Pest Megyei Hirlap, 1960. július (4. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-17 / 168. szám
'S KISS DENES : ZENGŐ UTCÁK mert fél három után újra hívják. A telkemre kötötték, hogy ne engedjem el. Leült, rágyújtott, s idegesen nézegette az órát. Még ma el kell érnie a lányt. Ez a három hét sosem telik el... Egyre erősebb lett benne az érzés, hogy ez az a lány, akit már évek óta keresett. Észrevétlenül fel akart kelni, hogy taxit keressen, amikor csörgött a telefon. — Na, mit mondtam! — szólt a portás. — Megint magát keresik. Végre! Aztán elrohanhat. Taxival még elérheti. Felvette a kagylót. — Halló! — Halló — mondta egy hang. Még sosem hallotta, de mégis ismerősnek tűnt. Szive a portásfülke üvegablakán dobolt. — Halló! — folytatta a hang. — Van ott valaki? — Szólni kell! Mondani kell valamit — gondolta a fiú, de valahol elakadtak a szavai. — Halló! — hallotta újra és végre rekedten válaszolni tudott. — Halló...! — Te vagy az, Gyurka? — Én... igen, én...! — mondta és a kezében hideg lett a kagyló, összetéveszt valakivel — gondolta még magában — és hangosan folytatta. — Azt hiszem, hogy itt valami tévedés... — Nincs tévedés! — vágott közbe a hang. — Szabó Gyurkával beszélek, akit ma vittek be tőlünk autóval. Ugye? — Igen. — Na látod. Tudom én. Azt is tudom, hogy furcsál- lod, hogy tegezlek. Nem baj. A Dagi, meg a Csűri elmondott mindent. Egy kis hallgatás következett — és... és, te is tegeztél már engem, magadban. Azt hiszem, hogy sokat beszélgettünk mi már egymással, gondolatban — megint egy kis szünet következett. — Emlékszel arra a szívre a villamoson? — Igen, igen — válaszolta Gyurka és érezte, hogy a telefonkagyló égeti a kezét — Azért mégis furcsállod, ugye, hogy én... — Dehogy, dehogy!! Pontosan ilyennek gondoltalak. Mindig ilyennek gondoltalak ... — Azt tudod-e, hogy miattad jöttem át ide dolgozni? — Miattam? — Igen, miattad. Mert te olyan bátortalan vagy... De most nagyon vigyázz magadra, hallom, hogy kapcsokat is tettek a fejedbe. — Semmi az egész! Nem számít semmit! Semmi és minden!... Összevissza beszélek! — A lány nevetett hosszan, búgóan. — Nagyon szeretnék, nagyon szeretnék találkozni veled, ha lehet. — Azért hívtalak fel. — El sem hiszem, hogy ilyesmi megtörténhet — mondta a fiú. — Pedig megtörtént! Én már csaknem mindent tudok rólad — mondta a lány — és délután négykor a Munkás Mozinál megvárlak. Szervusz! Vigyázz magadra! — Szervusz, szervusz, szervusz ... — sokáig tartotta a kagylót, csak a portás nevetésére tette le. j z utcán ringó lépésű lázi nyok jöttek vele szemben, Lábuk, mint két harangszív ütötte a harang szoknyák fodrait. Minden zengett. Ünnepi zengéssel, mint a harangok. SZAKONYI KÁROLY: NYÁRI EJ köti valaimi kiálló gyökérbe és elballag a halászcsárda felé. — Meg kellett csinálnom azt az ágyat..: Nyikorog. — Elmosolyodik, felnéz. — Mindig felébred a gyerek... — mondja. Arra fordul ő is, Z zzznuuuaáá...! — fékezett a villamos. Gyurka sietve ugrott le, hogy megfigyelhesse a leszállókat. Már megrémült, hogy talán korábbi villlamossai jött be ma a lány, de aztán akaratlanul is felkiáltott. — Itt van! Érezte, hogy gyorsabban lüktetnek az erei. Valami furcsa volt a lányon, azért nem vette észre először. Ma nem a fekete kosztüm volt rajta, hanem egy rózsaszín, csíkos nyári ruha, abroncsos alsószoknyával. Hű, de csinos! — mondta magában és füttyentett. De a következő pillanatban már megrémült, csak nem lép ki az üzemből? Hiszen alig két hónapja, hogy átjött a szomszédos gyárból, állítólag valami fiú miatt. Sietve utána iramodott. — Magdi! Magdi! — ízlelgette halkan a lány nevét. Dagi, a targoncás mondta, hogy alighanem úgy hívják. Mindegy, neki már Magdi marad. Ment utána, de nem merte nagyon megközelíteni. Hosszú, szőke haja fénylő tükrében nézegette magát a nap. Kár, hogy munka közben mindig kontyba köti, vagy talán jobb is, mert akkor folytonosan azt bámulná. Igaz, így is van mit bámulni. Egész lénye olyan finom és olyan áttetsző, hogy szinte átvillannak rajta a gépek, a robajló, éneklő hengersorok. Ma sem merte megszólítani. Lassan fél éve, hogy meglátta a villamoson, azóta is töri a fejét, hogyan ismerkedhetne meg a lánnyal. Nemrég elhatározta, hogy egy reggel, vagy este — hiszen egy műszakban járnak —, legépeli a vallomást és a cédulát a lány zsebébe csúsztatja. Megírja magáról, hogy kicsoda és megjelöl egy helyet, ahol találkozhatnának. Csak ne lennék annyira félénk — mg nála magában. — Még valaki megelőz! . j mint <* vaspadlós csarnok- /j ba belépett, egyszerre megérezte az álló gépek melegét. Az éjszakai műszakosok már végeztek, de a munka nehéz szaga ott sűrűsödött a gépek fölött. Egy kissé még a csillogó fémrészeket is elhomályosította. — Szevasz! — köszönt rá a szőke Dagi. — Szervusz! — mondta és kezet fogtak. — Jössz velem? — Nem tudom, azt hiszem, hogy hántolni kell még, rengeteget hengereltek az éjjel! Nézd csak! Dagi is balra pillantott, a Skoda-henger mellett magasra rakott aluminium deszkák hevertek egymáson. A halom tetején már ott trónolt az örökvidám csűri. Az öltözőben egymás mellett vetkőztek le. Gyurka meg akarta kérdezni Dagitól, hogy hallott-e valami újat a lányról, de nem merte, mert félt, hogy Daginak eljár a szája és majd csúfolni fogják. így is sejthetett már valamit. Nem is vette észre, hogy hova tűnt Kerekes András: SZERETEM! Ha szétszednék a húsomat akkor se tudnám jobban minden mozdulatomban felmar a béna indulat nem tudok már kiáltani világos még az ég is hangtalan még a szél is ahogy a fát kerülgeti tüzes szavak most vissza szúrtak Iélegzeni is oly nehéz üres-tétován leng a kéz elkésett szókat szól a száj s egész szerelmem szép puhán bronz színű vállára borul maj<: Surány, 1960. júl. 10. ^ Nagyon meleg a7 ^ J Az alkony fáradt foszlá- £ nyokban hull az égből s fenn- akad a poros akácokon. | — Jani! Janiii!... ^ Vékony, asszonyi kiáltás. ^ Végigröppen a szétszórt, apró í házak között és béléiül a j Holtágba. Evező csobban a í merev víztükörben. Csípős í füst száll laposan, szétszóró- ^dik, mintha a hajógyárból $ kihuppogó ütések vernék szét. \ — Janiii! i;! ^ Az asszony a ház előtt áll, ^ könnyű nyári ruhában, me- í leg szél mozgatja a szoknyát. | Tölcsért formál keskeny mar- | kából, hívja a fiát. ^ Apró gyerek fut elő masza- ^tosan a parti pocsolyákból. ^ — Mosdani és egyél! — szól ^ rá az anyja. Laposat ver a í fenekére. — Megy apád. y Már mellette áll az em- Ä bér. Vászonkabátja csak fél- ^ vállán és a feje födetlen. Tás- ^ ka húzza a bal kezét. 'j — Na gyeride és puszit! Ide ^ is ;.. De mocskos vagy! — Halásztunk — mondja ^ csicsergőn a gyerek; átfonja ^ guggoló apja nyakát és nyálazza frissen borotvált arcát. ^ — Na eriggy! — Indítja út^ ba a házba. Utána néznek j, mindketten, az ember meg- í, vakarja állát, felpillant a gyár felé. — Hosszú lesz az éjjel... — Mondtam, hogy aludj ^ délután — mondja az asszony, ^ de közben elnéz a part felé. ^ Csónak siklik a sekélyre, egy fj férfi, mintha csak árny len- ’ í ne, kilép a csónakból, megmindjárt, Ilon — nyúl erős kezével a felesége karja után. — Sok a munka és hosszú az éjjel... — Ezt már sóhajtja János, fellöki a másik vállára js a kabátot, a nyitott konyhaajtóhoz lép, még egyszer benéz. Odabent mosdik a gyerek, pancsolja magára a vizet, prüszköl. János elmosolyodik, indul. — Hon!— mondja. Az asszony melléje lép, megöleli, megcsókolja a száját. Nagyon forró az este, törött hold ül egy felhő csúcsán. Aludt tüzek melegét leheli a föld. — Na, megyek — bontja ki magát a férfi az asszonyi karokból. Elballag a puha fü- vön. Hagyja, hogy szájáról felszívja az éj az asszony csókját. Fél óra múlva acéllemezek rozsdapora ül a szája köré. Az asszony enni ad a gye------------------reknek, lámpafénynél lefekteti, ráhajol a kiságy rácsára. Mesél. „ Volt egyszer egy almafa, szép, piros gyümölcsöket termett. Roskadásig tele volt. A kertésznek kellett volna leszedni mind, mert övé volt a fa. Az almák majd kicsattantak az élettől. Eső hizlalta, nap édesítette .. i £s a kertész mindig elindult, hogy leszedje a gyümölcsöt. De útközben ezer munkája akadt. Szerette a kertjét, nem akarta elhanyagolni .:, az almák miatt;.. De az almafa már alig bírta a terhét;.. Hát csak nem fogja leszedni más?!...” Már alszik a fiú; Ilon feláll, magának is ágyaz. De legyintett egyet a kezével és elindult a csarnok felé. A gépek már dübörögtek. ■rplszívtak egy cigarettát és Hí munkához kezdtek. Csűri fütyült, mindig fütyült, olajos sísapkáját feltolta a feje búbjára és lovagló ülésbe helyezkedve nyeste, kaparta, véste az alumíniumot. Egy-egy erőteljesebb húzásra néha finom spirálalakú szálkák re-\ pültek szét. — Nézd csak! Akár a disznó farka, mutatott egy vaskosabb spirál darabot. Vagy ezt figyeld! Olyan, mint a Magdi haja, csak egy kicsit világosabb — tette hozzá. • — Csöndbe légy! — szólt rá Gyurka. Csűri furcsán nevetett, aztán fütyült, majd láncot próbált csinálni a spirálkákból, majd a karjára vagy a nyakára tette őket és ellejtett a lányok felé. Magdit sehol sem lehetett látni, talán a belső teremben dolgozik ma. Csűri rosszkedvűen jött vissza. — Nincs itt a szívünk királynöje — mondta lesújtva és mérgesen letépte magáról a láncokat. — Nesze! Nesze! — dühösen eltaposta őket és újra fellovagolt a halom tetejére és fütyült. Magdit csodálta. Minden fiú szívesen megismerkedett volna vele. De még a legszemfülesebb Dagi sem tudott róla sokat. Magdi gyönyörű volt, szinte nem is a gépek közé való, és titok. — Miért nem szólítod már meg, elhalásszák előled kis- apám — mondta váratlanul Csűri. — Mi közöd hozzá?! Csűri nevetett, aztán fütyült. Gyurkának hirtelen kedve lett volna megkeresni a lányt, hogy rögtön beszélhessen vele. De valahogy különös meleg fáradtság nehezedett rá. A gépek zaja, mint az apró vasforgácsok, sűrűn és élesen verődött vissza az üvegtető felől és mintha lassan eltemette volna. Már a szívéig ért a halom. Csűri egyre fütyüt és néha-néha felrikkantott. — Hej!... Haj!... Aztán trombitált a szájával a munka üteméhez. Csurinak jó — gondolta Gyurka —, mindig vidám. Talán még sosem volt szerelmes. Állítólag vannak emberek, akik nem tudnak szerelmesek lenni. Sose. Csűri biztosan olyan. — Figyeld csak! — hallotta Csűri hangját. Felnézett. A vágógép mellett három szerelő egy csigasort igyekezett felhúzni a hat méter magasan levő sínre. A sínen átvetettek egy kötelet, de sehogy- sem sikerült felemelni a nehéz alkotmányt. Egyikük fent ült, a másik kettő a kötelet húzta, meg-megcsúsztak a vaspadlón. A csiga meg ide-tfdä lengett, kettős szabályzólánca olykor csilingelve összeütődött. — Gyere, segítsünk nekik — mondta Csűri. — Jó — válaszolta Gyurka és már ugrott. égyen kapaszkodtak a Jcö/ V télbe. Nehezen ment. Gyurka teljes súlyával rácsimpaszkodott. Aztán egy mellőle Dagi. Még volt egy kis ideje az öltöző zsivajában leülni és tűnődni. Rágyújtott és mint már annyiszor, most is felidézte magában azt az első téli hajnalt, amikor meglátta a lányt. Együtt utaztak a villamoson. A lányt hozzápréselték. Testének melege a nagykabáton is átsütött, közel húsz percig utaztak így. Már akkor arra gondolt, hogy csak sose lenne vége az utazásnak. Jól emlékezett arra, hogy a lány egyszer az ablakhoz hajolt és a kezével letörölte a párát, hogy kinézhessen. Vajon a lány emlékszik-e arra, hogy ö akkor még a végállomás előtt, amikor az újra letörölte a párát az ablakról, ő is odahajolt és a kezével egy szívalakot törölt az ablakra, hogy legközelebb azon keresztül nézhessen ki a lány. Akkor jól megnézték egymást. Azóta csaknem minden reggel találkoztak, biztosan észrevehette, hogy állandóan őt nézi. Sőt, most már egy üzemben is dolgoznak. — Fújtak — mondta neki Gabi bácsi, a művezető. Gyurka is felállt, elkeseredetten kiáltást és egy pattanást hallott és abban a pillanatban érezte, hogy elszakadt a kötél. A többiek elugrottak, ő elesett és még esés közben erős ütés érte végig a fejét, a közel mázsás csigával egyszerre zuhant a vaspadlóra. Fülében hatalmasat zendült valami. A csigasor szinte az arcát súrolva zuhant le. — Nem esett rám — gondolta. Szeme előtt acélszínűen összehegedtek a gépek és a traverzek. Szürke lett minden. A szürkeség récéi lassan beharapták az emberek fejét is. csak a zengés nem hallgatott eh A kórháznál ketten támogatták az autóból, Csűri, meg a sofőr. — Nincs semmi baj, papus- kám — hallotta Csűri biztató hangját. — Engedjetek! — mondta és egyedül akart lépni, de hirtelen szemei előtt a szürke utca az ég felé lendült, úgy látszott, mintha nekiütközött volna. — Vigyázzunk, mert elájult — alighanem a sofőr beszélt. Egyszerre rendesen látott mindent, csak mintha sok harang szólt volna, s néha a harangszóból a hengerekre csapódó lemezek csattanása hallatszott ki élesen. Lassan botorkáltak a kórház bejárata felé. M ár délután elhagyta a kórházat. Négy kapcsot tettek a fejsebébe és jó erősen bekötözték. A kórházkapuban hunyorogva megállt. Nézte a forgalmas utcát. A fejében még mindig harangoztak. Valaki mintha nevét kiáltotta volna. Hátranézett, a kórház portása integetett neki a lépcső tetejéről. Talán nem intéztem el valamit — gondolta — és visszaindult. Csak lassan tudott lépkedni, közben állandóan arra gondolt, hogy mikor láthatja újra a lányt. Most kiírták, legalább két- három hétig nem mehet az üzembe. Már fél három körül lehet. Vége van a műszaknak. Talán már fel is öltöztek, és Magdi is indul hazafelé. De talán taxival még odaérne a villamos-megállóhoz... Mit akarhatnak? Hagyják már elmenni! Taxival odaérne ... — Magát hozták be délelőtt autóval a fémművektől? — Engem — mondta a portásnak. — Szabó Györgynek hívják? — Igen, igen, de sietek... — Jöjjön csak — vágott közbe a portás —, már háromszor keresték telefonon. Nem vettem észre, amikor kiment. Üljön le egy kicsit, nem hívja az ágy. Csak hánykolódna egyedül. Szerdai.. Ma még csak szerda;.. Eloltja a villanyt. Kék hálót terít a partra a hold, fénylő bogárkák lépdelnek rajta a csillagok felé. Mocorog a csend. A konyha fojt, ki kell tárni az ajtót... Ki kell ülni a küszöb elé. Most megy a sétahajó. Színes lámpafürtöket tükröz a víz. A hullámok zenét vetnek partra. Sűrű és ful- lasztó lesz tőle az éjszakai Ilon karja mozdul: ölel. A hangokat öleli és a sötéteti Nyújtózik, hátraveti elbontott, szőke haját. Szúnyogok dongnék a füle körül, tercelnek a vizről szökött zenéhez. Gyorsan úszik lefelé a hajó. Hullámok csapódnak a parthoz, messzibe vész a zene. „;.. De az almafa már alig bírta a terhét. i. Hát csak nem fogja leszedni valaki más?! i..” — Anya! — nyöszörög bent a gyerek. — Vizeeet!... Ilon nem mozdul. Nem hallja; nyújtózva nézi az eget. Dobol valami, mély, puha hangon dobok Néha kék, csillagszóró fényeket lök az égre a gyár. Valaki jön a dombról.--------------—- Most dudál a g yár is. Tíz óra. vált a műszak. S hogy csend lesz ismét, hallani a csobbanó hullámokat a partról, öröknek tűnik az éj. A csillagok a végtelenség hegyén ülnek, a percek lomhák,, mint szárazságban a békák. Reggel jön János. Hat után nem sokkal itthon van. Lerúgja a bakancsát és székre dobálja a ruháit Alszik. Mézszínű a amerre az asszony figyel. * Valaki ott az éggel egybevesző dombon megáll. Mintha erre fordulna. Csillagok fogják körül fekete alakját. — Ilon ..; — mondja hirtelen fáradttá lett hangon a férfi. Az asszony visszakapja a fejét. — Igen, megcsináltad az ágyat... — kicsit mosolyog, tekintetével megsímogatja az ur;. száját. — De minek? .;. — Reggel nem alszom el
