Pest Megyei Hirlap, 1961. november (5. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-07 / 263. szám
PEST MEC1 Jnfíríap 1961. NOVEMBER 7, KEDD Igaz mese anyámnak E ste lett. Az ablak fekete. A csendben megint hallom az órák ismerős Icatlogá- sait. Anyám az ágy szélén ül. Nézi hosszú útról hazatért fiát. Tenyeremben érzem tenyere récéit. — Mesélj — mondja. — Látni akarom a messzeséget. Fáradtan fekszem és nézem á plafont. Tekintetem most nem érzi a vékony repedéseket. Emlékek szaladnak a levegőben, mint nehéz, színes üveggolyók. — Mindjárt, anyám — felelem —, megállítom neked az egyik színességet. / ézd, reggel van. Esik a hó. ÍV A pelyhek szállnak; pici fehér madarait. A Néva part- ián hosszú paplan, olyan színű, mint a hajad. Gyere, anyám, fussunk a vízhez. Megmosom vele az arcod. Tükör a víz; látom rajta fáradt szemed. Gyerünk, gyerünk tovább... Nem győzöm a, mesét. A gondolat gyorsabb, mint a szó ... öregasszony ül a Néva-parti kispadon. kenyérmorzsával galambokat etet. Anyám, negyvenhárom évvel ezelőtt itt pétervári halottak feküdtek. Kenyeret akartak . .. A túlsó part felől gyenge szél simít. Messze aranykupola. Rajta ül, megpihen a nap. Elöl komor kőfalak; Péter- Pál erőd. Százak vesztették itt életüket. Oroszország elővédjének szánta a cár, de 1917- ben már börtönné lett. Fogj szorosabban, anyám. Hideg van és sötét. A cellákon apró ablakok. Az egyetlen, ami még összekötött az élettel... De a nap sohasem jutott be. Csak petróleumja ny világított. Aztán még a lámpát is mélyen a falba építették, nehogy megölje vele magát a rab. Egy fiatal forradalmár lány megölte magát vele ... Annyi idős volt, mént a fiad... Itt a homályban irta Csernyisevszkij a „Mit tegyünk” című müvét. A vaságyon, a dermesztő hidegben álmodott a jövőről Dosztojevszkij. A szív, a melegség diadaláról Gorkij... Aztán hősi kor jött. 1917 októberében az erőd legénysége átállt a felkelőkhöz. Az erőd fennállása alatt először töltötték meg éles lövegekkel az ágyúkat, s amikor az Auróra megadta a jelt, tűz robbant a Téli Palotára. Érzem a hosszú sötétséget és a napra jövő rabok első örömét... És feléled a vágy: az Aurórát akarom látni!.. . Ez a fedélzet. Nézd a padlót, anyám. A padló, ahol Nyi- lolszkíj hajóparancsnok a legénységet ütötte, a pad'ó, ahol megalakult a forradalmi hajótanács, a padló, ahol 1917. október 25-én kilenc óra negyven perckor az ágyúkhoz szaladtak a matrózok, hogy jelt adjanak: Harcba, pétervári munkásaik!... Szűk lépcső. A legénységi szállásra vezet utat. Faprics- esek álltak sorban, katonásan. Ne keresd a prices eket, hamu lett... Most múzeum van itt. Képekről, matrózok sorakoznak. A legtöbben meghaltak ... Mélyedésben makett. Este van, sötét. Ott a Néva. Jelzőlámpa a levegőben... És némán felvillan az Auróra ágyú- tüze. Megmerevedett történelem. Megint képek. Hallom: „Ez a matróz még él . . .” A kép; az arc Izamaszos, a sapka legényesen félreáll, a bajusz mosolyog... Hirtelen a kép elé lép egy ember. Mintha a kép lépne le. Idős az ember, az arca fáradt. ,.Én vagyok a matróz” — mondja és jelentkezik, mint régen, szolgálat előtt. Valaki beszél. Nem értem a hangot. Majakovszkij verse visszaleng: „S hol a Nyikolaj-hidat hordja tömör vasszerkezet, az Auróra zord acéltornya néz halálos farikasszemet.” Lassan hallom a hangot. Rekedt. Az Auróra volt matróza beszél. Igaz mesét mond. „...A hajóharang, amely mindig óránként jelezte az időt, hallgatott. Csend volt a cirkálón. Ötszáz szem nézett a sötétbe. A lámpa fényét kívántuk, amely jelt ad a lövésre, Péler-Pál erődről. Az erőd szétfolyó körvonala táncolt ... Kilenc óra harmincöt perckor a mellettem álló agódva szólt; — Valami történhetett. Másként nem tudom elképzelni. Késik a jel. Aztán egyszerre csak kiáltásokat hallottunk: — Tűz! Tűz! Most már mindenki látta; a megbeszélt jel lassan kúszik felfelé a híd mögött. Kilenc óra negyven perc. — Tűz! — szólt Belisev komisszár röviden. A harang- óra zengése helyett a hathüvelykes ágyú dörrenése hangzott fel a viharon át. a sötétbeburkolt Petrograd fölött. Visszhangoztak a gránilpar- tok. Újból felerősödött a szél. Soríüzek zaját, géppuskasorozatok hangját hozta, a folyón túlról. A távoli lövések zaja egybeforrt az emberek ezreinek fülsiketítő, elnyújtott kiáltásával. A roham megkezdődött. Az ágyúkat élesre töltöttük ... Tűz szaladt a Téli Palotára az erődről. Éjfélkor a hídról egy küldönc sapkával integetett: — Ne lőjetek! A mieink a Téliben vannak! A lépcsőháziban és a folyosókon folyik a harc. Belisev komiszár teli torokból kiabált: — Éljen a szov- jelhatalom!- -----—w\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\ L eonyid Martinov: UTAK Bárányi Ferenc: ÖRÖKÉLETRE! Örökéletre vágyunk berendezni mind: alkotók szenvedélye mozgatja tetteink, mert alkotás e kor: sosem-látott remekmű készül köznapjainkban, munkánk nehéz, nemes, hű, áldást kamasz-fejünkre unokánk kora hint. Örökéletre vágyunk berendezkedni itt. Lappangó gyöngeségünk még néha tántorít, fékez a háború, ma pusztulás esélye, tennénk, de tűrve ezt megkérdezzük: mi végre í De ha nem élne kétség, mit élne túl a hit? Végső formára öntünk vasat — olyképpen öntünk, döntésünk már határoz — ezt jók tudjuk, ha döntünk, falak rakása közben idézzük a tetőt is. s anyagban összeáll így, mit szívünk álma őriz. egy-két új épületben városokat köszöntünk. A nagy Időbe nyúlnak legpercnyibb terveink, színfoltok — műremekben — ecsetvonásaink konok alakulásban kap a szándék erőre, olykor bátortalan még, de törvény lesz belőle: örökéletre kell berendezkedni itt! Egészséget—erőt, Útkeresők! Hisz átlépni csupán a küszöböt Nehéz. ö, emberek! Szemem, ha múltba néz, A gördült évek tejűvegén át Látom a népek lábnyomát — Szinte ma is párázik s bátorít —, Avult Lutéce-től egész Párizsig. A vén Urgától Ulan Bátorig. Likas fövenypart — ott, Síkos autóút — itt. Mély örvények-beszopta evezők. Hány buktatón át bukdácsolt az út, Mely Petrográdtól Leningrádig vitt, S Keresztélytől Oslóig vezetett, S amely a csöpp Üj-Amsíerdam helyett A gigász-New Yorknak nyitott helyet. Se gond, se munka nem ért véget még.. És minden újabb lépés — meredek: De mégis: az út elég széles, szép, S én tiszta szívvel megyek veletek, Ti örökké új utat keresők. Én minden úton járok, nyelven értek, És csupán attól válik el utam. Ki, mint a visszapergő film. bután, Fegyberbcn állig, múlt időkben kérked: Vad gyűlölettel nézi a világot. Fuj Herkules — kőnél is nagyobb átkot, Azért, hogy egymást kiirtsák a népek. FALUSI ÁLLOMÁSON paszkodott, és akadozva hadarta: — Aztán vigyázz ott magadra, nehogy túl nagyot emelj ... Még megpattan az izmod. . . Légy óvatos, nehogy túlfeszítsd magad .: i Én meg? Én várni foglak! Kereslek majd az újságokban ..; Ne aggódj értem. Csak azért sírok, mert hogy szeretlek, és azt hiszem ... gáttá sáros hócsizmába bújtatott, rövid lábait, azon iparkodott, hogy nekivesse hátát a szélnek, és folyvást a legény porcogós, fehér fülét nézte. Halkan neszezve sodródtak végig a falevelek a peronon, halomba gyűlve, szomorúan elsuttogták a bánatukat, aztán felkapta őket a szél, újra ott kavaroglak a vizes föld felett, majd belecsapódtak a tócsákba, s a vízre lapulva, elcsöndesedtek. Nedves, hideg volt körös-körül minden ..; — Lám, no, hogy fordult — No, most már vége legyen! — mordult fel a legény. — Megmondtam: visz- szajövök ... Megremegett a föld, ahogy a mozdony eldübörgött mellettük; forró, nedves pára csapta meg őket. Egyre lassabban és lassabban gördültek a mozdony után a fáradt vagonok: az első, második, harmadik... — Ott a kilences! — mondta gyorsan a lány. — Várjunk! h KOCSI puhán megállt mellettük. Az előtérben sápadt, eltörődött utasok szorongtak, és kíváncsian nézegettek kifelé. Kövér, borot- válatlan ember állt az egyik ablaknál csikós pizsamában, és alacsony, domború homlokát ráncolva, hevesen rángatta az ablakfogantyút. Az ablak nem engedett, es az utas szenvedőn ráncolta homlokát. Végül is sikerült kinyitnia: nyomban kidugta fejét, és rövidlátó szemével, mosolyogva körülpillantott az állomáson. Amikor a lányt meglátta, szája még szélesebb ja, s az állomásfőnök, álmos arcát köpenygallérja mögé rejtve, megjelent a peronon. Piros tányérsapkáján sötét olajfoltok éktelenkedtek. Ferdén pislantott a két árva utasra, cigarettát szedett elő, az ujjai között nyomogatta, megszagolgatta, majd az égre pillantva visszadugta a zsebébe. Aztán ásított és rekedt hangon megkérdezte: — Hányas vagon? A legény nehézkesen arra foidította vastag, tömzsi nyakán ülő fejét, megszemlélte az állomásfőnök új sárcipőjét, és előkereste a jegyét. — Kilences. ’Aztán mér? ..; — No, jó ... — morogta a vasutas és megint ásított. — Kilences, azt mondod? Úgy... a kilences. Hanem kutya időnk van. Brrr... Megfordult, s a tócsákat kerülgetve, a poggyászmegőrzőhöz ballagott. A vonat előbukkant az erdő mögül, sebesen közeledett, majd lassított és kimerültén, vékonyan sípolt még egyet. A legény felállt, elhajította a cigarettát, és a lányra nézett: az erőnek erejével mosolyogni igyekezett, de remegő ajka nem engedelmeskedett: — No, ebből elég! — dör- mögte a legény, miközben lehajolt a bőröndjéért. — Hallod? Elég, ha mondom! Lassan baktattak végig a peronon a vonat felé. A lány szomjasan fürkészte a legény arcát, kabátujjába kaengem a kolhozhoz? A ház? A ház hadd maradjon az anyámnak meg a nénémnek, nem sajnálom. Ezután a területi székhelyen lakom, edzőt adnak mellém, meg lakást is kapok ... Micsoda súlyemelők akadnak mifelénk? Voltam versenyeken, láttam: a legjobbak is alig ütik meg az első osztályú szintet. Én meg egyből kinyomom a mesteri szintet. Érted? — És vélem hogyan lesz? — kérdezte halkan a lány. — Véled? — A legény a lányra sandított és köhentett. — Megmondtam már. Körülnézek és visszajövök. Most sürget az Idő. Rekordokat kell döntenem. Elnézek Moszkvába is, majd megmutatom én .,. Csak egyet sajnálok: hogy azelőtt nem ismertem ki ennek a fortélyát. Különben már régen... Hogy élnek ott a sportolók? Edzenek ... De nekem belső erőm van. Várjál csak: valameny- nyiüket túlnyomom. Külföldre is elmegyek, aranyéletem lesz, az ám! Igen... Aztán visszajövök hozzád .. s Majd... megírom. A TÁVOLBAN felhangzott a vonat halk, tompa zakatolása; a borongós nap csüggedt csöndjét megtörte a mozdony vékony, elnyújtott sípolása. Kicsapódott az épület ajtaBQRONGOS, hideg ősz volt. A ■ kicsiny állomás alacsony ge- ; rendaépülete megfeketedett a sok esőtől. Második napja ; metsző, északi szél fújt, be- I fütyült a padlásablakon, meg- zúgatta az állomás jelzőharangját. és hevesen cibálta a nyírfák ágait. : Dagadt lábait szétvetve, fejét mélyre csüggesztve, lo- ; vacska álldogált a törött ki- ; kötőcölöp mellett. A szél í íélrecsapta a farkát, rángatta : a gyeplőt, s megborzolta sö- ; rényét meg a szénát a szeké- : ren. A ló azonban nem i emelte fel a fejét, és nem | nyitotta ki a szemét: bizonyá- : ra súlyos gondokon töprengett : vagy elszunyókált közben. | Boglyas hajú, himlőhelyes i legény ült bőrkabátban a sze- i kér mellett egy bőröndön. ÍNagy arca durva vonású volt, ; lapos és nyomott. Sűrűket • szippantott olcsó cigarettájá- ; ból, köpködött, simogatta az ; állát tömpe ujjú, vörös ke- ; zével. és mogorván bámulta ! a földet. í Kissé duzzadt szemű leány ; állt mellette, kendője alól ; előbukkant egy hajtincse. Sá- ' padt és megfáradt orcáján ; sem remény, sem kívánság ; nem tükröződött: arca hideg J volt és közönyös. Csupán bá- ! natos, sötét szemében rejtőzött ! valami fájó. valami kimond- ' hatatlan. Türelmesen váltoa sorom, mi? — szólalt meg egyszercsak a legény, és a szája, csupán a szája mosolyra húzódott. — Az én dolgom most már rendjén van! Mi köt 2 íKAZAKOV: i \ Grúz emberek között í £ Csak hallottam Grúzia me- $ scszép tájairól. Csak köny- ; vekben olvastam szép asszo- í nyárról, érdekes embereiről. ! Járni, soha nem jártam Grú- í zia földjén. Soha nem talál- \ koztam össze fekete hajú, : markáns vonású lakóival, j Mégis felkiáltottam, amikor ; Sárkány Lóránd festményeit, ! grafikáit néztem: ez grúz táj, \ ez grúz pásztor! t \ Sárkány Lóránd, a Buda- • pesti Pedagógus Képzőmű- ! vész Stúdió vezetője három ! hátig volt Grúzia vendége. ; Tanulmányútján járta a he- ; gyeket, a tengerpartot, ismer- í kedett az emberekkel. Ö ma- ; gyárul beszélt, a grúzok anya- j nyelvükön. Mégis megszeret- j téik egymást. Sárkány Lóránd j számos képen örökítette meg ! grúz emlékeit. Hazatérve most : kiállításra készül. Közben ki- j -kijár Budakeszire, Budaörsre, ! hogy a feledhetetlen út után a ! kései magyar ősz mozgalmas ! életét ceruzájával, ecsetjével ! itthon is megörökítse. (s. á.) Aztán parancsot adott: — Azonnal írják be a hajónaplóba: Október 25-én este kilenc óra negyven perckor a Forradalmi Katonai Bizottság parancsára az Auróra leadta a lövést a Téli Palotára. Az ideiglenes kormányt a dolgozó nép jogainak elismerésére kényszerítette és arra, hogy átadja a hatalmat a szovjeteknek ...” Csak ennyit mond a matróz. Aztán búcsúzik, kezet ad és visszalép a kép. Nézd, anyám, megint a Néva partján vagyunk. A Nyvkolaj- hidon emberek sietnek, a Téli Palota előtt egy tizehnégy éves gyerek külföldieknek a történelmet magyarázza... É: nézd. az az öregasszony a Néva-parti kispadon még mindig kenyérmorzsát szór a galamboknak. Negyvenhárom évvel ezelőtt itt pétervári halottak feküdtek. Kenyeret akarták... M egremeg a színesség. Fáradt vagyok. Homály o: a megállított üveggolyó. Anyám óvatosan elrendezi rajtam a takarót. Az üveggolyó elszalad. Aztán csend, csend, nyugalom, jj, egyel hangok hozzák a; U ébredést. A konyhából jönnek a szavak. Megnézem: Anyám a széken ül és a szomszédnak mondja tovább as igaz mesét. H. Barta Lajos '.WWWWWWWWWWWWWWWWWWVW
