Pest Megyei Hirlap, 1961. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-01 / 1. szám

'O 1961. JANUÁR 1, VASÁRNAP REFLEKTORFÉNYBEN A A A humor koronázatlan királya T évedés! Mármint a cím. A fentebb ábrázolt kép be­szédesen bizonyítja: a cím nem tökéletes. „Latyit” ugyan­is királlyá koronázták. Nem­csak a színpadon. Az életben is. A közönsége. Csakhogy a hétköznapok szürke sorában ez a tapsokból, kacagásból szőtt korona láthatatlan. A királyi cím mégis méltán illeti. A színpadon, az ut­cán, otthonában — minde­nütt. Ma is, Szilveszter éjszaká­ján. Azaz ... bocsánat! 1960 múlt egy perccel. A színházban harsogva ne­vetnek, boldogan tapsolnak az emberek ... Na, ez az év is jól kezdődik! A színpadon La- tabár Kálmán fejezte be szil­veszteri számát. Itt állok a színfalak mögött és ahogy lejön a színpadról, megölelem. — Latyikám, azért álltam itt lesen, hogy én legyek az első, aki boldog új évet kíván neked! — Sajnos — mondja Latyi — már csak a második lehetsz, mert pont tizenkettőkor én kívántam először magamnak. Ei i Inevetjük magunkat. — Szerettelek volna meg­előzni! — sóhajtok nagyot. írarl Apropó, előzniErről jut eszembe, amikor múltkor együtt jöttünk be a színházba az autómmal és leállt az autóm a legnagyobb forga­lom közepette... — Hát hogyne emlékeznék! Kiszálltál, hogy megnézd, mi a baj, de megelőztek. Gondolatban végigpereg az esemény. Stoppolt egy busz, vezető­je nevetve lépett Latabárhoz, s kérdezte, mi a. baj. De mi­előtt válaszolhatott volna, ott állt már egy trolibusz is. An­nak a sofőrje is kiszállt. Latyi elszörnyűlködött:. mi lesz eb­ből? Hiszen az autóbuszok és a trolik időre mennek. Nem beszélve az utasokról, akik bizonyára szintén időre men­nek valahova. Könyörgött a sofőröknek, menjenek visz- sza, hiszen az utasok meg fog­ják verni. Az egyik nevetve szólt: „Ne féljen, művész úr! Nézze, milyen jól szórakoz­nak!” És csakugyan. Nevetve integettek. Néhányan le is szálltak, hogy megtolják a ko­csit. — Csak azért említem, mert ma megismétlődött. — Látod, Latyi, erre büszke lehetsz. Ezt ki kell érdemelni a pesti közönségtől. Te ki is érdemelted, mert különben nem így viselkedtek volna. És ... — nézek rá derűsen — ezek szerint mégsem igaz, hogy a pesti utazó közönség türelmetlen és uram bocsá’, olykor goromba is. — Elég baj az nekem! — mondja Latyi. — Éppen erről akartam egy tréfát írni. Most fuccs a tréfának! — A tréfáról jut eszembe, mondd csak, Latyikám, mi­óta vagy színész? — Hát az őseimhez képest még csak kezdő vagyok, mert dédapám, Latabár End­re, a magyar színészet úttörő­je, másfél évszázaddal ezelőtt már színész volt. — Igen, Latabár Endre — fo­gom komolyra a szót. — Róla sokat hallottam és olvastam a Déryné naplójában is. 0 nemcsak színész, hanem kar­mester. rendező. zeneszerző, énektanár, és korának leg­nagyobb igazgatója volt. Ahogy Déryné írta róla: „Mit csináltunk volna mi akkor, ha nem lett volna egy Latabá- runk!” — így kezdődött... — bó- lint rá. — S a folytatás: fia, Latabár Kálmán, a budapesti Nemzeti Színház tagja, a Színi Akadémia titkára, majd mint nyugdíjas, a Várszínház és a Budai Színkör gondnoka volt. Az ő fia, Latabár Ár­pád, a mi édesapánk, a buda­pesti Király Színház dédelge­tett színésze volt harmincöt éven át. 0> volt az első Latyi. A közönség adta neki ezt a becenevet. Mi csak örököltük tőle. — Gazdag örökség! — jegy­zem meg, s rá és a „hosszú” Latyira gondolok. — Tudod, mi Árpáddal nagyon összenőttünk, pedig csak testvérek vagyunk, nem pedig ikrek. Ifjú korunkban együtt bejártuk csaknem az egész világot. Mint artisták. Koppenhága, Berlin, Amsz­terdam, London, Párizs, Var­só, Moszkva, aztán Dél-Afri- ka következett: Cape-Town, Johannesburg, hogy csak né­hány várost említsek a sok közül. — Ez számomra valóban új — lepődök meg. — Ed­dig még nem hallottam róla. És mondd, ha jól tudom, nem mindig csak mint artisták voltatok külföldön! — Nem. Két esztendeig a bécsi Theater an der Wien- ben Lehár. és Kálmán-ope- Tettekben játszottunk. — Azt is hallottam, hogy a világsiker-sorozat a Reinhard- színházaknál folytatódott. — így volt. — És aztán? — Aztán? A többit már tud­játok rólam... its íg beszél, állandóan vál- írí főzik az arca, Olykor csak lehellctfinom rezdiilés- nyire és mégis új. Mindig más. És mégis mindig Lata­bár. — Csodálatos életpálya! — célzok a forró sikerekben gazdag évtizedekre, s köz­ben képzeletben elvonul előt­tem egy-egy jellegzetes figu­Ja. Jú, V/277 vészeiének utolérhetetlen tit­ka.” Nem szégyellem a két év­vel ezelőtt írottakat. Ma is csak ezt írhatnám róla. Hi­szen mindez nemcsak egyet­len szerepére vonatkozik. Élet­művére. Ez nemcsak az új­ságíró véleménye. Minden­kié, aki akár csak egyszer is találkozott vele. Filmen vagy színpadon — mindegy. Éppen ezért, kell, hogy érezze ő ma­ga is, azt a határtalan szerete- tet és rajongást, amellyel a kisgyerekektől az aggastyáno­kig mindenki a szívébe zárta, mint embert és mint színészt egyaránt. Regényt lehetne ír­ni életművéről, s kell is, hogy egyszer megírja valaki. Ta­nulságul és példaként. 7»i agyszerű életpálya az í» övé, mert a legnehezebb feladatra vállalkozott: mo­solyt lopni mindenki szívébe! Ezért szeretik és ezért hálásak neki. Hátha még többet fil­mezne! — Mondd csak, Latyikám, miért látunk olyan ritkán fil­men, amikor a közönség any- nyira szereti és reklamálja a Latabár-filmeket ? Aprily Lajos: — Nagyon kérlek — emeli fel tiltón a kezét — ezért ne nekem tegyél szemrehányást. Én ebben az ügyben teljesen ártatlan vagyok! Valóban. Mostohán bán­nak vele az írók és a filme­sek. Pedig Latabár Kálmán csak egy van! Olyan komikus ő, aki ezer évben ha egy szü­letik. (Ez a kollégák és a rendezők egyöntetű véleménye is!) De talán... s kérdezem is nyomban, amit gondolok: — Hallom, hogy a fiad, az ifjú Kálmán is a nyomdo­kodba lép. — Harmadéves főiskolás. És ahogy zenész körökben hallom, ügyes muzsikus is. — És a Latabár-lányok? — Nekem csak egy lányom van. Kati. 0 az Állami Népi Együttes tagja. A másik: Ma­rika, az öcsém, Árpád kislá­nya. Ö is színésznőnek készül. — Nagyon boldog ember le­hetsz te, Kálmánkám! — Hát igen, boldog vagyok — mondja, és latabárosan el­neveti magát. — Erről jut eszembe, hogy mindenkinek boldog új évet kívánok! Prukner Pál Átváltozás Valamikor vádlód voltam, vadludakkal vándoroltam. Nagy tavakért lelkesültem, tengeren is átrepültem. Őszi fényben és homályban fel-feltámad régi vágyam: társaimmal útrakelni, fényt és felhőt úszva szelni. Majd, ha végem itt elérem, vadlúd-formám visszakérem. .lóbarátok, ismerősök, hogyha jönnek bíbor őszök, nézzetek fel majd az égre, égen úszó vadlúd-ékre, s ezt mondjátok eltűnődve: Újra vádlód lett belőle, s most ott száll a V-seregben, hangja szól a fellegekben. Baranyi Ferenc: Újév Óh, újévi nagy fogadkozások, mikor a szívekből kitör egy teljes évig tárolt jóság, melegség, ígéret, óh, újévi nagy szeretések, évkezdeti, megnőtt derű, mikor testvér az ellenség is, s édes a keserű, mert újévkor az emberek jobbak, szeretnek, bíznak, mosolyognak, egy napig csodameleg nyár van a mord, szigorú januárban. 0 De jaj, az élet visszatérül, egyforma köd-napokba békiil, az ember gondjaiba süllyed, mintha sose lett volna ünnep. Hát nem fura? Az év határát emberek vonták. Milyen önkény kimondani: január egytől december harmincegyig érjen az Idő-hídnak Év-pillére? S egyáltalán: hónapra, évre hogy osztották fel azelőtt a határtalan, tömb-időt? ­Hajh, feleim, ha az az ember ki naptárt fabrikált először, mondjuk, június egytől május harmincegyig érő darabkát tépett volna ki az időből, akkor most nyáron ünnepelnénk, a jövőt szivünkre ölelnénk kiáltozván: BUÉK! S vidáman ülne kezünk a szorításban, jókedvünk cigánykerekezne felhők mögé futó egekre! Emberek, lám, újév, nem-újév az értelemnek mitsem ér itt, mindenki vonja meg magának saját, szabad idő-mezsgyéit, s minden napon új évbe kezdjen, szeressen, bízzon, örvendezzen. Legyen egy évben így kerek háromszázhatvanhat virágos- kedvű, meleg, jó-kívánságos újévi ünnep, emberek! MOTOR ES SZERELEM — Muszáj ... felelte Eszti, majd kisvártatva komoly arc­cal hozzátette: — Mondja, ma­ga borotválkozik? Ahogy elné­zem, még nem valami sokszor ünnepelhette a születésnapját. Az agronómus elpirult, az nyel­ádámcsutkája megugrott, mint az ijedt csikó. — Én szoktam... De látom, maguk nemigen takarítanak — támadott hirtelen emelt han­gon. — Hogy-hogy nem? .. Érde­kes . .. Akkor mitől csak öt százalékos az elhullás? veit Eszti. — Én már hallottam ala­csonyabb százalékról is — így az agronómus. — Akkor miért nem abban a szövetkezetben keresett munkát? — mondta tovább a magáét Eszti. — Mert itt, maguknál szeret­nék rendet teremteni. — Akkor jól kösse fel azt a bizonyos... — Bízza csak rám... — for­dult sarkon mérgesen az ag­ronómus és elszelelt. az első talál­kozás, de már néhány nappal később Eszti és Szabó Pista egészen jól megér­tették egymást. Ennek ellenére Eszti eléggé hűvösen „kezelte” az agronómust, csak a legszük­ségesebbről beszélgettek. Szabó Pista sem nézte kö­zömbösen a leányt. Már az el­ső napokban megtudta, hogy szenvedélyes motoros s a tava­lyi keresetéből vett egy zöld Pannóniát. Mégis akkor tet­szett meg Eszti igazán, amikor megtudta: mavánvo'^- iá- a Pannónián. Elhatározta, pró­így történi bára teszi: érti-e annyira a motort, mint amennyire szere­ti... Tervének megvalósításához kedvező alkalmat nyújtott a legközelebbi közgyűlés, ame­lyet a falutól mintegy három kilométerre fekvő tanyaköz­pontban tartottak. Természe­tes, hogy Eszti most is a Pan­nónián érkezett, modern vona­lú, hosszú nadrágot viselt, s a haját pöttyös kendővel kötötte hátra. Büszkén állította a mo­tort az eperfához és csak fél­vállról fogadta a fiú köszöné­sét. Amikor bement a lány, apró papírszeletekből gombó­cot gyúrt, s a motor gyertyá­jára helvezte és rászorította a kábel végén levő hüvellyel... Véget ért a közgyűlés, az embere^ kisereg- lettek az udvarra és ki kerék­párra. ki motorra ült. néhá- nvan pedig gyalog vágtak ne­ki a faluba vezető útnak. Pis­ta tisztes távolból figyelte a lányt, amint fürge mozdula­tokkal készülődött az indulás­hoz: nyilván mindenkit meg akart előzni Hiába rugdalta azonban az indítókart. a mo­torból nem tudott egy-két S7US«zanásnál többet kicsihol­ni. Szemmelláthatólag dühös volt. s a homlokát törülgette. — Nem akar engedelmes­kedni? — lépett közelebb. * i , 5 rája. Színpadi sikerek. Aztán ' filmek. Régiek: Egy szoknya, 5 egy nadrág; Afrikai vőlegény; í Egy bolond százat csinál; s az; újak: Fel a fejjel; Micsoda \ éjszaka ... Egy közülük aka- J ratlanul is elöretolakodik. Tő-| rös tanár úr. Így írtam róla j két évvel ezelőtt: „Hosszú idő után végre újra j lehetőséget adtak legnagyobb! élő komikusunknak, a humor í koronázatlan királyának, hogyl a film nyelvén, a legszélesebb^ tömegek előtt bizonyítsa be » — ki tudja már hányadszor —; kivételes tehetségét. Mi több: \ egészen új módon. Nyugodt 1 szívvel állithatom: ahogyanj Fernandel ábrázolja az egy- j szerű, szürke francia kisem-j bért, aki akaratán kívül bajba j kerül, s amelynek legyőzései után erkölcsi hősként él to- \ vább a nézők szívében — így', játszik Latabár. Az esetlen, \ csetlő-botló kisember ő, akii ha bátortalanul szemléli is a \ világot, a szíve mélyén min-1 dig őszinte és igaz. Ez mű-[ Azon a délutánon Eszti ép­--------------------------------pen egy p elyhes kis csibét simogatott a tenyerén, amikor megpillantot­ta a fekete hajú, nyúlánk fia­talembert. — Ez meg kiféle? — szólt hátra halkan a mögötte fogla­latoskodó Katinak, s aztán mindketten kritikus kíváncsi­sággal mustrálták a férfit. — Még nem láttam — súgta vissza társa. Tovább azonban nem folytathatták, mert a jö­vevény mosolyogva rájuk kö­szönt. — Jónapot, kislányok! — s a kezét nyújtotta — Szabó Ist­ván, mezőgazdasági mérnök vagyok, pontosabban, mától fogva a maguk főállattenyész­tője. — Igazán? — nézett nagyot Eszti a csodálkozástól, s alig sikerült visszatartania a kikí­vánkozó nevetést. Ez a gyerek­ember lenne a felettesük? Letette a kiscsibét a földre és nőies mozdulattal megigazí­totta a haját. Az agronómus beszédes szemmel nézte. — Megy a munka? — kér­dezte később, zavartan. ! ! Szegedi Farkas Lajos:

Next

/
Oldalképek
Tartalom