Pest Megyei Hirlap, 1961. június (5. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-18 / 142. szám

H LC.rr.i

V

1961.* JÚNIUS 18, VASÁRNAP

MAXIM GORKIJ

mindig ostobának tűnik. A pillanat valóságától nem kötött, attól elrugaszkodott emberben nem veszi észre a magasabb, a jövő realitását hordozó eszmét. Gorkij azonban, amikor énekében azt a sort írja le, hogy ..Bátrak tébolyát dicsérje dalunk”, már tudja, csak ezek a bátrak vezethetik a társadalom megnyomorítottjait szabadabb, emberibb élet felé.

„... hogy miért kezdtem írni, azt felelem — írja korai művészete két ágáról, a hatvan éves Gorkij — a nyomasztóan nyomorúságos élet kényszerítő nyomása alatt, és azért, mert oly sok volt bennem a benyomás, hogy nem tudtam nem írni. Az első ok arra ösztönzött, hogy olyan kitalálásokat, meséket vigyek a nyomorúságos életbe, mint az Ének sólyomról, Legenda az égő szívről, a Viharmadár dala, a másik okból kifolyólag pedig realisztikus elbeszéléseket kezdtem írni; Huszonhat férfi, egy lány, Orlov-házaspár, A kópé.”

E

lső regényeiben, Az anyában és később nagy családregényében, az Artamo- novokban azután művészetének két ága szervesen egyesül. Benyomásainak hallatlan gazdagságát áthatja a magasan szárnyaló sólymok lelkesedése és hite a jövő életben. Nyomon tudta követni azt az erjedési folyamatot, ami a századforduló orosz társadalmát átjárta és amivel kapcsolatban Lenin azt írta: „Csak akkor, ha az alullévők nem akarják a régit, és a „felsők” nem tud- \ nak élni a régi módon, csak * akkor győzhet a forradalom.” g Gorkij írásaiban ezt a fo- :< lyamatot ragadja meg, de a realitásnak azzal a gazdagságával, amelyik nem tűr semmiféle hozzáadott magyarázatot, de világosan beszél az alakok jellemében, összeütközésében, a társadalmi helyzet, a történet rajzában.

Gorkij írásaiban, éppen [ mert egész élettörténete a valósággal való legszorosabb kapcsolatban telt el, ahogy erről nagy életrajzi trilógiája, az Életem is vall. a realitás sokszor a legkegyetlenebb, legfájdalmasabb, földhözkötöttebb formájával jelentkezik. Mégis ugyanakkor áthatja valami szinte romantikusan emelkedett pátosz, a jövőért harcoló emberek életének pátosza.

K

özismert az a mondás, hogy Gorkij írói tevékenységében és műveinek hatásában sírásó és bába is volt egyszerre. Segített a szétbomló, eltűnő múltat sír- batenni, amint erre példát ad az Artamonovok kegyetlen realitású lapjain, de. és ebben különbözik a kritikai realizmustól művészete, meg tudja mutatni a születő újat. ebben a regényben is azt az embert, aki ki tud szakadni az elsüllyedő múltból és képes a jövő felé fordulni és küzdeni érte. Az, hogy Gorkij nemcsak ábrázolt, de segíteni is tudott műveivel a társadalom nagy átalakulásában, talán éppen abból fakad, hogy igen szigorú és emelkedett felfogással gondolkodott az irodalom szerepéről. Ö, aki egész pályafutása alatt elsősorban saját művészi tevékenységét ítélte legszigorúbban, és aki sohasem tudta teljesen leküzdeni művészi önbizalmának hiányát, írta írói pályájának kezdetéről: „Akkor még nem is álmodtam arról, hogy író lehetek. Az írót varázslónak képzeltem, aki előtt feltárult az élet valamennyi titka, egész mélysége. A jó könyv, mint a hegedűművész vonója, úgy érinti meg szívemet s az örül, dalol, feljajdul a haragtól és a szomorúságtól — ahogy az író akarja.”

es. n.

Francoise Arnoul játszik rövidesen bemutatásra kerülő ^ A macska kinyújtja karmait | című francia filmben

Monica Vittl olasz filmszí-; nésznő, Az éjszaka című film j főszereplője $

t

Nicolás Guillén:

DALOK A FORRADALOMRÓL*

i

A Forradalom sötéten szárnyaló galamb, nem száll, csak éjszaka a hold fényében. Hegy-magányban, mélykék éjben emberek parancsra várnak, véled álmodnak és szállnak, röpülj galamb, röppenj, szállj csak éjszaka a hold fényében.

o

Rostkunyhóban, csupasz földön született a Forradalom, ott is nőtt föl.

Pici lányka, kis angyalom, léphetsz nagyot, de vigyázva, egy-kettőre, csak előre, veled vagyok.

A hegyekből kőröl-kőre, köves hegyről lépsz alá zöld mezőre, szabad földre, kéklő ég alá.

Vidd északra, mi délen fut,

zászlód mosoly, azt vidd, csak azt meg egy rőt tarajú kakast, lábán éles fény-sarkantyúk.

Léphetsz nagyot, de vigyázva, egy-kettőre, csak előre, veled vagyok!

3

Ö, te karcsú cukornád-szál, féltő sóhajom remegtet, lengő hajú nád, ne légy rab, nád, de szeretlek!

Izzik lobogóm a napban, duzzadt, fes:4ül a szelekbe: két nádvágó kése hajlik rajta keresztbe.

Két nádvágó őrzi zászlóm, hogy lobogjon könnyű száron.

Karcsú cukornád, árboccá nőj — ez az álmom!

András László fordítása

Nevena Kokanova a Légy bol- dog Anni című bolgár filmben

Jelenet a Kettétört amulett című színes NDK-filmből

>XXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXyXXXXXVXXXXXXXXXVXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXNXXXX'.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX.XX\XXXX

Platonov:

ANYA5

Az anya visszatért házába. Sokáig bolyongott, menekülve a németektől, de sehol sem tudott gyökeret verni a szülőhelyén kívül, s most hazatért.

Kétszer is elhaladt a megerősített német állások mellett,

\ mert az arcvonal itt girbe-gör- | be vonalban húzódott, s az ! öregasszony pedig a legköze- \ lebbi, egyenes utat választotta.

\ Ott ment a mezőn bánatosan,

; hajadonfőit, zavaros tekintet- \ tel, akár a vakok. Nagy volt a \ bánata, vigasztalan a szomorú- \ sága — az anya elvesztette va- \ lamennyi gyermekét.

I Roppant gyenge volt, s úgy \ rémlett, csupán a mögötte fúj- \ dogáló gyenge szél viszi előre ; az úton. Még egyszer viszont i akarta látni a házat, ahol éle- ! tét leélte, s azt a helyet, ahol i gyermekei harcban hulltak el, vagy kivégezték őket.

! Az öreg anya visszatért ott- ! honába, de az otthon most ! teljesen kihalt. A szegényes, í agyaggal tapasztott, sárgára \ festett kis családi ház, téglából \ rakott kéményével együtt ré- Í gén földig égett a németek 'tü- \ zétől, s csupán füvei benőtt, \tmegszenesedeit romjai marad- £ tak meg, és elpusztultak a í szomszédos lakóházak is. Meg- j halt az öreg város, félelmetes J csend borította a vidéket, kö- j rös-kÖrül messzire el leheteti $ látni a néma tájon.

$ Az anya leült a kihunyt tűz- í vész kellős közepén, és ottho- í nának hamvait kapargatta ke- í zével. Egy fiatalasszony lépett

l--------£ * A szerzőnek az Euróna Kiadó

* nál most meglel ént Gvönvörű é* eszeveszett világ című kötetéből.

szolták oda messze. Azután a mieinket pőrére vetkőztették, és az így zsákmányolt holmiról leltárt készítettek.

— S ki ásta meg a sírjukat? — nyugtalankodott Marija Vasziljevna. — Mélyre ásták?

— Ugyan, dehogy volt az mély! — közölte Dunya, — Egy gránáttölcsér — ez lett a sírjuk. Oda dobálták őket egy rakásra, de nem fértek be. Ekkor egy harckocsi gördült végig a síron, a halottakon, s utána befektették azokat, akik megmaradtak. Nem szívesen ásnak azok, sajnálják az erejüket, alig-alig lapátoltak egy kevés földet rájuk.

— Az enyéimet is megnyomorították a tankkal, vagy pedig fölülve tették az épen maradottakkal? — kérdezte Marija Vasziljevna.

— A tieidet? — mondotta Dunya. — Azt bizony már nem néztem ... Ott a veteményesek között, egész közel az úthoz, fekszenek valamennyien. Ha odamész, meglátod. Két ágból keresztet fontam és a sírra tettem.

Estefelé Marija Vasziljevna feltápászkodott, elbúcsúzott Dunyától és megindult az alkonyatban arra, amerre két fia feküdt.

Marija Vasziljevna odaért a város peremén húzódó veteményeshez. Itt valaha kertészek laktak apró kis faházakban és abból éltek, amit kis kertjük termett. Most itt semmi sem maradt meg, és a föld felszínét tűz perzselte fel.

A veteményestől vezetett a mirofanovi országút a síkságra, Az út két oldalát valaha lombos fák szegélyezték, de a lombokat letördelte a háború, csak csonkokat hagyott meg: leverő látványt nyújtott ez a

néptelen országút, úgy hatott, mintha a világ vége egy néhány lépésnyire lenne.

Marija Vasziljevna odaért a sírhoz, ahol a két vékony ágból font kereszt állott. Az anya leült a kereszt tövébe: ez alatt feküdtek a meggyilkolt, meggyalázott, pőrére vetkőztetett gyermekei, akiket idegen kezek dobtak az enyészetnek.

Leszállt az este, majd az éjszaka is. Az őszi csillagok úgy fénylettek az égen, mint a kisírt és az ámulattól tágra nyílt jóságos szemek, mozdulatlanul fürkészték a sötét, keserű földet, amely mindent el akart nyelni.

— Ó, ha élnétek — suttogta az anya halott fiainak a földbe —, ha élnétek, mi mindent elvégezhetnétek, ó mennyi megpróbáltatást kibírnátok! De most már, most már meghaltatok, hol az az élet, amit nem éltetek le, ki éli majd le helyettetek? Hány éves is volt Matvej? A huszonharmadikba lépett. Vaszilij meg a huszonnyolcadikba. Lányom pedig tizennyolc éves, most lenne a tizenkilencedikben, éppen tegnap volt a születésnapja ...

Megfogta a sírhalom rögeit, majd arccal rájuk borult. Csend honolt a földben, semmi sem hallatszott.

— Alszanak — suttogta az anya —, senki sem mozdul.

Marija Vasziljevna felemelte fejét a földről: úgy rémlett, hogy lánya szólítja. Hívja anélkül, hogy egy szót is kiejtene, mintha csupán gyenge lehelletével szólítaná. Az anya körülnézett, látni akarta, honnan szólítgatja lánya, honnan száll szelíd hangja — a csendes viezőről, vagy a föld mélyéből. vagy a magasságos égből, arról a tündöklő csillagról. Hol lehet most az ő elpusztult

lánya? Avagy nincs sehol, és az anya csupán révületben hallja a hangját, amely mint régi emlék csendül fel szívében?

Az anya elbóbiskolt és élaludt a síron.

A háború éjféli pírja messze vonult és ágyúmoraj hallatszott onnan, ahol az ütközet kezdődött. Marija Vasziljevna felébredt, s a pírban fürdő égre emelte szemét, és hallgatta az ágyúk szapora libegősét. „A mieink jönnek — gondolta. — Bár minél gyorsabban itt lennének.”

Az anya ismét lehanyatlott a puha sírhantra, hogy közelebb kerüljön elnémult fiaihoz. Némaságuk szörnyű vád volt a gyilkosok ellen, szörnyű bánat az anyának, akinek emlékében ott élt még gyermeki testük illata és élénk szemük színe...

Délfelé az orosz harckocsik felbukkantak a mitrofanovi országúton, és a veteményesek mellett megálltak motorvizsgálatra és benzinvételezésre.

Az egyik vöröskatona otthagyta a harckocsit, hogy egyet járjon a békés napfényben fürdő földön.

A két ágból font kereszt mellett egy öregasszonyt pillantott meg, arccal a földre borulva. A vöröskatona föléje hajolt, figyelte lélegzésed, azután hanyatt fektette és a bizonyosság kedvéért fiilét az öregasszony mellére szorította. „Szíve megállt” — döbbent rá a vöröskatona, s tiszta vászonkendőt borított a boldogult kisimult arcára.

— Nyuoodj békében — mondotta a vöröskatona búcsúzóul. — Bárkinek is voltál az anyja. de nélküled immár én is árván maradok.

• Részlet a szerző Kubai Elégia című, az Európa Kiadónál megjelent művéből.

»XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX>^XVvXXXVVXXXXXXVOvNXXXXXXXXXXXXXX>^CSXXVvN\XXVVW«XV*AXNXXX'

M

ost. az író halálának huszonötödik évfordulója alkalmával megindított új Gorkij-sorozat első köteteit lapozgatva, ismét elolvasva egy-egy régen szivünkhöz nőtt írását, okvetlenül eszébe jut minden irodalomszerető embernek Gorkijjal való első találkozása, az első élmény, amit írásai nyújtottak.

Fiatal, pénztelen és munkanélküli koromban került hozzám a Teleki téri zsib- piac egyik ponyvájáról pár fillérért első Gorkij-köte- tem, a Csavargók. A megsárgult kis kötetet 1903-ban adták ki Pesten, Révay és Salamon könyvnyomdájában, Kemény Aladár fordításában. Három elbeszélése, az irodalom, az írás, az írói felelősség új távlatait nyitotta meg az olvasó előtt. Később, a két háború között jórészt csak ilyen régi kiadványokból ismerhettük meg Gorkij újat hozó művészetét. Azután a Nyugat a huszas évek közepén közölte az Arta- monovokat és megdöbbenve, mohón olvastuk a folyóirat egymás után következő számaiban, a nagy családregények divatja idején, azt a családregényt, amelyik a fölívelésen és széthullás ábrázolásán kívül valami mást is, többet is tudott már adni. S a harmadik nagy élmény egy korai Gorkij próza-vers, az Ének sólyomról volt.

Van, aki más élményeken, más Gorkij-műveken keresztül jutott el az orosz irodalom nagy betetőzőjéhez ,és újat kezdőjéhez. Aki ezeket a sorokat írja, az mégis egy kicsit jelképesnek érzi ezt a három alapvető Gorkij- élményt. A Csavargók világa olyasmit hoz az irodaiamba, amiről addig „nem volt illő’1 írni a mezítlábas kitaszítottak, ’ a társadalom perifériáján élő durva, de igaz- szívű emberek világa, az első, amivel Gorkij — évekig maga is ennek a vándornépnek életét élte —t újat hoz az irodalomba. Volt ebben az újdonságban valamiféle egzotikum is, a társadalmon kívüliéit életének egzotikuma. A polgári irodalomtól már-már csömört kapó olvasó talán ezért nyúlt ezekhez az írásokhoz megbotránkozással kevert érdeklődéssel, de akik féligmeddig ma- > guk is kívülszorultak a kere- j teken, szenvedélyes együtt- \ érzéssel is. Mert volt valami ; ezekben az írásokban, amit : Tolsztoj szavaival lehet leg- 5 jobban jellemezni. Az idős í Tolsztoj idegenül állt Gór- ; kij gondolatvilágával szemben: ; „A maga szellemét nem ér- ; tem — mondta a fiatal író- j nak —, de okos szíve van ; magának ... igenis, okos szí- ; ve”. Ez az okos szív részvét- ; tel nézett a halálra fojtott ; „gyönyörű lelkekre”, de ha- ! raggal is, mert hitt abban, ; hogy „újjászületünk egy de- j rűs emberi életre” s látta, í hogy a mezítlábasok önma- j gukat tékozolják el roman- : tikus szertelenségeikben. Igaz, í még maga a fiatal író sem i „tudja”, csak érzi. hogy a ki- i vetettek világának hatalmas \ feszítőerejét nem eltékozol- I ni. hanem összefogni kel- : lene. Izergil anyó meséiben i Danko, aki a sötét, viharos i vadonban feltépi mellét és i égő szívét magasra emelve i vezeti a tudatlan tömeget a szebb, szabadabb messzisé- gek világa felé, ezért mondhatja: „Töprengéssel nem lehet félrehengergetni a sziklát az útból. Aki semmit sem csinál, azzal nem történik semmi.”

D

anko alakja, akinek hevületét később maga Gorkij rokonította Lenin törhetetlen optimista alakjához, már arrafelé mutat, amit az Ének sólyomról költői zártságában, de tisztuL tabb eszméiben maga az író oly magávalragadóan fogalmaz meg. A messzetekintő, a magasbaszárnyaló, a hét- t köznapiság számára dőrének és ostobának, tűnő életek értelmére. A földhöztapadt nyárspolgáriság számára a jövőbe néző forradalmár élet

hozzá, volt szomszédnője, Jev- dokija Petrovna, akinek régebbi csinosságából, teltségéböl semmi sem maradt, legyengült és elcsendesedett. Az asszony két kiskorú gyermekét bomba ölte meg, amikor menekült a városból, a férje pedig nyomtalanul éltűnt.

— Isten hozta, Marija Vasziljevna — mondotta a fiatal- asszony.

— Te vagy az, Dunya? — fordult felé Marija Vasziljevna.

— Ülj csak le, hadd beszélgessek el veled.

Dunya melléje telepedett.

— A tieid mind meghaltak?

— kérdezte halkan az öregasszony.

— Mind — válaszolt Dunya.

— Sa tieid is?

— Mind, senkim sincs — mondotta Marija Vasziljevna.

— A két fiam itt a veteményesnél esett el. Mindkettő a munkászászlóaljba jelentkezett, amikor a németek Petro- pavlovkából a mitrofanovi országúira törtek ki... Én meg a lányommal menekültem, amerre a szemem látott. A németek a lányomat is megölték, a levegőből, egy repülő- bombázás alkalmával... Én meg visszajöttem.

— Hát mi mást tehetnél! Én

is csak így élek — mondotta Dunya. — Az enyimek a földben, s a tieid is ott vannak

__

É

n legalább tudom, hol fessenek, oda vonszolták őket, valamennyit és temették el, itt voltam, saját szememmel látta. Először is megszámolták a halottakat, valami jelentést írtak, a sajátjukat külön fektették, a mieinket pedig elvon-