Pest Megyei Hirlap, 1962. szeptember (6. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-09 / 211. szám
¥*srr «ec*-» 1962. SZEPTEMBER 9, VASÁRNAP JEVTUSENKO ÉS TÁRSAI _ Andrej Voznyeszenszkij: Vád ellenem a formalizmus... Vád ellenem a formalizmus: „Az élettől ön távol áll, a költészete formalin-dús, egynéhány sznob dicséri bár, jó talaj lenne ön, de — parlag. Sosem látott gyöngy-drága magvak" A mű lelkét a szikra adja — de emberi, s nem isteni! S ha az is hallja, ki a tajga földgyalu-gépét kezeli, (kinek cudar, keserű élet jutott s ezért maradt mint tépett-kérgű fák, s borostás mint sugár-sertéktől a nap) s ha a csinos csuvas leány is. elhessenti a könnyeket, hessenti kék könnyét, ha folyna, elhessenti, mint a legyet szeme-tájáról, tapsikolva — akkor hordom keresztemet: a szurkálók bökéseit s a dühödt megbélyegzéseket. (Baranyi Ferenc fordítása) lom zenéjéről” beszél. A költő jelentős szavakat mond: „Ha valaki hamisan játszik, nem a zene az oka”. Jevtusenko költészete bizonyítéka annak, embernek, a népinek igenis szüksége van a művészetre. Este az építkezésen című költeményében arról beszél, a tajgában mint hallgatnak verrándozik. amely eljön a munka embereihez és életszükségletté válik, akár a víz, a kenyér, a só. Voznyeszenszkij szeret bűvészkedni a szavakkal. Szereti a bonyolult megoldásokat, a szójátékokat és a csengő-bongó rímet. Hellyel-közzel any- nyira belefeledkezik a „hangjátékba”, hogy ezt a mondanivaló is megsínyli. Ha lehet így kifejezni, a hangok már-már eltakarják a szavakat. Egyes kritikusok formalizmusban marasztalták el a költőt. Csakhogy a szavakkal való játék nem Voznyeszenszkij „irányvonala”. inkább szenvedély, amolyan „gyermekbetegség”, amelyet idővel különösebb komplikációk nélkül kihever. íme néhány olyan költő, akinek a verseit szívesen olvassák és szavalják. Nem ők a legfiatalabbak: az újságok és folyóiratok hasábjain, szavalóestelken és szakmai vitákon már újabb nevek is felbukkantak. Ez utóbbiak csak nemrégiben haladtak túl a második x-en. Ám azok, akikről fentebb szó esett, különösképp fémjelzik a mai fiatal szovjet költészetet. Mindeme „különbözőség” ellenére közel állnak egymáshoz az élet érzékletes ábrázolásában. (Z. P.) séket a munkások a kemény munkában eltelt nap után. A költő olyan művészetről ábI Robert Rozsgyesztvenszkij: y Rekviem Ne feledd! Ha szállnak az évek se feledd azokat, kik vissza már sose térnek, ne feledd! S ne sírj! 6 Torkodba fúljon a könnyek özönje, £ bánat özönje. ^ Légy a halottak nevéhez méltó. ^ méltó örökre! í Dallal, kenyérrel, verssel, reménnyel, ‘ág> | életeddel j légy í perceiddel, j lélegzeteddel méltó ^ örökre! Ember! Amíg a szíved ver, | ne feledd, milyen ^ áron vették örömöd — míg élsz, ne feledd el! Ha dalod röppen az égnek, ne feledd ^ azokat, akikhez nem jut í már soha ének — í ne feledd! Majd a fiadnak beszélj felőlük — j, ő se ^ feledje! ^ Fiad ^ fiának ^ beszélj felőlük — ^ hogy í ő se feledje! j Nagy korszakok, újak, jöjjenek: \ ne feledd! Hajód a tejút felé lebeg: azokat /, akkor se feledd! Köszöntsd a tavaszt Föld népe! ^ pusztítsd el, 6 öld meg a háborút! ^ Föld népe a háborút! átkozd meg örökre! £ Majd álmaidba ^ az évek árasztanak 'í életet... y. De őket, jí kik vissza már sose térnek, — örökül hagyom ezt — : ‘j ne feledd! (U , 1. I’.._.l.1 ii .. < í hogy a mai fiatalság mily őszintén és alkotóan érzi és értelmezi Október halhatatlan hagyományait. Jevtusenko jelentős hazafias témákat bont ki, amelyek sok embert foglalkoztatnak. Az Alma című legutóbbi kötetében azt írja, hogy a hazafiasság nem kívülről jövő ösztökélés, hanem személyes, önként vállalt ügy, rokona a tehetségnek, a költői elhivatottságnak. Jevtusenko számos költeménye szól az egyéni életről, a barátságról, az otthonról, a szerelemről. A költő szeme éles, körültekintő. Ha egy gyárról ír, nemcsak a gépekről szól, hanem arról a tavaszt lehelő virágos ágacskáról is. amely egy kefires üvegbe állítva ott pompázik egy munkáslány munkapadja mellett. A szerelemről Jevtusenko bátran, sőt néha talán túlontúl is bátran ír. Természetesen nem a szókimondás a baj. hanem az, hogy olykor nem eléggé tapintatos. A kritikusok szemére vetették a költőnek, hogy .modoros”. Ennek bizony van némi alapja. Ám legsikerültebb verseinek hangjában nyoma nincs nagyképűsködésnek, írásai őszinték és eredetiek. Jevtusenko — Majakovszkij költői stílusának hívei közé tartozik. Ez azonban Rozs- gyesztvenszkijre és sok más fiatal költőre is vonatkozik. Mindannyian elvetették a szigorúan vett versmértéket. Jevtusenko stílusa, eltérően például Vinokurovétól — szabadon csapong, nem ismeri a hagyományos formák béklyóit, rímei meglepőek. ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ szintén fiatal költő, még harmincéves sincs. Mozaik és Parabola című két kis verses kötete 1960-ban jelent meg. Mesterek című első költeményét 1959 elején közölték. Ez avval keltette fel az olvasók figyelmét, hogy érzékletesen, térbelileg hatott, akár egy szobormű. Voznyeszenszkijt gyermekkora óta vonzotta a festészet és az építészet. E szenvedélye nem múlt el nyomtalanul. Nem hiába hasonlítja még költeményeit is sok kupolás, ősrégi székesegyházhoz. A kommunizmus, az eljövendő új, boldog világ témája Voznyeszenszkij verseiben elsősorban a művészet, az all<otás prizmáján keresztül bomlik ki. Századunkban, az uránium és az űrrepülőterek korában hallatszanák olyan hangok, hogy a művészet, úgy ahogy van, „elavult”, meg hogy a „lírikusoknak” előbb-utóbb át kell adniuk a helyüket a „fizikusoknak”. Voznyeszenszkij vitába száll a kétkedőkkel. Az ban. Benne atározottan kifejezésre jutott művészetének fő témája: kigúnyolása annak a sékélyes, elkényelmesedett, nyárspolgári, kisszerű világnak, amelyben az örömök netovábbja a töltött palacsinta, „a söröcske meg a borocska”, írásaiban megfigyelhető, mily bátran lendül át a lírai valló-' másokról a szatírára, a telibe találó, marú gúnyú tréfára. Rozsgyesztvenszkij sikerült verseket ír a minden rendűrangú nyárspolgárok ellen. Az efféle „emberkékkel” élesen szembe állítja a jövendő építőit, a levegőeget ostromló szputnyikok ma még névtelen megalkotóit, a rideg kőbe is életet lehelő bátórkezű szobrászokat, a mindenféle közönségességet ostorozó tehetséges színművészeket. Legjobb alkotásaiban megtalálta saját stílusát. saját hangját. Ennek fő jellemzője, hogy az őszinte vallomásokból — váratlanul vidám csipkelődésbe csap át: kigúnyol mindent, ami akadályozza az új típusú embert abban, hogy megszabaduljon a múlt „anya,jegyeitől”. JEVGENYIJ JEVTUSENKO a ma legnépszerűbb fiatal költője. A hír, a dicsőség, mint tudjuk, szeszélyes valami. Mégis érdekes feltenni a kérdést: miért mosolyog rá éppen erre a költőre? Jevtusenko átmeneti korszakban vált költővé. Lejárt a személyi kultusz ideje. A szovjet emberek visszaállították az élő lenini tanításokat. Éles harcot indítottak a dogmatikusok, a hivatalnok- lelkek ellen, akiknek szemében a forradalom paragrafusokból, utasításokból, irányelvekből 9II. Jevtusenko bátran nézi a világot. Úgy tűnik neki, hogy tavasz, a jégzajlás, az áradás nem csupán „idény”’, hanem valami egész esztendőn át tartó jelenség. A költő és hőse számára a forradalom: mindig fiatal, üde, lendületes. Nem egykedvű strázsák őrizte dogma, hanem éltető, alkotásra lelkesítő forrás. E tekintetben jellemző Jevtusenko A forradalom mozartjai című költeménye, amelyet 1961. év végén írt, amikor Kubában tartózkodott. Valahányszor a kubai utcák, a kisebb-nagyobb gyűlések harsogó zajosságáról beszél, az obrerosokat (munkásakat) és a campesinosokat (parasztokat) a forradalom megvalósítóinak, „mozartjainak” nevezi. Őszinte lelkesedés cseng ki szavaiból, amidőn „a komor, megvesztegethetetlen, legfelségesebb zenéről — a forradaúgy tűnik, hogy szinte túlontúl is higgadt a hangja. Ám ez korántsem a közönnyel magyarázható. hanem a visszafogottság eredménye, a szónoklástól való viszolygása diktálja így. Különféle költeményeinek alapgondolata az igaz ember, kinek szava súlyos, Maijakovszkij arról ábrándozott, hogy minél „több” jó és ,ykülönböző” költő legyen. E két igény összefügg egymással. A tehetséges költők sohasem ismétlik egymást. JEVGENYIJ VINOKUROV a fiatalok közt már idősnek számít. k _________ J evgenyij Vinokurov: Vasúti kocsi 1918-ban ügy rémlik, csak egy kis lökés kell, és a vonat végén vadul rángó kocsi egy reccsenéssel ezer darabra szertehulL A lóduló kocsin keresztül morgó kalauz s lámpafény tántorog át. Haj-sűrű rezdül, mint vízinövény-szövevény. Dühös szitok: Csönd, az anyádat! — Nehéz álmát egy katona horkolja szét. Beteg és fáradt, s visszavárja a csapata. Üzérek tolvaj pusmogása a felső polcon. Zsák szakad, s az alvó szürke katonára csorog a fehér lisztpatak. Orrcsíptető, kalap, felöltő — idősebb férfi szundikál, látszik, hogy fővárosi költő. Köré mahorka füstje száll, sörény-haja arcába lebben, ideges álma rezzenő, mint hideg pillangó, ijedten rezdül szemén a csiptető. Megcuppan néha duzzadt szája, talán álmát ízlelgeti. Térdén az „Apolló” egy száma, s egy könyv: Annyenszkij versei. Horkol a katona kinyúlva, Sárga, sovány, félig áléit. Billenti szenvedés-gyalulta, tífuszban borotvált fejét. Az a katona — az apám volt! Fiatal volt. Es álmodott égszínkék várost, üveg-álmot, jövőbe táruló napot. Szilaj erők vitték-sodorták, látni sosem-volt fényözönt... S az ablakon túl Oroszország rohant könny, vér, tűzvész között. (Rab Zsuzsa fordítása) akár a tette, szépsége pedig eggyé olvadt a munkával és az igazsággal. ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ Szerelmem című költeményével jelentkezett az irodalomNem újonc a költészetben. Egészen fiatalon ott harcolt a Nagy Honvédő Háború arcvonalain. Első verseit is a fronton írta. Akkoriban nem strófákban, hanem a bejárt utak kilométereiben mérte dalait. Versei egyszerűek, visszafogott hangúak, ritmikusak voltak, akár a katona léptei. A viszontagságos évek élményei örök időkre bevésődtek leikébe. Jevgenyij Vinokoruvnak az utóbbi években megjelent gyűjteményes kiadásaiban: Kékség, Emberi arculat, s kiváltképp a nemrég kiadott A szó című kötetben, életteli, sotkhangú és sokszínű világ tárul fel előttünk. Vinokurov ellensége a dekoratív költőiességnek, éberen, szinte gyanakodva figyel minden díszt és aranyozást, nem szívleli az elvont dolgokat. Még a Marslakókkal való találkozásról szóló fantasztikus költeményében is így beszél az ottani nőkről: „Ránk néznek, aztán hirtelen, asszonyosan a zsebkendőjükbe kaccantanak”. Számára az igazi szépség egyenlő a hétköznapisággal. Ezzel magyarázható, hogy tolla alól még egy másik bolygó emberei is ennyire földien ható tulajdonságokkal felruházva kerülnek ki. A költő attól tart, hogy túlságosn irodalmi lesz. Ezért közvetlen, egyszerű módon akar beszélni. Sőt, egyeseiknek Jevgenyij Jevtusenko: Beszélgetés Mondogatják nekem: „Bátor férfi vagy.“ Nem igaz. Sose voltam bátor. Csakhát a társak gyávaságától természetem mindig visszariadt. Nem ingattam meg semmiféle alapkövet, nem, de hamis énekest s a felfújt nagyságot kinevettem. írtam — ez minden! Feljelentéseket nem írtam. Amit gondoltam, legtöbbször kimondtam nyiltan. : Igen, a becsületes embert védelmembe vettem í s támadtam a kontárt, í ki felcsapott írónak ; Dehát ez, általában, kötelesség. ! Nekem meg itt a bátorságomról papolnak. í A késő nemzedék, amely már eltiport í minden ocsmányságot, ; . ha ránk emlékezik még, ; keserű szégyen ; önti el: volt egy furcsa kor, j melyben a becsületességet bátorságnak nevezték. 5 (Képes Géza fordítása)
