Pest Megyei Hirlap, 1961. április (5. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-23 / 95. szám

1061. ÁPRILIS S3. VASÄRNAP \

a red szürke agyag, szigorú

zí tekintete holtan meredt a távolba. Így látták őt nap mint nap a csíkos daróc'oa bújtatott, görnyedező rabszol- gák. Hosszú , léptekkel igyekezett valamerre, elhaladt mellettük, s a foglyok aztán már csak szegletes árnyékát pillantották meg a göröngyös úton, mely az SS-villák kertjei s az építkezés között húzódott, míg túlnan az erdő kezdődött. Egész nyáron látták öt földszínű, dísztelen ruhájában, .vállára terített szürkésfekete gyapjúkendőjével, mely nagy ráncokat vetett. Valahányszor esett az eső, úgy vetette át kendőjét a fején, mint a bűnbánók.

A büntető Baukommando rabjai alapozást ástak. Az egészről csak annyit tudtak, hogy milyen mélyre kell lemenni — itt szélesebb, ott keskenyebb legyen. Nem volt itt más, csak agyag, melybe beleragadt a facipő. Egész nap kapargatták egymás talpáról a kolongot, s amint közelebb jött az este, úgy nehezültek el a sarat hurcoló lábak, s fájdultak meg a kezek. A csákány nyelének szüntelen szorításától görcs állott az ujjakba.

Bárhogy fordult az idő, ha esett, ha fútt, a délelőtt egy bizonyos órájában feltűnt az asszony, elhaladt mellettük, s késő délután tért meg valahonnan; mindig ugyanabban a percben bukkant fel, oly pontosan, hogy rajta mérhetted volna az időt. Az örök lánca mögött vitt el az útja; a lánc rács előttire és rács mögöttire osztotta ketté a világot, szabad és rab világra, szép, szabályos alakzatban, így aztán ezt is, meg azt is rács keretezte.

Az őrlánc géppisztolycsövei csak akkorka területet fogtak körül, amennyi elegendő volt a foglyoknak ahhoz, hogy az aznapra kijelölt rabszolga- munkát elvégezhessék, s a hozzá adott darab kenyeret elfogyaszthassák.

Túl a. géppisztolyokon az élet folyama hömpölygőit; a habok az őrök megvasalt bakancsait nyaldosták, s kihord- ták ide a szélre az élet hulladékait. Néha csak a kezed kellett kinyújtani, hogy felkapj, zsebedbe rejts, és ott elnyomj egy még parázsló csikket, melyet egy járókelő hajított el hanyagul, túl a géppisztolyokon, a szabad világban. Az élet tehát kartá-is volságnyira folyt — az éle-! tig vivő út mégis egyenlő ; volt a halállal. Ha a szélnek\ kedve kerekedett, hogy meg-\ tréfáljon, és a géppisztolyok kai kirajzolt vonal mögé gór- - gette sapkádat, nem tehettél; egyebet, mint hogy sapka\ nélkül térj vissza a táborba,! ahol a karéj kenyér helyett! megvesszözés várt. Csak az! szedte fel a sapkát az őrlánc'; tilos sáv járói, aki a gyors ha-! Iáit választva inkább szitává; lövette magát, semmint hogy \ eszméletlenségig agyba-főbe;

verjék. i

Az élet folyamában bandu-i költ az öregasszony is, .kinti az országúton, az erdőszélen az építkezés mentén, ahol nap; mint nap pirkadattól sötété- \ désig görnyedtek a patriciu-; sok rabszolgái, a patríciusoké, \ akik villákat építettek ma-! guknak az országút túlolda-\ Ián.

tzajon honnan jött és hová\

V ment, minden áldott nap: egyforma léptekkel, ugyanab- \ ban az órában?

Vajon ö maga tudta-e?

Rejtély. Az őrök rá se he- j derítettek. Hisz a rabok úgy! sem vethetnek feléje egyetlen\ pillantást se; nem azért áll-\ nak ott az őrök, géppiszto-] lyaikkal falként, hogy a rabok: akárcsak halvány jelét is mu- \ tatni merjék annak, hogy ész-; revettek valamit.

Hetekig úgy látszott hát,; hogy senki sem vesz tudomást i róla, s ő sem vesz tudomást ; senkiről, nemhogy másokról,: de még magáról sem. Miként] egy szürke pille, úgy röpködött akadozó szárnyakkal egy verejtékszagú valami körül, aminek azonban nem lehetett látni az arcát, minthogy a vállak a csákányokra dőltek,

* A szerző Nyolcán a sorból című, az Európa Kiadónál most megjelent kötetéből.

E. F. Burian:

MUTTER*

a ragacsos föld göröngyei közé.

S az SS-patriciusok kertjeiben kinyíltak és elvirágoztak a fennsik egzotikus virágai. A messzeségben, hirtelen kiemelkedve a fennsíkból, alpesi magasságok meredeztek.

És az öregasszony érzéketlenül járt-kelt az illatok között. Soha egy pillantást se vetett a kertek felé. Zordo- nan maga elé nézett, az országút porába, s ment, amerre ez a porba merített tekintet vitte. Ha felpillantott, azt is csak azért tette, hogy lássa a pontot, ahol a két út keresztezi egymást, és ahonnan repedt harangszót hozott esténként a szél.

Miként az élet árnya a nyomor és bőség mezsgyéjén, úgy ballagott az asszony; korát nem lehetett tudni, s a szíve is, mintha ki lett volna tépve; nem. is hagyott a foglyokban mélyebb nyomot, mint az árnyék; csak éppen valamivel szürkébbet életük hétköznapjainak árnyékánál; , igen, árnyék volt ő, melynek se kezdete, se vége, akár a láger fásult nyomorúságának.

Ha netán megesett volna, hogy egy nap nem hozza erre az útja, a foglyok nem tudták volna mihez mérni az időt. S akkor hová merítették volna tekintetüket a szegény] sáros rabok, hogy lopva talál-'; kozzék a horizonttal? Az öreg-; asszony közönyös és szinte j élettelen léptei hozzátartoztak j már az élethez, mely minden\ bizonnyal más lenne, ha ezek] a léptek egyszer elmaradná-! nak. Hétről hétre szorosabb! lett a kapcsolat köztük, a \ földszínű öregasszony között,; kinek arcát mély ráncok ba-\ rázdálták, s a foglyok közt,; kik görnyedve temették ar-\ cukat a földbe.

De ezt a kapcsolatot egyik; rabról sem lehetett leolvasni.! S az öregasszony is mindigi egyforma_ volt. S változatlan! volt az őrök lánca is, szilár-; dán odaszegezve azokra a pon-í tokra, ahonnan mindent látni,; ami az országúton történik. ';

És mégis, egy idő óta fel-; tűnt a foglyoknak, hogy az; asszony visszatérőben meg-;

emeli kissé a kezét; lopva olyan mozdulatot tesz, mintha elkerítené útja egy részét.

rT át ez mit jelent? A fogjál lyok kérdő pilllantáso- kat vátottak. Ügy festett a dolog, mintha az asszony azt akarná mondani: „eddig ...” De vajon csak magamagával beszélget? Vagy pedig?...

A foglyok körében napról napra nőtt az izgalom. Mind közelebb küzdötték magukat csákányuklcal ahhoz a helyhez, ahol most már mindennap felemelte kissé, majd anélkül, hogy visszatekintene, vagy lépteit meglassítaná, vagy akárcsak kicsit is módosítaná útját, újra leengedte kezét az asszony, s ment tovább.

S ekkor valaki rájött, hogy az a hely, melyet az öregasz- szony titokzatos jeleivel megjelöl, kívül van az őrök látószögén. Nem ellenőrizhető semerröl.

Az izgalom nőttön-nőtt.

Mind gyorsabban jártak a csákányok és az ásók, s ahogy fogytak a napok, úgy közeledtek a helyhez. Az asszony pedig csak adta a titokzatos jeleket, valahányszor visszatérőben volt. Kétség nem fért

hozzá: jelzései a foglyoknak szólnak.

Végre elérkezett a nap, midőn a rabság és szabadság között az őrök láncában törés keletkezett. A foglyok épp azon a helyen ástak, ahol az asszony naponta jelt adott a kezével. Midőn reggel elhaladt mellettük, semmivel sem árulta el, hogy észrevette őket. Ment, mint máskor, dolga után; hosszú léptekkel rótta az utat. A rabok lázas türelmetlenséggel várták az estét.

Végre hallani lehetett a léptek neszét.

A világért sem fordult volna hátra senki, csak a hátuk érezte, hogy az asszony közeledik.

Érezték, hogy odaér. Most biztosan felemeli a kezét... most leereszti.

Kis csomag hullott a feltúrt földre, a meggörnyedt foglyok közé.

Megdermedtek.

a léptek eltávolodtak. S a zí rabok testükkel takarták el azt a társukat, aki a csomag felbontásával bíbelődött.

Annyi karéj kenyér volt a csomagban, ahányan ott dolgoztak.

— Mutter — suttogta valaki az asszony után. Ez lassan beleveszett a távolba, ott, ahol a keresztutak összefutnak, s ahonnan gyakran szállt errefelé a repedt harangszó.

WILLIAM SHAKESPEARE

1564-1616

Ezekben a napokban kettős Shakespeare-évfordulót ünnepiünk. Április 26-án született és ötvenketiedik születésnapján, április 26-án halt meg a világirodalom legnagyobb költője és drámaírója. Nagyságát ma már az egész világ ismeri. Nincs irodalom, amely ne tanult volna tőle, amely a dráma fejlődésében sokat ne köszönhetne neki. Drámáit világszerte játsszák, életműve mindenkié. A Romeo és Julia, a Hamlet, a Szentiván- éji álom, az Othello, a Makrancos hölgy vagy a Lear király, akár a többi Shakes- peare-dráma, harmadszáz év után is világsiker. Szerte a világon száz és száz színház rivaldafénye gyűl estéről estére azért, hogy friss sugár essék Shakespeare alakjaira, gyönyörködtető, megrendítő, vigasztaló meséire. S a halhatatlan költő szavainak varázstükrében valamennyien megláthatjuk magunkat, életünket, ma éppen úgy, mint háromszázötven évvel ezelőtt. Shakespeare művészete örök. örökké avatta miniden korban igaz emberi mondanivalója, művészetének utolérhetetlen megjelenítő ereje. Hősei ma is élnek, hősei mi vagyunk: .élő, érző, gondolkozó, szerető és szenvedő, derűs és szomorú — emberek.

Márvány s királyi arany oszlopok

Márvány s királyi arany oszlopok nem élik túl hatalmas versemet; tündöklőbb őreid e verssorok, mint vénségmarta, mosatlan kövek.

S bár zord háború szobrokat tipor és gyökerestől szaggat házakat s Mars kardja sújt s gyors tüze ránk omol: emléked örök híradás marad.

Büszkén haladsz át halálon, irigy feledésen: babérod üdezöld: rajtad minden jövendők szeme, míg végítéletre nem kopik a Föld.

Míg a harsonás angyal föl nem ébreszt, versem és a szeretők szeme éltet.

ERDEI DAL

Ha szeretsz a gyepen heverészni velem s tetszik a cinege szapora éneke,

ide jöjj, ide mind, ide hozzánk: ragyog az ég és messze még a tél, goromba gazdánk!

Ha a rangra fütyülsz,

ha a napnak örülsz,

ha elég, amit a

bokor ád, meg a fa,

ide jöjj, ide mind, ide hozzánkragyog az ég

és messze még

a tél, goromba gazdánk!

MAGYAR LÁSZLÓ:

S^inbád láthatára

réták, törött pipák, szivarszipkák poros rétegei alatt. Kibogoztam a spárgát és megtaláltam az atlaszt, benne vén Európának barnával, halványkékkel és zölddel színezett hegy- és vízrajzi térképét, majd a rákövetkező lapon politikai térképét is. A szivárvány minden színével pompáztak a kis és nagy országok, fővárosaik neve mellett komoly fekete karikákkal. Föléje hajoltam, hogy megtudjam, mit is láttunk volna hajónkról, ha történetesen itt, Óbuda fölött lehorgonyozunk és végigkutatjuk a szemhatárt.

Duruzsolt a mese Szinbád,------------------------------az űrhajós ajkán. Lélegzetem is visszafojtva hallgattam és néha úgy éreztem, mintha parányi szégyenkezés lappan- gana hangjában.

— Az első pillanatok nagyon kínosak voltak. így érezhette magát legtávolabbi ősöm. ha sűrű fellegek takarták el a tenger fölött az útmutató csillagokat és iránytűjét hajója tatjáról a feneketlen vízbe ejtette. Egyelőre nem mondott semmit sem ez a régi térkép. Pedig rátaláltam arra a fekete karikára, amely az öreg Duna könyökénél szépséges fővárosunk helyét jeleli. Föléje kellene tartani szememet és úgy találgatni, mekkora is lehetett onnan, föntről a láthatár. így formálódott meg bennem az első komoly kérdés: a kis térkép fölött milyen magasan lehet az a 302 kilométer. Harmadikos koromban pillanatok alatt megbirkóztam volna vele, most azt sem tudtam, hogy fogjak hozzá. A térkép mögül hajdani professzoraim kaján, kárörvendő arca vigyorgott rám. Szinte a hangjukat is hallottam. Ugye ugye, te megátalkodott csirkefogó —

ről ne is szóljak az áhítatnak ezekben a ritka perceiben.

Újból poharáért nyúlt, maga elé emelte és a csillogó nedűn keresztül kémlelte egy darabig a csillagokat. De aztán visszatette az asztalra a poharat anélkül, hogy ivott volna belőle, majd szelíd mosollyal kendőzve izgalmát, folytatta:

— Milyen is lehet az a 302 kilométeres magasság, fölöttünk, az űrben, az a ré-' gió, amelybe most jutott föl testvérem és útitársam, minden élő emberek közül legelsőnek? Mit látott onnan és mekkora darabot ihatott föl tekintete az elhagyott világból. Tudtam, hogy megvan valahol régi atlaszom, a „Kogutowitz”, nyűtt táblái között a megviselt térképekkel, mert áldott édesanyám mindvégig megőrizte vásott magzatja olyan könnyen kallódó holmiját, sublótok és almáriumok fiókjainak legmélyére rejtegetve a haszontalan emlékeket, hogy amikor fia az űrhajóba száll és elindul a maga idegen útján, előszedhesse és riadozó ^.szívéhez szorongathassa.

— Egyszer aztán — panaszolta kis szünet után, fátyolos hangon Szinbád —, amikor megtértem egyik utamról, hogy fekete nyakkendőt kötve végképp elhagyjam a lélek nélkül maradt öregházat, vén dajkám zokogva nyújtotta át a cukorspárgával összekötött gyűjteményt. „Ezt meg vigye csak magával — biztatott —, hiszen valamikor a magáé volt, itt pedig már senki sem lesz, aki titokban csókolgatná”. Így került visz- sza hozzám és bújt el valahol. Órák teltek el. amíg rábukkantam egy vén szekrény legmélyén, fél pár női kesztyűk. fakult pántlikák, lila levélkék, elszáradt bokmegíoghatatlan vágyakozások szunnyadoznak.

Hosszan hallgatott újból, csak a poharakat töltötte meg — szokása szerint félig — a szék lábaihoz hűséges pulikutyaként simuló öblös de- mizsonból.

— A vallomások órája érkezett el — folytatta később —, a föltárulkozásé, a megtisztulásé. Mert olyan furcsán teltek el ezek a napok. Mintha csak tegnap éjszaka történt volna, hogy éjféltájt becsuktam végre Verne Gyula lopva olvasott könyvét és a paplan alá bújva, végigálmodtam a kalandos utat a világ körül. Valami kifürkészhetetlen erő szakított, ki jelenvaló önmagámból és kénysze- rített arra hogy diákgyerekké varázsoljam vissza magamat. Gimnazistává, aki színes térképek fölé hajolva, bejárja a Földet, a rejtélyes térképjeleik mögött igazi városokat, folyókat, hegyeket, tengereket és embereket lát, valamint az őserdőt és a még fölfedezésre váró fehér foltokat. Sima homlokú le- gényecskévé. akinek, mert nagyon muszáj volt, kerek kobakjában fészket rakott egyéb haszontalanságok mellett a mathézis töméntelen képlete, úgyszintén a trigono- métriáé is, pedig mennyivel izgalmasabb volt a pisztrángok fickándozása a sebes hegyipatakok nyargaló vizében, az énekes madárkák pöttyös tojása vagy pelyhes fiókája a fészekben, a sudár fák tetején, hogy a nyári fürdőházakban viháncoló leánykák és huncut szemű dámák feszes trikói mögött incselkedő titkainak megleséséudvarokból orgonaillat osont felém, összeborzolta lelkemben a vigasztaló mondatokba terelt szavakat, amint lassú léptekkel haladtam az elfüggönyözött, apró ablakok alatt.

Vigasztalni kívántam, de nem láttam komoly arcán semmi szomorúságot. Némán tekintett rám, mikor a balkonra léptem. Tekintetével kínálta föl a másik vedlett kosárszéket, valamint az üres poharat. Az üveg meghitt csilingelőssel csendült meg, úgy muzsikált a beléje csurgó bor, mint buja nyári éjszakákon a messzi Poprád völgyében bújócskázó patakocskák, habjaikon titkos üzenetekkel megrakott papírhajókat ringatva. Ittam én is néhány kortyot, aztán sokáig néztük a fölénk boruló éjszaka szikrázó csillagait, valamint a Göncölszekeret, ahogy éppen fordul a Hármas- határhegy sötét ormai fölé.

Ismerem ezeket a szép, hosszú csöndeket Szinbád, az űrhajós körül. Ilyenkor telik a lelke, lassan oldódik szótlansága és mikor elérkezik hajója Csöndóceán legmélyebb pontja fölé, mesébe kezd.

Most is orgonálni kezdett a hangja olyan halkan, ahogy talán csak a vén tölgyfák beszélgetnek egymással téli éjszakákon, ha elalszik körülöttük a világ és álomra hajtja fejét a fáradt szél.

— Testvére vagyok és testvérem ő — nézett a csillagos égre —. vele hajóztam az űrben mellette lebegtem súlytalanul én is, valamint mindenki, akinek lelkében

Szinbád, az űrhajós, aki ---------------olykor, magafeledt pillanataiban az Ezeregyéjszaka hajósát ükapjának, Krúdy Gyula ködlovagját pedig a valószínűtlenségek álomvilágában tovatűnt törvénytelen öregapjának vallotta, ebben a kora esti órában csöndesen üldögélt óbudai balkonján, csak néha nyúlt lassú, finom mozdulattal a holdfényben csillogó pohár után, hogy egy-két apró kortyot igyék a hús szódás borból, miközben párás szeme az ég sziporkázó csillagait simogatta és talán néhány nagyon régi asszonyszem elhalványult fénye is átvillant emlékezete jótékony ködfá- tyolán. Amint férfias arcát bearanyozták a hold^ugarak, fáradtnak látszott kissé, de nem szomorúnak. Pedig vigasztalására jöttem, a részvét fogott karon, végigvezetve a keskeny, macskaköves utcákon és arra biztatott, hogy ballagás közben összerakosgassak magamban néhány alkalmatos mondatot. Azt akartam okosan, tapintatosan megmondani neki, hogy én „azért” ezentúl is űrhajósnak tekintem őt, Szinbádot, aki talán születésétől fogva, de azóta bizonyosan, hogy messze évtizedekkel ezelőtt ünnepélyesen felöltve első hosszúnadrágját, annak frissen vasalt élén megakadt egy bizonyos Irmuska nevű leányka szeme, egyszóval töméntelen idők óta lebeg az űrben és hajózik a maga irigylésre méltóan céltalan céljai felé. A vigasztalás vágya vonzott tehát hozzá ezen az estén, de a sötétben megbújó oleanderes

A váci Dunai Hajógyár vízi szerelőcsarnoka.

(Lipovniczki László akvarellje)