Pest Megyei Hirlap, 1960. december (4. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-18 / 298. szám

1960. DECEMBER 18. VASÄRNAP

ALKOTÓMŰHELY

REMETE REMETE JE

A világ minden fájáról

WB:

A mogorva december már eltakarította a nyár minden díszletét. Máriaremete szemérmesen bújik a meg- kopasztott völgy ködtakarója alá, pedig semmi oka a szégyenkezésre: szépségétől még ezek a fukar hetek sem foszthat ják meg. A lombtalan kertek mélyén rubintragyo- gással lángol át egy-egy csip- kébokor a szürke ködön, ágain drága ékszerként villognak a bogyók, s köröskörül opálos ködöket pipálnak a budai hegyek.

Itt él a költő, az utolsó Holnap-os. Remetetanyáját rejti, de el is árulja, hogy körülötte több csipkebokor lángol és lombjavesztett. almafáin érintetlenül aránylik még mindig a gyümölcs.

— Minek szedném le, hiszen olyan gyönyörű ebben a nagy szürkeségben természetes helyén, a fán — mondja később, amikor szó esik erről a közgazdasági hanyagságról.

A nyitott kertajtón pici táblácska, rajta a fölírással: Vigyázat, harapós kutya!

A puli már capiat is a csöpögő ágak alatt. Barátságosan csóválja a farkát és okos szemével mintha azt mondaná: Költői túlzás ... nem kell komolyan venni azt a táblácskát! Aztán nagy komolyan kíséri a vendéget a csipkebokrokban rejtőző házacska felé.

I

tt él öreg emlékei és ifjú álmai megejtő világában Dutka Ákos. Pici ajtó nyílik a kertből a „lakosztályába“’. Parányi „halP’-ból. Falépcső vezet az emeleti helyiségekbe. Minden tele van cserepekben pompázó virágokkal. Az öreg lámpáról mazsolává aszaió- dott szőlöfürtök lógnak szokatlan lakásdíszként, a falakat bekeretezett irodalomtörténeti kincsek borítják; festmények, rajzok, fényképek, kéziratok. , Csaknepi \/ válg- mennyi a nagyváradi forradalom, a Holnap fölbecsülhe- tetlen értékű emléke. Rég elsárgult papírdarabkán egy Ady-vers: „Lelkek temetője” a címe ezen az eredeti kéziraton. amely a század legelején íródott, már az első igazi Ady-kötetbe, az Új Versekbe, amellyel Ady 1906-ban lépte át valóságban a halhatatlanság küszöbét. Kicsit feljebb, a falakon Juhász Gyula nevezetes Episztolájának eredeti kézirata, amellyel 1909- ben a szegedi Tisza-partról dalra biztatta az akkor Váradon remetéskedő Dutkát, mert hallgatott, „mivelhogy zajt vertek körötte”. Holnapos- , társa hittel jósolta versében:5; „... lesz idő, %

Mikor a magyar bánat és % magyar dal£ Erőre kap és marseillaise- ^ be csap”%

A sarokban fénykép, kere- ^ ken húsz esztendővel később, % a szegedi Tisza-parton ké- szült. Balfel öl rajta Babits ^ Mihály, jobbfelől Kosztolányi í Dezső. Mindkettőn elegáns, ^ világfias frakk feszül. Közöt-^ tűk kicsin, szerényen, kopott, ^ tanáros ferencjóskájában Ju- ^ hász Gyula. J

A nyolcvanéves Dutka fi- í nőm mozdulattal simogatja j ősz szakállát. amint mutatja Z és nézi a fényképet. Aztán nagyon halkan mondja: g

— Ez a fénykép mindent ^ elárul. A két büszke, befutott^ nagyúr kegyesen leereszkedik 5; a kis Juhász Gyulához, a J szegedi partokon rekedt haj- ^ dani költőtárshoz. Mintha le-J ereszkedően megveregetnék ^ keskeny vállát. Pedig hát azj igaz, a soha meg nem alkuvó^ költő mégiscsak ő volt: Ju-£ hász Gyula. í

A fehér szaká'll-keretben £ valósággal tündöklik a megil-^ letődve emlékező Dutka Ákos J égszínkék, gyermeki szeme,; amint tekintetével simogatja ^ rég elsuhant Holnapos-társá- £ nak szerény alakját.

Itt minden emlék és min- J den emlékeket ébreszt. Major J Henrik drága karikatúrája aj fiatal Dutkáról, meg a váradi J törzsasztal vitatkozó vendé-J gélről, Gulácsy Lajos meg- J lesett színei a rejtelmes J Nakonxipún-ból. fis egészen{

DUTKA ÁKOS:

TŰNŐDÉS

írás van róla, — bizonyíték:

80 évem telt e sárgolyón,

Sok volt a harcba hajsza és a kétség,

Kevés a Béke, -r- tiszta nyugalom.

80 évből talán ezer óra,

Mikor felettem — felhőtlen az ég,

Sötött a Nap, s a Kék Madár dalolta:

Tiéd az Élet, — Tiéd a Messzeség.

Kevés az Idők végtelenjén,

Ha vágyad már az Óceánra száll,

Mikor hiszed: itt ül már a fészkén — Szívedbe zártad — az a Kék Madár.

Hiszed, hogy a Béke és a Jóság Nem csak szó, mi csalfán elrepül,

De szikla, melyben megfogóztunk Elszántan, híven, rendületlenül.

Aztán felébredsz, — őszült, vén szakállal, Mint Rip a kincses kék hegyek között,

S az Élet repül, harsogó dalával Könyörtelen, — az el nem ért hegyek fölött.

V esco.

NDK

^ legújabb prímabalerinája. Leg^ utóbb Nemzeti Díjjal tüntet- | ték ki a fiatal táncosnőt, akit 'y nemcsak a berlini operában, 9 hanem most már külföldön is

y

' sok helyen jól ismernek.

||||tlft«« ...........Iliim

.

Afé&áiof Offé:

ÍHlti...................Ilii!

N

em tudom, mi a fene ütött belém, lehet, hogy az emlékek kaptak el, az ostromkor elvesztett kislányom, Éva emléke, vagy mit tudom én, de nem álltam meg, hogy oda ne hívjam a kislányt. Zavart mosollyal kínálta a virágot. de én leültettem, bármennyire is szabadkozott.

— Régóta árul virágot?

— Nem. Csak amióta az édesanyám meghalt.

Mellbevágott ez a halkan, fájdalommal kimondott mondat. Láttam, hogy párás lesz a szeme, s nyugtatni akartam:

— Ne értsen félre. Nem vagyok rendőr, hogy az engedélyét kérjem. Még csak udvarolni sem akarok magának. A kislányomra emlékeztet — vallottam be neki — s azért hívtam ide.

Rámemelte szép szemét, s kicsit értetlenül kérdezte:

— Hát nem virágot tetszik venni?

Azt hittem — nevessetek ki érte —, hogy elsírom magam. Megvettem az összes virágját. Az összesét. Egy nyalábra való hervadt virágot hoztam haza a bőröndben a feleségemnek. Azt hitte, bolond vagyok.

Annuska ott sírt az asztalnál. Szégyellte magát? Nem tudom. sírt.

— Édesapja?

— Él.

— Testvérei vannak?

Bólintott. S csak később,

könnyek között mondta el. hogy négy testvére van. Négy kisebb testvére, akiknek ő a mama, a testvér, a mindenes. Az apja keres, de kevés, amit hazavisz. Hátukra kevés. Millió dologra kell a pénz, Annusba pedig otthagyta az iskolát. szerencsére magántanuló lehetett. Délelőtt dolgozott. délután a gyerekeket látta el, s este, igen. este vette a kosárkát, s az egyik kertész virágait árulta. A pénz huszonöt százaléka volt az övé, így egyeztek a kertésszel.

— Annuska!

— Tessék?

— Miért sír? Nincs ezen szégyen. Maga büszke lehet csak.

Elhagyta a sírást. Rámnézett megint, s csak annyit mondott:

— Persze, én nem is szégyellem.

— Hanem?

Most már én nem értettem a dolgot.

— Mert... mert — s majdnem megint elkezdett sírni — először van az, hogy valaki így beszél velem itt. Mindig piszkálnak, s olyanokat mondanak ... hogy ne a virágot áruljam . .. ettől félek ... ezért sírok ...

Megértettem ezt a gyereklányt. Hiszen olykor, a pohár fenekére nézett férfiak nem néznek istent se, embert se, azt beszélik, amit a bor ördöge a nyelvükre lök, nem gondolnak an-a, hogy talán egy életre megbántanak valakit.

Annuskának kellett pénz. És sírt, de árulta a virágot. Kaptak olykor-olykor segítséget. dehát az állam sem vehette magára a család teljes gondját, főként abban az időszakban nem.

Annuska kínlódott, tizenhét éves fejjel egy hattagú családról gondoskodott, osztotta be az apja kevéske fizetését, nézte a testvérek leckéjét, mosta, vasalta a ruhájukat, közben tanult, és: és oly kevés jó szó jutott neki.

Nem akartam megsérteni, s kicsit magam is szégyelltem, mert mindig utáltam n jótékonykodást.. de kiadós vacsorát etettem meg vele. Éjfélkor zártak, akkor fejeztük

fönt, a belső kamrácskában Kossuth Lajos fényképe, alatta a kormányzó sajátkezű dedikációjával 1867-ből. A vitrinben fehér márványdarab, az athéni Akropoliszról hozta a világot járó költő fél évszázadnál régebben. Aztán néhány amerikai emlék. Mert az új világot is megjárta, amikor olyan nagy lármát vertek körülötte merész versei miatt „öregszívűek és idétlenek” — ahogy Juhász Episztolájában olvasható.

A sarokban parányi íróasztal, tele könyvekkel, füzetekkel, kéziratokkal, feketére szívott pipákkal. Mellette alacsony dívány és egy-két öreg karosszék.

C

söndesen pereg a szó a nagy csöndességben és idézi régi, szép csaták és forradalmak szellemeit. Muki, a puli, a költő lábához telepszik hű barátjával, a fehér cicával együtt, mintha áhítattal figyelnék szavát.

— Azóta, Várad óta, szakadatlanul a Holnapot építjük. Annak a forradalomnak a jelentőségét egyre jobban érzi és elismeri ma már mindenki. Ki sem kell mozdulnom ebből a remeteoduból, úgyis tapasztalhatom ezt. Napról napra jönnek diákok, érettségizők, disszertáló egyetemi hallgatók, tanárok és kérnek, meséljek at Holnapról. Szívesen mesélek, jólesik mesélni róla. Jólesik előkeresni Biró Lajos levelét, amelyet Berlinből kaptam tőle 1908-ban, A Holnap megjelenése után és megmutatni benne a lelkes kor- társ ítéletét: „Várad jogosan vallja magát a magyar szellemi 'forradalom szülőföldjének ...” Rajta kívül ezt ketten éreztük igazán: Juhász Gyula, meg én.

Néhány száz példányban jelent meg ötvenkét évvel ezelőtt ez a nevezetes antológia ) és' mindössze ; hetven pél - dány kelt el belőle. Mégis zengett tőle az ország, mégis forradalmat csinált. Ma már könyvészeti ritkaság egy-egy megőrzött példánya.

— Talán szép és hasznos szolgálatot tenne a magyar irodalomnak valamelyik kiadóvállalatunk, amely most újból kiadná, esetleg fakszimilében, mint a Váradról indított irodalmi forradalom szellemi műemlékét — mondja elgondolkozva az egyetlen élő Holnapos.

A legtöbb szó persze Váradról, a Holnap városáról esik a váradi emlékeknek ezen a szigetén, meg a költő

mély művészettel. megírt könyvéről, A Holnap városáról, amely három esztendővel ezelőtt, amikor megjelent, pillanatok alatt az utolsó példányig elkélt és azóta meg- szerezhetetlen.

„Végre megszületett az első magyar igazi önéletrajz-regény’1 — állapította meg róla egyik lektora, Bóka László. Hiába minden: a Holnap sorsára jutott ez is, azzal a különbséggel, hogy a Holnapból egy fél évszázad csinált beszerezhetetlen könyvritkaságot, ebből a könyvből pedig röpke három esztendő. Pedig állandóan és sokan keresik, a kiadónak mégsem jut eszébe, hogy második kiadásával megörvendeztesse a közönséget.

A Holnap városát a költő másik pompás könyve, A nagy kaland követte, amelyben amerikai útjáról ad művészi beszámolót.

— A nagy kaland — mondja most — tulajdonképpen szerves folytatása A Holnap városá-nak. Huszonnégy éves voltam, amikor Liverpoolban hajóra szálltam, zsebemben száz dollárral és egy, már korábban megjelent verseskötetemmel. Hatszáz szomorú hajdúsági magyarral együtt, akiknek nem adott munkát, kenyeret a Tisza István bihari országa, vágtam neki az óceánnak, hogy felfedezzem Amerikát. Erről szól ez a második könyv. A harmadiknak pedig, amely befejezné a trilógiát, Máriaremete lenne a címe. Ezt még meg kellene ,, írnom. í

v,

M

ost aztán Remetéről be- £ szél, a csöndes tuszkulá- £ numról. A hitleri őrület rét- ^ tenetes korszakában húzódott J; bele és azóta él itt, csendben, J: békében, szemlélve az újuló J: világot és írogatva örökfiatal; szívéből fakadó vérseit. f.

így íiiesél ‘•róla?'" - ' ’ " ?j — A háború alatt, 1942-ben p ért meg bennem az elhatáro- zás, hogy búvóhelyet keresek £ magamnak. Harminc éven át JÉ voltam tanúja a történések- nek. Tanúja lehettem, mint£ külügyminisztériumi tiszt vi- £ sélő és mint a kossuthi gon-£ dolatot ápolgató néplap, a £ régi Friss újság szerkesztője. * Csak a vak nem látta előre £ azt, aminek be kellett követ-' keznie. Úgy éreztem, hogy meg kell őriznem magamat a vajúdó új világ számára. Ezért kerestem búvóhelyet. ; 1942-ben vettem meg ezt a kis kertet, amelyben akkor 5 parányi házacska állt. Szinte J

saját kezemmel tapasztgattam hozzá egy-egy kamrácskát, hogy elférjek benne kis családommal és emlékeimmel. 1944 telén, amikor már fölöttünk lángolt a háború, húzódtunk ki ide, amikor meg kellett válnom a Friss Újságtól, mert nem voltam hajlandó dicsérő vezércikket írni vagy közölni Hitlerről. Az ostrom alatt pesti lakásom megsemmisült. Csak az maradt meg, amit előbb idementettem belőle. Néhány rozzant bútordarab, meg legféltettebb kincseim, ezek az emlékek.

S

zelid tekintete végtelen szeretettel simogatja végig a falakat, az öreg bútorokat, a keskeny falépcsőt, amely megreccsen most, mert a költő hű élettársa. Magda, akivel —

... .Csodákat álmodtunk

messze napnyugatról Lidérces Meotis száz

alkonyatán... — hozza az illatosán gőzölgő feketét.

Már a nap is átszűrődik a ködön, egy sugara a pici asztalra téved és megtalálja a fehér papírlapot, rajta az új vers strófáival:

.,. dalolják szebben, ha már nem vagyok napfényre szomjas víg fiatalok:

hogy kék az ég és a nap is ragyog, daloljátok hittel Üj fiatalok.

Magyar László

; A francia irodalmi élet kí- : nos szenzációja, hogy a Gon- í court-díjra „érdemesített” ! Vintila Horia, a közvélemény ! nyomására kénytelen volt le- ; mondani erről az irodalmi 'kitüntetésről. Kiderült ugyan- í is, hogy ez az ember a román I fasiszta Vasgárdának volt ! újságírója, Hitlert zseniális ; politikusnak;, Mussolinit új ! csillagnak dicsőítette és Ro- : mániában 1946-ban távollété- I ben életfogytiglani fegyházra ! ítélték.

! *

• A csehszlovák balett nagy ; sikerrel vendégszerepeit Pá- ; rizsban.

•k

Picasso harminc képét ál- ; Utjék ki december folyamán ’ Barcelonában.

Dana Smutna játssza a Rómeó, Júlia és a sötétség című csehszlovák filmdráma női főszerepét. A filmet még a télen nálunk is bemutatják.

*

{ Tíz esztendővel ezelőtt egyik \ vidéki városunkba hívtak, sú- í lyos beteghez. Az ottani orvo- \sole nem merték vállalni a \ műtétet, annyira bonyolult J volt. így engem kértek meg, ; s odautaztam.

J Háromórás műtétem volt, í eléggé kimerített. Estig a \ kórházban voltam, addigra j annyira javult a beteg állapo- J ta, hogy bátor szívvel, a kol- J légák kezére hagyhattam őt. J Nem akartam éjjel utazni. így {hát szobát kértem a szállodá- \ ban, s miután megfürödtem — l még egyszer a műtét óta — le- J mentem az étterembe, vacso- J rázni.

J Nem tudom már, mit ettem, J pedig tudjátok, hogy szere- J tem a hasam, de annyira £á- J radt voltam, hogy nem figyel- J tem oda.

í Elnevette magát, szívott a J szivarjából, azután tovább \ mesélt.

* Kevesen voltak, nyugodtan

vacsoráztam hát. Egyszer- csak megakad a szemem egy fiatal, nagyon szép kislányon. Olyan tizenhat-tizenhét esztendős forma lehetett. Szép volt, hosszú, nagyon szép, szőke haja, értelmes, finom arca odakötötte a pillantást. A kislány virágot árult. A nyakában lógott a kosárka, onnét kínálta az aprócska csokrokat, de nemigen vettek tőle.

A társaságban valahogyan az emberi akaratra terelődött a beszélgetés. Mindenki elmondott egy-egy esetet, amire emlékezett, s amit az emberi akarat példájának tartott. Az idős orvos hallgatott csak, s mosolygott. Mosolygott, mint aki többet tud a többieknél. És hogy többet tudott, azt akkor tudtuk meg, amikor végül, utolsóként megszólalt és elmondott egy történetet. Annuska történetét.