Pest Megyei Hirlap, 1963. május (7. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
rmnr Hier« 1963. MÄJUS 1, SZERDA Ahol a jég könnyen törik... S okáig nem tudtam, hogy Sándor barátom miért szereti annyira a léggömböket. Nem gyerek már, huszonnyolc éves és különösen azokat a színes gumibuborékokat szereti, amelyeket május elsején látni. Rozka, a felesége, ha az utcán léggömböt lát, mindig nevet és örül, és mindig megjegyzi: „Minden léggömb egy csók!”. Sandrinak ilyenkor meg is kell puszilni a feleségét. így volt ez mindig, ha léggömböt láttak, nem magyarázkodtak, akkor se, ha velük voltam. Az ö dolguk — gondoltam és sokáig nem szóltam, semmit. Egyszer aztán akaratlanul csúszott ki a számon séta körben az utcán: — Jó játék ez ekkora gyerekeknek! — Rámnéztek és összenevettek, én folytattam: — Miért nem azt találtátok ki. hogy minden madár, veréb vagy galamb vagy autó láttán csókolózni kezdtek? Ha csak , ürügy kell rá? — Nem hagyták, hogy befejezzem, közbevágtak. — Hát te nem is tudod? — Nahát...! — nevetett Rozka. Szőke haját megrázna. Két gödröcske volt az arcán, azok. ha nevetett szinte külön is éltek. — Hogy te ezt nem tudod? Sanyi se mondta el? — Nem mondtam volna? — szól Sanyi is. — Akkor elmondom ... azt hittem, hogy neked elmondtam. Az történt, hogy... — Állj! — kiált közbe a felesége. — Majd eljön velünk május elsején és mindent megtud. Úgy érdekesebb is lesz. Jó? Ebben maradtunk. Aztán a legutóbbi május elsején együtt vonultunk fel. Soksok léggömb szállt föl, a város felett pöttyös volt tőlük a tiszta, kék ég, mintha szépiák virítottak volna tavaszi arcán. Már több mint három éve házasok és minduntalan egymást bújták. Rozi meg Sanyi. Tulajdonképpen nekem tetszett a dolog, maradjanak ilyenek egész életükben — magamban ezt kívántam nekik. Ki hinné, hogy ez a csacska lány egyetemet végzett, és rövidesen doktorálni fog? Ki hinné, hogy a férj „csak” esztergályos? Igaz, érettségizett. a felvonuláson sem lettem zí okosabb, hiába néztem őket, hiába beszélgettünk minduntalan a léggömbökről, ők csak titokza- toskodtak és nevettek és persze csókolóztak. Mondanom sem kell, hogy senki sem szólt rájuk, bájoiak voltak, az ismeretlenek is inkább melengették pillantásaikkal örömüket, mintsem rosszal- lották volna. — Majd délután három órakor mindent megtudsz — mondta a felvonulás végén Rozka. — Várj bennünket a ligeti út elején a padoknál. De ne szólj semmit, csak ha mi megengedjük, akármit is látsz, jó? Még kíváncsibbá tett ez a dolog. Sanyi is titokzatosan bólogatott. Már háromnegyed háromkor ott voltam a megbeszélt helyen. Bevallom, arra is gondoltam, hogy jól becsapnak és mijd nagyot nevetünk együtt. Tévedtem, mert pontosan három órakor az úttól jobbra feltűnt Sanyi, kezében kis madzagon piros léggömb „horganyzott” és vígan libegett a feje fölött. Hiába meresztettem a szememet, Roz- kát sehol se 1áttam. Csak nem vesztek össze? Sanyi pedig megállt az első padoknál. rólam tudomást se vett. öt perc telhetett el, amikor az ellenkező irányból Rozi tűnt fel. Az ő feje fölött is egy piros léggömb táncolt az enyhe szélben. Megállt az első piánál. Sanyi elindult feléje, majd komoly arccal a feleségéhez lépett. — Kezitcsókolom kisasz- szony — mondta. — Nagyon örülök, hogy tényleg eljött. féltem, hogy nem fog eljönni — majd más hag-úly- lyal még hozzátette. — Igaz, hogy két percet késett, de ... — Semmi „de”! — vágott közbe Rozka. — öt percet most is jogóm van késni! Hiszen akkor is ennyit késtem. — Ezt tudom — feleli Sanyi —, de most összesen hetet késett... a kisasszony! csak állok értetlenül, ök folytatják. — Talán bemutatkozna előbb, kérem — komolyodik el újra Rozka. — Nagy Sándor vagyok, a javából. — A macedóniai... ? — Nem hölgyem, a kispesti. Miért, magának így nem felelek meg? — De nem ám! — neveti el magát az asszonyka. — Mindenféle piripócsi nagysággal nem állok szóba. Uram, leléphet! — teszi hozzá. — Látod? — néz rám minden átmenet nélkül Sanyi. — Ilyen ő! — Csak ne rontsd el! Mindig te rontod el! — Én rontom el? Hát nem te rontod el? Miattad nem lehet sose úgy csinálni, mint akkor. — Nem hát. mert te fcó- molytalan vagy. — Rozka kavicsokat rugdosva sétálgat előttünk. — Miért is jöttem el akkor? — csaknem pity er eg. Még mindig csak sejtem a dolgot. Némán állnak, mi td- ketten a cipőjük orrát nézegetik. Érzem. hogy az engedélyük nélkül kell megszólalnom. — Igazi, nagy gyerekek vagytok ...! De még most sem értem ... — Mert ilyen barátod van — int fejével a férje felét Rozka. — Jó, elmondom — kezdi Sanyi. — Csacsiság az, amit csinálunk! Megismételni sose lehet azt a napot. Nem is kell. A többi napnak kell örülnünk. Négy éve, május elsején történt itt a közelben ... — Majd én! — vágott közbe az asszonyka. — A barátod egyszerűen leszólított az utcán! — mondta — és felvágta büszkén a fejét. — Leszólítottam? Ez már sok! Én is vittem egy csokor tarka léggömböt az üzem gyülekező helyére, meg ö is a csoportjához. Valahogy egymás mellé kerültünk és a szél összekeverte a két léggömbfürtöt. Mondom, teljesen véletlenül... — Nahát! — méltatlankodik Rozka, de én látom, hogy már csak mímeli a haragost. — Még hogy véletlenül ...! Még a végén azt mondja, hogy léggömbök miatt vett feleségül. — Hát nem azok miatt? — néz rá Sanyi. — Ha azok nincsenek ...! M ég percekig ingerük egymást, végül elmondják, hogy azóta minden május elsején délután három órakor eljátsszák az ismerkedés első perceit és „áldozatot" mutatnak be az emlékistennek, léggömbáldozatot. Végül most is kibékülnek. mert az áldozat csak úgy szívből jövő, ha nincs köztük harag. Nézem, ho- gyen kötik össze és engedik el a két piros léggömböt. Azok friss lendülettel együtt szállnak ki a zöldellő fák közül a ritkásan go- molygó felhők felé. Sokáig nézünk utánuk, könnyes lesz a szemük, akár a napbané- zőké. Kiss Dénes ülik körül a ta_ nácskozóasztalt. Az ország különböző vidékeiről jöttek ösz- sze. Ankétot tartanak a női egyenjogúságról. Pontosabban: hogyan lehet az írott törvénynek a valóságban is érvényt szerezni. Egyetlen népviselete» van csak köztük, ő is csak a kontya és kendőjének kötési módja miatt hat annak. Egyébként konfekcióblúz van rajta, és türkizkék gyapjú kardigán, a lábán nylon harisnya, kivágott cipő. Ölében kétfüles, nagy műbőrtáskát tart. Már elég sokan felszólaltak, amikor jelentkezik. Egyszer, évekkel ezelőtt írtam róla. Akkor még, mint jómódú gazda felesége, részt vett egy baromfinevelő versenyen. Most harmincöt körül lehet, de már akkor ősz volt. Családi vonás. Gimnazista lánya is őszül. Emlékszem, nehezen nyilatkozott, valami olyasmit mondott, hogy neki nincs szüksége .arra, hogy szájára vegye a falu. KIS NOTESZLAP van a kezében. Nyilván arra írta fel, miről akar beszólni. Tartja a kezében, de bele sem néz. Kissé halkan, de kerek mondatokban beszél. Már az első pillanatokban látszik, hogy teljesen kész a mondanivalója. így kezdi: — Ott törik a jég, ahol a legvékonyabb ... Aki keveset tud, könnyebben befogadja a tudást. Ha módja van rá. Ha megengedik... Mindenki felkapja a fejét. Egy asszonyról beszél, aki gazdafeleség volt, aztán termelőszövetkezetbe lépett és tanulni kezdett. — Azt mondták rá, hogy „Mit akarsz, tán miniszter szeretnél lenni?” Nem a férfiak mondták. A szomszédasz- szonyok. A rokonság. A falu. Mert az az asszony hitt a szónak, hogy pótolni lehet az elmulasztottakat. Beiratkozott a technikumba. De azzal nem számolt, hogy aki parasztasz- szony létére „öreg” fejjel tanulni kezd, az megszenved érte. Kicsúfolták, kinevették. Három évvel ezelőtt. De az az asszony éjszaka kisírta magát. Nappal meg összeszorított foggal azt mondta magában, hogy ki kell bírni. Majd megszokják. Aztán megszokták. Most már öt asszony jár technikumba. Ezek közül három parasztasszony. Termelőszövetkezeti tag. A másik kettő tisztviselő. Tőlük senki nem kérdezte meg, hogy miért akarnak tanulni. Természetesnek "f vették... ^ — Higgyék el, hogy nagyon^ nehéz volt nekem... í SEJTETTEM, hogy róla van í szó. Ahogy visszapergettem í amiékeimet, derengett, hogy J annak idején jóformán a fér-^ je beszélt helyette, s ő, akihez % a kérdéseket intéztem, több- 'f, szőr bólintott helybenhagyó- lag, mint megszólalt. — Harmadik éve már, hogy $ tanulunk. Ha egyedül lennék J parasztasszony, nagyon nehéz £ lenne. De így más. Egyikünk^ lelket önt a másikba. Pedig £ van férjünk, gyerekünk, ház- ^ táji gondunk és házkörüli vi- ^ tánk. A férjünkkel. Mert ne- ^ künk nemcsak a falu előtt ^ kellett hallgatnunk, hanem ^ előttük is. Úgy vigyáztunk,^ hogy szó ne érje a ház elejét. ^ Elhatároztuk, hogy mindig $ rendesen kimossuk a ruhát, bevasaljuk, mint azelőtt, meg- ^ főzünk, kitakarítunk. Hiszen '■> nem is látszik meg, hogy mit vállaltunk. Talán csak a könyvekről, a füzetekről, amelyek ott állnak a sublóton ... A szünetben megkérdezem: — Nem volt nagyon nehéz? Mosolyog. — De. Nem is telt örömünk a tanulásban eleinte. Inkább keseregtünk, hogy mennyi mindent nem tudunk. De már nem tudtuk abbahagyni... Aztán egysíer végre ízét is éreztük. És utána már köny- nyebben ment. Ha valaki, én igazán megértem ma már azokat az asszonyokat, akik csúíolódtak velünk. Hiszen öthat évvel ezelőtt engem sem egykönnyen vettek volna rá* hogy tanuljak. Akkor még nem éreztem, hogy muszáj.., Csak az tudja, hogy mit veszíthet, ha nem tanul, aki már elkezdett tanulni... Aki felismerte, hogy keveset tud. Azért mondom én azt, hogy ott törik a jég, ahol a legvékonyabb ... Csak nem szabad hagyni, hogy vastagodjon ... FURCSÁLLOM, Jana Brejchova, a új filmjének hogy ennyire ragaszkodik a népviselethez. Megint mosolyog. — Mindent nem tehetek az uram ellenére ... Valamiben nekem is engednem kell... Ha már hagy tanulni, hagyom kedvére a régi ruhát. Majd lassan, apránként én is kivetkőzöm. De először befejezem a technikumot... Szemes Piroska Szinjátszónap Dunabogdányban Jól sikerült április 28-án, vasárnap a járási színjátszónap Dunabogdányban. Dr. Ko- wach Gyula, a Pest megyei Petőfi Színpad igazgatójától nyert értesüléseink szerint, aki a zsűri elnöke volt a dun,a- bogdányi rendezvényen, jó fel- . készültségről adtak számot a Csoportok, öt szinjátszócsö- port képviselte a járás színjátszó mozgalmát, közel negyven szereplővel. Legjobbak lettek: a pomázi KISZ, a dunabogdányi KISZ és a Pomázi Posztógyár együttese. A bemutató telt ház előtt zajlott. Elismerést érdemelnek a járási művelődési osztály dolgozói és a helyi kulturális vezetők a kitűnő rendezésért, a program zavartalan lebonyolításáért. .\\\\a\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\W\\W»\\\\\\\\NWWWWxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx-'-xW>>W\\WW'' v V'V'WWVWS A PÚPOS A tavaszi filmbemutatók között szerepel az Egy szélhámos vallomásai című nyugatnémet film, amely Thomas Mann regénye nyomén készült Minden este láttuk, amint nem messze az utcasaroktól, a klub világos ablakaival szemben, az öreg eperfa vastag törzse mögül figyelte az érkezőket. Ilyenkor az öreg fa egyik vagy másik oldalán dugta ki fejét aszerint, hogy honnan érkeztek a vidáman csevegő fiúik és lányok. Szeme egy-egy pillanatra a jövevényekre villant, aztán gyorsan visszahúzódott magaválasztotta fedezékébe. Mindig késő estig maradt, amíg az utolsó csoport is hazafelé indult. Megszoktuk. Lassan úgy hozzátartozott estéinkhez, mint a véget érni nem akaró sakkpartik, a pingpong, a heves szócsaták életünkről, ; munkánkról, vágyainkról, a \ szerelemről, s ki tudja még mi | mindenről, s ugyanolyan ter- í mészetes volt jobbára csak ; sejtett jelenléte, mint a szom- : batesti tánc. Ha egyszer is el- ; marad, bizonyára hiányzott : volna mindenkinek, pedig so- ; káig nem beszéltünk róla. ; Egyszer aztán elhangzott a : bűvös mondat: : — Gyerekek, hívjuk be a i púpost. : Jankovics Laci mondta ki, ; aki harmadmagával éppen a ' faliújsággal foglalatoskodott. , Hogyan jutott eszébe éppen • akkor, sohasem derült ki. Ta- \ Ián azt a cikket olvasta, ame- ; lyet a szervező titkár, Mar- j csók Barna írt arról, hogy : ideje lenne már minél többet ; magunk közé hívni a környék ; fiataljai közül. : Gondolom, az sem váltott ’volna ki különb hatást, ha bejelenti, hogy eljutott az első ember a Holdra. Még Törő Miki is levette vigyázó szemét annyi győzelmet látott fahadseregéről, pedig róla aztán el lehetett mondani, hogy akár ágyút sütögethetnének el a füle mellett, a mattig se látott, se hallott. Először csak néztük Lacit, aki nem állhatta sokáig ezt az általános néma csodálkozást. Újra megszólalt: — Most mit néztek rám, mintha csodalény lennék. Talán marhaságot mondtam? Igenis, az a véleményem, hogy itt bent a helye. Miközben beszélt, lassan túljutott a társaság az első meglepetésen. Sajó Ági, akit szépségben és csinosságban minden fiú az első helyre tippelt, a lányok között, amihez persze az is hozzájárult, hogy kozmetikusi tanulmányait elsősorban önmagán gyakorolta, néhány tangólépéssel Jankovics Lacihoz libbent. Balerina mozdulattal a fiú homlokára simította tenyerét és elváltoztatott hangon csicseregte: — Egészen hideg. Pedig már féltettem szegényt, hogy valami komolyabb baja van. A szokásos derű most elmaradt. Mintha vezényszóra történt volna, a lányok kórusa kontrázott: — Ha annyira hiányzik neked, vidd fel hozzátok. — Jó vicc lenne, csak az a baj, hogy elmúlt április elseje. — Milyen fejlett vagy. Jelentkezhetnél első titkárnak. — Ennek megártott a sok szeminárium. — Talán öltözzünk talpig fehérbe és járuljunk a gnóm úr elé, hogy méltóztassék közénk fáradni. — Ezentúl csak a púpossal fogok táncolni. Mindenki mondott valamit, még a fiúk is, bár korántsem voltak olyan hevesek, mint a gyengébb nem. A lármára kijött a pártirodából Bojtor Tibi bácsi, a párttitkár. — Mi ütött belétek? — kérdezte a tőle megszokott higgadtsággal. Aztán, hogy nem kapott választ, titkárunkhoz, a halksza- vú haraszti Bandihoz fordult, aki bár odafigyelt, nem tudott szóhoz jutni a vitában, várta, hogy megszólalhasson. Most se a párttitkárnak felelt, hanem nekünk, mintha az előbbi parázs szócsatát folytatná: — Vegyétek tudomásul, hogy Lacinak igaza van. A púposnak igenis köztünk a helye. Erre aztán megint kitört a vihar. — Igen, hogy ezután ne az utcán bujkáljon előlünk, hanem itt benn a sarokban? — sivított a pöttömnyi Varga Zsuzsa. Köti Kati Harasztira támadt: — Azért beszélsz így, mert te vagy a titkár. Ha nem az lennél, te is a srácokkal tartanál. Nézd meg, egyik sem lelkesedik a kettőtök hirtelen kitalált rögeszméjéért. Törő Miki, a sakkmester is summázta végre a véleményét, mondván: — Hülyeség. Tibi bácsi, bár válasz nélkül maradt a kérdése, pontosan tudta a vita okát, hisz ő is naponta látta a púpost az utcán. A zsebébe kotort. Cigarettát és gyufát húzott elő és szemüvegét a homlokára tolta, ami csak akkor fordult elő, ha nem tetszett neki valami. Jó mélyre szívta a tus- töt és kihasználva a pillanatnyi szünetet, ha lehet, még halkabban szólt, mint az előbb: — Nőst mit vitatkoztok? Ki kényszerített benneteket arra, hogy azt a fiút ide hívjátok. Megvan ő magában is. A púpja csak segít neki elbújni a világ elől. Ahogy látom, neki van igaza. Hiába akarna nyíltan mutatkozni, ahogy ti, mások sem tűrnék meg és mégiscsak ő van egyedül. Meg sem várté, hogy megszólaljon valamelyikünk, visszament a szobájába. AzMÁJUSI LÉGGÖMBÖK
