Pest Megyei Hirlap, 1964. július (8. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-21 / 169. szám

1964. JÚLIUS 19, VASÄRNAP 9 "“stJCMoD Ceglédtől Singapore-ig öreg cigány !Ä\VÄ\\\\\VÄ\\\\\\N\^\\\\\\\\\\V\\S\\\\\\S^\\\\\\\^^^^ ...................................1 Egy karrierista naplójából ÁPRILIS 1. Ma zseniális felfedezésre tettem szert. Ha nem akarok megöregedni az irattárban, éber tekintettel kell figyelnem az emberek hibáit. Ez a leg­biztosabb útja a karriernek, legalábbis a barátom szerint. A recept ugyanis az övé: egy hiba, *egy cinkosan elnéző ka­csintás és máris egy lépcső­fokkal feljebb jut az ember. Az áldomást a sar'ki kocs­mában megittuk. En fizettem. ÁPRILIS 10. Végre valami! Ma észre­vettem, hogy az irattár veze­tője hosszasan pusmogott az osztály egyik előadójáéval. Most légy éber, Gedeon! — csíptem a 'karomba s mert fájt, tudtam, hogy jó nyomra leltem. Ettől a perctől kezdve árnyékként szegődtem főnö­köm nyomába. Még a büfébe is utána mentem és kénysze­rűségből, csakis az ügy érde­kében, leguberáltam három kemény forintot egy fekete löttyért, mert Aranka, a ká­vésnő, csak meleg, zavaros vi­zet ad ennyiért. A nyom helyes volt. A fő­nököm az előadóval feketé- zett. ÁPRILIS 20. Tíz nap telt el s az ered­mény — nulla. De ma ... már reggel, amikor az a göthös fe­kete macska átszaladt előttem az úton, sejtettem... A főnö­/ köm megelőzött és ő vette át helyettem az aktákat. Amikor átadta őket, egy hiányzott kö­zülük. Mint a vércse csaptam le az alkalomra és az aktát keresve léptem be az irodá­jába. Egy hiba, egy cinkosan el­néző kacsintás... Ceglédtől Singapore-ig kilométer az út — repülő­gépen. A ceglédi' Tóth István még soha nem tette meg ezt az utat. Külföldön csak a szomszédos Prágában járt. A nevét mégis jól ismerik va­lamennyi világrészen. Nem tévedés: valamennyi világ­részen. Művészi fényképei ezekben a napokban a világ harmincnégy fotószalonjának kiállításán szerepelnek: a ma­lájföldi Singapore-ban, a dél­afrikai Johannesburgban, a kanadai Montrealban, az észak-amerikai Washington­ban, a közép-amerikai Mexi­kóban, a dél-amerikai Bue­nos Airesben, az indiai Pon- dycherryben, az ausztráliai Sidneyben, Európában pe­dig Londonban, Berlinben, Luxemburgban, Zaragozában láthatók, hogy csak néhá­nyat említsek a jelenlegi harmincnégy nemzetközi ki­állítás közül. A szűkre méretezett ceg­lédi házban csupán néhány fénykép tanúsítja, hogy itt lakik Tóth István. De ez a néhány kép is elegendő ah­hoz, hogy megsejtse az ava­tatlan szemlélő is: kivételes tehetségű, gazdag mondani­valóié, humanista művész­ember e ház lakója. Az egyik kép különösen lenyűgöző. Szakállas, kemény tekintetű férfifej néz maga elé, míg a háttérben elmosódott kon- túrú, sötét ruhás asszony áll egyenes derékkal, de lehaj­tott fejjel, szemlesütve. A tragédia sötét hangulata árad a képből: ez a két ember szerette egymást, de szétvál­tak útjaik. A férfi már a jövőt vallatja magában el­szántan, de a nő, ha büsz­keségét a látszat őrzi is még, tanácstalan; nem tudja ho­gyan lesz tovább. — A téma régóta élt bennem —• beszél a képéről az amatőr művész —, de képpé csak akkor érlelődött, amikor férfihőse, mint új ceglédi orvos, a városunkba érkezett. Már az első futó találkozáson elhatároztam, hogy felkérem modellijek. Dé mire az elhatározásból való­ság lett volna, megdöbbenve tapasztaltam, hogy orvosunk leborotváltatta a szakállát s ha jellegzetes maradt is az arca, már nem az volt, amely bennem élt. Csak hónapok múlva kerültünk személyes barátságba és sikerült rá­vennem, hogy növessze meg újra a szakállát és legyen a modellem. Nehézen, de ráállt. A kép azóta bejárta a világ számos országát. De ez már a jelen. S Tóth István múltja sem ér­dektelen. Mert a fényképe­zés csak szenvedélye, de nem hivatása. Hivatalosan: mű­szaki ügyintéző a Duna— Tisza közi mezőgazdasági kí­sérleti intézetben. — Tizennyolc éve már — emlékezik —, hogy egy is­merősöm „rámsózott” egy öreg, lemezes fényképezőgé­pet. Mint fiatal házas meg­vettem, mert szerettem vol­na az alakuló család életét képekben megörökíteni. S mert megtetszett a dolog, egy nap gondoltam egy me­részet és felkerestem az ak­kor már országos hírű Haller Frigyes fotóművészt, hogy tőle kérjek jótanácsokat a fényképezéshez. Nem foga­dott elutasítóan, de nem is biztatott. Jöjjön vissza ba­rátom egy év múlva, mond­ta, akor majd meglátjuk. Iz­gatottan vártam az esztendő leteltét, akárcsak a mesebeli szegénylegény, aki valami nagy csodát remélt. A csoda azonban elmaradt. Igaz, hogy Haller Frigyes akkor már hosszabban el­időzött a képeken, de a vá­lasz ismét csak az volt: jöj­jön vissza barátom *egy esz­tendő múlva. Mást talán már az első találkozás után elkedvetlení­tett volna a kudarc, de Tóth István ahelyett, hogy a szög­re akasztotta volna az öreg masinát, „c sakazértis” fény­képezett, közben szabad ide­jében a legkülönbözőbb szak­könyveket bújta. S mire ki­telt az újabb esztendő, előbb a képeit küldte fel követként maga helyett. Akkor történt a „csoda”. — Gondoltam, most talán már néhány dicsérő szót is kapok — idézi a negyvenki­lences év nyarának emlékét Tóth István —, de nem ez történt. Csupán egy meghívót adott át öreg mesterem. Meg­hívót a bordeaux-i. fotókiállí­tásra. A meghívó négy művészi fénykép beküldésére jogosí­totta fel. Megriadt a nagy feladatttól, de titokban azért reménykedett: a négy kép kö­zül talán egy megtetszik majd a zsűrinek. Mind a négy képét kiállí­tották. így történt meg, hogy a ceglédi Tóth . István nevét előbb ismerték meg Francia- országban, jnint idehaza. De a folytatás annál keservesebb volt. Kudarc kudarcot köve­tett: egymás után érkeztek vissza címére a kiküdött ké­pek. Először nem értette a dolgot, csak később döbbent rá az igazságra: hiába gyártja egymásután a képeket, a mennyiség nem egyenlő a mi­nőséggel. égv hosszú esztendő íelt el így es csak az ötvenhármas év ho­zott újabb, ezúttal budapesti sikert. S ettől kezdve egyre feljebb ívelt művészi pályája. ötvenhatban már négy or­szágban díjazták képeit. Az angliai Falmauthban tisztelet­díjat, a belgiumi Gentben dip­lomát, az indiai Calcuttában és a kubai fővárosban, Ha­vannában bronzérmet kapott. Egy évvel később Washing­tonban már ezüstérmet, s a rákövetkező esztendőben a spanyolországi La Corunaban aranyérmet nyert képeiért. Pályafutásának tizennyolc esztendeje alatt harming kül­földi és tíz magyar díjjal tün­tették ki művészetét. Ezerki- lencszázhatvankettöben a bra­zíliai Fotoarte kritikusa így ír díjat nyert Öreg cigány cí­mű képéről: „A legjobb portrék egyike, amivel az utóbbi években ta­lálkoztunk az egész világ mű­vészi produkciói között. Ki kellene állítani minden város­ban, minden klubban, hogy az új fényképésznemzedék lássa, elemezze és megtanulja a realista* portré készítésének módját, amely technikailag tökéletes és mégis más, mint a megszokott. Domborműként hat. A pergamenszerű bőr él és a kifejezés maga egy tanul­mány. A tekintetben, az arc ráncaiban, az izmok vibráció­jában a cigányok örökös bi­zalmatlansága tükröződik vissza." Eddigi legnagyobb sikerét a közelmúltban érte el. A singapore-i fotókiállítás zsűrije a két nagydíjat, az aranyszobrot és az aranyser­leget A vetélkedés vége című képének ítélte oda. Nézem a képet. Szuggesztív erejű alkotás. Az előtérben szomorú, megfáradt cigány­asszony áll. Rogyant testtar­tása, mellére ejtett feje egya­ránt árulkodik: elvesztette a szeretett férfiért vívott csa­tát. A elrajzolt háttérben elé­gedetten, mosolyogva áll a másik asszony, karján a cse­csemővel. Nézem tovább a képeket. Tárlaton, Kóstoló, Magáraha- gyottan, Az első mutatvány, Randevú. Szinte valamennyi képen az ember a központi figura. — Az emberekhez szólni le­het egy szép tájképpel, vagy egy csendélettel is — lógj'# meg a művész csendesen. ' — De tíz csodálatosan szép táj látványa sem nyújthat annyit, mint amennyi mondanivalója egyetlen beszédes, élettel teli portrénak, figurának lehet. kezdte, s elju­tott az emberiség nagy csa­ládjának bemutatásáig. Az élet jellegzetes, gondolatokat ébresztő pillanatait lesi el — így gyönyörködtet és kelt újabb gondolatokat művésze­te. A fényképezés Tóth Ist­vánnál nem választott pálya, csupán — szenvedély. S talán ezért örül minden díjnál és elismerésnél jobban annak, hogy Pista fia örökölte ezt a szenvedélyt. A fiú két esztep- dövel ezelőtt, tizennégy éves korában kapott először okle­velet a karcagi tárlaton. — Ma pedig már azt a négy fényképét csomagolom — mondja búcsúzóul —, amellyel Pista élete első kül­földi kiállítására, a zaragozai tárlatra nevezett. Prukner Pál Családi képekkel XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXI rineno? (Foto: Kotroczó) MÁJUS 29. Még egy öröm. Az osztály- \ vezetőnk avanzsált. Kinevez- \ ték a minisztériumba! Vajoni ki lesz az utód? Konkurreneiát ; csak a helyettes jelent. Sürgősen tanulmánybzni \ kezdtem az életét, különös te-\ hintettél a múltjára. JÜN1US 5. Nehéz kutatómunka volt. \ Ma elküldtem végre a levelet \ a központba. A biztonság ked-\ véért Hajnalka írógépén ír- \ tam, munkaidő után. Amíg 1 odafenn utánanéznek a he- j lyettes múltjának, itt nálunk\ eldől: ki lesz az új osztályve-! zetö! Most már semmi kétség, \ hogy újabb lépcsőfok követ- í kezik! JÜNIUS 8. Nagy a felfordulás! A hiva- \ talban mindenki Agathe \ Christinek képzeli magát. \ Nem is hivatal vagyunk már,: hanem nyomozó iroda. Min- j denki a levél íróját keresi. \ Hajnalkát már kétszer kihall-\ gatták. A főelőadó szakított \ vele. A helyettes feljelentést'1, tett a rágalmazó ellen. Milyen nyugodt is volt az \ életem az irattárban! Mi len- j ne, ha visszakérném magam?'. JULIUS 1. Nem az irattárba helyeztek. \ Máshová. Hat hónapig semmi! gondom. Ülök és gondolko- \ zom, hol követtem el a hibát. i Lehet, hogy a barátom recept- í je volt a hibás? Vagy én siet- j tem el a dolgokat? Három hó-\ nap nem hosszú idő... Te jószagú úristen! Csak J nem április elsején kaptam áí barátomtól a receptet? Pataki Pál í MÁJUS 3. Ma öt forintot adtam Szent Antalnak és ötven forintot el- kocsmáztam a barátommal. Nem sajnáltam a pénzt. Nem mindennap lesz irattárosból előadó az ember! Semmi két­ség, a főnököm keze benne volt a dologban, mégis úgy közölte velem a hírt, mint akinek semmi köze az egész­hez. Megértettem. Én is elfelej­tettem bizonyos aktákat — továbbítani. MÁJUS 13. Ez igen! Még meg sem me­legedett alattam a szék és már­is felderítettem, hogy a fő­előadónk, aki nős, két gyer­mek apja és Hajnalka, a gép- írónőnlk... hogyúgymond- iam ... Nem mondom. Gondo­lom, anélkül is értik. Elhatároztam, hogy munka­idő után követem őket. MÁJUS 14. Hajaj! Csak látták volna, milyen meglepett arcot vág­tak, amikor este véletlenül észrevették a parkban, köz­vetlenül a padjuk előtt, ame­lyen majd megfojtották egy­mást a csókjaikkal! Szeretnék már néhány nap­pal öregebb lenni, hogy is­merjem a következményeket. MÁJUS 25. _ Ez gyors munka volt, főelő­adó kartárs! — veregettem meg az ünnepség után <j vil­lámát. Ez valóban úgy ment, nint a karikacsapás! ln flag­ranti — és máris egy lépcső­fokkal feljebb vagyok. Csak így tovább, Gedeon!

Next

/
Oldalképek
Tartalom