Pest Megyei Hirlap, 1964. december (8. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-13 / 292. szám

1964. DECEMBER 13, VASÁRNAP *f£G> kMíi'Imj tt I» IRÓ ÉS TANÁCSTAG 1 Szentendre szerelmese A Janus arcú, emeletes ház őrtoronyként magasodik Leányfalun a műút és a Duna között. Ha az egyik ablaksorán tekint ki az em­ber, a Szentendre—esztergo­mi műút zajos forgataga tá­rul elé: kirándulók hangos beszéde, autódudák sivító koncertje, fékek csikorgása és parasztszekerek csattogá­sa szüremlik fel az emeleti szobákba; míg a ház ellen­tétes ablaksora az alant nyu­galmasan hömpölygő vén fo­lyóra néz: halk hullámcso­bogás, hajladozó ágak ze­néje, madárfütty olvad össze lágy harmóniává. Az egyik kép serkent, a másik elanda­lít. A kettő együtt: a min­dennapok ismétlődő, megszo­kott életmuzsikája vagy ha úgy tetszik, írót éltető mú­zsája. A ház gazdája: Szeberényi Lehel. Foglalkozása: író. Tár­sadalmi rangja: a megyei ta­nács tagja. N /ugodt hétköznap dél­előtt. Az alkotás meg­hitt órái. Apró, szál­kás betűk sorakoznak egymás mellett az egyre tornyosodé fehér papírlapokon. — Regényen dolgozom. Négy esztendeje is van, hogy be­lekezdtem. De mindig köz­bejött valami. Félre kellett tennem. Legutóbb az idén megjelent Kárhozat küszöbén című könyvem volt az ok. De most már nem hagyom legyőzni magam — mondja nevetve s a kézirattoronyra mutat. A készülő regény címe: A gátőr. Története az első vi­lágháború után kezdődik s napjainkban ér véget. Cím­adó hőse a népet jelképezi, amely csendesen, hivalkodás és nagy hang nélkül végzi a maga mindennapi munkáját. M' — Hősöm nyugdíjaztatásá­nál ér véget látszólagosan eseménytelen élete. Ám ami­kor visszatekint az elröppent évtizedekre, azt látja, hogy a történelem s a világ képe alaposan megváltozott ez idő alatt. S ami nyugalommal, elégedettséggel tölti el: az ő keze munkájának a nyoma is ott érződik ebben a nagy változásban. S míg készül az új re­gény, rövidesen, az új esz­tendő elején újabb Szeberé- nyi-kötet kerül az üz­letekbe. A Magvető Könyv­kiadó jelenteti meg A költő és őrangyalai című kötetét, amelyben írótársairól szóló történeteit irta meg novel- lisztikus formában. íg idáig érkezik a szó­val, új vendég érke­zik. Szintén írótárs: Sántha Ferenc, aki jelenleg a filmgyár leányfalui üdülő­jében pihen. A pihenés va­lóban ráférne, hiszen a kö­zelmúltban fejezték csak be nagy sikerű Húsz óra című regényéből készült film for­gatását, meg egy lábon ki­hordott tüdőgyulladás is a pihenés mellett szól. Csak­hogy az írók, legalábbis a Leányfalun élők, nem nagyon pihennek. Sántha Ferenc je­lenleg drámát ír a Nemzeti Színháznak. Az ugyancsak itt élő Fábián Zoltánnak szintén a napokban fejezték be filmjét, Szentiványi Kál­mán pedig új regényén dol­gozik. Karinthy Ferenc, aki az idén vett házat a falu­ban, csak a napokban érke­zett vissza Londonból, Mó­ricz Virág, a legősibb leány­falui pedig jelenleg külföl­dön tartózkodik. A Janus arcú ház gyakori találkozóhelye az itt p\ő írók­nak. S nemcsak találkozó- helye, egy kicsit vitafóruma Befele elő £s befeié érző ember volt. Művészi prob­lémáiról, terveiről, készülő vagy befejezett munkáiról soha nem beszélt. Titokban, észrevétlenül alkotott, még befejezett képeit sem muto­gatta. Úgyszólván csak ha­lála után derült ki, hogy nagyon gok, több száz alko­tás maradt utána, valamint rengeteg vázlat, tanulmány. Előkerülnek a nagy szor­galommal összegyűjtött és megőrzött életdokumentumok, köztük az a folyamodvány is, amelyet 1928 tavaszán nyújtott be a kultuszkor­mányhoz az állami ösztön­díjért, hogy Itáliába me­hessen hosszabb tanulmány­útra. Rajta Réti István fes­tőművész, a Képzőművészeti Főiskola tanára ajánló so­raival. Az ösztöndíjat megkapta és olasz földön ért teljessé művé­szete. Az olasz ég alatt szívód­tak fel leikébe azok a színhar­is. Akarata győzedelmeske­dett. Az orvosok valóságos csodát láttak abban, hogy a bénává roncsolt kéz ismét biz­tosan vezeti az ecsetet. Szentendrét korán fölfe­dezte, de végérvényesen az olasz tanulmányút után találta meg itt helyét. így került ösz- sze a kis, dalmát hangulatú városka többi piktorszerelme­sével és ő volt az, aki talán legelőször vetette fel a szent­endrei művésztelep gondola­tát. Először egy pajtát bérel­tek ki, aztán fölfedezte azt a gyümölcsöskertet — kerítése ajtaján eladó körtét hirdetett egy kis cédula barangulásuk közben, ezért kukkantottak be — amelyen aztán berendezték a kolóniát. Ettől kezdve kora tavasztól késő őszig Szentend­re volt a világa. — Közvetlenül az ostrom után, a felszabadulás első nap­jaiban találkoztam először vele a vár üszkös romjai kö­zött, ahol életben maradt isme­Tesztelő ajándék? — kajánko- dott Biener. A másik asztalnál már tud­ni vélték, hogy Kőrösiné gye­rekének Gyukics az apja, de lehet, hogy Kondor, vagy ép­pen Perlaki. — Nagy nyomozás várható — suttogta bizalmasan Zimai, aki már egy halomra való ira­tot elégetett. Délután lázas tevékenység kezdődött a vállalatnál. A pénztárba beállított Bölcs­kei, a számlázásból: — Kérem __én szeretném b efizetni a múlthavi túlóra­dijakat. Tévedésből számol­ták el, de becsületem nem en­gedi, hogy megtartsam. A délután folyamán egy könyvügynök állított be a vál­lalathoz. Bártfay, a portás révén pillanatok alatt elter­jedt, hogy az illető detektív és azért álcázza magát ügy­nöknek, hogy minél többet megtudjon. Bártfay jelzését mindenki komolyan vette, mert ö minden bizonnyal is­meri a dörgést, hisz régi mi­niszteri tanácsos volt. A KÖNYVÜGYNÖK nem hitt a szemé­nek. Bárkihez ment, az ész nélkül vásárolta a könyveket. Már ez önmagában csodála­tos volt. Előbb a keresettebb könyveket ajánlotta, de ami­kor Csurgó, a vállalat szép fiúja, ez a városszerte közis­mert nöcsábász, egy zokszó nélkül megvette a „Tsz-pa- rasztok szakkönyvtára” soro­zat mind a harminchat köte­tét, vérszemet kapott. Legin­kább a mai magyar irodalmat ajánlotta és csodák csodája: vették, mint a cukrot. A könyvügynöknek feltűnt, hogy mindenki elmondta: kezdet­től fogva elitélik Gyukicsot es bandáját. Szerencsétlen csak tátogott, de nem szólt egy szót sem, mert több, mint két hete nem olvasott újsá­got. Aztán annyira belejött, hogy már így kezdte az áru­sítást: — Remélem, ön is elítéli Gyukicsot és bandáját? Természetesen mindenki el­ítélte. A könyvügynök meg­tud a, hogy Kondor a teljes vállalati kultúralapot Mimi­kére költötte, ezért sürgősen Mimikéhez sietett, aki már várta, és megvette tőle az Ér­telmező Szótárt. Ilyen jó napja sem volt még életében. Közben leszállt az este és Borsodi, az anyagbeszerző, a sötétség leple alatt, nagy ti­tokban óriási bőröndöket ci­pelt az anyósához, akiről min­denki tudta, hogy három éve haragban vannak. A dolgot si­került olyan titokban lebonyo­lítani, hogy egy névtelen tele­fonáló csak körülbelül félóra múlva jelentette a rendőrség­nek, hogy Borsodi már viszi a szajrét. Kelemen, az értékesítésből ez este, munka után egyene­sen hazament. A felesége nem győzött cso­dálkozni: — Beteg vagy? — Nem szívem ... ezentúl mindig így lesz — mondta Kelemen. A házaspárról min­denki tudta, hogy a feleség elmaradt férjétől a fejlődés­ben, mert például Napóleonról is csak annyit tud, hogy egy hadvezér és fogalma sincs ar­ról, hogy ez egy híres és drá­ga konyak. — Szóval megint káderez­nek — állapította meg az asz- szony, aki Kelemen szerint rendkívül buta volt. — Miért kádereznének? — Mert olyankor mindig fontos neked, hogy rendezett családi életed legyen. Ezúttal felbuksz, vagy lebuksz? — Fogd be a szád, mert megbánod! — Szóval lebuksz! Kelemen — mint általában a férfiak — nem szerette, hogy ennyire a veséjébe lát­nak, s ezért két pofont adott élettársának. Az asszony tel­jes hangerővel ordítani kez­dett és segítségért kiabált. A szomszédok összegyűltek a vér szagra, majd hamarosan előkerült egy rendőr is. Kele­men teljesen összeomlott a rendőr láttán. — Végem van ... ezt akar­tad ... fct neveli fel a gyere­keinket? ... — Mi történik itt? — lépett be a rendőr. Ketten rőseim után kutattam — me­séli az özvegy. — Ott állt egy törmelékhegy tetején, halott- sápadtan, szakállasán. Laká­sukat elpusztította egy bomba. Hajléktalanok voltak. A mi Fő utcai lakásunkból megma­radt egy-két helyiség. Id hívtam őket. Közös erőve kezdtük meg a törmelék élt; karítását és a leomlott fala) helyreállítását. A feleség lettem. A tépett idegzetű művész ; Műegyetem rajztanszékén vál lalt igen terhes tanítást, d néhány nyári hetet ezekben az években is Szentendrén töl - tött. És ott próbálta tovább­álmodni félbeszakadt művészi álmait. Beteg szíve már nem győzte 1948-ban föladta a harcot. Ép pen akkor, amikor nagyjábó befejezték a romlakás helyre állítását. Nagy gonddal ösz- szegyűjtött alkotásaiban él to­vább a helyreállított falak kö zott. Magyar László es í g KEPES GÉZA: ÉVEK, GYÜMÖLCSÖK Húsz éve, hogy a kedvest megtaláltam — hogyan mondjak hálát ezért s kinek? Húsz év telt el egyetlen lobogásban — A hegy látszatra nyugodt, de belseje: lázban s kiönti a megolvadt kőzetet. ömlött a vers. A szavak mint a láva őrzik életünk megkövült nyomát — De hol van szó, amely magába zárja csókod ízét s amely napfényre tárja szemed színét és ajkad mosolyát? Tavasz van újra. Hosszú és kemény tél gyötört meg. Egy foltját se látod itt... Ne mondd, hogy nem kaptad meg, mit reméltél* fáink virágban állnak és merész szél tépázza álmunk ért gyümölcseit. Csöndes budai bérház a Fő utcában. Rozgonyi László özvegye lakik itt, a festőmű­vészé, akinek munkáiból most rendezett kiállítást a szent­endrei Ferenczy Károly Mú­zeum, miután tavaly a Nem­zeti Galérián idézte föl kö­zel száz alkotásának bemu­tatásával a tizenhat évvel ezelőtt, 1948-ban elhunyt mű­vész emlékét. A falakon és a falhoz tá­masztva mindenütt képek: olaj, akvarell, pasztell, gra­fika. Arcok, alakok, tájak, hangulatok. Szeliden világító halk színek, harmonikus kom­pozíciók. A legtöbbről Szent­endre hangulata melegít és valósággal a csöndes budai szobácskába varázsolja a sok tornyú ódon Duna-parti vá­roskát, girbegörbe utcácskáit, házfödeleinek szeszélyes együt­tesét. A Galéria ebből a gaz­dag gyűjteményből válogatta össze a tavalyi kiállítás da­rabjait, ugyanazokat a ké­peket, amelyekben az idén a szentendrei múzeum lá­togatói gyönyörködhettek né­hány héten át. És hogy tisz­ta szívvel gyönyörködtek bennük, a legjobban a mú­zeum emlékkönyvébe írt lel­kes sorok bizonyítják, azo­kon a beszámolókon kívül, amelyekben kincskereső mű­kritikusok szinte ujjongva fedezik föl a tizenhat év óta halott festő átlagból mesz- sze kiemelkedő művészetét. Mi lehetett az oka? Erről pereg halkan a szó a ké­pek csöndes budai szobájá­ban. — Rejtőzködő természet volt ő maga is — emléke­zik az özvegy —, kevés és ritka szavú, nagyon halk ember. Menekült a lárma elől. A legmeghittebb baráti társaságban is csak elvétve szólt, de ha megszólalt gon­dolata, ítélete tökéletes for­mát kapott szavaiban, és igen mély kulturáltságáról, széles körű tájékozottságáról’ tanúskodott is. Hogy miért éppen ez a j ház? Ennek is oka van. j Szeberényi Lehel a megyei; tanács tagja. S az itt élő; írók a megye lakói is, akik-: nek éppen úgy akadnak] ügyes-bajos dolgaik, problé- S máik, mint bárkinek, aki aj faluban él. S kihez fordul-] nának jó tanácsért, segítsé-] gért, ha nem választottjuk-] hoz? Persze, nemcsak az írók,] sokan mások is. < — Amikor szóba került je- ] lölésem, egy kicsit megriad-: tam: nem gátolja-e tanács-', tagi elfoglaltságom írói műn-1, kámat? Ma már nyugodt szív-] vei elmondhatom: nem hogy\ gátolna munkámban, inkább. segíti azt. Hogyan? Az em-j bér gyarló, nem szívesen j mozdul ki a házból, ha nem ] muszáj. De elmenni a fo-: gadóórákra, az ülésekre kö- j telesség. Jó kötelesség, mert] így szinte készen kapom a ] jobbnál-jobb írói ötleteket. ■ s olyan emberi sorsokkal,; történetekkel ismerkedhetem, j amelyek másként talán el- \ kerülték volna a figyelme-] met. És példával bizonyít. Nem- ] rég jelent meg az Élet és: Irodalomban Három asszony: egy széken című elbeszélése.j — Egy fogadóórán mesélte: el a három asszony életsor-: sát. Szinte más dolgom nem is volt, mint papírravetni mondókájukat. És nem ez volt az egyetlen novellám, amely így született. . A Janus arcú, emeletes ház őrtoronyként ma­gasodik Leányfalun- a műút és a Duna között. író lakja, az emberi sorsok kró­nikása, aki nemcsak írásai­val, tetteivel is hasznos se­gítője, alakítója megyénk éle­tének. Pnikncr Pál — Semmi... tévedés, kedves rendőr elvtárs... az én uram nagyon rendes ember... nem történt semmi, csak évődtünk egy kicsit. Tetszik tudni, a szomszédok milyen rosszindu­latnak — tuszkolta ki a rend­őrt Kelemenné a lakásból. — Na, azért! — szólt vissza a rendőr. — Na, táguljunk, emberek, csak családi életet élnek — mondta a kintállók- nak, akik az elmaradt cirkusz miatt csalódottan távoztak. De még hátra volt a nap nagy eseménye. Boldogok le­hettek, akik ezen az estén a presszóban tartózkodtak. A KÖZVÉLEMÉNY G«“­________________kics-ugy f elett már napirendre tért. Este a presszóban zene szól és ilyenkor inkább az érzelmek kerülnek előtérbe. A szakszc- fónból szirupos melódia cso­rog a részvevőkre, melyhez egy torz mikrofonon keresztül a zongorista recsegteti a negé- ces szöveget. Az aszta oknál hölgyek ülnek, akik kínosan vigyáznak arra, hogy térdük­ből kilátsszon annyi, amit még a jóíz’és megenged, öreg fér­cek itt tartják szokásos esti ér­tekezletüket, melynek tárgya a házasság intézményének tarthatatlansága. De ezen az estén két állandó vendég hi­ányzott. Kondor és Kelemen. Ezért Mimiké és barátnője, egy dús, vörös hajú szépség, kénytelen volt két Beatles- frizurás ifjúval vigasztalódni. Ezek ugyan nem rendeltek ko­nyakot, de remekül tudtak hully-gullyzni és elvégre nem­csak a testnek, hanem az em­ber lelkének és kultúrszomjá- nak is meg kell adni a nemes kielégülést. A közvélemény Gyukicsot, Kondort és Kelement már el­könyvelte. Tudták, hogy vala­mennyien őrizetben vannak, sőt, azt is, hogy Kondor fele­sége gázzal öngyilkosságot kí­sérelt meg, de ez nem sikerült, mert miután a gázszámlát nem fizették ki, órájukat kikapcsol­ták. Ekkor lépett be egy rend­őralezredes kíséretében Gyu- kics. Minden szem feléjük for­dult. — Tetemrehívás — súgta a zongorista a dobosnak, de előt­te volt a mikrofon. A cukrász­da megdermedt. Abbamaradt a zene, mindenki visszaült az asztalhoz. Gyukicsék is leültek. Józsi persze, azonnal ott termett. E pillanatban a fizetőpincér volt a város legirigyeltebb em­bere. — Miért lett itt ilyen kísér­teties csönd? — kérdezte a rendöralezredes a főpincértől. — Izé... — Józsi nagy za­varban volt, mert nem tudta, hogy elvtársat, vagy urat, eset­leg Gyukicsot mondjon —szó­val ..., mert, hogy... — Értem, hisz te itt közis­mert ember vagy —. fordult a rendőrtiszt Gyukicshoz. — Közismert — mondta a pincér hangsúlytalanul, hogy ki ne maradjon a társalgás­ból. — És tudják a nagy ese­ményt? — kérdezte a rendőr­alezredes. — Hogyne kérem, tisztelet­tel — vágta össze bokáját Jó­zsi — mindenki tudja, egész nap ezt beszélték. — És mit szólnak hozzá? — Hát... — Ugyan hagyd — szólt közbe Gyukics. — Dehogy hagyom — felel­te az alezredes és felállt. Akkor hát, miután ez itt közügy... egy pillanat... most majd két konyakot ké­rek __zenekar tust! M ire a tus elhangzott, ott volt az asztalon a két konyak is. — Emelem poharam régi barátomra, akit tíz éve nem láttam és most a 45. születés­napján is csak csellel tudtam elrabolni — mondta a rendőr­alezredes. A presszóban felharsant az éljen. Sorban álltak fel az em­berek és tolongtak, hogy meg­rázhassák Gyukics kezét. A rendőralezredes az ünneplés befejezése után egy kicsit iri­gyen és egy kicsit pityókásan mondta Gyukicsnak: — Irigyellek, komám. Meg­értelek benneteket, hogy lo­kálpatrióták vagytok. Jó lehet élni így egy kisvárosban, ahol mindenki ismeri, szereti és becsüli a másikat. móniák, amelyek később Szentendrén is körülölelték. — Tulajdonképpen nagyon keveset tudok róla — mond­ja később az özvegy —, amit tudok, annak nagy részét is csak halála után szedegettem össze, mert önmagáról, életé­ről sohasem beszélt. Pedig, 1945-ben, amikor összeháza­sodtunk, már nagyon régi is­merősök voltunk. A főiskolán találkoztunk először, még a húszas években. Tanítványa voltam. Tragédiákkal teli volt az élete. Az első világháborút végigkatonáskodta és rokkan­tán, béna jobbkarral került haza, féllábú édesapja Fő ut­cai lakásába. Karját egy buta golyó roncsolta szét. Alig hu­szonnégy éves volt akkor, pá­lyakezdő festő, akinek ígéretes tehetségére néhányan már föl­figyeltek. Hihetetlen akarat­erővel akarta épen maradt bal kezéhez szoktatni az ecse­tet, de közben harcot kezdett jobb karjának bénasága ellen

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom