Pest Megyei Hirlap, 1964. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-04 / 207. szám

4 "‘&Círlap 1964. SZEPTEMBER 4, PÉNTEK (SZATÍRA)' A rendőrtiszt eleinte még jegyezgetett valamit, de né­hány másodperce mintha egészen más dolog jutott vol­na az eszébe, elgondolkozva fordult az abliaik felé, s közben szórakozottan forgatta az uj- jai közt a ceruzáját, amelynek hol egyik, hol másik végével időnként az asztal lapjára koppantott. Preg&vácz Orbán 35 éves, volt vállalati pénztá­ros. C város Lapos utca 5. szám alatti lakos, magába ros- kadtan ült az íróasztal másik oldalán egy széken, s zavar­tan pislogott. Persze jóval tá­volabbra ült az asztaltól, mint a tiszt. A sapkáját gyűrködte az ölében. — Nos...! — mondta végül a tiszt — Még mindig nem tud semmi meggyőzőbbet? A rendőrtiszt fiatal volt, bo­rotvált jól fésült. Olyan ba­rátságosan beszélt, mintha minden szándéka az lett vol­na, hogy Orbánt kihúzza a bajiból. — Nézze — mondta — lássa be, hogy kissé zavaros dolgo­kat beszél, így nem jutunk egyről kettőre. Szedje össze magát, ami volt volt, csak könnyít a helyzetén, ha el­mond mindent úgy, ahogyan történt. — De mi történt tulajdon­képpen? — kérdezte kétségbe­esetten a 35 éves volt vállalati pénztáros. — Talán rosszul számoltam? — Nohát ezt azért mégse tő­lem kérdezze — mondta a tiszt és elnevette magát. — Csökönyös ember maga Pre- govácz. Orbán tiltakozott — Tessék elhinni, nekem ezt még nem mondta senki, hogy csökönyös vagyok. A rendőrtiszt beleegyezzen legyintett: — Jó. Nem is érdekes. De ha „ngjn csökönyös, . akkor mondja el végre, hogyan ke­rült magához a vállalat pén­ze. A volt pénztáros olyan­féle sóhajtást hallatott, mint­ha azt akarná kifejezni, hogy végképp belefáradt az ismét­lésekbe. Értésére adta ezzel a szemben ülőnek, hogy ő ép­pen fordítva gondolkozik: hogy éppen a rendőrtisztet tartja csökönyösnek. — Mondtam már hogy hal­ványan dereng valami. Ta­lán rosszul számoltam? Megeshet minden pénztáros­sal, hogy rosszul számol. Egy­ezer ... Ha erről az esetről van szó? Nem tudom — tette hozzá. — Egyszer emlékszem, hogy amikor a számlákkal el­készültem, mutatkozott vala­mi k'észpén zkü lö n bség... Kétségtelenül mutatkozott... A tiszt area felderült. — Emlékszik? Ez az ... Csakhogy emlékszik... De most már mondja gyorsan, hogy mit csinált azzal a kész­pénz különbözette!. — Az igaz, nem számoltam utána — mondta határozottan Orbán. — Nem számolgattam, hanem eltettem a pénzt a zsebembe, hogy máskor, hol­nap, tiszta, aggyal elrendezem a dolgot. Később aztán kiment a fejemből az egész. — Nagyszerű. És mennyi volt az összeg? — Nem emlékszem. — Nem emlékszik, nem em­lékszik. Hát már megint cser­ben hagyja a memóriája Pre- govácz? Csak úgy körülbe­lül ... Így sem emlékszik. Orbán tehetetlenül intett: — Ha megfeszülök sem. A rendőrtiszt most újra el­mélázott. Nehéz eset ez a Pre- govácz, mert lopja az időt. Amúgy semmi az egész, de lopja az időt. Kisstílű alak, minden világos körülötte, kár ezekért az átlátszó mesékért, a vizsgálat már kiderítette, hogy tízezer hiányzik, de azért mégis jó lenne, ha val­lomást tenne. Átnézett Orbán felett az ajtó irányába, ahol egy őrmester állt kényelme­sen. Az őrmester kezét hátra­tette, féllábát térdben kissé megeresztette. Amikor elfogta a tiszt pillantását, egy kicsit húzott magán, majd rosszalló­an megcsóválta a fejét: mi­csoda megátalkodott alak ez a gyanúsított. — No, menjenek ki a folyo­sóra — mondta végül a tiszt lemondóan az őrmesternek, mint aki elfáradt a kihallga­tásban. — Majd szólok, hogy mikor jöjjenek vissza. — Értettem — válaszolt az őrmester. Orbán felállt és bizonytala­nul az ajtó felé fordult. _ — Maga csak gondolkozzék, Pregovácz. Én mondom ma­gának, hogy jobban teszi, ha gondolkozik — szólt még egy­szer a tiszt csaknem a barát módján, aki a másikért aggó­dik. Együtt léptek ki a folyosó­ra Orbán és a rendőr. Ott álltak meg, ahol a folyosó ki­szélesül — a lépcsőfordulónál. — Leülhet — mondta az őr­mester, és mutatta a lócát a fal tövében, < Az erélyes, szigorú hang sértette Orbánt, mert nem tudta pontosan kivenni belő­le, hogy engedélyt kapott, avagy parancsolták, hogy ül­jön le. Mindenesetre leült, az őrmester pedig szótlanul, ko­moran sétált előtte egy húsz­méteres szakaszon. Mint az előbb, a háta mögött kulcsol­ta össze a kezeit. A volt pénztáros most öreg­nek és nagyon fáradtnak érez­te magát. Hiába, a szervezet sem bírja vég nélkül a stra­pát. Mit tudtam én egy óra múlva — motyogta magában —i hogy miféle tízezer forint van a zsebemben. És most tessék, ide jutottam, a rend­őrségre. Napi nyolc óra után az emberre rájön egy feledé- kenység, és kész. Vége." Győz­ködte magát,' mintha most is ott ülne a rendőrtiszt előtt, és neki magyarázná: „Gondoltam is én arra, hogy kié a pénz a zsebemben. És ezt nem akarják eltenni, hogy ném gondoltam semmire. Elköltöt­tem, hát isteneim ... Ott volt és elköltöttem...” Sehogy sem akarta megérteni, hogy - mi ebben a vétség. Valami nagy igazságtalanságot érzett a le­vegőben, annyira semmiség­nek látta azt a tízezer forin­tot — mert magának beismer­te az összeget is —, hogy nem tudta megmagyarázni: ennyi­ért hozták volna a rendőrség­re? Micsoda idők... Az őrmester cipőjének sar­ka egyformán koppant a kö­vön. Ez az ember itt őt őrzi. Nevetséges. Mintha egy közön­séges gazember volna. Őrzik. Arra gondolt, hogy panaszt tesz. Ez valamelyest megnyugtat­ta, hogy panaszt tesz. Az őr­mester éppen elment előtte. A cipősarok vasa kíméletlenül kopogott: egy-kettő... kopp... Még egyszer: egy ... kettő... kopp ... Csak legalább ne mászkálna le-fel. Őrjítő ez a kopogás. Mintha a perceit számolnák a cipők. Arra gon­dolt most, hogy a rendőrt is feljelenti. Mert kopogott.. s Vagy a fenét azért... De ez a járkálás kibírhatatlan ..} A folyosón jó ideig csak ketten voltak és amikor há­rom suhanc robogott lefelé a lépcsőkön néhány perc eltelte után 1— Orbán ügyet sem ve­tett rájuk. Csak éppen odapil­lantott, ahogy elszaladtak s talán annyit ha gondolt, hogy jó lenne utánuk menni; ki, el innen. Az őrmester először visszafordult a zajra, de mi­után látta, hogy Orbán ott ül­dögél a helyén, ő sem törődött a suhancokkal. Folytatta a sé­tát. Megint ez az átkozott kopo­gás. Mi volna, ha leülne ez a rendőr... Orbán a szemével követte az őrmestert, ahogy távolodott tőle. Merőn, gyűlö­lettel meredt rá. Ekkor hirte­len megszólították. — Nem látott erre néhány fickót? Olyan huligán külse­jű alakokat... Felriadt. Egy másik rendőr állt előtte, a lépcsőkorláton volt a keze, csak a felső eme­letről jöhetett. — Itt kellett lemenniök. nincs egy perce — magyaráz­ta a rendőr. — Valóban — mondta Or­bán és felugrott — valóban itt mentek el. Huligánok voltak? Én éppen szólni akartam a másik elvtársnak — a folyosó vége felé mutatott az őrmes­terre — hogy miféle gyanús alakok mennek itt lefelé. A rendőr szaladt máris, ug­rálva szedte a lépcsőket. — Huligánok voltak — mondta Orbán az őrmester­nek, aki közben odaért mellé. Biztosan megszöktek — foly­tatta, mintha az őrmestert okolná, hogy itt sétált és fut­ni hagyta a huligánokat. összevillant a tekintetük. Az őrmester ebben a pillanat­ban megesküdött volna min­denre, hogy Orbánhoz hasonló szemtelen alakkal életében sem találkozott. Egyszerűen nem értette. Benne van nya­kig a pácban és ahelyett, hogy a saját dolgán tömé a fejét, beleavatkozik a másik ügyébe. Mit képzel ez? Hol van? — Mi köze van magának ehhez? — kérdezte. Orbán elképedt. — Na hallja ... — Üljön lő! — kiáltott rá fojtott indulattal az őrmes­ter, mert mérgében nem tu­dott mást mondani. Most már rövidebbre fogta sétáit a volt pénztáros előtt. — Majd itt elveszik a kedvét az okosko­dástól — dörmögte még két hossznyi séta után is. Az őrmester ellenséges ma­gatartását lehetetlen volt nem észrevenni, de Orbánt ez most nem zavarta, sőt a cipők sar­kának monoton kopogása sem. Egyszerre elégedett lett ön­magával. A huligánokra gon­dolt: mégsem ő hát a társa­dalom ellensége — bárhogyan is fúj rá itt az őrmester —, vannak nála sokkal veszélye­sebb elemek is. Megpróbálta összeszedni, hogy miket hal­lott már eddig a huligánokról. Erőszakos, vad alakok, akik csoportokba verődve járnak és garázdálkodnak. Tisztessé­ges családanyákkal erőszakos- kodnak. Rémlett, hogy vala­melyik újság írt a huligánok­ról, akiket meg kell fékezni a társadalomnak, a tömeg­szervezeteknek. Orbán meg­könnyebbült. Ezekhez képest micsoda az ő ügye... Baga- tell. Különben is megvan a tízezer forint, vissza is adja, jóformán olyan az egész, mint­ha kölcsön vette volna. De megnézhetik azt a család­anyát, aki a huligánokkal ta­lálkozott ... Tulajdoniképpen erre a rendőrre sem szabad haragudni — gondolta, miköz­ben megnézte jobban az előt­te sétáló negyven körüli, ke­mény arcú őrmestert —, ez az ember is a huligánok miatt van egyenruhában. Dolgozhat­na gyárban... — Gyújtson rá — mondta szelíden az őrmesternek és nyújtotta a cigarettáját. — Hallja! — mondta az őr­mester fenyegetőn. — Visel­kedjék tisztességesen, mert megjárja. Utoljára szóltam. iNeni kell komolyan ven­ni. Dühös, mert elszalasztottá a huligánokat. Nekem kellett közbeavatkozni! — tűnődött Orbán elégedetten — én terel­tem helyes útra a nyomozást. Arra gondolt, hogy milyen készégesen válaszolt a rend­őrnek, aki a huligánokat ke­reste: „valóban, lefelé men­tek”. Ezt méltányolni kell. Az őrmester ugye pem szólt egy szót sem, de ő megmondta. Még szerencse, hogy éppen itt volt. Persze, mondhatta volna azt is, hogy a huligánok nem mentek lefelé. Ekkor pedig fuccs a nyomozásnak, mert amíg fent keresik őket, egér- utat nyernek odalent. Ezt a munkát a tiszt tudja majd értékelni. Váratlanul a nevét hallotta bentről. — Pregovácz.,. — Gyerünk — mondta az őrmester. Ismét ott ült az íróasztal előtt. — Beszélhet... — biztatta a tiszt. A volt vállalati pénztáros gondokba merült; hogyan te­relje a szót a huligánokra...? Kiss János A zöld f utászai ag télen Kihasználatlan takarmánytartalékunk: a silókukorica Állattenyésztő Közös gazdasá­gainknak — a legtöbb he­lyütt — ma még gondot okoz a szarvasmiarhaállomány átte- leltetése. Tavasztól késő őszig a rétek, legelők és a szántó­földi növények biztosítják 3 zöld takarmányt, télen viszont — ahol még erősen tartják magukat az ósdi előítéletek — a hagyományos megoldásra szorítkoznak csupán; szénával vagy más szárított szálas ta­karmánnyal etetik a jószágot. Pedig kitűnő megoldás kínál­kozik a nyári zöld „futósaa- lag” téli folytatására is: siló- takarmánnyal. Agrárkutatóink — a hosszas kísérletek, s a nagyüzemekben meghonosodott gyakorlat alap­ján — bebizonyították, hogy a silózás, mint zöldfakarmány- tartósító eljárás, szemben a renden szárított takarmány- féleségekkel, előnyösebbé, ol­csóbbá teszi az állatok takar­mányozását. Az is nyilvánva­ló, hogy a széna készítés ha­gyományos módszere — a ren­den szárítás, a boglyázós, ka- zaltárolás — a takarmány táp­értékének 30—50 százalékát fölemészti. Ugyanakkor a siló­zásnál, ha megfelelő szakérte­lemmel végzik, a takarmány tápértékének csak elenyésző része veszik el. Nyugaton a zöld takarmányok silózásos tar­tósítása már annyira elter­jedt, hogy sok helyütt a le­geltetés helyett is silózott ta­karmánnyal etetik az állato­kat. / Helyenként még tartja ma­gát az a hamis nézet, hogy a silótakarmány árt a szarvas- marhának. Mind a külföldi, mind pedig a hazai kísérletek ezt már megcáfolták. S hogy a silózás még mindig nem ter­jedt el gazdaságainkban olyan mértékben, mint kellene, ab­ban a konzervatív felfogás mellett kicsit agrárpropagan­dánk is ludas. Nemcsiak az egyéni, de a közös, tehát a népgazdasági érdek is megkí­vánja, hogy a téli takarmá­nyozás e mindenképpen elő­nyös és hasznos módszerét el­terjesszek. Fokozott mérték­ben indokolja ezt állattenyész­tésünk továbbfejlesztése, a takarmányellátás megjavítása. A gazdaságos takarmányter­mesztés még ki nem használt nagy tartalékait rejti a siló- kukorica. Sajnos, a termesz­tés helyes agrotechnikája csak kevéssé terjedt el. Jellemző, hogy több termelőszövetkezet­ben azokat a kukoricatáblákat nevezik ki silókukoricának, amelyeket nem tudnak idejé­ben megkapálni. Hazánkban különös nyomatéket ad a síló- zás szükségességének, hogy sajátos viszonyaink között a legtöbb vidéken egységnyi területen silókukorica adja a legtöbb tápanyagot. Szarvas- marhaállományunk különösen márciusban és áprilisban — a szűkös ellátás miatt — az ősz­szel magára szedett húst le­adja. Természetesen nem ar­ról van szó. mintha a siló­kukorica-termesztést szembe állítanánk a szemes kukorica termesztésével. Csak az ará­nyokat megtartva ajánljuk a silókukorica termesztését. Ajánljuk, mert a silózásnál nemcsak a kukorica csövét használhatjuk fel takarmányo­zásra, hanem a szárat, a csut­kát és a levélzetet is. A siló­kukorica-termesztés és betaka­rítás ugyanakkor teljes mér­tékben gépesíthető, feldolgo­zása, tartósítása kevesebb munkaerőt és időt vesz igény­be, mint a szemes kukoricáé. A sziiázst egész éven át fel le­het használni a szarvasmarha- tenyésztésben, a tehenészet­ben és a marhahizlalásban egyaránt. Ezekben a hapcikban túljut­va a silókukorica viaszérésén — minden erővel meg kell gyorsítani a silózást. Az el­múlt évek tapasztalatai fi­gyelmeztetnek, hogy a kése­delmes kezdés, a munka elhú­zódása súlyos minőség csökke­néssel jár. Kívánatos tehát, hogy miire az optimális érési állapot elérkezik, már a be­takarítás derekán tartsunk. Fontos, hogy a rendelkezésre álló gépeket a legalaposabban kihasználják, s a megkezdett Burányi János 21 éves tápió- bicskei lakos, akinek rendes foglalkozása van ugyan, de az utóbbi időben nem dolgo­zott, elhatározta, hogy alkalmi munkát vállal. Persze nem va­lami hivatalos munkahelyen, hanem úgy, hogy ő lesz ön­maga munkaadója. Augusztus 7-re virradóra el is kezdte a munkát. Lakatos­tevékenységgel. A Tápiószent- mártoni Földművesszövetke­zet 2. számú büféjének lefe­szítette a lakatját, s a raktá­ron keresztül behatolt a büfé­be, ahol — nyilván munkadíj fejében — 1150 forint kész­pénzt magához vett. Buronyi — miután szorgalmas ember — nem ült sokáig a babér­jain. Augusztus 13-án ismét Tápiószentmártonban vágott neki a dolognak. Ismét laka­tostevékenységgel, de most a földmüvesszövetkezet 1. számú A szúnyogok az idén ismét sok kellemetlen percet okoz­tak a szabadtéri színpadok lá­togatóinak, a vízpartok üdülő- vendégeinek. Pedig a viszony­lag száraz időjárás miatt a mostani tavaszi és nyári sze­zonban korántsem volt olyan nagy szúnyoginvázió, mint az előző években. A tudomány most már radikális eszközök­kel lép fel a kellemetlen, vér­szopó rovarok ellen, s minde­nütt irtja, ahol lehet. Néhány kutató még arra is vállalko­zott, hogy a hatékonyabb ir­tás érdekében az ország kü­lönböző vidékein megszámolja és fajok szerint osztályozza a szúnyogokat. Rövid ujjú ing­ben, sortnadrágban egy-egy órát töltöttek vízpartokon, s amikor karjukon lábukon csípést éreztek, a szúnyogot egy maguk készítette csőbe szippantották. Egy-egy ilyen csípős óráért bőségesen kár­pótolta őket a kétszáz-három­száz szúnyogból álló zsák­mány. Csupán egy esetben szakította félbe a szúnyog­számlálást az egyik kutató, silógödröket két-hárcm nap alatt feltöltsék és lezárják. Ajánlatos két műszakban, éj­szaka is silózni. Mái most gondoljunk a jövő esztendőre, felhasználva az idei tapasztalatokat. Az ész- szerűség alapján, a szükség­letek figyelembe vételével ha­tározzuk meg a jövő évi siló­kukorica területet. Általában egy-egy holdon 22—25 ezer* míg az öntözött területen 35 ezer tövet érdemes hagyni. Agrárszakembereink szerint a termelőszövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak szá­mosállatonként legalább évi 40—50 mázsa jó kukorica­silóról kell gondoskodniuk. A silókukorica-termesztés a korszerű silózíás elterjesztésé­vel télire is biztosíthatja a ta­karmányozás zöld „futószalag­ját”. Súlyán Pál italboltjába hatolt be. Kész­pénzt, egy néprádiót, csokolá­dét, cigarettát, italt Vitt ma­gával, 1350 forint értékben. Augusztus 26-ra virradóra más jellegű munkát vállalt. Falat bontott, méghozzá a Szentmárionkátai Földműves­szövetkezet iparcikk szakbolt­jában és onnan 1690 forint készpénzt és több gyermek­pulóvert, valamint férfiinget, összesen 3450 forint értekben elvitt. A Nagykátai Járási Rendőr- kapitányság azonban nem néz­te jó szemmel az akkor még nem ismert Buronyinak a munkához való ilyenfajta vi­szonyát. Addig nyomoztak, míg végre megismerték a fia­talembert, akit rögtön vendé­gül is látlak a rendőrségi fog­dában. Buronyi kihallgatása során bűncselekményeit elismerte. Soós Árpád, a Nemzeti Mú­zeum állattárának tudomá­nyos munkatársa. A dunaúj­városi folyószakaszon olyan nagy szúnyograj támadta meg, hogy a hetedik percben már 92 hólyag éktelenkedett kar­ján, lábán, s ezzel a számlá­lást sürgősen befejezte. A vizsgálódások eredmé­nyeként kiderült, hogy ha­zánkban 41 szúnyogfaj él, áradás, vagy nagyobb esőzés idején négyzetméterenként 400—500 lárvát is leraknak a sekélyebb vizekbe. Számuk tehát országosan a szervezett irtás ellenére is milliárdokra tehető. Persze nem minden szúnyog egyformán kellemet­len. A hímek egyáltalán nem szállnak az emberré, mert vi­rágmézzel táplálkoznak, an­nál inkább szívja az ember vérét a culex-pipiens nősté­nye, amely élénk zümmögé­séről is felismerhető. A ma­láriát terjesztő szúnyogok a legkevésbé csípnek, és a leg­bátortalanabbak, rendszerint csak éjszaka, a nyitott abla­kon szállnak be a lakásokba az alvó emberre. Maláriát azonban most már nem ter­jesztenek, mert a betegség­nek a csíráit is sikerült ha­zánkban kiirtani. Szerencsére a szúnyogok többsége néhány hét alatt el­pusztul. Elmúlásuk még gyor­sabb, ha jön egy nagyobb szél, vagy ha az éjszakai hő­mérséklet plusz 5—6 fok alá csökken. Az idei szúnyogsze­zonnak azonban még koránt sincs vége. Az esőt követő meleg napokon újabb rajzások várhatók, sőt néhány faj — éppen a legcsípősebbek — padlásokba, odúkba húzódva még a telet is átvészeli. — Vak Siegfried a Mont Blanc csúcsán. Siegfried Zinnecker 39 éves nyugat­német turista, aki mind­két szemére vak, megmász- ta Európa legmagasabb csúcsát, a 4807 méteres Mont Blanc-ot. (Foto: Sági) BÚCSÚ - AZ ALKALMI MUNKÁTÓL Csak 7 percig bírta a szúnyogcsípést

Next

/
Oldalképek
Tartalom