Pest Megyei Hirlap, 1963. május (7. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-01 / 100. szám

19«3. MÁJUS 1, SZERDA

“HCivlan

KEPES

FILMVILÁG!

Falu Tamás:

Dékány Kálmánt

Tavaszi dal

Tavasz, ragyogó kikelet,

Hozd közel most a szíveket,

Olvassz föl minden jég csapot Támaszd föl, aki megfagyott.

A boldogságnak árvizét Zuhogtasd a szívekbe szét,

Ügy, hogy itt majd más nem terem.

Csak béke, dal és szerelem.

»\\\VVA\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\V\\W»

Csuka Zoltán:

Örökké jössz felém

Bennünk furcsa és múlhatatlan szerelem elnemalvó csóvája lángol, idők távolbanyúló hegyláncait könnyedén lépi át

s vergődő szívvel húz el, akár a repülőgép.

Emberek és tájak fölött száguld,

mély öblök kígyóznak, s tengerek tárulkoznak előtte.

Te csak jössz felém,

fényt szitál a hold és én távoli arcod

titkait tallózgatom,

ezredévek előtt valamelyik ősanyád mosolyából indultál s azóta egyre jössz felém

arcodon múlt és jövő titkos árnyai játszanak s ha minden percben örökké indulsz is tőlem, el nem haervhatsz soha.

Harminckét szál piros szegfű

: r/ éső délután, amikor a te- i A leprái már mindenki ha- i zament, ő még értekezletre ro- : hant. Emlékezett, a kis ut- i cában, ahol a vállalat köz- I pontja székel, virágüzlet van.

\ Elküldhette volna az öreget • is, de valahogy nem aka- ; ródzott neki. Nem szívlel- \ ték egymást.

\ Még ezt is magának kell í elintéznie — zsémbelt magá- ! ban. Bizony, elfoglalt ember l volt. Jóformán mindent t egyedül csinált, senkiben sem \ bízott meg eléggé. A lét- ! szám miatt nem lehetett ! függetleníteni. Mindössze í harmincketten dolgoztak a í gépjavító telepen, mégis sok \ volt a szakszervezeti munka.

; ö maga is egyszerű munkás ; volt, kezeslábasban, így hát ; semmire sem maradt elég \ ideje. Legalábbis ő így gon- I dolta. Ezért sietett mindig. '(Sőt — úgy látszott, kapkod, í Fél hatra rendelték be '(utolsó megbeszélésre a hol- '(napi felvonulás miatt. Félt, i nem ér be pontosan. A (villamos meg döcögött, ami- í kor neki röhanhatnékja volt. í Ráadásul a lépcsőn csim- } paszkodott. Görcs állt a kar- í jába.

Nemrég zápor vert végig a városon. Minden vizes volt. A kapaszkodó rúd ja is.

$ Még csak az hiányzik, hogy $ holnap is essen — morgott $ magában és a megállóban % leugrott a villamosról. Lap- £ pangott benne az ingerült- £ ség. Majd bolond lesz ma- ^ gával hurcolni! — dohogott a £ virágkereskedés előtt. Hogy

£ kiröhögjék... Hecceljék

__

í Meg se várta, hogy kérdez- ^ zék.

% — Kérek harminckét szál

$ szegfűt, csupa pirosat — ha- ^ darta a pulthoz lépve. — De ^ nehogy kevesebb legyen. Pon- $ tosan harmimckettő. Gom b- f lyukba való. Küldje ki, ^ elvtársnő, a portásnak.

^ Megadta a címet és fize- j tett, borravalóval együtt.

? Alkonyaikor a fiú bezörge- tett a telep kapuján.

£ n z öreg a körmével baj- £ molódott a fülkében. í Bicskaheggyel kapargatta ki £ a feketeséget. Kissé nehezé- £ re esett a művelet. Hatvan £ felé járt, a keze remegett. £ De nem alkart estére feke- £ te körmökkel mutatkozni. Ma £ nem. Díszlakoma lesz. Az £ asszony, mint minden évfordulón halpaprikással, meg töpörtyűs túróscsuszával várja. Ez volt a vacsora hajdan, a kézfogán.

Kicsit elábrándozott. Átmelegítették az emlékek. Az első zörgetést nem is hallotta meg. Csak a másodikat. Arra eszmélt, már nem az a nyalka iparoslegény, aki elcsavarta a bogárszemű halászlány fejét. Pocakot eresztett. Csontjait az öregség rágja. Vénségére az állam embere lett. Már csaik fusizik odahaza. Barátoknak, ismerősöknek forrasztgat lyukas fazekat.

— Jövök már, na — és

Még tavasszal mutatják be filmszínházaink a Gengszterek és filantrópok című új lengyel i filmet, amelynek női főszere-; pét Barbara Modelska játssza!

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXX'

Némeih Emil:

Ünnep előtt

Tatjana Szamojlova a Kelet; felé mentek című szovjet— olasz koprodukciós film női főszereplője. Rendező: De Santis

ünnep előtt fogy a szappan meg az altra eleget, ünnep előtt nem látni az ablakban az üveget.

A boltajtók megdolgoznak az ünnepért, szegények, van mit nyögni ünnep előtt a kosarak fülének.

Ünnep előtt faluvégén sokat jár a kútkerék, húzzák nappal s éjszaka is a vizet az Éberek.

Domboldalon a bokrokra száradni ül a ruha, tarkállik, mint gyereksereg, ha nyílik az ibolya.

Mosott kék lesz még az ég is, s a felhők gömbőlydedek, fehér fodros lesz a szélük: megtudták az ünnepet.

ki,

kikukucskált a kémlelő nyíláson. — Mit akarsz?

— A csokrot hoztam, bácsi — felelte a fiú.

— Miféle csokrot?

— A szegfűt.

— Azt minek?

— Nem tudom. Tessék csak nyugodtan átvenni. Ide szól.

— Hm. Aztán ki küldte volna?

— Valami... valami Forgónak hívják.

— Forgó?

— Azt mondta, a portásnak. A bácsi portás?

— Az vagyok, kérem — mondta akkurátusán Vendel, mintha nem is gyerekkel beszélne.

— Akkor pedig a bácsinak szól — mondta a fiú és átadta a csokrot. — Tessék megszámolni, amíg itt vagyak. Harminckettőnek kell lenni.

Vendel nagyot nézett: — Harminckettőnek?

M

egdobbant a szíve. Akkorát ütött, hogy beleszédült. Kezében reszketett a csokor, ahogy megszámolta. Pontosan annyi. Harminckettő. Az éveik száma. Alig akart hinni a szemének. Még sose kérdezték, mióta él a feleségével. Ö se mondta, legalábbis nem emlékezeti rá, hogy mondta volna. S lám, éppen Forgónak jutott az eszébe. El- restellte magát. Mi mindent gondolt már ő erről az emberről! Hogy örökké futkos, mintha be lenne sózva... Ideges, nincs türelme az emberekhez. Azt akarta, fél szóból értsenek. Öt meg csak úgy hívta: öreg.

— Te jóságos Úristen! — Egyre a mosolygós virágokat nézte. Szagolgatta. Nem gondolta volna, hogy eny- nyire félreismerjen valakit.

— Hej, Rózái... — simogatta a piros szirmokat. — Harminckettő. A mi éveink, Rózái. Az évek... Bizony, nem pirosak már.

nap este szokatlanul csendben voltunk. Csató Rudi se keresett tánczenét a rádión. A vitát senki se folytatta, se akkor, se másnap. A púpos, bár még mindig a fa mögül lesett bennünket már ott volt közöttünk, helyet kapott a gondolatainkban. Mindnyájunk gondolatában. Ez akkor derült ki, amikor vagy egy hét múlva megint szóba hozta valaki:

— Gyerekek ezzel a sráccal mégis tenni kellene valamit Már lassan két éve, hogy kijárta a nyolcadikat és még mindig nem csinál semmit, csak lötyög a világban.

Nem mondta, mégis mindenki tudta, hogy róla van szó, aki akaratlanul, tudta nélkül megzavarta jól megszokott nyugalmukat.

Meglepett, hogy milyen sokan tudnak róla valamit. Törő Miki, aki most véletlenül a pingpongozókat figyelte, így reagált a kissé félszeg javaslatra:

— Nem lötyög az. komám. Beteg az anyja. Apja nincs, testvérei sincsenek. Éppen elég a baja.

— Azt mondják, lakatosnak jelentkezett, de nem vették fel — toldotta meg a kis Csató.

Csendben diskuráltunk, valamelyik lány mégis meghallotta, s máris — ahogy mondani szoktuk — leadta a drótot. A tupírozott frizurák összeborultak, de nem hallottunk mást, mint amikor egyikmásik fruska cinkosan vihogott.

Nemigen vettük komolyain őket, most sem sokáig figyeltünk rájuk. így hát remekül sikerült a tervük.

Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy nagy robajjal nyílik az ajtó és Sajó Ági libben be rajta. Villanásnyi idő alatt meggyőződött róla, hogy oda figyelünk, aztán kifelé fordulva nagy hévvel invitált valakit.

— Gyere, gyere. Na, ne kéresd már magad annyit. Gyere, ha mondom.

Kívülről meg a többiek tuszkolták befelé a jövevényt. Erre még legmerészebb álmunkban sem mertünk volna gondolni. Egyszercsak ott állt a küszöbön a púpos. Riadt, mint egy kisnyúl. Minden mozdulata tiltakozás, de végül is a lányok lettek erősebbek. Ahogy belül kerültek, Ági máris intézkedett:

— Látod, ezek lesznek a barátaid. Menj és mutatkozzál be nekik. Aztán, ha valamelyik pimaszkodna, csak szólj nekünk. Majd ellátjuk a bajukat.

Fikarcnyi gúny sem volt a hangjában. Nem ismertünk rá. de még nem is volt időnk felocsúdni, látva a fiú vonakodását, máris ránk kerítette a sort:

— Na, mi van veletek? Megbénultatok? Nem látjátok, hogy vendégünk jött? Miért nem jöttök elé? Nem így szoktuk mi fogadni a barátainkat.

Nem volt mit tenni, engedelmeskedni kellett. Odamentünk hát valamennyien és kezet ráztunk a púpossal, ö minden kézfogásnál bizalmatlan pislogástól kísérve suttogta el a nevét:

— Tomka Iván.

Ahogy mindig enyhén meghajolt, púpja még nagyobbnak tűnt, mint rendesen. Ide- oda pislogott. nyilván félt, hogy mindez valami jó tréfa és a végén gúnyt űznek itt belőle.

neggelre kisütött a nap. A Jó idő ígérkezett május elsejére. A gyülekezők tréfálkoztak, nevetgéltek a telep udvarán. Amikor az űbés befutott, már csak a vén portás hiányzott.

— Elvtársak, a szegfűt mindenki tűzze a gomblukba — rendelkezett. — Kiderült, nem tudnak róla. Híre-hamva sincs a szegfűknek.

Az idegességtől rángatózni kezdett az arca. A kis sebhely bevérzett az álián, ahol borotválkozás közben megvágta.

A kapusfülkébe rontott. Mindent felforgatott. Még a papírkosárba is belenézett. Csak a fiókot nem tudta kihúzni, kulcsra volt zárva. Szidta az öreget, mint a bokrot. Mindent csuk-zár, dugdos előle.

Szinte belehasított: mi lesz. ha nem jön be az öreg! Ha nem tud bejönni? Vagy nem akar?

Mindenkit mozgósított. A csokrot keresték. Tűvé tették érte az egész telepet.

Akkor megjelent Vendel, ünneplőben, deres bajusz- szal, oldalán bogárszemű, fejkendős párja. Jöttek karonfogva, sugárzó arccal. Á csokor Rózái kezében virított.

— Igazán ők adták? — motyogta, ahogy a tócsákat kerülgetve közeledtek. Vendel meg csak mosolygott rajta, hogy nem hiszi.

— Ök hát... <5 — mutatott a szemét kimeresztő Forgóra.

Rózái megragadta a férfi kezét. Szorongatta.

— Köszönjük lelkem, a megemlékezést — hálálkodott. — Nagyon köszönjük. Mondtam is az én uramnak, amikor hazahozta: No, apjuk, ilyen meglepetésben sem volt még részünk, amióta meghiteltünk. Mint ebben a harminckettedikben...

— A... a harminckettes dikben?... — habozott, egyik lábáról a másikra állt.

— Éljen! — rikoltották a csoportból. — Éljen Vendel bácsi!

— Éljen a házaspár!

Forgó elfehéredett. Ilyen

kutyaszorítóban sem volt még.

— Hát... hát... — és tüzelni kezdett az arca, valósággal égette a sebhely, ahol a nagy sietségben megvágta magát.

— Hát... — mondta még egyszer, de nem tudta még, hogyan fejezze be. — Izé... azt a csokrot... a harminckét

szegfűt ...

Megállt.

Állt, állt a két öreg is, fogták egymás kezét. Szinte kapaszkodtak. Az asszony arcán üvegesedni kezdett a mosoly. Vendel Rózáira nézett. Az is őt kereste a szemével.

Az öreg nagy lélegzetet vett, megköszörülte a torkát:

— Mink meg úgy gondoltuk

— mondta ki tisztán, érthetően —, szétosztjuk most már ezt a csokrot. Úgy lesz igazi az ünnep.

j-t orgó látta, valami csilr lan a tekintetükben, s ahogy hallotta az öreg szaixiit, megkönnyebbült. Egy pillanatra a szemét is behunyta.

— Úgy . .. így lett igazi ...

— mondta és elpirult. — Köszönjük, Vendel bácsi! — és elsietett.

Mire vége lett a bemutatkozási szertartásnak, mi is feltaláltuk magunkat. Jofob- ról-balról két fiú belekarolt Ivánba, kiszabadította a lányok diadalmas félköréből és invitálta:

— Gyere, nézd meg a mi kis birodalmunkat.

Mindannyian kísértük, de a lányoknak már csak hátul jutott hely. Onnan tudjuk, hogy ök sem tréfának szánták az egészet, mert ennek ellenére nem csináltak .jelenetet. Ez már a tapintat csim- borasszója volt.

Hát így zajlott le a mi megismerkedésünk Ivánnal. Azóta mindenki csak így, a keresztnevén emlegeti a KISZ- szervezetben, de a környéken is. Ettől kezdve senki sem látta a fa mögött. Mindennap a lépcsőházban várta, hogy a gondnok kinyissa a helyiséget, aztán a rádió mellé ült, könyvet vett a kezébe és zeneszó mellett olvasott. Csak akkor szólt, ha valaki kérdezte, akkor is csak kurtán.

Később odamerészkedett a sakkozók mögé, aztán néha- néha ha feléje pattant a kaucsúklabda, ügyesen elkapta és két ujja közé csípve visszanyújtotta a játékosnak. Ha lány volt az illető, még óvatosabb mozdulattal tette ugyanezt, s el is pirult hozzá.

Csintalanok voltak a lányaink, de sohasem évődtek. vele, sőt egyikünk sem kapott tőlük annyi kedves mosolyt, mint a mi Iván barátunk. Hiába, a lányok kiismerhetetlenek. örök rejtély marad valamennyi. Bosszút akartak-e rajtunk állni, vagy sem, sohase derült ki. Ellenben Iván egyre jobban hozzánk tartozott. Lassan ő is feloldódott. Néha-néha hallottunk tőle egy-egy félmondatot beszélgetés közben, később már kérdezősködött is.

Egyik szombat este, amint körülállták a gramofonra táncoló párokat, egyszer csak odaperdült elénk Kati, megállt Iván előtt, kecses puk- kedlit csinált.

— Szabad? — mondta, s választ sem várva a fiú vállára tette a kezét és húzta befelé a körbe. Iván lángvörösen szabadkozott:

— De én nem is tudok táncolni.

— Nem tesz semmit. Pró- j, báld csak meg, te sem vagy } ügyetlenebb, mint ezek itt —£ és ránk mutatott.

Iván egy darabig esetlenül £ próbálta utánozni mozdula-: tait, aztán mind magabizto-; sabban mozdult a lába a $ tangó ütemére. Kihúzta ma- £ gát. felemelte a fejét. Púpja £ elsimult a sötétkék zakó alatt. í

y

Farkas István '

Jelenet a Jónapot élet című új szovjet filmből, amely Akszjanov Csillagos jegy című kisregénye alapján készült