Pest Megyei Hirlap, 1961. november (5. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-07 / 263. szám

1961. NOVEMBER 7. KEDD mostet 3 Egyszer kért csak, akkor is fegyvert Terms lét nem görbítette meg sern a hat évtized, sem a nyo- rr^j.ság, amiből bőven kiju­tott: sudár, szálegyenes ma is. Pedig de sokan próbálták megtörni! Tizenkét éves ko­rában a mester, akinél inas- kodott. Öt évvel később őfel­sége, akinek parancsára a frontra hajtották. A Tanács­kozó rsaság bukása után az eíleníorrada’márok internál­ták a vöröskatonét, Volt fe­ketelistán és rendőri felügye­let alatt. Kenyér nem jutott neki, csak üldözés, forradal­már múltja miatt. — Pedig akkor még nem voltam igazi, tudatos forra­dalmár'— emlékezik vissza a húszas évek elejére Bodor István. — Azt sem tudtam, mi a marxizmus, kik azok a kommunisták. Csak egyet tudtam, egyet ismertem: a nyomort, a megaláztatást. An­nak szerettem volna véget vetni. ... Kilencéves voltam, ami­kor meghalt az anyám. Négy félárva maradt utána. Apám uradalmi cseléd volt, ugyan miből tartott volna el ben­nünket?! Hármat — a kiseb­beket — lelencbe adott, en­gem inasnak. Sosem tudtam beletörődni: miért? Miért kell egy embernek, egy apá­nak — aki inas-zakacLtáig dói­Munkás élet - dolgos nyugdíj utoljára lépte At a gyár kapuját. Táskáját kitöm­te a .munkaruha és az öltöző- szekrényben összegyűlt apró­ságok halmaza ... Valahogy így szoktak kezdődni azok az írások, amelyek a nyugdíjba vonulókról szólnak. Ezt a jól bevált szokást nem alkalmazhatjuk a Száühmáry kérésére is eljutott keze mun­kája. Egzotikus uralkodók és kisemberek hódoltak a do­hányzás élvezetének az ő pi­páival. De most sem jött el a pihe­nés ideje. Most sem tölt több időt otthon, mint eddig. Ha a fatelepen, vagy az üzemben elfogyott a segíteni, tanácsol­A mester és a tanítvány — Szathmáry Imre és Miskey József — a köszörűgép mellett (Gábor felv.) ni való, akkor várják a fiatal facsemeték, a gyümölcsös. Szathmáry Imre bácsinak a nyugdíj nem nyugalmat, ha­nem dolgos életének új szaka­szát jelzi. És ebben az új sza­kaszban is fáradhatatlanul dolgozik napról napra. (t.) gozik, nem iszik, nem pazarol — megválnia gyermekeitől? Miért nem jut azoknak ott­hon betevő falat sem? A választ jóval később, évek múltán tanultam meg a sok­sok miértre. Odakinn, Fran­ciaországban, ahová az üldö­zések elől menekültem az il­legális mozgalom segítségével. Ott sem lettem mindjárt kommunista. Kilenc évig árul­tam a magyar nyelvű mun­káslapot. terjesztettem a röp­cédulákat, gyűjtöttem a Vö­rös Segélynek, tüntettem, agi­táltam, míg eljutottam a fel­ismerésig: a pártban van a helyem. 1934-ben lettem tagja a Francia Kommunista Párt­nak ... Rét évvel később elszánt, biza­kodó tekintetű férfiak gyüle­keztek Párizs egyik munkás­kerületében. Tisztes távolból óvatos kisemberek, kíváncsi boltilányok, ráérős polgárok figyelték őket. Suttogva ad­ták szájról szájra a hírt, ki csodálkozva, ki szömyűlköd- ve: „Harcolni mennek, Spa­nyolországba. Önként!” A harcba indulók közölt volt Bodor István is. Fiatal feleséget, két kisfiút hagyott otthon. Két évig védte fegy­verével a forradalmi Spanyol Köztársaságot. Zászlóalja igazi nemzetközi brigád volt: ma­gyarok és lengyelek, franciák és spanyolok osztották meg egymással az utolsó kulacs vizet, az utolsó sapka lő­szert ... — Ez a forradás az ar­cán ... onnan van? — Nem, ezt az első világ­háborúban szereztem. Spa­nyolországban a lábamat lőt­ték át. Egy hétig feküdtem utána kórházban. — Olyan könnyű volt a sebe? — Olyan nehéz volt a hely­zet a fronton. Minden em­berre szükség volt... Két év után megromlott a látása. S a spanyol elvtársak, akiknek minden emberre nagy szükségük Volt — hazaküld­tek, gyógykezel tetni. Haza: Párizsba, az úgynevezett Spa­nyol Házba... 1942-ben — megelőzve a kitoloncolást — feleségével és kislányával visszatért Buda­pestre. Fiai kinnmaradtak, s később kivándoroltak Kana­dába. A fővárosban érte a felsza­badulás. Micsoda boldogság volt végre szabódon lélegző ni! Elővenni a párizsi kommu­nista pártszervezet átigazolá­sát — a Magyar Kommunista Pártba. Dolgos, munkás esztendők következtek. Nem kapott ma­gas beosztást, nem is kérte: Bodor István a párt egyszerű tagja maradt. Volt autószerelő és műhelyvezető, hivatalsegéd és gyári munkás. Egyszer — egyetlen egyszer — történt meg, hogy Bodor István kért, sőt követelt : fegy­vert a kezébe, 1956 novembe­rében. Ötvenhat éves fejjel, csökloent látással, megrongált egészséggel, elsők között je­lentkezett a karhatalomba. Onnan szerelt le, három év múltán, rendőrszázadosként. Most már nyugdíjas, s má- sodmaponként a budaörsi MÉIí-telepen dolgozik. Míisednaponként _ de a többi napokon sem pihen. Hatvankét éves és önkéntes rendőr. Havonta fél napot tölt továbbképzésein és 16 órát szolgálatban. Ez a pártmun­kája. Csendes, szerény ember Bodor István. Legközelebbi ismerősei is akkor tudták meg, hogy szekrényében hat katonai és kormányki tüntetést őriz, amikor betévedtek ottho­nába. Sosem próbált érdemei­ből hasznot, előnyöket ková­csolni. Minden „vagyona" kis. szerény budaörsi háza. — Megöregedtünk — mond­ja csendesen. — Csak most láttam, mennyire, amikor a Partizán Szövetség nemrégi­ben baráti estre hívta össze a régi „spanyolosokat”, Dolores Ibárruri elvtársnő tiszteletére. Mindannyian megöregedtünk, csak ő nem: Im Passionaria. Semmit sem változott: ma is ugyanolyan erős lelkű, szen­vedélyes, mint huszonöt évvel ezelőtt az Ebrónál, Huescánál. Szép találkozás volt, boldog vagyok, hogy megérhettem... feléledik. Bodor István be­zárja az apró irodát, szede- lőzködik. Ajánlatomat, hogy autóval hazaviszem, köszönet­tel elutasítja: még nem, haza­felé tart, csak ide a pártház­ba, a veteránok klubjába. Es­ténként ott jönnek össze, be­szélgetni, politizálni. Olvas­gatják az Humanitét, meg a magyar újságokat. S amikor akad hallgatójuk, a régi har­cokra emlékeznek. Nyiri Éva Géppel könnyebb A Pest megyei Terményforgalmi Vállalat ceglédi járási telepén nagy most a forgalom, Most van a kukorica és a napraforgó szállításának fő szezonja. Egymás után érkeznek a kukoricával megrakott lovaskocsik, vontatók és gépkocsik. A Terményforgalmi Vállalat telepe eddig mintegy 150 vagon kukoricát vett át és ebből 70 vagonnal már le is morzsoltak és teljesen megszárítottak. A leszerződött termelőszövetke­zetek közül elsőnek teljesítette a kötelességét, illetve szer­ződését a kőröstetétleni Dózsa Termelőszövetkezet, 500 má­zsa májusi morzsolt kukoricát szállított be a vállalat telepére. Gyorsan telnek a kukoricás zsákok + + Munkában a csehszlovák morzsológép, amely megköny- nyíti a munkát, lényegesen kevesebb fizikai erőt kíván Ahol sirtäk és most Jevgenyija Semenovna Sitnikova — Jevgenyija Semenovná- nak csak egy ,,hibája” van. Nagyon szerény, arról nem nyilatkozott, hogy Leningrád- ban ő az egyik legkiemel­kedőbb tehetségű, többszörö­sen kitüntetett építész. Tájékoztatásul mindjárt hozzátette, hogy szövetségük­nek még több, mint három­száz tervező építészmérnök­nő a tagja, akik Jevgenyija Semenovnához hasonlóan szebbnél szebb feladatokat kaptak. Valóban így van. Jevgenyija Semenovna Sitni- kova nem sztár, nem ritkaság a Szovjetunióban. Utón, út­félen sok alkotáson és új épületen látni a nők nevét. Leningrádban megfigyeltem, hogy a nők a legegyszerűbb és legnehezebb fizikai mun­kától a legbonyolultabb ku­tató munkáig mindenütt meg­találhatók. Olvasgatom a párt prog­ramjáról szóló kongresszust beszámolót, amelyben kifej­tették, hogy a Szovjetunió­ban a következő tíz évben meg kell szüntetni a lakás­hiányt, a második évtized végére minden családnak sa­ját, összkomfortos lakása lesz. Rendezett kis- és kö­zépnagyságú városokat kell építeni, sok-sok „zöldváros” és „kertváros” születik. Van­nak, akik hitetlenkednek a program megvalósítását ille­tően. De akik ismerik az ifjú város keletkezésének hősi tör­ténetét, találkoztak a Jevge­nyija Semenovna Sitnikovák- kal, azok nem kételkednek benne. Ez az az ország, ahol vala­mikor „sírtak” és most „da­lolnak” a fák. Nagy Ibolya zak és terek jól megkompo­nált együttesét. Esküdni mer­nék rá, hogy Jevgenyija Se­menovna is ilyen ember. Le- ningrádi beszélgetésünk so­rán még azt is elmondta, hogy: — Érdekes, izgalmas munka az. amihez tavaly kezdtem, egy északi város tervezésé­hez. Majdnem az Északi Je­ges-tenger pariján épül, az őröl: jég birodalmában, ahol a talaj állandóan fagyos, vi­hart hoz a szél és szelet hagy maga után a vihar. Fél évig süt a nap, azután az éj­szaka éjszakába olvad. Fű, fa. virág nem él meg ott, a tundrán. A növényeket csak könyvből ismerik. Rénszarvas­szán a Itözlekedési eszköz, viszont a vidék bővelkedik ásványi kincsekben. Ezért kell a bányászok és hozzá­tartozóik részére megfelelő lakóközpontot teremteni. Kü­lönlegessége, hogy minden egy tető alatt lesz, az összes lakások, az iskola és a kul- túrház. Valamiféle „gomba”- házat tervezünk. Az embe­rek nem sejtik, hogy megle­petést tartogatunk számukra; egy népes télikertet is kap­nak, ahol gyönyörködhetnek a nyíló virágokban. Elkép­zelheti, hogy építészt lelke­sítő, sőt, izzasztó feladat a nem meghatározott talajra a talajviszonyoktól független, fagyálló város kialakítása. Ok valósítják meg Csendes szemlélője volt be­szélgetésünknek Michail Nyi- kolojevics, az építészek szö­vetségének titkára. Egyszer csak közbeszólt és tréfásan megjegyezte; nének, amikor Liljka és Klá- va nagyanya unokájával a susogó fasorban sétálgat. A növényeket csak könyvből ismerik A regényben szerepel egy Klara nevű építész is, aki­ről tudták, hogy a fűrészte­lep tornyáról nem a tajgai „délibábot” fürkészi, hanem azt „látja”, ami ma még nincs, de holnapra meglesz: a há­húzódó part teszi még fiata­labbá az ifjú várost — mo­solygott kedvesen az épí­tésznő. Amikor ezt hallottam, azon­nal Szjoma Liljka és Kláva jutott eszembe. Igaz, hogy a biológusok szerint a fák sír­ni, dalolni nem tudnak. De ha tudnának, bizonyára énekei­dé nemcsak magukat sirat­tákHanem Pasa Matvejevet, a hősi halottat, Szonyját, meri nem tudta, hogy honnan szerez tejet és pelenkát jö­vendőbeli gyermekének, a város első polgárának. Merész vonalak üvegből, fémből és műanyagokból A komszomolisták 1932-ben vertek tanyát a.z Amur part­ján. És ami akkor csak áb­ránd volt, ma élő ixilóság, a térképen bárki megkeres­heti: Komszomolszknak hív­ják. — A város megőrizte fia­talos szellemét, tettvágyát — mesélte Jevgenyija Seme­novna Sitnikova, leningrádi építész, majd hozzáfűzte: — Kezdetben terv nélkül építették a várost, ott, ahol sikerült az őserdőt kiirtani. Alapításának 25. évforduló­ján hangzott el a kívánság: minden igényt kielégítő vá­rosközpontot kell kialakíta­ni. Már többször jártunk ott kollegáimmal. Az „öregek” sürgetnek bennünket, „Jev­genyija Semenovna, igye­kezzenek azokkal a tervek­kel, nem szeretnénk az uno­káinktól szemrehányást kap­ni”. Az épületek részben fel­épültek, részben még csak elkészülnek, bárki megnéz­heti. A városi tanácsházat, a mozit és a színházat me­rész, modern vonalak jellem­zik. Amit csak lehet, üveg­ből, fémből és műanyagok­ból építünk fel. Sugárutak, hatalmas terek, az Amurig Emlékeznek még Vera Ketlinszkaja Ifjú város című regényére? A feledékenyek kedvéért hadd idézzem fel a szereplőket. A kcmszomolis- ták Távol-Keletre indulnak, Habarovszkban a kényszerű pihenő alatt türelmetlenked­nek s felkeresik Morozov pártszervezőt, aki így tájé­koztatja őket: „Még nincs ott semmi, csak ember nem­járta őserdő. Ti fogtok gyá­rat, várost építeni. A vidék civilizálása is rátok vár. Ez egy új központ, a tajga fő­városa lesz”. Kláva és Liljka A Dnyetropetrovszkból, Rosztovból, Kijevböl, Odesz- szából, Leningrádból, Moszk­vából és máshonnét sereg- lett fiatalok sátrat vertek. Viharban mentették a partra rakott gépeket. Skorbutot kaptak az állandó köleská­sától, a vitaminhiánytól. Mégis, Szjoma a földkunyhó építése közben így álmodo­zott: „Lakunk mi még majd igazi palotában is, ahol gőz­fűtés és villanyfény lesz.” Fejsze és fűrész volt az első szerszám a kezükben. És egy alkalommal, amikor a két lány vállán vitte az ebédet társainak, a csattogó fej­széket hallva így búsongott Kláva: — Virágzó ágakat nyesünk le és vetünk a tűzbe. Hogy fájhat szegénynek... Ilyen körülmények között kezdődött az ifjú város épí­tése. Sírtak a fák, akkor, Imréről szóló beszámolóban. Furcsán is fest így a neve. Hiszen mindenki csak Imre bácsinak titulálja. Az az érzé­se az embernek, nem is le­hetne másként szólítani. Gazdag élet, munkában el­töltött esztendők állnak a há­ta mögött. A számvetésre jó­formán nam jutott ideje, de otthon, a lakásban, oklevelek, képek,, érmek és újságcikkek tanúskodnak mellette. Az üzemben meg tanítványok, jó munkamódszerek sora. De nemcsak ennyi az élet. (Más­nál talán már soknak is gon­dolnánk.) Kezenyomát őrzi a nagykörűi: határban a ter- meiőszöve .Keze t gyümölcsöse, ahol fiatal hajtások, gonddal kötözött oltások emlékeznek könnyű érintésére. Nyugdíjas mái', gondoltuk,: otthon akadunk rá. Biztonság! okából azért benéztünk volt: munkahelyére, a Nagykőrösi Faáru- és Dohányzócikkipari: Vállalathoz. A telepen van,: mondták, és nem is csodál-: koztak, hogy nyugdíjast az i üzemben keresünk. Útközben: találkoztunk vele. Korát meg-; hazudtoló fürgeséggel (már el-: hagyta a hetvenet), kerékpá-i í'ozött. Megkértük, látogassuk: meg az üzemben az ő ottho-l nát: a ..pipagyárat”. Mert itt: valóban otthon van még ma; is. Mosolyogva mutatja be; utódait, az ő neveléseit. ; — Jó kezekben van minden. ; Kedvtelve nézeget egy pipát.: — Az én mintám — mondja. ■ Igen, Gondolatait, tapaszta-; Tatait őrzik és naponta hasz-; náiják a pipa- és szipkakászí- • léskor. Tanítványa és utóda a] pipakészítők élén Miskey Jó-; zsef ma is szívesen hallgatja! Imre bácsi jó tanácsait, külö-| nősen ha fa, gyökér és egyéb; anyagok megrendeléséről és kiválasztásáról van szó. A SZAMOK VÉGTELEN birodalma siet segítségünkre, de így is szükség van a kép- zeíőerőre, amikor megtudjuk, hogy Imre bácsi élete során egymillió pipát és még enné! is több szipkát készített. A vi­lág minden részére, kiállítá­sokra és egyéni megrendelők

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom