Pest Megyei Hirlap, 1965. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-24 / 20. szám

1965. JANUAR 24, VASÁRNAP "V/lirfnp 3 Nagyvonalúság nélkül OLVASÓ NŐ A szólásmondás szerint mindenki annyit érdemei, amennyit meg tud becsülni. A munkával szerzett értékelt ésszerű, takarékos felhaszná­lása egy kicsit az önbecsülés­nek is mércéje. Nincs olyan gazdag ország, amelynek ne lenne gondja saját javaira és ne takarékoskodna nemzeti értékeivel. Mégis most, hogy még szigorúbb takarékos­ságra törekszünk, egyesek „rendkívüli állapof’-ról be­szélnek. Pedig az 1965-ös esz­tendő takarékossági erőpró­bája nem átmeneti jellegű kampány, hanem fontos lépés a minden tekintetben beosztó- an gazdálkodó közszellem meghonosításának hosszútávú programjában. Ugyancsak régi és mégis nagyon időszerű mondás: ta­karékoskodj pénzzel, anyag­gal, idővel. A takarékosság korszerű értelmezése azon­ban nem szorítkozik kizáró­lag a felhasználások és ráfor­dítások mechanikus csökken­tésére. A minőség javítása, a műszaki fejlesztés meggyor­sítása még átmeneti költség- növekedés esetén is kívána­tos és gazdaságos lehet Az idei tervekből félreérthetet­lenül kitűnik: nem elegendő a mennyiség figyelemmel kísé­rése a termelésben. De nem uralkodhat el valamiféle sa­játos mennyiségi szemlélet a takarékosságban sem. Az oko­san gazdálkodó számvető tevé­kenység szükséges a társada­lom által létre hozott érté­kek megőrzésére és gyarapí­tására. Sokrétű tennivalónk közül vegyünk csak egyet: az im- porttakár ékosságot. Minden kereskedő állam a rendelke­zésére álló eszközökkel a ki­vitel serkentésére és a beho­zatal korlátozására törekszik. Nekünk igazán nyomós okunk van erre, hiszen a nemzeti jö­vedelem jelentős része a kül­kereskedelemben realizáló­dik, s a kivitel és behozatal mérlegében adóssággal zártuk a tavalyi esztendőt. Az expor­tot meghaladó mértékben vá­sároltunk külföldön. Nem­csak gazdasági kérdés, fontos politikai feladat is a külke­reskedelmi egyensúly megte­remtése a tőkés országokkal. Éppen ezért a takarékosság időszerű elve különös szere­pet kap a nyugati importter­mékeknél. Már az is nagy népgazdasági eredménynek számít, ha egyes vásárlásokat a tőkéspiacokról ésszerűen átterelhetünk a baráti orszá­gokba. A szocialista orszá­gokban, a KGST tagállamai­ban, az igen intenzív nemzet­közi együttműködés révén nemcsak könnyebben, hanem előnyösebben és gazdaságo­sabban is megtermelhetjük a behozatal fedezetét jelentő exportot. Mégis jelenleg megenged­hetetlen nagyvonalúság ta­pasztalható a nyugati import- termékek felhasználásában. A magyar ipar minden szí­nesfém-szükségletét — az alu­míniumot kivéve — importból és főként a nyugati piacokról kénytelen kielégíteni. Már­pedig a technika és az ipar fejlesztésével növekszik a horgany, az ón, a réz, az ólom iránti hazai igény. Éppen ezért célszerű a színesfém ész­szerű helyettesítése más anya­gokkal. Az ólombronz csapá­gyaknál tartósabb, jobb pél­dául a műanyag csapágy. Gazdaságosabb ez a megol­dás. Igen nagy népgazdasági tar­talék rejlik még a színesfém- | hulladékok gyűjtésében. íme: egy tonna ón világpiaci ára ■ 2800 dollár, a rézé tonnánként 800, a horganyé 300, az ólomé 200 dollár. Mégis több válla­latnál a színesfém-hulladékot, amely sohasem keveredve, ha­nem mindig külön-külön ke­letkezik, együtt, ömlesztve tá­rolják. A vállalat az ilyen ve­gyes hulladékért alig egytize- dét kapja, mintha különválo­gatva, gondosan gyűjtené azt. Évente 1500—2000 tonna ilyen színesfém „műhelysöpredék” mintegy 40 százaléka az újra­feldolgozás során veszendőbe megy. Elképzelhető, hogy így, gondatlanságból hány ezer dollár kár éri a népgazdaságot. De megemlíthetjük: a felújított épületekben feleslegessé vált, használaton kívüli ólomcsöve­ket — mintegy 100 tonnányit évente — az érvényes rendel­kezések ellenére, befalazzák a tatarozások alkalmával. Vitathatatlan, a korszerű gyártmányok kibocsátása, a műszaki fejlesztés sok. idehaza nem gyártott speciális anyagot, különleges alkatrészt, bonyo­lult berendezést igényel kül­földről. Televíziós képcső-bal­lonokat. különleges félvezető­ket, műszereket importálunk a nálunk fejlettebb országok­ból. Ám ahhoz, hogy, a legha­tékonyabban hasznosíthassuk devizalehetőségünket műsza­ki fejlődésünk meggyorsításá­ban, tervezőink nem támaszt­hatnak jogtalan luxusigénye­ket a külkereskedelemmel szemben. Gyakori jelenség, hogy szerkesztőink — a külföldi ka­talógusokat lapozgatva — elő­szeretettel adnak rendelést importra, amikor hazai cégek is gyártanak hasonló terméket. Előfordul idegenkedés, oktalan előítélet is a hazai termékeink­kel szemben. Korszerű auto- matika-rendszert készített pél­dául egyik műszergyárunk. Már külföldi érdeklődés is volt, csak hazai rendelőre nem akadtak. Hazai szükséglet ugyan jelentkezett, de a fel­használó Nyugatról vásárolta a drága automatikát. A hazai műszergyár viszont nem fej­leszthette saját hasonló gyártá­sát, mert kellő üzemelési ta­pasztalatok híján nem tartot­ta célszerűnek az exportot. A kutatók és kísérletezők az alkotás hevében gyakran elru­gaszkodnak a gyakorlati lehe­tőségektől. „Fő a gyorsaság és a korszerűség” — mondják — és a prototípus, a kísérleti da­rab alkatrészigényét importból biztosítják. „Ez a néhány dol­lár nem jelenthet gondot a népgazdaságnak” — teszik hozzá. Ez a „prospektus-szem­lélet” nemcsak azért káros, mert sok kicsi sokra megy, hanem a tömeges behozatal lavináját indítja el a kísérleti darab majdani sorozatgyártá­sában. Ellenkező esetben a kí­sérleti darabot a gyártás előtt újból át kell tervezni. így pe­dig már amit nyertünk a réven időben, többszörösét elveszít­jük a vámon anyagban. Ezért a gyors és korszerű fejlesztő munka első lépései is feltéte­lezik a reális közgazdasági megfontolásokat. Számtalan módszere van még a céltudatos import-taka­rékosságnak: a selejt-, a hul­ladékcsökkentés, a hiánycik­kek hazai termelésének megho­nosítása, vagy a KGST-orszá- | gok közötti szakosított gyártá­sa stb. Érdemes valamennyi módszerrel behatóan fogtálhoz■ ni és újabbak után kutatni. Hiszen a nyugati behozatal viszonylagos csökkentése nem öncél. A kivitel egyidejű nö­velése biztosíthatja a legfan- i tósabb és Valóban nélkülözhe- I tetlen termékek behozatalát — J műszaki és gazdasági fejlődé­sünk meggyorsítását. Mint ahogy a takarékosság többi formái is egymást kiegészítve növelik szocialista építőmun- kánk erőforrásait, megalapoz- | va dolgozó népünk jólétét, i Kovács József (Foto: Kotroczó) Azonnali belépéssel felveszünk csúcsesztergályost, szerkezeti lakatos, marós és mintaasztalos szakmunkásokat, valamint vasszerkezeti végátvevő meóst technikumi végzettséggel és egy fő, több éves gyakorlattal rendelkező kontírozó könyvelőt Jelentkezés: Orsz. Bánya­gépgyártó Vállalat Budapesti Bányagépgyára Budapest, IV., Baross utca 91—95. ^\\\\\\\\\\\\\\V\\\V\\\\V\\\\\\\\\\N>\\\\\\\^^ I Miért nem írtam humoreszket tegnap ? kocsma pincéjéből a bort hordta. Számunkra veszélyte­lenek voltak, sőt, a házban bujkáló két férfinek még bi­zonyos védelmet is jelentet­tek. Itt legalább a nyilasok nem razziáztak. A harchoz már nem volt kedvük, a fel­mentő seregekben azt hiszem ők sem hittek. Talán a beígért csodafegyvert várták, vagy egyszerűen csak egy csodát. Állandóan részegek voltak és rekedtre üvöltöttek magukat, mint a sötétben félő gyerek. A műsor a Lilimarlen és az Erika volt Lakott a házunkban egy kis sváb cselédlány. Szeren­csétlen kis csenevész terem­tés volt. Reggelenként a Li- limarlent dúdolva és csoko­ládét szopogatva jött ki az óvóhelyről. Gazdái persze, féltek tőle. Hamarosan ő lett a gazda. Egyik este szokatlanul élén­kek voltak a németek. Két­szer fordultak borért. Regge­lig nem aludt a ház. A légó- parancsnok a kis cselédlány­hoz fordult és kérte, hogy pró­bálja őket lecsendesíteni. A lány durván, hányavetien megtagadta a közreműködést és büszkén ment be hozzájuk. Kora hajnalban tetőpontjá­ra hágott a dáridó, a dalba pisztolylövések csattantak. Aztán csend lett. Hallottuk, hogy végigvonulnak a pincén. — Elmentek — hozta a hírt a házmester. A házbéliek örömmel in­dultak elfoglalni az óvóhe­lyet. Törött üvegek, szeszbűz és konzervdobozhalmok fo­gadták az első belépőket és a kis cselédlány meztelen holt­teste. A ház előtt felsorakoztak és a Lilimarlent énekelve, vo­nultak el. A most — húsz év után — felharsanó dal, amely újra negédes slágerré szelídült, ezeket az emlékképeket idéz­te fel bennem és elvette a humoreszk írástól a kedvem. Aztán az jutott eszembe, hogy egész Európának ilyen és en­nél még borzalmasabb élmé­nyei fűződnek e dalhoz. Me­lyik lehet az az európai adó. mely százmilliók emlékeit, ér­zelmeit és fájó, soha be nem gyógyuló sebeit tekintetbe nem véve, újra játssza e dalt. Miféle jelzőkkel nem illethe­tő tapintatlanság ez? Kinek a kedvére szól most a Lili- marlen? Hangszerelése mo­dernebb lett, a refrént egy vokálkórus énekli, de csak a régi Lilimarlen ez. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem tapintatlanságról van itt szó. Az adóállomás körzetében sokan lehetnek, akik nem ilyen emlékekkel terhelten gondolnak arra az időre, amit a sláger idéz. Szá­mukra nem borzalmat, hanem méla nosztalgiát kelt a dal és talán ugyanazt az érzést, amit az idős pesti polgár érez, ami­kor hallja, hogy ,,legyen a Horvát-kertben Budán’’. Vá­gyat egy elmúlt „szép idő" után... Vége lett a dalnak a rádió­ban. Utána egy kedves, meg­nyerő, fiatalos női hang né­metül kezdett el csevegni. Hangja vidáman csilingelt, szavait nevetés kísérte. NCffl tudom milyen lehet ez a bemondónő. Talán csinos, sőt, biztosan az. De nekem csak az a szerencsétlen és os­toba kis cselédlány jutott ró­la eszembe. Szeretném el­mondani neki a kis cselédlány történetét... Ezért került a humoreszk számára bekészített papírrí ez az írás ... Ősz Ferenc — Én édes Marikám ... A Margit körúti — ma Már­tírok útja a neve — Schlede- rer péktől hordtuk a kenye­ret. Anyám kora reggel en­gem küldött sorbaállni. Szi­tok nélkül, fásultan, mint az őszi esőben összebújt állatok, álltunk és vártuk a ragacsos, kukoricás bodagot. Egyszerre a Kapás utca felől felhar­sant a dal: — Kívül a kaszárnyán.. kettő __három ... négy ... E gyszerre csapódtak a kö­vezetre a csizmák. Az emberek elfordultak. Aztán vezényszó harsant: — Állj! Magam előtt látom a boros­tás képű lombrozó-kifejezésű nyilas banditát. Megállt és a tiszturaktól eltanult, de or­mótlanná sikeredett mozdulat­tal pálcájával a csizmáját csapkodta. — A tömeget szétoszlatni. Nincs csoportosulás, nincs pá­nik! Egy pillanat alatt üres volt az utca. Én egy szemközti házból néztem, hogy két kato­na bemegy az üzletbe, hama­rosan egy hatalmas kosár ke­nyeret vonszolnak ki és meg­indulnak vele a Kapás utcai nyilasház felé. — Sorakozó. Indulj! Nóta! — harsant a vezényszó és újra szólt a dal: —... kettő ... három ... négy... Én édes Marikám. . Az ostrom alatt a házunk­ba egy SS-csoport fészkelte be magát. A lakókat kihajtot­ták a fáspincékbe, maguk az óvóhelyet foglalták el. Tele voltak konzervekkel, csokolá­déval. Napokig az orrukat sem dugták ki, legfeljebb az, aki a szomszédos házban levő kapunál, lámpa lángol árván, még most is ottan áll...” A slágerekhez az embernek többnyire egy-egy emléke fű­ződik. Egy szerelemhez, vagy egy csalódáshoz kötődik az egyszerű kis dalocska, amely­nek primitíven fogalmazott gondolatai találkoztak egy érzésünkkel, vagy hangula­tunkkal. A Lilimarlen nem ilyen. Számomra és gondolom min­denki számára egy korszakot idéz. Abban az időben reggel­től estig ezt bömbölte a rá­dió, ezt búgta a dizőz a loká­lokban és a kívánsághangver­senyeken, ezt fütyülték a suszterinasok, ezt dalolta az ünnepelt művésznő a sebesült kórházakban és az érzelmes dalocskát durva menetinduló­vá vadítva ezt üvöltötték jó­szívvel, de inkább parancs­szóra a menetelő katonák. Abban az időben a Duna- parton laktunk. Suttyógyerek voltam, az iskolában szénszü­netet tartottak, a nagyobba­kat meg elvitték a leventével. Többnyire otthon ültem vagy a környéken csavarogtam. Ültem az ablakban. Kint zuhogott az eső. December eleje volt. 1944. A budai Duna- parton végeláthatatlan sorok­ban meggyötört embereket hajtottak. Az óbudai tégla­gyárban gyűjtötték össze őket, innen indultak, legtöbben utolsó útjukra. Krisztus kál­váriájának soktízezres sok­szorosítása volt ez. Kint hang­talanul haladt a szomorú menet, csak néha ordította el magát egy karszalagos su- hanc. Mellettem szólt a rádió. Ezt bömbölte: Tulajdonképpen humoresz­ket ültem le írni. Szokásom szerint bekapcsoltam a rá­diót. Valami vidám muzsikát kerestem. Lehet, hogy naivi­tás, de ilyenkor egy kicsit mindig elcsodálkozom. Itt ülök bent a szobámban és ezen a kis dobozon keresztül be­jön hozzám a világ. Egy olasz állomás dallamos melódiákat küld. Valahol agresszívan si- vít egy piszton, aztán édeskés, szirupos dal csorog a hangszó­róból. Keresem a megfelelő zenét, közben játszadozom az ötlettel, amiből talán egy kis humoreszk lesz. Tetszik az öt­let, bízom benne, hogy néhá- nyan megmosolyogják. Soha nem láthatom, de kicsit el­képzelem, amint egy öreg né­ni leteszi a lapot és odaszól a férjének: — Nézd mór, milyen jó marhaság van az újságban .. . Ilyet kell írni. Amire majd azt mondja az olvasó: — De jó kis hülyeség ez, vajon ki ez a pihentagyú, aki ezt kitalálta ... Egyszerre ismerős melódia üti meg a fülem. Ilyenkor az ember megáll. Mint az utcán, amikor ismerőssel találkozik és egy pillanat alatt próbálja emléktárából előkeríteni, hogy ki ez az ismerős. Kellemes, i vagy rossz ízű emlék fűződik :hozzá? í így álltam én meg a meló- i diánál. És hamarosan az í előbbi kíváncsiságot felváltot- j ta a döbbenet. ; Ráismertem a dallamra. A ! Lilimarlen volt, vagy ahogy »nálunk ismertté vált: A Ma- ! rikám ... \ Még most is tudom a szö- \ vegét: \ „Kívül a kaszárnyán, kinn a

Next

/
Oldalképek
Tartalom