Pest Megyei Hirlap, 1964. május (8. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

1964. MÄJtJS 1, PÉNTEK áfa v/tirtojj 3 A levegőért és napsugárért Ezerikilencszázhét április harmincadikán egy nyurga, vékony kisinas állt Ceglé­den Sebők nyomdászmester uram elé és azt mondta: — Holnap tüntetni me­gyünk, tessék elengedni. És másnap, május elsejének reggelén a tizennégy éves fiú, Váróczi Jóska is ott volt az Általános Munkásegylet helyisége előtt cipészinas ba­rátaival: Bóbds Sándorral, Szabó Lajossal és Halász Já­nossal. Beálltak szépen a gyü­lekező szabólegények, cipész- segédek és kubikosok közé, akiknek sorait az egylet és a földmunkások vezetője, Ur- bán Pali bácsi rendezgette. Alig lehettek száznál többen, amikor elindultak ki a vásár­tér felé. Mert bent a városban l nem engedték meg a ceglédi uraságok a „mihasz­na cucilisták" felvonulását. Így is egy fiáker haladt a menet élén, benne két rendőr- biztos ült, s vigyázott. De a felvonulók nem féltek; kó­rusban zengték az akkori jel­szót: — Abcug Tisza! — . és követelték a' nyolc órai mun­kaidő bevezetését. Élttől kezdve Váróczi Jó­zsef minden évben részt vett szülővárosának legöntudato- sabb munkásaival, dolgozói­val együtt a május elsejei tüntetéseken. Nem riasztot­ta vissza őt és barátait a ve­rés, amit a rendőröktől el­szenvedtek. Sőt, a jogaikat követelők évről évre többen lettek. Abban az időben irta róluk Ady Endre a Nagyváradi Nap­ló egyik május elsejei számá­ban: „Vörös lobogók alatt ren­geteg ezer ember ünnepel ma Magyarországon. Belereszket a gyönge szívű, annyi. Ezek az emberek soha és sehol olyan gyorsan nem szaporod­tak, mint Magyarországon... Űj világot akarnak, rombo­lást és építést És ez a vörös zászlós tábor úgy nő, úgy jő, mint a lavina Forradalom zúg a világon, nálunk azonban nem vulká­nok tüzelnek, hanem lappan­gó, fojtó házi tűz pusztít. Meg­fúlunk, megüszkösödünk e tűzben mindannyian, ha a fa­lakat ki nem döntjük, ha leve­gőt és napsugárt nem ka­punk." Levegő és napsugár; jog az emberi élethez. A fiatal nyom­dászsegéd tudatosan akarta ezt. És azt is tudta, hogy csak jól szervezett, összefogott erő­vel, harc árán lehet idáig el­érni. A nagy világégés, a pusztító háború idején mint katona, 1916. május elsején Kassán volt és együtt vonult fel az ottani nyomdászokkal, munkásokkal. Büntetésül utá­na azonnal Oroszországba, a frontra vitték. De már otthon volt 1919- ben, amikor az orosz proletá­rok győztes forradalma után két évvel, nálunk, a mi ha­zánkban is felszökkent az ég­re az emberiség jövendőjének vörös csillaga. Váróczi József egy másik szaktársával, Zsa- dony -Ferenccel éjjel szedte a helybeli munkásújságot. a Népakaratot, nappal pedig szervezte, agitálta a szakszer­vezetbe Cegléd három nyom­dájának dolgozóit. Az a május elseje, — az első szabad mun­kásünnep — felejthetetlenül él ma is emlékezetében: sok-sokezren vonultak fel akkor a ceglédiek a Kossuth-szobor előtt megtartott ünnepségre. Azon a nyáron — már ko­mor felhők gyülekeztek a Ta­nácsköztársaság egén — Sza­muely Tibor gyűlést tartott Cegléden, s utána este lement ja nyomdába. Felvette katona­Anya lettem ruháját, fogta fegyverét Vá­róczi József és társával együtt odaállt eléje: engedjék el őket is harcolni a Vörös Hadsereg­be. De ki szedte volna ak­kor a lapot? A nyomdász rit­ka kinds volt, ő volt az írott, lelkesítő szó közvetítője. De szükség volt rá másik posz­ton is, akkor már ő vezette a városi munkaközvetítő hi­vatalt Nem sokkal azután felülke­rekedtek a fehérek. Ö éjsza­ka, mellékutcákon át lopako­dott a nyomdába. De a bosz- szút lihegő urak róla sem fe­lejtkeztek meg, keresték. Kint a határban, apja kis szőlőjé­ben bújt meg. Sírva jött hozzá egy nap édesanyja: bátyját aki a városi direktórium tag­ja volt, elvitték a Héjjas-kü- lönítmény tisztjei. Sor került rá is egyik este. A Pesti utcában, a hírhedt vallatóházban két óra hosszat verték, botozták. Utána kilök­ték az utcára. Nem tudott láb­ra állni, hajnalra ért haza, tér- dencsúszva, három hétig nyomta az ágyat. A román megszállás alatt mégegyszer letartóztatták, de egy becsüle­tes, jóérzésű ember megszök­tette. Ezután szomorú május else­jék következtek. Két évig volt rendőri felügyelet alatt és min­den évben, ha otthon lelték, április végén lefogták, s csak elseje után engedték ki. Ez már úgy hozzátartozott Vá­róczi József életéhez, hogy természetesnek tekintette. A kapitalista rend uraitól nem kért és nem is várt kíméletet. A helyi nyomdatulajdonosok nem adtak neki munkát, mert tagja volt a szakszervezetnek. Pestre ment, ott helyezkedett el, ahol szervezett munkást is alkalmaztak. Felesége, két lá­nya pedig otthon, Cegléden várta estéről estére: vajon ha­zajön-e? Huszonöt év telt így el, s azóta is tizenkilenc, hogy Vá­róczi József újra szabadon, felemelt fővel ünnepelhette elvtársaival, munkástestvérei­vel 'május elsejét Kossuth szobra előtt Cegléden.. Az egy­kori kis nyomdászinas, aki már gyermekfejjel elkötelezte magát osztályának, népének, az elmúlt közel' két évtized alatt álmai, vágyai megvaló­sulásáért szabadon dolgozha­tott. S ő nem nézte a nappa­lok és éjszakák múlását. Alapszervi párttitkár, nyom­davezető és lapkiadó volt egy évtizedig. S azóta, hogy nyug­díjba ment? Szorgalma, lelke­sedése nem kopott meg. Jelen­leg Cegléden a szakszerveze­tek szakmaközi bizottságának a titkára, tízezer szervezett dolgozó gondjaival törődik. Dolgozik a pártban, a nép­frontban, most éppen a béke­hónap keretében előadásokat tart majd a leszerelésről, ar­ra készül. Hetvenegy éves élete ptt lüktet szülővárosának hét­köznapjaiban és ünnepeiben. Hetesi Ferenc Pál KOZMIKUS LAZÁLMOK George Müller, az „Apollo” űrkutatási program vezetője Bostonban április 29-én sajtó- értekezleten kijelentette: az Egyesült Államok nemcsak azt reméli, hogy e program vég rehajtásával amerikai űrhajó­sokat szállíthat a holdra, ha­nem azt is, hogy az „biztosítja az Egyesült Államok katonai uralmát a világűrben”. A program egyebek között előirányozza, hogy 1967 végén 30 napra felbocsátanak egy laboratóriumot a világűrbe emberekkel, hogy megállapít­sák „alkalmasságukat a koz­mikus hadműveletekre”. Virágcsokor a mamának (Fotó: Gábor) Ulbricht Moszkvába utazik Walter Ulbricht, az NSZEP Központi Bizottságának első titkára, az NDK Államtaná­csának elnöke május végén hivatalos látogatásra a Szov­jetunióba utazik. Ulbricht az SZKP Központi Bizottsága, a Szovjetunió Legfelsőbb Taná­csa Elnöksége és a szovjet minisztertanács meghívásának tesz eleget. ez a két ránc, ott a szemek sarkában. Naponta háromszor rohanni, futni a hivatalból be a kórházba, a kórházból visz- sza a hivatalba, s mindig re­mélni és mindig félni, hogy a következő szoptatást megéri még, kit olyan kínban és bol­dogságban hozott a világra, amelyhez foghatót még nem tapasztalt, addigi élete során soha. Sírt és remegett, éjsza­ka is felriadt, s akkor magára húzta a kabátját, beszaladt a kórházba: él-e még? Élt, még élt! Napközben szédelegve a fáradtságtól dolgozott a szá­mokkal, amelyek mindegyike keserű és vad ellenfélként acsargott rá a fehér papírról, hogy vajon mikor esik össze, mikor rohan neki a világnak: nem bírom tovább ... ezt nem lehet tovább bírni! Kibírta. A gyerek is él. Csak a két ránc maradt meg. Nem is ráncok ezek. Rendjelek! Ferinekj.an valakije. Tudta, érezte, hogy van. Furcsa ide­gen szavak, más gesztusok, né­ha túlzott kedvesség, vafjy ép­pen túlzott ridegség, váratlan értekezletek és túlórák. Mit csináljon? Mit tehet egy asz- szony a férjével, akinek van valakije, akit talán éppúgy csókol, ölel, mint csókolta és ölelte öt. Undor és düh kavar­góit benne heteken keresztül. Ejszalka, ha felriadt és nézte a férje arcát, amint semmit sem sejtve a benne lejátszódó érzé­sekről, úgy aludt, olyan nyu­godtan aludt, hogy már az is kibírhatatlan volt, még az is eszébe jutott, hogy megöli. Azt öli meg, akit legjobban szeret. És a gyerekkel mi lesz? Aludt a kis Feri is. Szája beszopva, halkan szuszogva és mélyen a gyermekálmok tün­dérvilágának csodálatos útjait járva. Újra született ebben a gyerekben Feri is, szerelmük is. Mi lenne a gyerekből? De mi lesz, ha itthagyja őket az apja. Fiú apa nélkül. Felbom­lott házasság. Nem szabad, nem lehet, a gyerekért sem. És megint és újra győzött. Úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Éjszaka olvasott, hogy véleménye legyen olyan dolgokról, ami a férjét érdek­li, s amiről eddig nem volt, honnan is lehetett volna véle­ménye. Nevetett akkor is, ha sírni lett volna kedx>e. Mindig nevetett. Napsugaras, vidám volt a ház, ebben a nagy-nagy és kegyes hazugság lázában. Nyakkéndőt vett, Feri most is hordja. Leszokott a dohány­zásról és a megtakarított pén­zén, a konyhától ellopott fil­léreken könyvet vásárolt Feri­nek és új ruhát csináltatott magának, hogy szebb és kívá­natosabb legyen, mint eddig valaha volt. Meg kell hódítani újra a férjét, él kell hódítani attól a nőtől, akit nem is ismer, de nem is akar megismerni. Ha sikerül, miért gyűlölje ké­sőbb, ha nem sikerül, akkor már céltalan érzés egy ott­hagyott asszony gyűlölete. Céltalan, nevetséges és meg­alázó. Győzött. Újra! Csak a sze- meálja lett sötétebb, mintha a bánat oda húzódott volna vissza, ugrásra készen. Baj van a hivatalban. Mél­tatlan vádaskodások és mél­tatlan ítélet. Feri megfázott, köhög, láza van. A kis Fe­rit majd elütötte az autó és intőt hozott az iskolából. Tü­dőgyulladás. Fekszik otthon egyedül egész délelőtt. Egy férfi, akinek asszonya van, soha nem tud egyedül lenni, minden percben érzi, hogy ápolja, gondozza valaki, ag­gódik érte. Egy asszony, ha ’ beteg, jaj, az mindig egye­dül van és még mosolyog­nia is kell... Nem baj Fe­rikém, ne törődj velem, elég a te bajod magadnak is a munkádban ... Csak vigyázz magadra! Igazán aranyos vagy, hogy süteményt hoz­tál... Es enni kell, előtte kell enni a krémest, mert megsértődik. Mindig utálta a krémest! És most moso­lyogva, hálás arcot vágva öklendezését rejtve gyűri magába a krémest... Hogy Feri örüljön! Ráncok és ráncok. Az élet ráncai. Mikor férjhez ment, azt hitte, hogy csupa ra­gyogás, forró, szomjas öle­lés, nevető kielégültség, csak tavasz és csak nyár az élet. Tél? Ősz? Ki gondol má­jusban a naptárra? Elszáll­tak az évek, te jó isten, hogy elszálltak. Tegnap volt még csak az esküvő, s lám, tegnap a tizenöt éves házas­sági évforduló is. Hát nem érdekes, hogy összefonódik minden, az egész élet. min­den szépség és minden szen­vedés. A leányból öregedő asz- szony lett egy férfi olda­lán. Gyermekes asszony. Ha most valaki odaállna a háta mögé és titkon megkérdez­né: minden úgy lesz, megint, mint a tizenöt esztendő alatt... Újra kezdené, s így kezdené újra? Mit is válaszolna, mit le­het erre válaszolni? Csa k így... jaj csak így! Feri mellett, a gyerek mellett, mert szenvedni is jó, ha van kiért és miért, ha van célja és értelme. — Mi az szívem, nem lát­tad még magad eleget? Hiá­ba, hiúság, asszony a neved — szólalt meg a háta mö­gött Feri. Neki is őszül már a haja! — Öregszem Ferikém — for­dult meg sóhajtva az asz- szony. Feri elmosolyodott, azzal a meleg, kamaszos mosolyá­val és megölelte. — Szamár vagy . .. Ja. és csinos. Csinosabb, mint lány­korodban ... Nekem elhihe­ted! És ez olyan jó! K özlöm önökkel férfitár- ísaim; több mint egy hete, anya lettem;' jp w? No, ne gondoljanak sem­mi rosszra. Emellett teljes férfiasságom is megőriztem, nadrágban járok és borot­válkozom naponta. Hogy mégis hogyan lett belőlem anya? Nagyon egy­szerűen; a feleségem halá­los komolyan véve a női egyenjogúságot, üdülni uta­zott, s rám bízta teljes el­látásra tizenegy hónapos P6- ter fiúnkat. S mivel én megértem az idők új sza- j vát — vállaltam. Azóta kettesben éldegé- \ lünk, mi férfiak. Kezdetben — az első nap j — egész jól ment minden, i A kis ingecskék, bébiruhák,; ragyogó tisztára mosva, va-1 salva vártak bennünket, ami- I kor délután hazajöttünk a j bölcsődéből. A zűrök más- • nap este kezdődtek, amikor j — »hogy is mondjam — a i pelenkaellátás már nem volt I zavartalan. Míg ezt igyekez- ; tem a mosás és öblögetés! néven ismert nehéz testij munkával biztosítani, a kö- j lyök éktelen bömbölésbe kéz- \ dett. Hozzárohantam, fel-! vettem, s keresni kezdtem, í mi lehet a baja. És aki j keres, az talál; szóval...; ott a dereka körül; kicsit | lejjebb. Nagyon óvatosan, \ két ujjheggyel fogva, meg- j szabadítottam a kicsit az ál- j tala joggal kifogásolt... hm... í helyzetből. Túlestem ezen is. Akkor I meg egyre erősbödő szag j ütötte meg az orromat. Jaj, í a tejbegríz! Kiszaladtam a; konyhába, persze fél óra; alatt nemcsak kifutott a Iá-j basból, hanem rá is égett, \ szép koromfeketére. Az etetés már könnyebben 1 ment. Mert a fiú — miután \ a másodszorra sikeresen el-j készített grízből néhány ka- i nállal lenyelt — (kis saj­tot is reszeltem bele), vidá­mabb és játékosabb kedvű lett Ez abban nyilvánult meg, hogy a szájában tar­tott grízt egyszercsak — fúj­ni kezdte kifelé. A játék nagyon tetszett neki, több­ször is megismételte. Gondolhatják, milyen vá­ratlanul éri az ilyesmi a ma­gamfajta ideiglenes anyahe­lyettest. B izony, tíz óra is elmúlt, mire a kölyköt ágyba- téve, a nyomokat sikerült úgy-ahogy eltüntetnem. Phű... leültem, hogy rá­gyújtsak végre. Akkor ju­tott eszembe; még tizenöt pelenka várja, hogy kiöb­lítsem, felteregessem. Nem mondhatom; szép, s nemes dolog anyának lenni. De azért... Nagyon örülök, hogy hol­nap hazajön a feleségem. (h. f.) Az asszony, kicsit kóco­sán, kicsit szürkén a fáradt­ságtól ott áll a tükör előtt. A lámpa fényében most sápad- tabb volt az arca, s a lehelet­finom ráncok határozottabb, mélyebb vonalakat húztak hosszúkás arcán. Mintha pók­háló simult volna rá! Szembe­nézett tükörképével, saját te­kintetével, amelyből — most úgy látta — elvesztek a fé­nyek, s megtompult melegsé­ge is. Rideg volt ez a tekintet, sokat tapasztalt, bölcs is, meg­értő is, de mosoly nélkül való. A szeme sarkából, mind a két oldalon, mintha az évek a szimmetriára is vigyáztak volna, két aprócska árok nyújtózkodott a halánték felé, végül elveszett az előrehulló, fénylő barna haj árnyékában. Talán ezek a ráncok vezették el, mint valami futása kis ka­nálisok, a mosolyt, amelyet könnyek mostak ki, lassan, évek során az egykor izgató zöld szemekből. Még nem fi­gyelte soha, ilyen alaposan és hidegen, mintha csak egy má­sik nőről, valami idegen és számára teljesen közömbös emberről lett volna szó, így még sohasem figyelte saját arcát. — Hát nem érdekes? — in­gatta akaratlanul is a fejét. Hamiincöt éve hordom ezt az arcot és nem is ismerem. Va­jon eddig, ha ■ szembetalálkoz­tam volna magammal az ut- cán, megismertem volna-e. ki j jön velem szembe? A bizarr : ötlei egy pillanatra futó mo- ; solyt húzott az arcára. Igen,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom