Pest Megyei Hirlap, 1961. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-01 / 1. szám
'O 1961. JANUÁR 1, VASÁRNAP REFLEKTORFÉNYBEN A A A humor koronázatlan királya T évedés! Mármint a cím. A fentebb ábrázolt kép beszédesen bizonyítja: a cím nem tökéletes. „Latyit” ugyanis királlyá koronázták. Nemcsak a színpadon. Az életben is. A közönsége. Csakhogy a hétköznapok szürke sorában ez a tapsokból, kacagásból szőtt korona láthatatlan. A királyi cím mégis méltán illeti. A színpadon, az utcán, otthonában — mindenütt. Ma is, Szilveszter éjszakáján. Azaz ... bocsánat! 1960 múlt egy perccel. A színházban harsogva nevetnek, boldogan tapsolnak az emberek ... Na, ez az év is jól kezdődik! A színpadon La- tabár Kálmán fejezte be szilveszteri számát. Itt állok a színfalak mögött és ahogy lejön a színpadról, megölelem. — Latyikám, azért álltam itt lesen, hogy én legyek az első, aki boldog új évet kíván neked! — Sajnos — mondja Latyi — már csak a második lehetsz, mert pont tizenkettőkor én kívántam először magamnak. Ei i Inevetjük magunkat. — Szerettelek volna megelőzni! — sóhajtok nagyot. írarl Apropó, előzniErről jut eszembe, amikor múltkor együtt jöttünk be a színházba az autómmal és leállt az autóm a legnagyobb forgalom közepette... — Hát hogyne emlékeznék! Kiszálltál, hogy megnézd, mi a baj, de megelőztek. Gondolatban végigpereg az esemény. Stoppolt egy busz, vezetője nevetve lépett Latabárhoz, s kérdezte, mi a. baj. De mielőtt válaszolhatott volna, ott állt már egy trolibusz is. Annak a sofőrje is kiszállt. Latyi elszörnyűlködött:. mi lesz ebből? Hiszen az autóbuszok és a trolik időre mennek. Nem beszélve az utasokról, akik bizonyára szintén időre mennek valahova. Könyörgött a sofőröknek, menjenek visz- sza, hiszen az utasok meg fogják verni. Az egyik nevetve szólt: „Ne féljen, művész úr! Nézze, milyen jól szórakoznak!” És csakugyan. Nevetve integettek. Néhányan le is szálltak, hogy megtolják a kocsit. — Csak azért említem, mert ma megismétlődött. — Látod, Latyi, erre büszke lehetsz. Ezt ki kell érdemelni a pesti közönségtől. Te ki is érdemelted, mert különben nem így viselkedtek volna. És ... — nézek rá derűsen — ezek szerint mégsem igaz, hogy a pesti utazó közönség türelmetlen és uram bocsá’, olykor goromba is. — Elég baj az nekem! — mondja Latyi. — Éppen erről akartam egy tréfát írni. Most fuccs a tréfának! — A tréfáról jut eszembe, mondd csak, Latyikám, mióta vagy színész? — Hát az őseimhez képest még csak kezdő vagyok, mert dédapám, Latabár Endre, a magyar színészet úttörője, másfél évszázaddal ezelőtt már színész volt. — Igen, Latabár Endre — fogom komolyra a szót. — Róla sokat hallottam és olvastam a Déryné naplójában is. 0 nemcsak színész, hanem karmester. rendező. zeneszerző, énektanár, és korának legnagyobb igazgatója volt. Ahogy Déryné írta róla: „Mit csináltunk volna mi akkor, ha nem lett volna egy Latabá- runk!” — így kezdődött... — bó- lint rá. — S a folytatás: fia, Latabár Kálmán, a budapesti Nemzeti Színház tagja, a Színi Akadémia titkára, majd mint nyugdíjas, a Várszínház és a Budai Színkör gondnoka volt. Az ő fia, Latabár Árpád, a mi édesapánk, a budapesti Király Színház dédelgetett színésze volt harmincöt éven át. 0> volt az első Latyi. A közönség adta neki ezt a becenevet. Mi csak örököltük tőle. — Gazdag örökség! — jegyzem meg, s rá és a „hosszú” Latyira gondolok. — Tudod, mi Árpáddal nagyon összenőttünk, pedig csak testvérek vagyunk, nem pedig ikrek. Ifjú korunkban együtt bejártuk csaknem az egész világot. Mint artisták. Koppenhága, Berlin, Amszterdam, London, Párizs, Varsó, Moszkva, aztán Dél-Afri- ka következett: Cape-Town, Johannesburg, hogy csak néhány várost említsek a sok közül. — Ez számomra valóban új — lepődök meg. — Eddig még nem hallottam róla. És mondd, ha jól tudom, nem mindig csak mint artisták voltatok külföldön! — Nem. Két esztendeig a bécsi Theater an der Wien- ben Lehár. és Kálmán-ope- Tettekben játszottunk. — Azt is hallottam, hogy a világsiker-sorozat a Reinhard- színházaknál folytatódott. — így volt. — És aztán? — Aztán? A többit már tudjátok rólam... its íg beszél, állandóan vál- írí főzik az arca, Olykor csak lehellctfinom rezdiilés- nyire és mégis új. Mindig más. És mégis mindig Latabár. — Csodálatos életpálya! — célzok a forró sikerekben gazdag évtizedekre, s közben képzeletben elvonul előttem egy-egy jellegzetes figuJa. Jú, V/277 vészeiének utolérhetetlen titka.” Nem szégyellem a két évvel ezelőtt írottakat. Ma is csak ezt írhatnám róla. Hiszen mindez nemcsak egyetlen szerepére vonatkozik. Életművére. Ez nemcsak az újságíró véleménye. Mindenkié, aki akár csak egyszer is találkozott vele. Filmen vagy színpadon — mindegy. Éppen ezért, kell, hogy érezze ő maga is, azt a határtalan szerete- tet és rajongást, amellyel a kisgyerekektől az aggastyánokig mindenki a szívébe zárta, mint embert és mint színészt egyaránt. Regényt lehetne írni életművéről, s kell is, hogy egyszer megírja valaki. Tanulságul és példaként. 7»i agyszerű életpálya az í» övé, mert a legnehezebb feladatra vállalkozott: mosolyt lopni mindenki szívébe! Ezért szeretik és ezért hálásak neki. Hátha még többet filmezne! — Mondd csak, Latyikám, miért látunk olyan ritkán filmen, amikor a közönség any- nyira szereti és reklamálja a Latabár-filmeket ? Aprily Lajos: — Nagyon kérlek — emeli fel tiltón a kezét — ezért ne nekem tegyél szemrehányást. Én ebben az ügyben teljesen ártatlan vagyok! Valóban. Mostohán bánnak vele az írók és a filmesek. Pedig Latabár Kálmán csak egy van! Olyan komikus ő, aki ezer évben ha egy születik. (Ez a kollégák és a rendezők egyöntetű véleménye is!) De talán... s kérdezem is nyomban, amit gondolok: — Hallom, hogy a fiad, az ifjú Kálmán is a nyomdokodba lép. — Harmadéves főiskolás. És ahogy zenész körökben hallom, ügyes muzsikus is. — És a Latabár-lányok? — Nekem csak egy lányom van. Kati. 0 az Állami Népi Együttes tagja. A másik: Marika, az öcsém, Árpád kislánya. Ö is színésznőnek készül. — Nagyon boldog ember lehetsz te, Kálmánkám! — Hát igen, boldog vagyok — mondja, és latabárosan elneveti magát. — Erről jut eszembe, hogy mindenkinek boldog új évet kívánok! Prukner Pál Átváltozás Valamikor vádlód voltam, vadludakkal vándoroltam. Nagy tavakért lelkesültem, tengeren is átrepültem. Őszi fényben és homályban fel-feltámad régi vágyam: társaimmal útrakelni, fényt és felhőt úszva szelni. Majd, ha végem itt elérem, vadlúd-formám visszakérem. .lóbarátok, ismerősök, hogyha jönnek bíbor őszök, nézzetek fel majd az égre, égen úszó vadlúd-ékre, s ezt mondjátok eltűnődve: Újra vádlód lett belőle, s most ott száll a V-seregben, hangja szól a fellegekben. Baranyi Ferenc: Újév Óh, újévi nagy fogadkozások, mikor a szívekből kitör egy teljes évig tárolt jóság, melegség, ígéret, óh, újévi nagy szeretések, évkezdeti, megnőtt derű, mikor testvér az ellenség is, s édes a keserű, mert újévkor az emberek jobbak, szeretnek, bíznak, mosolyognak, egy napig csodameleg nyár van a mord, szigorú januárban. 0 De jaj, az élet visszatérül, egyforma köd-napokba békiil, az ember gondjaiba süllyed, mintha sose lett volna ünnep. Hát nem fura? Az év határát emberek vonták. Milyen önkény kimondani: január egytől december harmincegyig érjen az Idő-hídnak Év-pillére? S egyáltalán: hónapra, évre hogy osztották fel azelőtt a határtalan, tömb-időt? Hajh, feleim, ha az az ember ki naptárt fabrikált először, mondjuk, június egytől május harmincegyig érő darabkát tépett volna ki az időből, akkor most nyáron ünnepelnénk, a jövőt szivünkre ölelnénk kiáltozván: BUÉK! S vidáman ülne kezünk a szorításban, jókedvünk cigánykerekezne felhők mögé futó egekre! Emberek, lám, újév, nem-újév az értelemnek mitsem ér itt, mindenki vonja meg magának saját, szabad idő-mezsgyéit, s minden napon új évbe kezdjen, szeressen, bízzon, örvendezzen. Legyen egy évben így kerek háromszázhatvanhat virágos- kedvű, meleg, jó-kívánságos újévi ünnep, emberek! MOTOR ES SZERELEM — Muszáj ... felelte Eszti, majd kisvártatva komoly arccal hozzátette: — Mondja, maga borotválkozik? Ahogy elnézem, még nem valami sokszor ünnepelhette a születésnapját. Az agronómus elpirult, az nyeládámcsutkája megugrott, mint az ijedt csikó. — Én szoktam... De látom, maguk nemigen takarítanak — támadott hirtelen emelt hangon. — Hogy-hogy nem? .. Érdekes . .. Akkor mitől csak öt százalékos az elhullás? veit Eszti. — Én már hallottam alacsonyabb százalékról is — így az agronómus. — Akkor miért nem abban a szövetkezetben keresett munkát? — mondta tovább a magáét Eszti. — Mert itt, maguknál szeretnék rendet teremteni. — Akkor jól kösse fel azt a bizonyos... — Bízza csak rám... — fordult sarkon mérgesen az agronómus és elszelelt. az első találkozás, de már néhány nappal később Eszti és Szabó Pista egészen jól megértették egymást. Ennek ellenére Eszti eléggé hűvösen „kezelte” az agronómust, csak a legszükségesebbről beszélgettek. Szabó Pista sem nézte közömbösen a leányt. Már az első napokban megtudta, hogy szenvedélyes motoros s a tavalyi keresetéből vett egy zöld Pannóniát. Mégis akkor tetszett meg Eszti igazán, amikor megtudta: mavánvo'^- iá- a Pannónián. Elhatározta, próígy történi bára teszi: érti-e annyira a motort, mint amennyire szereti... Tervének megvalósításához kedvező alkalmat nyújtott a legközelebbi közgyűlés, amelyet a falutól mintegy három kilométerre fekvő tanyaközpontban tartottak. Természetes, hogy Eszti most is a Pannónián érkezett, modern vonalú, hosszú nadrágot viselt, s a haját pöttyös kendővel kötötte hátra. Büszkén állította a motort az eperfához és csak félvállról fogadta a fiú köszönését. Amikor bement a lány, apró papírszeletekből gombócot gyúrt, s a motor gyertyájára helvezte és rászorította a kábel végén levő hüvellyel... Véget ért a közgyűlés, az embere^ kisereg- lettek az udvarra és ki kerékpárra. ki motorra ült. néhá- nvan pedig gyalog vágtak neki a faluba vezető útnak. Pista tisztes távolból figyelte a lányt, amint fürge mozdulatokkal készülődött az induláshoz: nyilván mindenkit meg akart előzni Hiába rugdalta azonban az indítókart. a motorból nem tudott egy-két S7US«zanásnál többet kicsiholni. Szemmelláthatólag dühös volt. s a homlokát törülgette. — Nem akar engedelmeskedni? — lépett közelebb. * i , 5 rája. Színpadi sikerek. Aztán ' filmek. Régiek: Egy szoknya, 5 egy nadrág; Afrikai vőlegény; í Egy bolond százat csinál; s az; újak: Fel a fejjel; Micsoda \ éjszaka ... Egy közülük aka- J ratlanul is elöretolakodik. Tő-| rös tanár úr. Így írtam róla j két évvel ezelőtt: „Hosszú idő után végre újra j lehetőséget adtak legnagyobb! élő komikusunknak, a humor í koronázatlan királyának, hogyl a film nyelvén, a legszélesebb^ tömegek előtt bizonyítsa be » — ki tudja már hányadszor —; kivételes tehetségét. Mi több: \ egészen új módon. Nyugodt 1 szívvel állithatom: ahogyanj Fernandel ábrázolja az egy- j szerű, szürke francia kisem-j bért, aki akaratán kívül bajba j kerül, s amelynek legyőzései után erkölcsi hősként él to- \ vább a nézők szívében — így', játszik Latabár. Az esetlen, \ csetlő-botló kisember ő, akii ha bátortalanul szemléli is a \ világot, a szíve mélyén min-1 dig őszinte és igaz. Ez mű-[ Azon a délutánon Eszti ép--------------------------------pen egy p elyhes kis csibét simogatott a tenyerén, amikor megpillantotta a fekete hajú, nyúlánk fiatalembert. — Ez meg kiféle? — szólt hátra halkan a mögötte foglalatoskodó Katinak, s aztán mindketten kritikus kíváncsisággal mustrálták a férfit. — Még nem láttam — súgta vissza társa. Tovább azonban nem folytathatták, mert a jövevény mosolyogva rájuk köszönt. — Jónapot, kislányok! — s a kezét nyújtotta — Szabó István, mezőgazdasági mérnök vagyok, pontosabban, mától fogva a maguk főállattenyésztője. — Igazán? — nézett nagyot Eszti a csodálkozástól, s alig sikerült visszatartania a kikívánkozó nevetést. Ez a gyerekember lenne a felettesük? Letette a kiscsibét a földre és nőies mozdulattal megigazította a haját. Az agronómus beszédes szemmel nézte. — Megy a munka? — kérdezte később, zavartan. ! ! Szegedi Farkas Lajos: