Pest Megyei Hirlap, 1965. január (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-10 / 8. szám
1965. JANUAR 1«, VASÁRNAP MIT m terei kJCívIímp Ki mondhatja ki az igazságot? Hónapok óta folyik a rossz izü és áldatlan háborúság a Maglódi Gépgyárban. A frontok ma már kuszáltak, a harc késhegyre menő és nem áll meg a gyár kapujánál. A postás névtelen leveleket és bírósági idézéseket hord. „Jólértesültek” hozzák és viszik az újabb híreket, mocsokta- lan embereket szórnak be sárral és rágalmakkal. Nyúlik és nyáladzik az intrika. Az épeszű ember pedig csodálkozva nézi, hogy az egész tengerikígyó az igazgató és az egyik gyári portás: Pöcsik La- josné személyi háborúságából keletkezett. Honnan indult el ez a viszály? Ki tudja? Az igazgató nem is olyan régen még családostul vendége volt Pó- csikék házának, aztán szinte egycsapásra váltak a leghalálosabb ellenségekké. — Ha beledöglök, akkor is folytatom — sziszegi Pócsikné. Mi történt hát itt? — Túlzottan kinyílt a szeme — mondja az igazgató. — Ott kezdődött, hogy durván megtámadta a későnjövőket, nevüket szégyentáblára irta. Még a tisztviselőkét is. — A kifelé menőket állandóan zaklatta, azt kutatta, ki mit visz el a gyárból... — tájékoztat a főmérnök és a munkaügyi osztály vezetője. — Rosszul látta el a munkáját? — kérdem. — Nem!. A munkája ellen soha nem volt kifogás — válaszolja a munkaügyi osztály vezetője. — A legjobb portás volt — mondja a főmérnök, majd mindketten egyetértenek abban, ha ők kapitalisták lennének, akkor csak Pócsiknét alkalmaznák a kapuba. Pócsiknét elhelyezték a portáról. Messze a gyártól, a labdarúgópályára egy kis fabódéba. Pócsikné fellebbezett. Keresetét a gyár egyeztető bizottsága elutasította, a TEB azonban helyt adott panaszának és visszahelyezte eredeti beosztásába. Pócsiknét ennek ellenére el fogják bocsátani. Legalább is ezt határozták most el. Az indok: a dolgozók követelése ez. A dolgozók valóban nem állhatják Pócsiknét. Azt mondják, hogy intrikus és bajkeverő. Névtelen levelek írásával, családi viszályok okozásával vádolják. A lényegről azonban kevés szó esik. Pócsikné három hónappal ezelőtt a gyár felettes hatóságaihoz beadvánnyal fordult. Nem névtelen levéllel. Bejelentésében megírja, hogy a vállalat vezetőinek többször jelentette már ezeket a dolgokat, de intézkedés eddig nem történt, ezért fordul most a felettes szervekhez. Ezután 10 oldalon tényeket sorol fel. Megírja, hogy a gyárban a hivatalosan engedélyezett gyakorlat szerint kik és milyen mennyiségben készítettek saját használatukra különböző gépeket vagy felszereléseket. Itt Maglódon ugyanis az a gyakorlat alakult ki, hogy a vállalat vezetősége lehetőséget adott arra, hogy bent hulladékanyagból a dolgozók használati tárgyakat gyártsanak. A hulladékot néhány forintért megvásárolták, hogy munkaidő után az üzem gépein hidrofort, hurkatöltőt, disznóperzselőt, olajkályhát, tv-antennát és még számtalan dolgot készítsenek. A portás megírta, hogy e tárgyak sok esetben nem hulladékanyagból készültek és nem mindig munkaidőn túl. A gyakorlatot azóta a megyei tanács ipari osztálya megszüntette, de ez korántsem oldott meg mindent. Az üzem igazgatója, párt- titkára és főmérnöke így vélekedik: — Ez itt a dolgozók szerzett joga. Ahogy a sörgyárban sört kapnak, úgy itt az a kedvezményük, hogy ^ fusizhatnak. — Na, persze előfordul, hogy néha felhasználnak egy- egy darab nem hulladék a y®»- i 1. anyagot is. De ki tud ez ellen védekezni? így majd lopnak — mondja a főmérnök. Bárkivel beszéltem a gyárban, kicsit nyegle, a legjobb indulattal is liberálisnak mondható alapállással nyilatkozott ezekről a kérdésekről. Pócsikné bejelentésében név szerint megnevezi, hogy három hónap alatt ki mit gyártott magának. Szerepel olyan név, aki ez idő alatt 1 hidrofort, 1 üstházat, 1 hurkatöltőt, 1 olajkályhát és 1 tragacsot készített és vitt ki a gyárból. így fest ez a bizonyos szerzett jog. Pócsikné ez ellen ágált. Nem is csodálom, hogy a dolgozók ilyen egyöntetűen megszavazzák elbocsátó határozatát, melyet a szakszervezet hozott. A gazdasági liberalizmust jellemzi Pócsikné bejelentésének az a része is, amelyben leírja, hogy az egyik dolgozó 1600 forintos sikkasztott és büntetés nélkül megúszta. A főkönyvelőnél átnéztem a fegyelmi ügy iratait. A jogtanácsos vizsgálati jelentésének tanúsága szerint az ügy sikkasztás, összege 1609 forint. A főkönyvelő, a főmérnök és az igazgató állítja, hogy „valami fegyelmi büntetést kapott”. Hogy mit, azt senki nem tudja pontosan. Arról pedig szó sem esett, hogy ilyen esetet már át kellene adni az ügyészségnek. A bejelentés alapján megindult vizsgálat tisztázta azt is, hogy az igazgató a vállalat részére fuvarozó TEFU- kocsival saját hűvösvölgyi garázsához több ízben szállított építőanyagot Nógrádve- rőcéről. Ilyenkor a vállalat rakodómunkásai munkaidejükben végezték el a munkát. A megyei tanács kötelezte az igazgatót a fuvar- költségek és a szállítómunkások bérének megfizetésére. Azt mondja a főmérnök: — A világ legjobb portása lenne, ha nem törődne olyan dolgokkal, ami nem az ő ügye. Ha a gyárban sza bálytalanságokat követnek el, azt nem az ő feladata leleplezni. Hogy jön ehhez egy portásnő... Ezzel szemben Pócsikné azt olvashatta az újságokban, hogy igenis, minden az ó ügye. A társadalmi tulajdon védelme pedig kifejezetten munkaköri kötelessége. Tény, hogy beleavatkozott egyesek , családi életébe is. Dehát ő azt hallotta éveken át, hogy őrködni kell a családi kötelékek sértetlenségén. Azt hiszem, szó szerint vette mindezt. Nem tartozik e cikk keretébe számtalan magánjellegű ügy, amelyben az igazság Pócsikné mellett szól, ellene legfeljebb csak azt lehet felhozni, „hogy mi köze hozzá?”. Nem akarom menteni Pó- csíknét. Nehéz ember. Idegei felett már nem tud uralkodni, jelenlegi állapotában pedig már nemcsak az igazságkeresés, hanem a bosszúvágy is vezérli. Mérgezett levegő veszi körül, tehetetlenségében ma már megengedhetetlen dolgokat művel. Ennek ellenére nagyon furcsállom azt a módszert, hogy az érintettek főleg Pócsikné hibáival óhajtanak foglalkozni és legkevesebb szót arra fecsérelnek, hogy bejelentéseiben mennyi, az igazság. Ez az a játszótéri szemlélet, amelyet a kisgyerekek így fogalmaznak meg: „nem az a fontos, hogy mit mondanak, hanem, hogy ki mondja”. Pedig ma mór nyilvánvaló, hogy az igazság szempontjából érdektelen az, hogy ki mondja ki. Ebben az esetben azt kellene vizsgálni, hogy igaz-e, amit mond. — Igaz! A bejelentést ismerjük. Ezek tények... — mondja a főmérnök. — Dehát ez a Pócsikné... A vállalat vezetőinek nehéz és népszerűtlen dolog érvényt szerezni a megyei tanács határozatának, amely szerint a fusit meg kell szüntetni. A vezetők is a dolgozók „szerzett jogairól” beszélnek és egy kicsit talán jól is jön, hogy az emberek haragja Pócsikné ellen irányul. Pócsiknét mindenképpen el akarják bocsátani. Az igazgató már engedélyt kért a megyei tanácstól, hogy a portás ellen fegyelmit indítson. A megyei tanács ipari osztálya a kérést elutasította. Szabó Lajos, aki az ipari osztály részéről a vizsgálatot végezte, azt mondja: — Mi hálásak vagyunk Pó- csiknénak bejelentéseiért, amelyeket megvizsgáltunk és igaznak bizonyultak. Pócsiknét ezért nem engedjük elbocsátani. A főmérnök azonban az új munkaügyi rendelet kiskapuját keresi: — Hála a rendeletnek: Pócsikné létszámfeletti lesz. Közben megint mások arról suttognak, hogy a vállalatnál nagyszabású korrupciók és erkölcstelenségek folynak, dehát az érintetteknek nagyok az összeköttetéseik. Az ügyben a megyei tanács a vizsgálatot lefolytatta és ebben már határozatok is születtek. Azok, akik a hibák elkövetésében vétkesek, nem kerülik el a felelősségre vonást. Úgy látszik azonban, hogy ezt sokan nem találják eléggé megnyugtatónak, ezért fecsegésükkel, intrikáikkal tovább növelik a tengerikígyót. Vihart kevernek, tengeri vihart egy mosdótálban. Az ügyet csak a lefolytatott vizsgálat eredményeinek ismertetése zárhatja le. A kedélyeket pedig lecsillapítja majd. ha az emberek meglátják, hogy a vétkesek elnyerik büntetésüket, akiknek pedig igazságuk van, elkerülik a mel- I t.ánytalan üldözést. Ősz Ferenc Régészek mai gondjai Móra tanár úr, a megboldogult határozottan könnyebb helyzetben volt, nemcsak azért, mert a szegedi múzeumot igazgatta, valahányszor pénzhez jutott, hogy megval- lathassa a földet évezredekkel elébb e földön járt ősök iránt, Laczus Gézánál, aki csupán Szobon múzeumigazgató. Mert nyaranta akár a legnagyobb dologidőben is mindig talált ásatáshoz alkalmatos embert, sok volt az időben, a 30-as évek táján a munkát kereső tétlen kéz, most meg a sok munka keres embert, nemigen akad csak úgy hamarjában pár hétig tartó alkalmi dologra vállalkozó, még akkor se, ha nyolc kemény forint az órabér, amit a föld óvatos megmozgatásáért fizetnek. Erről beszélgetünk Laczus Gézával, a szobi Határ-eszpresszóban, modern bútorok között, a csillogó kávégép alatt, fővárosi viszonylatban is nagyon jónak mondható feketét szürcsölgetve. Az ősszel is micsoda bajban volt, mondja, amikor végre értesítést kapott a Nemzeti Múzeumtól, hogy van már pénz, Az ásatásoknál csak nyugdíjasok Tavasszal nagyszabású kutatás kezdődik az Ipoly mentén - Húszezer éves emberi nyomok kezdhetik megnyitni ott a földet, ahol bizonyosan van őskori lelet, mielőtt még elárasztja a víz az egykorvalók nyomát rejtő területet, ha pár esztendőn belül megépül a Dunán a nagy vízierőmű. Szóval az évek óta tervezett mentőásatások — így nevezik, mert a leletek megmentése az ár elől, ez a cél — múlt ősszel megkezdődhettek az Ipoly mentén, mindössze ásót forgató emberek kellettek ahhoz. Nos, ha Szobon nem élne jó erőben néhány tucat vasutas, kőbányász, erdei munkás, postás, meg másfajta, már nyugalomba vonult dolgozó, bizony tudni sem lehet, ki fogott volna bele az idei tavaszra maradt nagy feltárási munka előkészítésébe. Húszas csoportokban, ezek az idősödő emberek csaptak fel tudományos munkatársnak a régészek mellé, s amíg a havonta megkereshető 500 forintot el nem érte egynek-egy- nek a keresete, dolgoztak a Dunakanyar még földbe rejtett nagy régiségtárában. A szobi vasútállomás felett, a kis erdő melletti honfoglaláskori temetőben például. Erre a temetőre még 32-ben talált rá Horváth János — maga is nyugdíjas, egykori tanítóképzős intézeti tanár — aki a húszas évek derekától kezdve 45-ben bekövetkezett haláláig nagymarosi otthonából kiindulva szüntelenül folytatta régészeti kutatásait és a tudomány sok értékes lelőhely pontos meghatározását köszönheti neki a Dunakanyarban. Az ősszel ásója nyomát keresték meg, feltártak néhány általa megbolygatott sírt, s így már tudják, merre keressék a többit, ahol Árpád apánkkal bejött régi magyarra találni. A legnagyobb munka azonban lejjebb volt, a damásdi útkanyamál, a kőzúzda után, ahol az út és az Ipoly partja között a lösztalajban már eddig is találtak kőkorszaki ősemberek nyomára. Kőszerszámokra, állati csontokra, tüzelőhelyek maradványa mellett. — Tizennyolcezer éve itt járt emberek emlékeire, a gravetti-kultúra nyomaira — mondja Laczus. Húsz évezreddel ezelőtt vajon miféle nép járt itt a Dunakanyarban, honnan jött, milyen nyelven beszélt, azt a tudomány meg nem fejtette. Nomád vadászok voltak, ennyit mond róluk. Nyomuk fellelhető Euxópa-szerte, felismerni kőből egyformára faragott szerszámaikon, hogy nemcsak azonos kultúrfokon álltak, de egyazon néphez is kellett tartó zniok. Itt, közel az Ipoly torkolatához, Szob mellett rövid időre telepedhettek le. Erre vall, hogy tüzelőhelyük nyoma mindössze fél centi vastag. A gravetti-kultúra embere mindenütt vízparton, a vadak ivó- és átkelőhelye közvetlen közelében ütött tábort, ott vadászott a szomjas és vándorló vadra, kőbaltájával, vagy más szerszámával leütötte, leszúrta és helyben megsütötte, elfogyasztotta. Edényeinek maradványa sehol sem található, tehát nem valószínű, hogy levest főzött belőle. Nyárson sült szarvas, őz vagy egyéb állat húsa egyébként is ízletesebb a főttnél. Tehát jót ettek, nagyot ittak az Ipoly vizéből aztán. — Valószínűleg nem sokáig maradtak ezen a helyen, valami okból gyorsan továbbáittak. Talán más nép tűnt fel, azok elől menekültek. Ki tudja? — gondolkodik el Laczus Géza. Valóban, úgy látszik elmenekülhettek és itt hagytak egy kupac csigát. Százhuszonhat darab csigaházat, egy része átfúrva, felfűzésre készen. Nyilván nyaklánc lett volna belőlük. Múlt tavasszal, az előásatásnál került elő ez a csigahalmaz. Legtöbb benne a hegyes, hosszú, tudományos nevén turris-turris (magyarul talán torony-csigának mondhatnánk). öt-hat centiméter hosszú, régen kihalt fajta, amely különben ezen a vidéken csak a damásdi útkanyar környékén található. Akadt a leletben egy másik típusú csigafajta háza is, a ceritliiumé. Ez pedig megnő 15—20 centire is, szarvszerűen hajlott, csőhöz hasonló házát az erre járt ősember egyforma nagyságú darabokra tördelte, biztosan szintén nyakláncnak szánta. Az ősszel mintegy 120 négyzetméter területen lehordták a lösztalajt, gondosan vigyázva, hogy 80 centiméter vastag réteg azért eltakarja, megvédje a föld alatt meghúzódó leleteket tavaszig, amikor májd feltárják azokat,' és még vagy 70—80 méter hosszúságban átkutatják a parti löszt. Aztán, ha futja pénzből és időből, mennek tovább az Ipoly folyása mentén, fel Vámosmi- köláig, meg a torkolatában, a római őrtoronynál is ásnak. Az egész környéken mindenfelé található régi település. Kezdve a kőkorszak ősemberének primitív telepétől, a bronz- meg a vaskor, sőt a korai középkor embere lakhelyének maradványáig: a mostai falvak régebbi helyéig. Felkutatnak a Duna—Ipoly szögében minden régiséget, mielőtt az erőmű megduzzasztja a vizet és a víz árja végleg ellepné az ősök nyomát. Ehhez a tavasszal megkezdődő nagy munkához Laczus Géza már most, télvíz idején kutat embereket, szervezi a nyugdíjasokat, nélkülük nem tárhatnák fel a régészek ezeket a lelőhelyeket, mert a nyugdíjkoron innen levők között manapság már alig van „alkalmi munkás”. Ez persze nagy gondot okoz a régészeknek, de — mában élő emberek ők is — ezen aztán dehogy bánkódnak. Szokoly Endre VADCSAPASON (Foto: Gábor) l
