Pest Megyei Hirlap, 1960. december (4. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
19ß0. DECEMBER 25. VASÁRNAP PEST MEG) El BOSIORKÄWPÜR 1921,-BEN Kisírt szemű asszony álldogál kóra reggel a nagykőrösi kői ház kapujában. Riadtan tekintget befelé és szorongatja ma- -ű2í a llaüyűandőbe bugyolált valamit, amiről csak közelebbi ol derül ki, hogy kisgyérek. Az egyik korán érkező fiatal orvos érdeklődve kérdezi: — Mi baj. nénikém? ' unokám... — mondja sírás hangon és megemeli kicsit a puha csomagot — beteg szegénykém. Olyan a teste, mint a tűz. Valaki megronthatta, mert még a szenteltvíztől sem gyógyult meg. Pedig magam hoztam a templomból. ' — Hozza csak be. majd megnézzük... A nénike óvatosan lépked a doktor után és eltűnik a kórház kapuja mögött. Két hét múlva pedig boldogan, mosolygós arccal viszi haza a ragyogó szemű legénykét, akinek egészségét a tudós doklorolc szenteltvíz és ráimádkozás nélkül varázsolták vissza. Utravalóul azt tanácsolták neki, hogy ne higy- gyen a babonákban, a rontásban, a ráolvasásban, Ha legközelebb megint megbetegszik az unokája, inkább mindjárt orvoshoz menjen vele. AZ ASZÓDI „ TITOK“ Az utolsó évtizedekben nagyokat lépett előre az emberiség. A tudományok reflek_ torának fénye lassanként behatol már az élet legsötétebb mélységeibe is. A megvilágosodás mértékét a legélesebben talán az mutatja meg, ha felelevenítem egy nem is olyan régi, pontosan harminchat éves rémtörténet emlékét. Az eset hosszú éveken át foglalkoztatta a bíróságokat, A színhely a „Viharsarok” volt, Békés megye egyik parányi falucskája. Itt élt Tokár Vince fiatal parasztlegény, ha ugyan életnek lehet nevezni kínszenvedéseinek szakadatlan láncolatát. Titokzatos betegség verte le lábáról. Súlyos rohamok gyötörték, ilyenkor valósággal üvöltözve fet- rengett. Testén különös sebek keletkeztek, szája habzott, szeme majd kiugrott üregéből. Családja megrettenve és tehetetlenül szemlélte gyötrelmeit. Volt négy legénypajtása, Korcsok Mihály, Csatári Imre, Turzó Mihály és Tímár György. Gyakran meglátogatták, feldúlt ágya köré telepedtek és biztathatták, hogy meggyógyul hamarosan, csak viselje türelemmel szenvedéseit. — Nem gyógyulok én meg soha — sóhajtotta fátyolos hangon —, vesztemre tör a gonosz. 1924. február 2-án már nagyon rossz bőrben volt. Teste tele véres zúzódásokkal. Barátai ezen a napon is nála voltak. Reszketve panaszkodott. — Meg vagyok rontva, mindig rámtámadnak a rossz szellemek, tépnek, gyötörnek, össze-vissza harapnak. Mutatta testén a sebeket. Barátai borzadva nézték. A vigasztaló szó is torkukon akadt. — Mentsetek meg, csak ti menthettek meg — könyör- gött elhaló hangon. — Ma jön el, hogy végképp elpusztítson, vénasszony képében. Ha majd hatot üt a toronyóra ... Háromszor megkocogtatja az ablakot, meg az ajtót... aztán bejön, hogy elveszítsen ... Ne engedjetek ... Csak úgy szabadíthattok meg tőle, ha agyonveritek és átdobjátok a kerítésen ... A legények dermedten ültek ágya mellett. Tokár Vince ott fetrengett előttük, már szavát sem lehetett érteni. Artikulátlan hangon üvöltözött. szája habzott, szeme kifordult, viaszsárga arcáról dőlt a veríték. Más hang nem is hallatszott, csak a beteg zihálása, meg nagyritkán kutyaugatás a távolból. így telt az idő, komoran, vészterhesen. Ezt a nagy csendességet a toronyóra kongása törte meg, amint elütötte a hatot. A következő pillanatban háromszor megkoccant az apró ablak üvege. A beteg felnyögött, a legények pedig halálos rémülettel néztek a sötét ablak felé. Most az ajtó deszkáján koppant háromszor valami. A négy legény mintegy vezényszóra fordította arra a fejét. Lassan fölnyílt az ajtó és egy ijesztő jelenségre hullt a lámpa sápadt fénye. Mélyen előregörbült testű vénasszony. Sötét arcán ezernyi ránc, szemébe húzott kendő alól messze kinyúlik vékony orra. A ruha cafatokban lóg róla, esett vállán éppen olyan rongyos nagykendő. Jobb kezében görcsös bot. Amint megáll a nyitott ajtóban, nem néz se jobbra, se balra, hanem apró lépésekkel, csoszogva elindul, egyenesen a beteg felé. A legények ijedten hátrálnak előle. Az egyik, Korcsok Mihály, mégis összeszedi bátorságát és rákiált. — Mit akar?! A vénasszony nem felel. Megy tovább az ágy felé. A beteg felüvölt. — A gonosz szellem, a boszorkány! — suttogja Korcsok Mihály, és föleszmélve a dermedt rémületből, a szoba sarkába ugrik. Ott van a szenesláda, benne a szeker- ce, meg a balta. A szekercét kapja ki, Turzó Mihály pedig a baltát és már zuhognak is a csapások a „boszorkány”-ra. A vénasszony kezéből kiesik a görcsös bot, azt a harmadik legény, Csatári Imre ragadja föl és teljes erőből üt vele a földre zuhanó öregasszonyra. Szegény még mozdul néhányat, majd véresen kinyúlik. A négy legény ott áll fölötte. Kezükben a véres balta, a szekerce meg a bot — újabb ütésre készen. Négy szempár tapad a testére, lesve: mozdul-e még? — Ez meghalt — mondja rekedten az egyik. — Dobjuk át a kerítésen — szól a másik —, Vince így mondta. Várnak még egy kicsit, aztán megmarkolják a vézna asszonytestet, kivonszolják az udvarra és átvetik a kerítésen. Nagy puffanás hallatszik a sötétségben. Megnyugodva jönnek visz- sza a szobába. Végrehajtották barátjuk kívánságát, elintézték a boszorkányt. A gonosz szellemnek vége, nem gyötri tovább Tokár Vincét. A szerencsétlen áldozatba a járókelők botlottak. Még volt benne élet. A gyilkos csapások nem végeztek.vele, csak eszméletét vesztette el. Kórházba szállították, de megmenteni már nem lehetett Huszonhárom napig élt még, akkor halt meg Fábián Zsófiának hívták, szegény, nyomorék, süketnéma koldusasz- szony volt. Tokár Vincéék falujában senki sem ismerte, most vetődött oda életében először és az első ház, ahová bekopogtatott alamizsnáért, a Tokár-porta volt. ellen szándékos emberölés bűntette címen indult meg a bűnvádi eljárás. A békéscsabai törvényszék meg is állapította bűnösségüket és az enyhítő körülmények figyelembe vételével szabadságvesztésre ítélte őket. Az ítéletet a szegedi* tábla is jóváhagyta, de a Kúria megsemmisítette és új ítélethozatalra utasította a Táblát, amely kereken négy év múlva, 1928 januárjában hozta meg végérvényes ítéletét: felmentette a legényeket az emberölés vádja alól. — A tábla megítélése szerint — mondja az érdekes indokolás — egyik vádlott sem szenvedett a cselekmény elkövetésekor az akarati szabad elhatározó képességet kizáró elmezavarban vagy öntudatlanságban. A vádlottak ép, egészséges szervezetű, erős fiatalemberek, kiknél semmiféle idegrendszerbeli elváltozás nem volt tapasztalható, ennél fogva a szuggesz- tív akaratátvitellel szemben is képesek értelmi képességüknek és erkölcsi felfogásuknak megfelelő ellenőrzés gyakorlására. Ezt bizonyítja az is, hogy tettüknek minden részletéről pontosan számot tudnak adni. Az első bíróság mégis tévedett, amikor bűnösségüket megállapította, mert cselekményük beszámítását a büntetőtörvény könyv kizárja. — Kétségtelen ugyanis — folytatja az ítélet —, hogy Tokár Vince a vádbeli cselekmény időpontját megelőzőleg néhány héttel hisztériás elmezavarba esett, amely betegséget sem ennek házanépe, sem a szintén csekély műveltségű — bár írni-olvasni tudó — vádlottak nem ismerték, úgyhogy alacsony értelmi képességüknél és babonára való hajlamosságuknál fogva ... hitelt adtak Tokár Vince érzéki csalódásaiból és téveszméiből fakadó panaszainak, nevezetesen annak, hogy az meg van rontva, ezért a rossz szellemek bántják, kínozzák, így érte a. gonosz szellem vénasszony képében el fog jönni és életét elveszi, ha a vádlottak le nem verik és az utcára ki nem dobják. És mivel a Tokár Vince által megjósolt időben és módon, t. i. az ablak és az ajtó háromszori megkopogtatása után a feltárult ajtóban csakugyan megjelent egy, a vádlottak előtt ismeretlen és történetesen siket-néma koldus- asszony, a feszült várakozásban felcsigázott babonás félelmükben az a téves hit vert gyökeret bennük, hogy valóban a gonosz szellem jelent meg vénasszony képében azért, hogy Tokár Vincét életétől megfossza. Veszélyes támadót láttak tehát a koldusasszonyban, akit barátjuk megmentése végett meggyőződésük szerint le kellett ütniök. Elmetehetségükben megzavarva, öntudatuktól megfosztva tehát nem voltak ugyan, de a véletlen körülmények egész sorozatának csodálatos összejátszása babonás hitükből folyóan amúgyis gyenge ítélőképességüket megzavarta, így az eléjük tárult helyzet igazi képét nem ismerték fel. Amennyire jogosult vagyak megítélni saját gyermekkoromat, sem jobb. sem pajkosabb nem voltam sihedei'számba menő kortársaimnál. A meglehetősen sűrűn elhangzó szülői vagy a szomszédoktól érkező fenyegetésben többször találkoztam a javítóintézet szóval, leginkább ebben a tömör megfogalmazásban : — Megállj, mész Aszódra! Megvallom, anélkül. hogy nyúlszívűbb lettem volna, a posta háta mögött elterülő, az úgynevezett Posta téri grund ifjú társadalmának átlagánál, mindig félelmetes hatással volt rám a különös ízű fenyegetés. Apám ritkán nadrágolt el (anyám soha. nem is igen tudott volna), ám ilyenkor kiadósán, visszamenőleg és előre is egy negyedévvel, de a testi fenyítés nem tartott vissza kái’hoztatott ballépéseimtől. Egyszóval a józan, hétköznapi büntetésekhez önérzetem és a megfelelő testrészem viszonylag könnyen alkalmazkodni tudott. S bár nem lettem mintagyerek tőle, a javítóintézet misztikus képzete felnőtt korom küszöbéig elkísért, sőt, mind a mai napig, ma persze már csak a „titok” izgalmával, amelyet gyermekkoromban nem fejthettem meg. Most, hogy a sokholdas intézményt körülölelő kőfal alatt kopognak lépteim az éppen csendes utcában, az elmondottak mind eszembe jutnak, s egyszer csak arra ébredek, hogy a sarkig tárt kapu melletti portásfülkéből barátságos hangon rámszól valaki: — Kit tetszik keresni? Néhány perc múlva már az igazgatói irodában ismerkedem a „titok”-kal. Annyit már idejövetelem előtt is tudtam, hogy az intézmény hivatalos neve MTH Ipari Tanuló Intézet, s noha hozzákalkulálom ehhez a mi társadalmi rendszerünk humánumából fakadó módszereket és eszközöket, a névben inkább érzek új cégért, mint új tartalmat. E hitemben csak „megerősít”, hogy Eperjesi Ernő, az intézet hallatlanul dinamikus vezetője rövid statisztikával tájékoztat a legutóbbi felmérés eredményéről, amelyből kitűnik, hogy a máskülönben — és ugyancsak hivatalosan — „Makarenko Otthon” nevet viselő intézmény lakói 41-féle kisebb- nagyobb súlyú bűncselekményt követtek el. mielőtt idekerültek. Félreértés ne essék, nem vonom kétségbe, hogy itt ipari- tanuló-képzés folyik, de e pillanatban nem tudom elképzelni, hogy az intézetbeliek „éppen úgy” ipari tanulók, mint a kintiek. Belső aggályomat azonban nem nyilvánítom, de örömmel indulok el felfedező körútra kísérőmmel, az igazgató helyettesével. Az itt tanulható tizenegy szakma közül a géplakatosokhoz térünk be elsőnek. — Pálya Mihály — mutatkozik be a műhely legidősebb művezetője, vagy ahogy őt a tanulók szólítani kötelesek, a „mester úr”. Harminckilenc éve dolgozik az intézetben, itt tanulta ki szakmáját is, nem növendékként, hanem az ugyancsak itt alkalmazásban állt apja mellett. A géplakatosműhely nagycsarnoka, ahol tartózkodunk, a harmadik éves ipari tanulók birodalma. Amerre csak nézek, mindenütt munkájuk fölé hajoló szorgalmas fiúkat látok, mint akármilyen más üzemben. Figyelem az arcokat, egyik-másikkal néhány szót is váltok. Értelmes, udvarias válaszokat kapok kérdéseimre. Az egyik, már elkészült 125 köbcentis hidraulikus fűrészgép előtt egy kék szemű. 19 éves fiú guggol. Feszülten figyeli munkáját, a szemre is nagyon mutatós, zajtalanul működő masinát. Háromhavi erőfeszítése van benne — eny- nyi idő alatt kell elkészíteni, ez a normája —, de talán több is van benne, mint munkája, szakértelme ... — Jó lesz, mester úr? — Most már jó — válaszol mosolyogva a mellette álló művezető. A segédvizsga előtt álló N. Laciról megtudom, hogy orvosnak készült. Amikor ezt előhozom. határozottan felel: — Nem akarok már az lenni... Semmi pénzért nem hagynám abba ezt a munkát. — De miért? ... — Tessék nézni — mutat az értékes és pompásan dolgozó első gépére, amely karvastagságú acélhengert vág ketté — a gépnek lelke van! Az asztalosoknál, ahová több műhely meglátogatása után érkezünk, már teljesen eltűnik belőlem a kezdeti gyanakvás. Időközben megismerkedtem az intézet belső hie- archiájával, társadalmi tagozódásával: az újoncokkal, akiknek még nincs kimenőjük és a növendékekkel, akiknek már van. Ez utóbbiak munka-, illetve ipari tanuló egyenruháján a gallérra varrt fémgomb jelzi e jogot és erkölcsi elismerést. Tájékozott vagyok némileg a tanulók önkormányzati rendszeréről, amely a kitűnő nevelők helyes irányítása mellett öntudatos embereket farag a bíróságilag ideutaltak- ból. — Az a fiú ott például a gimnázium esti tagozatán A négy legény A Tábla ebből azt a jogi -------------------------következtetést vonta le. hogy a vádlottak bűnösségét nem lehet megállapítani, mivel a bűn- cselekmény lényegéhez tartozó tények tekintetében tévedés áldozatai voltak, ami pedig büntethetőségüket kizárja. E z az akkortájt országos feltűnést keltő ítélet a magyar büntetőjog klasszikus dokumentuma volt. A végtelen körmondatok mélyén azonban egy másik ítélet is meghúzódik, mégpedig súlyosan marasztaló. A tábla a négy legény felmentésével tulajdonképpen azt a rendszert ítélte el, amelyben szabadon tombolhatott a babona, amely sötét tudatlanságban tartotta a társadalom elég széles rétegeit és ami gyakran hasonló bos7orkánypöröket gyümölcsözött „világos századunkban”, majd két és fél évszázaddal az utolsó magyarországi boszorkányégetések után. Magyar László tanul — mutat rá a mester egy igen jóvágású barna növendékre. — Egyébként ő a legügyesebb tanítványom. Kétszer annyit végez egyazon időben, mint a többiek. — Miért került ide? — Fegyverrejtegetésért — súgja kísérőm. — Még ötven- hétben. Megszólítom. — Hogy megy a tanulás? — Köszönöm, elég jól. Ebben az évben egyszerre két osztályból vizsgázom ... — És bírja? — Birom. Mestere elégedett arccal mutatja meg a gimnázista egyik jeles alkotását, a szép háromajtós könyvszekrényt. Bármely lakásnak díszére válna, miképpen az a tálaló is, amely sok egyéb bútor mellett az ő tanulóinak kezéből került ki. Viselkedésüket, munkájukat és iparkodásukat látva nehéz elképzelni ezekről a fia- talkorúakról. hogy egy-két-há- rom évvel ezelőtt súlyos összeütközésbe kerültek a társadalom törvényeivel, az együttélés szabályaival. A festő- és fényezőműhelyben szinte családias légkör veszi körül Simon mester urat, aki nemcsak a szakmát szeretteti meg tanulóival. hanem saját magát is. Éppen egy levelet mutat K. István volt növendéke irta. A gyöngybetűs levél csupa hálál- kodás és tisztelet — Pedig ez a fiú eleinte még a látogatóba, érkező anyját is meglopta ... Sok bajom volt vele, meg a többi nevelőnek is. de ember lett belőle. Most ktsz-ben dolgozik, a legjobb szakmunkás. A másodéves géplakatosok művezetője szinte teljesen elfújja szavaival a nyomát iß kezdeti kételkedésemnek. — D. Zolit egy év után leszámoltattuk, mert kifogástalanul viselkedett. Elhelyeztük Diósgyőrbe egy ipari tanuló intézetben. Alig telt el néhány hét, egyszer csak levél jött Zolitól, kérte, hogy engedjük vissza, mert ott visszaesik szakmai fejlődésében. Erről a műhelyről még annyit, hogy a tanulókra megállapított norma 130 százalékát teljesítették novemberben. Fent az összevont cipész- és szabóműhelyben megismerkedem egy civilruhás fiúval, aki legnaj) „szabadult“ és ma csak leszámolni jött vissza. (Leszámolásnak hívják itt a leltári és pénzügyek rendezését .) Édesapja orvos, 5 kérte annak idején, hogy fia bekei'ül jön. — Milyen érzés visszakerülni a családi életbe? — Szokatlan. Tegnap hazamentem. de nem találtam a helyemet. Kint már nincs egyetlen barátom ... — Megmarad a szabó szakmában? — Már van is helyem, ahol felszabadítanak ... ♦ — Mit gondol, nem volna helyesebb itt letölteni azt a néhány hónapot, mint mások is teszik? A pubi képű fiú erre nem felel, csak vállát vonogatja. Mielőtt eltávozom az intézetből ,az igazgatói irodában átlapozom a nevezetesebb sport- és kultúreseményekről vezetett „Dicsőség-könyvet” és a szülők, volt növendékek ide írt leveleit megörökítő „Emlék-könyveket”. Egy apa, a nagykörűi tsz tagja, két évvel ezelőtt versben köszöntötte a jubiláló’ 75 éves intézetet. Fiát itt kapta vissza, és atyai szívét ódái elragadtatásra ihlette a nevezetes alkalom: „Éljen, álljon soká, e csodás intézet, Legyen áldott, kinek a nagy eszméje lett!“ Találok viszont egy sokkal keresetlenebb hangú levelet, amelyet egy veszprémi özvegyasszony írt a nevelőknek. Megköszöni, hogy fiából embert neveltek, majd ezt írja: „Karácsonykor itthon volt, a legnagyobb példás magaviselettel, sehová nem ment. csak a moziba velem, utána vacsorázott és lefeküdt, nyugodtan aludt és nem kiabált álmában, mint máskor ...” Nem kiabált álmában ... Lehetetlen megliatódás nélkül olvasni ezt az egyetlen és mindent kifejező mondatot, amelyben az anyai szív egész melege, a korábban zaklatott életű fiáért érzett minden aggódása benne van ,.. Ennek éppen egy esztendeje. Azóta hány anya kapta már vissza gyermekét? András Endre
