Pest Megyei Hirlap, 1964. december (8. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-13 / 292. szám
a rear Nccrei t^irinp 1964. DECEMBER 13, VASÁRNAP Egyetlen mondat... Csuka Zoltán: A HÉVÍZI TÓNÁL »»ég június közepén történt. ítJ Egy este, jóval túl a munkaidőn, a szerkesztőség klubjában keresett fel egy rokonszenves megjelenésű fiatal férfi. Panaszával jött ebben a szokatlan időben és szokatlan helyre. Szemmel láthatólag zaklatott idegállapotban volt. Felesége kint toporgott a folyosón és időnként benézett a félig nyitott ajtón. — Hívja be a feleségét is — mondtam neki és leültettem. — Nem, nem jön be, csak ő is ideges, fél, hogy valami bolondságot csinálok... — válaszolta. — Én sem akarom sokáig zavarni, röviden elmondanám a bajom ... Idegességéhez mérten aránylag szabatosan és logikus sorrendben mondta el látogatásának okát: igazságát keresi egy esztendeje, most ide jött. A panasz lényege: az elmúlt év, azaz 1963. júliusában, az iskolaigazgatók járási értekezletén azt mondta róla a járási osztályvezető, hogy szakmailag öntelt és nem vesz részt a szakmai továbbképzésben. Ö ezt igazgatójától tudja, s a megállapítás sérti, nem ért vele egyet. Ügy érzi, nem is igaz... — Ennyi az egész? — csodálkoztam el, hiszen a sajtót általában végszükségben, komoly okkal, nehéz ügyekkel keresik fel az emberek. — Hát miért nem kér magyarázatot? — Kértem én kérem és éppen ez a baj, hogy nem kaptam ... Aztán sorolni kezdi, hogy megkérdezte igazgatóját, majd szakfelügyelőjét; nekik is ez a véleményük? A megkérdezettek tagadó választ adtak. Aztán Rétvári Gyulát, a Mo- nori Járási Tanács művelődés- ügyi osztályvezetőjét kérdezte: min alapul ez a vád. Ez 1963. októberében történt. Novemberben-, majd ez év márciusában újra felkereste az osztályvezetőt, adjon magyarázatot. Válasz helyett ígéretet kapott csak: a beszámolóba hivatalosan közölt észrevétel alapján került bele példának Donáth Antal vecsési matematika-fizikaszakos tanár neve, így majd az illetővel együtt, hatszemközt tisztázzák az ügyet. Erre nem került sor, pedig még előszobá- zott is érdekében. Ezért eljön Vecsésről, áthelyezését kérte egy budapesti iskolába. Próbálom lebeszélni, ezért ne helyeztesse át magát, s ne csináljunk ebből ügyet, baga- tell az egész. Bár mindenkinek csak ennyi baja lenne. Nem éri meg az időt, amit fontosabb panaszoktól, más emberek nagyobb bajától veszünk el. Szenvedélyesen védi igazát: — Kérem, nekem emberi jogom, hogy magyarázatot kapjak . ..! És ha ez bekerül a minősítésembe? ... E z a szenvedélyes igazságkeresés szembetűnő: vajon más ügyekben is ilyen? Beszélgetni kezdünk az élet egyéb dolgairól, társadalmi problémákról. Már nyugod- tabb, de széles látó körű, határozott véleményű emberre valló válaszai fáradtak. Rezignál- tan legyint: nem érdekli őt más emberek dolga. Elvégzi munkáját becsülettel, s hagyjanak neki békét... Donáth Albert tizenöt éve pedagógus. Saját bevallása szerint korábban aktívabb, érdeklődőbb volt, de kapott néhány pofont az élettől, s be- gubózott. Zárt világban, mesterséges nyugalomban él. És most összedőlt ez a mesterséges vár, a nyugalmat felkavarta egy megjegyzés, ami talán nem is szakmai, hanem emberi zárkózottsága miatt fogalmazódott így meg. Furcsa, elgondolkoztató problémává terebélyesedik a „bagatell” ügy. Hogy igazságára mi lesz a válasz, az most más kérdés. Ebben a pillanatban, a körülöttünk beszélgető emberek zsivajában más a fontos: érzi-e, hogy ellentmondásba keveredett? Van-e erkölcsi joga egy embernek, aki mások érdekében ujját sem mozdítja, ilyen szenvedélyességgel követelni a maga sérelmére idegenektől a segítséget? Négyszer utaztam el júniustól — novemberig Monorra Donáth Albert panaszát tisztázni. Nem az újságíró személye itt az érdekes, hanem az, hogy nem Donáth Albert, hanem valaki más, a közömbösen szemlélt külső világ egy tagja utazik négyszer — őérte. R étvári Gyulát nehéz megtalálni, pedig feleletet csak ő adhat. Nyáron tartalékos továbbképzésre hívták be. Utána szabadságon volt, majd éppen értekezletre utazott. Negyedszeri próbálkozásra végre sikerült elvégezni a júniusban vállalt feladatot. — Donáth Albert? — gondolkodik Rétvári Gyula. — Kutat emlékezetében, majd felderül az arca, s beszélni kezd, de a történet sehogy sem illik bele a témába. Figyelmeztetem, s részleteket mondok Donáth Albert panaszából. Res- tellkedésében elvörösödik: — Bocsásson meg, egy másik kartárs esetével tévesztettem össze!... — tárja szét karját tanácstalanul. — Elnézését kérem, de ebben a naptári évben a kétezredik ügyiratnál tartunk, s közel ezer ember tartozik az osztály irányítása alá... További részletek említésével segítem felidézni az esetet, míg végül összeállnak az emlék-mozaikok: — Igen tudom már. Donáth Albert Budapestről járt ki Vecsésre. Jóképességű kolléga, becsületes ember. Áthelyezését kérte Budapestre, Pestlőrincre. Bár sajnálom, hogy elment, szóltam érdekében a lőrinci osztályvezetőnek, akit ismerek, vegyék át, jól járnak vele. Ott tanít felesége is, s Donáth kartársnak bizonyára fárasztó volt már a napi utazás, rendszertelen étkezés, hideg koszt.. . Indokoltnak tartottam, hogy Lő- rincre vágyik ... Eléje teszem a magammal vitt aktát: — Szerintem ezért ment el!. . . Rétvári Gyula osztályvezető elolvassa és arca elkomoro- dik: — Kérem, ez lehetetlen! Ezért? . . . lázasan kutat az iratszekrény aktacsomói között: — Kérem, én mindig írásba foglalom az értékelő értekezlet anyagát éppen azért, hogv semmi félreértés ne essék. A kiegészítő téiékoztatást pedig a szakfelügyelőktől kabetegségében. Ha a megígért beszélgetés elmaradt, annak olyan okai vannak, mint a betegség, a váratlan katonai szolgalat, s nem utolsósorban az, hogy Donáth Albert türelmét veszítve, vagy „létbizton- ságá’-ban megingatva, áthelyezését kérte!... És miért született ebből mégis ekkora cikk? A kettős tanulság miatt. Mert tanulságot még a legkisebb ügy is ad. Egyik: Donáth Albertnek, s mindenkinek jogában áll szemtől szembe indoklást kérni, ha bírálat éri munkáját, magatartását De a kifogásnak bizonyos szűrőkön át kell azért esni. Túlzott dolog, hogy az érdekelt jelenlét^ nélkül elsőizben mindjárt egy magasabb fórumon hangzik el az észrevétel, még ha egyszerű példaként is. Ha pedig már így történik, nem kell belőle titkot csinálni, hogy min és kinek az észrevételén alapszik a kritika. A bírálat hibás módszerét a nagy ügyforgalom sem menti. A közömbösséget még kevésbé!... Másik: a magába zárkózott, önmagába fordult ember szemében — ha saját sérelméről van szó — minden felnagyítódik: hibás a nézőpont. A munkatársi kollektívában feloldódó, közösségi szellemű és magatartásé ember soha nem keseredhet meg ennyire! Még akkor sem, ha valóban nagy baj éri. Gondját megosztja, s mindjárt kisebb lesz. A segítő kezet is hamarabb megtalálja, s nyugodtan elfogadja, mert az a természetes. S végül: emberileg megértem és akceptálom Donáth Albert érzékenységét, de be kell látni, hogy nem élhetünk légüres térben. Az életben óhatatlanul pofonokat kapunk és adunk. Talán még többet is, mint amennyi szükséges lenne... Tenkely Miklós Ne hagyj el engem, ifjúság mosolygó, kék világa, borulj rám, mint a napsugár c szelíd pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszínű kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szívemben, mint e vizen. Köröskörül, e tó körül esak ifjú arcot látok, ó élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, kerengő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi boreásza. pom. Ha ok nélkül megsértek valakit, elégtételt adok... Álmomban sem gondoltam, hogy ennek a mondatnak ilyen következményei vannak ... Azon a bizonyos értekezleten a tanügyi reform követelményeiről volt szó. És Do- náth Albert neve úgy került szóba, hogy még a jóképességű pedagógusoknak is tovább kell képezniük magukat. Ezért módosultak a tanítási feladatok, s a kartársak, például Do- náth Albert nem vesznek részt a munkaközösségi értekezleteken. — Szólt Donáth Albert, hogy sérelmezi a kritikát? — Igen, egyszer ha jól emlékszem, itt a monori benzinkútnál találkoztunk. Hogy máskor is szóba került-e, hogy keresett-e engem, s igaz-e, hogy sokáig előszobázott, arra bizony én nem emlékszem. A benzinkútnál történt találkozáskor mondtam, hogy írásban van a vélemény, illetékestől kaptam a tájékoztatást... — Intézkedett? — Igen, amikor legközelebb találkoztam a szakfelügyelővel, szóba hoztam. Kérdeztem: tartja-e a véleményét? Igenlő válaszára kértem, beszéljük ezt meg Donáth kartárssal. Erre ígéretet is kaptam. — Megtörtént ez? — Bizony, ezt már nem ellenőriztem, elintézettnek tekintettem az ügyet. Ebben most utólag hibásnak érzem magam... — A szakfelügyelőt megkérdezhetnénk? — Azt hiszem nem. Amikor legutóbb érdeklődtem felőle, még kórházban volt. Egy idős, végtelenül lelkiismeretes kolléga, aki a sok évtizedes pedagógusmunkába rokkant bele ... Sokat betegeskedik... A kör tehát bezárult. Az idős szakfelügyelőt, Donáth Albert igazságkereső jogánál és nyomosabb humánum alapján nem zaklatom ! megtárgyalják a nagy ese- mé nyt. Kondor magához hivatta a termelési osztályvezetőt: — És most mi lesz? — Nézd kérlek ... Én megértelek ... a helyzet kínos... de ugyebár a mérleget te készítetted, __ én, hogy úgy m ondjam, nem is tudtam pontosan, hogy hamis ... bocsáss meg, hogy téves, de biztosíthatlak, hogy... — Nézd Perlakikám. A mérlegért valóban én vagyok a felelős, de már bocsáss meg, az már mégis csak kellemetlen lenne, ha kiderülne az a kis villa építkezés ... — Az nem villa, csak egy kis vityilló... kiselejtezett anyagból. — És ha szabadna tudnom, ki selejtezte ki? Az előszobában ülő titkárnő fülét a párnázott ajtó alatti kis réshez illesztette. Így talált rá Mimiké, a könyvelésből, aki a rossz nyelvek szerint nem osztott és nem szorzott, mivel nem tudott számolni, mégis neki emelték a fizetését. Beszélik, hogy Kondor és Mimiké ... De erre semmi bizonyíték nincs. Amikor például Kondomé a Csemege üzletben Mimikéhez vágott egy adag franciasalátát, kénytelen volt bocsánatot kérni. Bár Józsi, a fizetőpincér azt mondja, hogy Kondor kényszerítette rá az asszonyt, különben elzavarta volna. De lehet, hogy ez is kisvárosi szóbeszéd. Mimiké, rövid hallgatózás után mindenesetre sírógörcsöt kapott és kirohant a mellékhelyiségbe. Nem tudni miért, a lefolyóba dobott egy nyakláncot és egy karkötőt, amit később ki akart halászni, de már nem találta meg. Egyébként ez sem bizonyít semmit, csak azt, hogy furcsák és kiszámíthatatlanok a nők. Még ezen a délutánon a rendőrségre két levél is befutott. Az elsőt Kondor főkönyvelő írta, aki töredelmesen bevallotta, hogy Perlaki Zoltán termelési osztályvezető a vállalat anyagából épített magának kéjlakot. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy Gyukics igazgatót lekorrumpálta, aki szemet hunyt gazságai felett. A második levél szerzője természetesen Perlaki, aki tudatta, hogy Kondor hamis mérleget készített, Gyukics igazgató tudtával és helyeslésével. A PRESSZÓBAN ■ hire,k _______________ keringtek. Voltak, akik tudni véltélc, hogy Gyukicsnak két felesége volt és mindkettőt verte. Gu- gyerkáné, akinek egy időben reménytelenül tetszett Gyukics, azt állította, hogy Gyukics nögyűlölö. Délben érkezett a legfrissebb hír: — Megindult a láncreakció. A rendőrség keresi Kondort és Perlakit. Akik persze negyed óra múlva megjelentek a presszóban, de ez csak egy pillanatra keltett zavart. Józsi mindenesetre nem szólította őket elvtársaknak és ugyanolyan duplát kaptak, mint a betérő falusiak, akik csak a flancért isszák a kávét, vagy azért, hogy legyen, hol eltölteni az időt a délutáni buszig. Kondor és Perlaki külön asztalhoz ültek, mert egyik sem kockáztatta volna, hogy egy ilyen rosszhírű alakkal lássák együtt. — Csodálatosan megy mc a bolt — jelentette ki a káva főzőnek Józsi. — Tele vagyunk. Kondor egy ötös borravalót adott. Nyilván azt reméli, hogy nem fogok emlé kezni a havi számlájára. Ne lám: nemcsak a pincér lop — mondta kacsintva. A vállalat ebédlőjében u nagy volt az izgalom. — Én azt javaslom — mondta a leves után Biener, az irattáros, akinek hangját utoljára 56 októberében hallották —, hogy küldjünk egy táviratot, amelyben elítéljük Gyukics Kálmán viselt dolgait. — Miféle viselt dolgait? — kérdezte ijedten Kőrösiné, aki nek alig két hete vállalt Gyukics a névadó pápaságéi, — Haha. maga kis naiv .. Mit gondol, miből volt a keXXVvXXVVXNNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX Katona Erzsi: Terefere KISVÁROS... Van ef>v fő------------------- utca. Itt található minden. A tanács, ahol a szükséges iratok, az állami áruház, ahol az exportból visz- szamaradt cipők és külföldi gezarol, a presszó, ahol a legfrissebb hírek, a legrégibb sütemények és bűnrevezető al- ; kalmak, valamint a templom, ahol az igék és feláldozások : kaphatók. Tökéletes a kénye- \ lem. Mindent egy helyen. Itt \ a Fő utcán, ahol a közélet is : zajlik. Magánélet nem, mert i ugyan kinek van egy kisvá- \ rosban magánélete. A nagy■ város más. Ott mindenki \ siet, részvétlen a mások bajai ■ iránt, az ember a szomszédjá- I tói nyugodtan fel is fordul- \hat. A kisvárosban az emberek \ ráérnek, a mások fájdalmai ; az ő fájdalmaik is, itt még ■felfordulni sem lehet nyugod- \ tan. ■ A Fő utcán található az a \ vállalat is, melynek élén ma : reggel 9 óra 20 percig Gyu- : kies Kálmán igazgató állt. \ Gyukics neves ember volt a ■ kisvárosban. Számtalan bizott■ ság vezető tagja, neve a proto- koll-lista első oldalán szere\ pelt, színházba tiszteletjeggyel ‘■ járt és nevét még. az intrikák \ sem mocskolták be. Nem lett \ volna érdemes, mert Gyu- • kies szilárdnak látszott, mint ■ a kőszikla. A kősziklát pedig ’■ nem célszerű dolog fúrkálni. I : Ezen a napon a titkárnő elö- \ zetes jelzése alapján szeretett ■ igazgatójának 45. születésnap- ! ját készült ünnepelni a válla- ; lat. Hetekkel előbb már íve- í két köröztek az osztályokon, melyeken ki-ki anyagi hely- ! rétének és beosztása stabi- í látásának arányában ötven- ; száz forintot jegyzett, hogy '' méltó ajándékkal is kifejezésre juttassa szeretetét és nagyrabecsülését. Pontosan negyed tízkor lépett be az a küldöttség, amely a közel 5000 forint értékű márkás festményt volt hivatott átadni Gyukicsnak. A küldöttség élén Kondor Béla főkönyvelő állt, aki úgy röcög- tette a díszbeszédet, mint a vidéki kántorok a lorettói litániát. — Kedves barátunk, szeretett Gyukics elvtárs. Fogadd tőlünk ezt a csekély kis ajándékot, mely nem képviseli méltóképpen azt a szeretetet és tiszteletet, melyet a vezetésed alatt álló dolgozók irányodban viseltetnek. Te, aki mindnyájunk példaképe vagy... Kopogás nélkül nyílt az ajtó. Mindenki felháborodottan fordult hátra. Kondor szeme élesen vágott, mint a róla elnevezett keselyűé. De nem tudott megszólalni. — Melyikük Gyukics Kálmán? — kérdezte egy polgári ruhás férfi, aki mögött rendőr állt. — Parancsom van, hogy a kapitányságra kísérjem. — Kérem . . — mondta zavarodottan Gyukics. — Bocsánat — fordult az ünneplők felé és távozott. Néhány másodpercnyi döbbent csend után Kondor talált először hangjára: — Tudtam! A GYÜLEKEZET szétoszlott.--------------------Ot perc múlva a Fő utcai presszóban Józsi, a fizető pincér, már mindenkivel közölte a hírt. És ezt beszélték a tanácson, az Állami Áruházban, sőt a temp lomban bóbiskoló két öregasz- szony is letette a rózsafűzért, hogy az áhítatot megszakítva
