Pest Megyei Hirlap, 1963. november (7. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-03 / 258. szám

PEST

HEGYEI

xSCíHtw------------------------------- i

1

963. NOVEMBER 3. VASÄRNAP

Halk interpelláció

Szilvássy Annamária és Nagy Attila A szélhámosnő című új magyar filmben

iVv\\\\\W\\\\\\\\\\\S\\\\\\\\\\\\\\Vi

VÉGÁLLOMÁSOK

Ö. messzi, messzi, messzi Csöndes végállomások,

Hol véget ér a sínpár,

S utána nagy űr tátog,

Hol minden utas kiszáll Akarva, nem akarva, egyik eltűnik jobbra.

' Ki sík eltűnik balra...

Ahol a mozdony tiizét .ocsolóvol kioltják,

S magánosság takarja A lélek kék, zöld foltját.

Ahoj az érkezőre Nem vár senki, de senki,

Pedig szíve poggyásza Oly nehéz, hogy elejti...

Laurence Ligncres az Epekedő szerelmes című francia film egyik jelenetében

Kakukkos órák között

Szemere Pál költő, esztéta, 4 Kazinczy tanítványa és Köl- 4 csey barátja Pécelen lakott, 4 Egyszer száz kakukkos órát 4 vásárolt, s ezt lakásának két | szobájában f elakasztotta, s 4 minden igyekezetét arra, for- 4 dította, hogy az órák egyfor- 4/ mán járjanak és egyszerre üs- 4 senek. Ezt természetesen so- 4 hasem érte el.

4 Szemere Pál Pécelen nem 4 járt senkihez, csak egy Fáy ' | György nevezetű rokonához, 4 hanem annál többet levelezett. 4 Levélben ismerkedett meg és 4 barátkozott össze Táncsics Miy

4 hállyal, aki egyszer elhataroz- 4 ta, hogy meglátogatja Szeme- 4 re Pált péceli lakásában.

4 Táncsics Mihály kiutazott 4 Pécelre, s a ház előtt találko- 4 zott egy különös kiállású, nagykalapos, bőbugyogós, cifra hálókabátos férfival, s elkezdett nevetni.

Szemere rákiáltott: j — Mit nevet? Nem látott 4 még embert? Talán a hotten- futották közül érkezett?

4 Táncsics alig tudta elfojtani derültségét, s ezt válaszolta:

— Ott sem láttam volna különbet, mint maga! No, de 4 nem ilyen madárijesztőt kere- 4 sek — folytatta jókedvűen —, 4 azt azonban maga is meg- 4 mondhatná, az érdemes Sze- 4 mere Pált hol lelhetem föl?

y

4 — A szobájában. De előbb

4 mondja, kicsoda maga, bar4 bár ember? ...

y

4 Táncsics Mihály büszkén 4 húzta ki magát:

4 — Azt majd Szemerének, s

4 nem magának mondom meg!

4 — No, hát jöjjön ...

y

Ezzel a különös öltözetű fér- 4 fi bevezette Táncsicsot a szo- 4 bálba a kakukkos órák közé, 4s ott leültetve a díványra, igy '4 szólt:

4 — Szemére Pái én vagyok,

maga kicsoda?

4 A vendég felállt és kezet 4 nyújtott a házigazdának:

4 — Én Táncsics Mihály.

| A két író jót nevetett a kü- 4 lönös találkozáson, és azon, 4 hogy mielőtt megismerkedtek ^ volna, majdnem összevesztek.

4. vwwwwwww

«•í *1

Csirkeugy

\4

■ 4 Móricz Zsigmond leányfalui 1 4 villájában nyaralt. Egyszer a 4 kertjébe beszöktek a szomszéd r / csirkéi. Mialatt a családból vájj laki elkergette őket, egyet vé- 4 letten ül agyoncsapott közülük. 4 Az elpusztult csirkét meg kel- 4 lett fizetnie az írónak.

1 y

f, Másnap megismétlődött az 4 eset. Ebből azután valóságos 4 csetepaté támadt. A nyaraló- 4 helyen még harmadnap is er- 4 ről a csirkeháborúságról be- 4 széliek.

4 Móricz Zsigmond egész nap ^dolgozott és már nagyon unta 4 a dolgot s este társasága előtt 4 kijelentette:

y

■í — Csak sokat haragítsanak,

4 majd én csinálok valamit!

y

4 Valaki kíváncsian közbe- 4 szólt:

4 — Mit, mit?

y

Az író hamiskásan hunyorí- 4 tott a szemével:

4 — Valami olyant, hogy

| mindnyájukat megüti a guta.

4 Az előbbi hang újra jelent- 4 kezett á társaságból:

4 — Mi lesz az, Zsiga?

4 Móricz Zsigmond elnevette | magát:

4 — Darabot írok a csirke4 pörből. Ha jó lesz. meghoz J vagy tizenkétezer koronát.

4 Egy kételkedő ismerős meg- 4, jegyezte:

4 — De hátha nem lesz jó a

4 darab?

4 Az íróval nem lehetett ki- 4 kezdeni, mert Móricz Zsig- 4 mond felemelt hangon szögez4 te le:

y

4 — Akkor hoz ötvenezret,

4 mert akkor... kiviszik kül- 4 földre!

Révész Tibor

Henrik bácsit tizenvala- hány esztendeje ismertem meg, amikor falujáróként községükben töltöttünk el jó néhány vasárnapot. Először csak a neve ragadt meg emlékezetemben: hogyan hívhatnak egy zömök, piros arcú parasztembert Henriknek? Angol király szép számmal voU Henrik, ke- reszteslovagok csillogó páncéljában is vitézkedtek e névvel hadfiak, de egy csendes, eldugott, kis faluban Henrikre lelni, számomra annyi volt, mint maga a csoda.

Először csak kézfogásnyi időre villant össze a tekintetünk. másodszorra már hosszabban pihent meg a másikon. A bor persze, el nem maradhatott, ám Henrik bácsi csak nézte a kortyolgatóhat, maga a nyelve hegyét sem dugta bele a csillogó italba.

<— Nem szabad.

—~ Az orvos?

— Hát! Meg én szeretném megérni a száz esztendőt...

Nevetett, hangtalan, csendes örömmel, homlokán egy árokká bújtak össze a mélyre vésődött barázdák. Okos ember volt, nemcsak faluja dolgában igazodott el villanásnyi idő alatt, így tett a nagyvilágból érkező hírekkel is. Nem volt első gazda, öt hold földje nem emelhette ilyen magasra ott, ahol tizenöt-húsz holdas gazdák adták a diktátumot, ám ha ész kellett, ha valahol baj ütött be, akkor Henrik bácsit hívták. Sokan megszédülnek a népszerűséggel vegyes tisztelettől, Henrik bácsi mosolygott rajta:

—• Ugyan, hagyd el fiam, én is csak paraszt vagyok.

AZ EMBEREK JÓK?

nélkül 4.

— De hiszen Répásék szőlejében ...

— Ne kezdd már te is! Mi van abban, ha az ember tudja, hogy léteznek talajbaktériumok, s azok összetételén kis szerencsével változtatni is lehet?!

Kushadtam, mert azon túl, hogy léteznek holmi apró, láthatatlan gombák a földben, egy mukkot sem tudtam efféléről. Az öreg szakszerűen magyarázta, mi- hogyan, bólogattam hozzá, értem én, értem, pedig még csak nem is konyítottam hozzá.

Henrik* bácsi a hatvanhoz közelített akkor. Ám annyi erő, frisseség feszült benne, hogy két harmincévesnek is elég lett volna. Hat elemit járt, s a vele váló beszélgetésekkor jöttem rá, mit is jelent a furcsa szó: autodidakta. És arra is, mi lenne Henrik bácsiból, ha most kezdené járni életútját, s nem ötven esztendeje, nyolc esztendős korában. Györgyey méltóságosnál, acatolással. így is eljutott a legtisztességesebb rangra: úgy hallgattak szavára, mint a többi tanácsadó egyikére sem. Pedig azok között ott volt a plébámos úr, a tiszteletes úr, a patikus, a tanító, s melléjük sorakozott a jegyzőség helyébe lépő tanácstestület irányító kara is.

Henrik bácsi jó gazda volt, de mellette még mi minden! Tanácstag, s egyben vb-tag is, a kommunista párt megalakulásától kezdve tagja a vezetőségnek, a legeltetési bizottság elnöke, ugirász

aki köszöntőmért írta a kérvényt, fellebbezést, beadványt, „kijáró", aki ajtókon kopogott, kilincseket marko- lászott, hogy magasabbra juttassa azokat, akikkel együtt hajnalonként a földekre indult. Ott volt az új iskola falainak felhúzásánál, de ő volt, aki leszavazhatta a délibábos kultúrházépítési tervet, s helyette villanyt vittek ki a Várasra, az új házakhoz. Amikor rebesgetni kezdték, hogy ,ykolhoz lesz”, Henrik bácsi förmedt rá a pusmo- gókra, s mikor látta, öt lesik, mit tesz, másodikként kanyarította nevét a belépési nyilatkozat alá. Bár közfelkiáltással kívánták, hogy benne legyen a vezetőségben, nem vállalta el:

— Jobb kinn. Innét kritizálok, ott meg, ha egyszer feltettem a kezem, tarthatom a — hátam, is!

Nevetett a terem, egy

pillanatra eltűnt a szorongás, hogyan is, mint is lesz a nem járt, ismeretlen, félt úton. Azután mégis tagja lett az istenek tanácsának, ahogyan a némi gúnnyal kevert heccelödés szülte névvel a vezetőséget illették, a kertészetet bízták rá. Múltak az évek, de Henrik bácsi nem öregedett. Nemcsak parancsolt, tedd ezt, csináld azt, maga is ott hajladozott az asszonyok között, felállt a trágyásszekérre, nehogy másutt szórja le az az oktalan, mint ahová ő rendelte. Leteremtette az újonnan jött, fiatal patikxist, aki foghegyről beszélt az asszonyokkal, unalmában a baromfitelepre

óta is magamban. Banális mondatocska? Ha hit nélkül mondjuk — az! De ha hittel, Henrik bácsi hitével!

Ké* esztendeje, hogy megbetegedett. Hirtelen roppant össze. Annyi terhet hordott, annyit vállalt mások helyett is, hogy a szervezet sztrájkba lépett. Akart, de már csak az akaratig jutott el, a cselekvéshez nem volt ereje. Párja esztendeje költözött el mellőle, egyedül maradt, talán ez ingatta meg a megingathatatlant.

Jártak hozzá, szavát lesték, az' úttörők fát vágtak, bevásároltak, rendbe tették az udvart, az elnökök, a tanácsé, meg a téeszé is, amit lehet, biztosítottak neki. Azután már az ágyból is alig tudott felkelni. Ha igen, segíteni kellett, a megvékonyodott test alig tudta mozdítani magát. A hónapokkal valahogy megcsappant a törődés. Ritkult a gyerekek csivitelése, az elnökök már alig kerültek arra, s végül csak a szomszéd család viselte gondját.

Amikor két hónapja ott jártam, könyörögtem, fenyegetőztem, hogyan lehetnek ilyenek? ígértek mindent, restelkedtek, aztán maradt minden a régiben. Egy hete jött a levél, a szomszédok küldték: menjek, hogy megadhassuk Henrik bácsinak a végtisztességet.

Nyolcán voltunk a sírnál. A néma, búcsúszavak nélküli temetésnél mi, ott levők is kerültük egymó.s tekintetét. Sírtunk? Sírtunk! És hazafelé arra gondoltam — drága Henrik bácsi —, hogy az emberek nemcsak jók! Henrik bácsi: az emberek feledékenyek!

Kárpáti László

járt, s ha már nagyon sok ideje volt, akkor bekukkantott Majorosékhoz, mi újság, javul-e a gyógypedagó- giásoknál a kacskakezű Jánoska, akit Henrik bácsi segített hozzá az intézeti elhelyezéshez.

Szerette a falu?

Nehéz ezt körülírni is, nemhogy valósan megfogalmazni. Potentát volt, de olyan, aki tekintélye nem rideg szigorúságé vagy hatalom szülte félelemé, hanem emberséges emberé, akinek szívében megértésre talál minden riadt, ijedt szó. Nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy az idősebbek is ne előre köszönjenek neki, bár ő is igencsak igyekezett. Lakodalom, disznótor, bármi ünnepség Henrik bácsi nélkül annyi lett volna, mint a semmi.

Ha arra jártam, mindig kerestem. de tíz közül ha egyszer otthon leltem. Ott van mondták, s amikor odaértem, már azzal fogadtak: itt volt, de már amoda ment.

Egyszer, csacska fölénnyel szóvátettem neki:

— Nem kellene pihenni? Nem motor az ember!

Értetlenül nézett rám, látszott, meditál, vajon rám- förmedjen-e vagy csak leintsen. Utóbbi mellett döntött:

— Tudod fiam, nem lehet eleget tenni. Sok ám, iszonyúan sok a pótolnivaló!

Elhallgatott, valahová mesz- sze, nagyon messze nézett, s halkan, inkább csak magának mondta:

— Az emberek jók!

Három szó, ám hordóm azFalu Tamás:

vezető szerveinek is. Területileg Pest megye az első, lélék- számban pedig a második helyet foglalja el országosan. Mégis Pest megye mostohább

— más tekintetben is —, mint a többi. (Pedig éppen Pest megyének kellene a központi megyének lennie, mint ahogy az más népi demokratikus országban így is van.)

A szándék helyes és jó volt Ezt hallgatólagosain több fórumon is elismerték. Érdekes, új színfoltot jelentett volna az ország művészeti életében. A tervek szerint ugyanis egy olyan irodalmi folyóiratról volt szó, amely színes, olvasmányos, tudatformáló és ízlésnevelő, népszerű lapjává válhatott volna a megye irodalomkedvelő lakosságának. Ennek a folyóiratnak a gerincét elsősorban az elbeszélések, versek és az irodalmi riportok

— az átalakuló falu és az ipari üzemek életét, az ott élő emberek munkáját, küzdelmeit és győzelmeit ábrázoló irodalmi igényű írások — képeznék. Emellett természetesen helyet kapnának a folyóiratban a megyében az elmúlt másfél évtized alatt bekövetkezett változásokról szóló szociográfiai írások, valamint a megye művészeti életével kapcsolatos tanulmányok. (Mint ahogy bizonyos értelemben ezt a célt szolgálta az erőpróbának szánt két megyei antológia is.)

S

egítséget jelentene a megye vezetésének egy ilyen lap? Hisszük, hogy feltétlenül. A művészet fegyverével harcolni a hibák, a téves nézetek ellen, bemutatni az új ember születését — hogyan változik a társadalom nagy célkitűzéséhez, a munkához s egymáshoz fűződő kapcsolata — feltétlen haszonnal jár, ha ezt érett s felelősségük teljes tudatában cselekvő művészek teszik. A művészek összefogása, gondolataik publikálása minden korban a haladást szolgálta, aj kuliturálódás, a tudatformálás folyamatának meggyorsítását i segítette elő.

Lemondhatunk erről a se-j gítségről? :

Prukner Pál ‘

Pest megyei Tanács kezdeményezését „Ugyan mit akarnak, Pest szomszédságában“ — ez a kétkedő kérdés csengett vissza — óhatatlanul rossz szájízt keltve — valamennyi illetékes fórum válaszában.

Ha felvetődött a kérdés, úgy hisszük, válaszolni kell: tényleg, mit akarnak a megyében élő művészek?

Azok számára, akik félreértették a kezdeményezés jelentőségét, meg kell mondani: nem eggyel több kereseti lehetőség megteremtéséről van szó. A megyében élő művészek többsége — & ezt nem szükséges külön bizonygatni — olyan művészi ranggal bír, hogy alkotásaikat bármely országos lap szíves-örömest közzéteszi.

Ez az — érveltek egyesek —, a nevezettek számára biztosítva van a publikálási lehetőség, mi szükség van akkor egy külön lapra?

TI isszuk, hogy a kérdés ilyen ■-* feltevése nem reálisi, mert a Baranyában vagy a Borsodiban élő művészek éppen úgy elküldhetik műveiket az országos lapoknak, mint a Pest megyeiek. Hogy ők százkétszáz kilométerrel messzebb laknak? A posta éppen úgy továbbítja a borítékba zárt verset vagy novellát Szegedről mint Visegrádról, Pécsről, mint Érdligetről. A távolság tehát nem lehet érv a Pest megyében élő művészek ellen. A művek értékét — lett légyen az vers, novella vagy festmény —, nem az dönti el, hogy hol, a fővárostól milyen távolságra alkották, hanem annak mondanivalója és pártossága, művészi hitelessége és színvonala kell, hogy a legfőbb értékmérő legyen.

Sok színű, az élethez közelálló, az emberek gondolkodás- módját és szellemi arculatát megváltoztató (és a szocializmus javára megváltoztató) művészeti életet kívánunk teremteni — hangoztatjuk gyakran, de különösképpen az utóbbi időben. A Pest megyei Tanács végrehajtó bizottsága közel egy esztendővel ezelőtt ezt a célkitűzést támogatta s ehhez anyagi ereje is volt, mint ahogy van más megye

K

özel egy esztendeje már annak, hogy a Pest megyei Tanács végrehajtó bizott- ( sága határozatba foglalta: ösz- 1 sze kel] fogni a Pest megyé- ? ben élő művészeket — írókat, : költőket, képzőművészeket —, : hogy alkotó tevékenységükkel • segítsék, támogassák mind- : azon feladatokat, amelyek az emberek szocialista tudatának (formálását. gyorsabb ütemű > fejlődését vannak hivatva elő- ) segítem. Tegyék pedig mind- lezt a művészetek fegyverével: tollal és ecsettel. Ezért határozat született. arról is, hogy ■fórumot kívánnak biztosítani > a megyében élő alkotómű vé- < szék számára, egy rendszereid sen — egyelőre kéthavonként r— megjelenő folyóiratot. (Éhéhez pénzt, nyomdát és papírt • biztosítottak.)

Tették ezt abból kiindulva, (hogy más megyék is rendelkeznek hasonló folyóirattal. — 1 Jelenkor, Tiszatáj, Alföld, (Napjaink —, s ennek megjelentetéséhez olyan alkotógárda áll rendelkezésre Pest megyében, amely nemcsak színvonalban, de művészi rangban is minden fórum előtt megállja a helyét. (Csupán ; néhányat említünk közülük: Barcsay Jenő Kossuth-díjas, Czóbel Béla Kossuth-áíjas, Vas István Kossuth-díjas, Áp- rily Lajos, Falu Tamás, Csuka Zoltán, Móricz Virág, Szánthó Piroska, Szentiványi Kálmán, Fábián Zoltán, Szeberényi Lehel, Baranyi Ferenc, Fekete Lajos — akik a megyébe^ élnek, dolgoznak s akik szívesen is tennének a megyéért valamit.)

E

gy jó folyóirat megjelentetésének a feltétele tehát adott. Biztosak vagyunk benne, hogy a megye semmiképpen nem látná a kárát •— igy vélekedett a megyei tanács végrehajtó bizottsága is, amikor határozatot hozott erről —, a határozat realizálása azonban a mai napig sem történt meg.

Vajon miért?

Viták voltak, tagadhatatlan, S ez még nem lett volna baj. Amin vitázni érdemes, az értéktelen már nem lehet Még- Ssí, ez a vita már hamvában holt ügynek nyilvánította a