helyén állt. Egyemele- ? tes volt, évtizedek óta sárgára g meszelték, ez volt a hagyomá- ? nyos színe. Az iskola sohasem ? volt rossz színben, mint azok gaz emberek, akiknek arcáról ? lehamvad a rózsaszín. Gon- ? dozták, ápolták, csak éppen g nem nevelték, mert nem ha- g ladt s megmaradt algimnáziumnak. Négy osztálya volt g csak, éppen a fele egy nyolc- ? osztályos középiskolának,

? Ebben a városkában lakott ? a nagymama. Minthogy a mi g falunkban nem volt az elemi- g nél nagyobb fokú iskola, ter- gmészetesnek látszott, hogy az ? elemi osztályok végeztével ide g fognak küldeni szüleim, g Furcsán hatott rám az iskola g diáksága. Mikor a tanítás első g napján megjelentem az épü- g letben, csodálkozva láttam, g hogy a fiúk legnagyobb része g szinte férfi számba ment. Más- ghol hatodikba, hetedikbe jár- gtak ilyen fejlett gyerekek, gmint itt a második vagy har- gmadik osztályba. A negyedik g osztályosok pedig valóságos g atléták voltak, kikről a tanári g kar már előre tudta, hogy nem g szolgálják végig a tudomány gévét s év közben odébbállva, ? más gimnáziumok izomerejét tgnövelik. Hogy honnan jöttek ? és hová tűntek, ezt sohasem g tudtam meg. Csak az iskola g szellemében maradt sajnála- g tos nyomuk.

g Az algimnáziumban évtize- g des szokás volt, hogy év végén, g mikor a bizonyítványokat már g kiosztották, tehát az iskolá- gval szemben már minden fe- g lelösség megszűnt, a felsőbb g osztályosok megverték az olcsóbb osztályosokat. Az erősek

velem. A hátamról patakokban csurgóit a verejtek, a fogaim hideglelősen vacogtak es olyan fehér lehettem, mint a fal. Gondold el, autót lopni a Béke elől! És ahogy most visszaemlékszem, éppen két rendőr szemeláttára, akik a túloldalon posztoltak.

— De Serte — dadogtam rémülten —, hiszen ez közön-, séges autólopás!

Megvetően végigmért és egy ujjpöccintéssel odaintette a pincért.

— Hozzon még egy üveg sört és egy deci konyakot a barátomnak, mert kissé gyengélkedik.

— ügy be vagy rézéivé, mint egy tanulóvezető, ha szabálytalanul előz — mondta, amikor magunkra maradtunk. — Nem kell nagyobb jelentőséget tulajdonítani a dolgoknak, mint amilyennel valójában rendelkeznek. Tanuld meg, hogy soha nem fázhat meg az ember, ha kellő körültekintéssel és óvatossággal jár el. Ezért támadtuk le a Békét a Szondy utcai oldalról. Világos?

— Különben — folytatta pillanatnyi szünet után — jobb, ha tőlem tudod meg, hogy ma egy jelentős eseménynek voltál részese. Ez volt ugyanis a huszadik kocsi, amit „kölcsön vettem”.

Ivott és én gyöngyöző homlokkal vártam a folytatást.

— Évekkel ezelőtt rájöttem, hogy kocsi nélkül olyan az ember, mint a nyomorék mankó nélkül. Venni nem tudtam, mert korpám nem volt, ezért a tulaj utólagos engedelmével időnként „kii

kölcsönöztem” egy-egy fűrészt. Kiszúrtam, hogy a pasas hová megy be, mennyi időt tölthet ott, és ahhoz mérten vettem igénybe a kocsit El sem tudod képzelni, milyen kitűnő sport ez. Majd egy évig ment minden simán. A tizenötödiknél lebuktam. Nyolc hónapra diszkvalifikáltak, persze felfüggesztéssel, mert fiatalkorú voltam.

Ittunk.

Az iménti idegességem kissé felengedett és egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattam Sertét.

— Az úgy történt, hogy a Nagymező utcából megfeccöl- tem egy Opel Rekorddal. De közben elfeledkeztem az ilyen esetekben kötelező óvatosságról, és elkerülte a figyelmemet, hogy a kocsi egyik utasa kint maradt az utcán. Sejted, hogy néhány perc sem telt el, és rámragadt egy „fecske”. Na, mondom, éppen te hiányoztál a nyugdíjamhoz, és beletapostam a gázba, hogy a krehács majdnem fej- reállt. Át Budára! Arra még csak véletlenül sem gondoltam, hogy megállják. Opel Rekorddal egy Pobjeda előtt! Röhej! Este volt, gyenge a forgalom, amikor lehet re- peszteni. Mentem én. pajtás, úgy, hogy azt látva, kiszolgált mentősofőrök könnyezve visz- szavonultak a szakmától, de a zsarukat csak nem tudtam lerázni.

— Na. várjatok csak, majd lefázatlak én benneteket, csak kikeveredjek a forgalomból. A Flórián térnél — mert közben odaértem — kidobtam a jobb indexet és nyomás fel balra, a

Hármashatárhegyre. Ez műhiba volt! Ha bent maradok a forgalomban, talán meg tudok lépni előlük. így azonban, amint kiértem a nyílt útra, furcsa pattogásra lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy a kerék veri fel a kavicsot a kocsi aljára, aztán átlyukadt a szélvédő üveg, a fejemtől alig tizenöt centiméterre. Lőttek. Olyan pánikszerű gyorsasággal, mint akkor, még soha nem álltam meg. Az első kérdésem az volt a hozzám lépő törzsőrmesterhez, hogy milyen motort raktak abba a dögbe. Utóbb beláttam, hogy ez a kérdés felesleges volt...

— A tárgyaláson nyolc hónapot kaptam, három évi felfüggesztéssel, mint t fiatalkorú. És a gépkocsik iránti ragaszkodásomra való tekintettel köteleztek a gépkocsi- vezetői vizsga letételére. Egy hét múlva levizsgáztam, és azóta a TEFU-nál dolgozom. A főnököt hurcolom egy Wartburgon. Rendes krapek. Mellesleg a „fecskébe” Merci- motor volt.

Súlyos, szinte tapintható csend telepedett közénk. Gyáván meredtem a tompított fényben feketének látszó maradék konyakra. Serte is hallgatott. Eszembe jutott az a jelenet a Énekes Suszterral, és majdnem elnevettem magam. Gyerek. Húszéves.

— És apád ... Ö mit szólt? — kérdeztem, hogy mondjak valamit.

— Sírt és ki akart tagadni. Aztán csak megruházott. Akkor is sírt, amikor ütött. Ot sajnálom ... nem érdemli