Pest Megyei Hírlap, 1960. május (4. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

% KENYERSZEGŐ MAI VÁZLATOK ,,Elolvastam a kocsitáblát... (Pátzay Pál műve, a Képzőművészetünk a felszabadulás után c. kiállítás anyagából.) tendeig hol feküdtem, hol fel­keltem, igencsak az ágyat nyomtam. Amikor ebből ki­épültem, a petróleumlámpa robbant fel a kezemben. Ösz- szeégtem — az is elvitt néhány évet... persze lehetett volna tanulni emellett, de hát a mi apáink nem sokat törődtek az­zal, hogy milyen életsorunk lesz. Beszél tovább, de nem hal­lom már a szavakat — meg­ütötte a fülemet a „mi apáink”. Akárhogy is feszege­tem, fura lenne elmarasztalni őket (akik közül csak elvétve akadt egy-egy írástudó em­ber), hiszen éppen elég bajuk volt a környező 18 ezer hold- nyi karcagi erdővel, a zsúfolt cselédházakban visítozó csa- patnyi mindig éhes gyerekkel. A „mi apáink” nemtörődöm­ségét úgy hívták: „úgyis mind­egy. .Feljebb, a hercegi re­zidencia küszöbe körül kell ke­resni az okot. De hát hogyan ért volna rá ilyen apróságokra gondolni szegény Fülöp Sán­dor Gótai Szász Couburg her­ceg, amikor 99 major és 50 ezer hold gondja nyomta kes­keny vállát?! Most ő is jobban ráért vala­hol. .. meg az itthonmaradoí- tak is. A zöldülő erdő mellett szinte vadonatúj falura süt le a nap. A. major hosszúkás cselédházai körül és a látóha­tár messzeségéig végig négy- szögletes. ikerablakos villa­szerű új házak (van vagy száz belőlük) álldogálnak. Sok még vakolatlan — színüket az idei tavasz festi majd meg. A köz­ség lakói együttes erővel tár­sadalmi munkában építik az óvodát, ahová (csordakútbeli kalandok helyett) talán Kri- zsán bácsi unokái is járnak majd. A 'z un álcák? Érdekes adatot szereztem róluk, amikor meghallottam, nyitva maradt a szóm: 10 ezer forint értékű könyvet vásároltak tavaly, eb­ben az alig több mint ezer la­kosú községben s a könyvek jó részét ők vették meg, az unokák — Taits Károly, Papp Sándor, Szelei Ferenc, Lánczos Bözsi, Paskó Erzsi, meg , a többiek —, a gyerekek. Nagy Imre tanár, a ne­gyedszázados jubileumához közeledő „tanító bácsi” nem felejtette el azt az emlékeze­tes vásárhelyi „majdnem-kéz- csókot“. Pedagógus feleségével és kollégáival mindig keres és talál valami újdonságot, ötle­tes formát, amivel a gyere­kek s a szülök hóna alá nyomja a jó könyveket. Farsangi jelmezbált rendez­tek, természetesen versennyel. A legszebb jelmezek jutalma egy-egy jó könyv, amit a mű­sor bevételéből vettek. S lám: milyen ügyesek ezek a pusz­tavacsi gyerekek!... Minden jelmez jutalmat érdemelt! Irodalomórán felolvasott Nagy Imre a Kőszívű ember fiai című kötetből. Ahol legér­dekesebben bonyolódott a tör­ténet, amikor nagyra kereke­dett már a sok gyerekszem — becsukta a könyvet. — Ha van kedvetek hozzá, gyertek el, a könyvtárban megtaláljátok a folytatást. El is vitték az utolsó szálig, még a tanítóék házikönyvtárát is megkopasztották. Anyák napja előtt — ta­valy — díszes könyvjelzőket készített otthon a tanító­család. Minden gyerek kapott egyet s a műsor után (Nagy Imréék sugalmazására) ezzel és a hozzávaló könyvvel lep­ték meg a gyerekek édes­anyjukat. Amit a gyerekek hazavisz­nek, általában elolvassák a szülők is. Ez az okosan irányí­tott olvasómozgalom ebben a községben általánossá vált. Mind nagyobb lett a szomjú­ság, amely végül is (dehogyis végül, hiszen ez a mozgás ép­pen olyan természetesen fo­lyamatos már a faluban, mint az, hogy a nap minden reg­gel újra éled az erdő koronái felett) tízezer forintos vásár­lási forgalmat produkált. Az erdészet kocsisának lánya, aki tavalyelőtt végezte a nyol­cadik osztályt, és most szin­tén az erdészetben dolgozik, 200 forint értékű könyvet vett (Mikszáthot, Jókait és nyolc kis testvérének mesekönyvé- ket) részletre. Laczkó János, 17 éves fiú, az állami gazda­ság dolgozója — a cseresznyé­től a téli almáig — megvett minden elérhető gyümölcster­mesztési szakkönyvet. T ermészetesen a felnőttek közül a tanító, az orvos, a szülésznő — s a többiek, a falu értelmisége vezet, de az olvasásban és a vásárlásban sem marad sokkal mögöttük özv. Paskó Ferenené paraszt- asszony, aki éppen olyan ott­honosan és okos szavakkal be­szél az Egy igaz emberről, a Kakukk Marciról, a Szent Pe­ter esernyőjéről, mint a Bová- rinéról. — Az utóbbit — meséli — véletlenül olvastam el. Meg­hallottam, hogy Nagy Imréné, a tanító néni szeretné megsze­rezni. Szalajtottam a kislányt Szalai tanító nénihez (ő a he­lyi könyvbizományos), hátha megvan. Meghozattuk. De mi­előtt születésnapi ajándék­ként elküldtem Nagynénak — én is elolvastam. Remélem, nem haragszik Nagyné, ha olvassa most, hogy amikor megkapta a könyvet, az nem volt „tiszta új”. Hm ... dehogy ... hiszen kétszeres ajándékot kapott. Paskóné és vele még sokan most Anna Seghers Hetedik kereszt című regényét olvas­sák. Ezt azonban már nem véletlenül. Havonta jön ugyan­is a vándormazi, és előre jelzi a filmek címét. Legközelebb a Seghers-regényből készült amerikai filmet vetítik. Addig­ra a nézőközönség nagyobbik fele a regényből megismeri a történetet.-í’rlünk a kocsmában, Nagy U Imre, Krizsán Károly bá­csi és én. Borunk elfogyott, de a szó még csordogál a nagy sötét erdő szélén, az egykori betyárcsárdában. — Érzem én nagyon, hogy mennyivel kevesebb az élet így ... betű nélkül... beszél az öreg. — Hallok én történe­teket a gyerekektől is, meg a rádióból is. Ismerem az egri hősöket: létrákkal támadta ugye a várfalat a török, a vé­dők meg forró szurokkal lo­csolták őket... dehát más len­ne mégis, ha az ember nyom­ról nyomra olvasná a könyvet, így az van, hogy meglszok egy-két fröccsöt, haza megyek, hányát fekszek, aztán speku­lálok ... hol volnék én már, ha írni-olvasni tudnék!... Higgye el, tanító úr, én lennék a legboldogabb ember, ha megtanítana engem is ... Az­tán még tán’ tovább is halad­nék... még a kézcsókot sem sajnálnám, mint az a régi ko­faasszony, ha el tudnám olvas­ni én is a kocsitáblát. — A kézcsókot elhagyjuk, Károly bácsi — nevet a tanító —, hiszen nem avanzsáltam én föl azóta se püspöknek... de a kezét azért adja ide. Kezet rá... ősszel összehozzuk a taníolyamot. Megbillen az asztal, ahogy felőliünk, összecsörrennek az üres poharak. Kovalik Károly TOKAJI GYÖRGY: TAVASZ PÁRIZSBAN Csak az előbb ébredt fel, szinte a határállomás óta aludt. A másfélnapos utazás­ból csak homályos képek ma­radtak emlékezetében: a haj­nal Zürichben; a gőzölgő cso­koládé illata, amit útitársai ittak; az apáca, a szemközti ülésen, aki félóránként elő­vette imakönyvét; a katona, ahogy elbóbiskolt, majd ké­nyelmesen ráhajtotta a fejét az imádkozó vállára; a sza­kállas, pajeszes fiatalember, aki a folyosón németül szólí­totta meg s cigarettát akart vásárolni tőle, hogy gyorsan nyelvet váltson, amint meg­pillantotta a magyar mem- fiszt, és lelkendezőn megfe­ledkezett vásárlási szándéká­ról; a magyar család, amely­nek tagjai egyenesen Nyír­egyházáról igyekeztek Párizs­ba és egymást vizsgáztatva franciából, azon töprengtek, hogy a pályaudvar jobbra vagy balra fekszik-e a sínek mentén. Most, hogy a külváros falai között, a váltókon csattogott a vonat, majd szinte suttyom­ban lassítani kezdett, először érezte, hogy ez a kirándulás felesleges, s tulajdonképpen iratokat kellene másolnia a debreceni városházán. Néha megtapogatta a bankjegyeket a zsebében, ami tekintélyes­nek tetszett, s értesülései sze­rint hetekre elegendő lesz Pá­rizsban. Egy szelet rántott hús lapult még két kenyér között a zsebében, mintegy utolsó üzenetként anyjától. Szemérmesen a WC-ben fo­gyasztotta el, mert az apáca már eltette imakönyvét, s a katona, bajuszát simogatva, valami befejezhetetlen meló­diát fütyörészett. Reménytele­nül s titkolnivalóan magyar­nak érezte ezt a rántott húst, valaminek, amihez — ha kér­denék — magyarázatként, gar- nirungnak el kellene mesél­nie a Nagyalföldet, anyját, apját, fivérét, akik ünnepélye­sen kikísérték az állomásra, rántott hússal tömték ki zse­beit és óvták bizonyos kísér­tésektől. Es as út is .. . Rögeszmé­nek tartották, hogy Párizsba készül, de az útravalót, s némi tartalékolhatót maga kereste meg hozzá, s a család bele­törődött abba. hogy a tavaszt már Párizsban kívánja meg­élni. Mire visszatért a kupéba, az apáca, s a katona már a folyosón kacarászott és a nyír­egyházi család döbbenten ész­lelte, hogy fedett pályaudvar­ra siklik be a vonat. Két olcsó papírkofferjét és a hegedűtokot a lépcsők olé készítette és nem is csodálko­zott túlságosan, amikor a he- nedű a nyitott ajtón át lenen- deredett egyenesen a kerekek alá. Az apáca rövidet, halkat sikított, s a hegedű szétmor­zsolódott a síneken. Úgy érez­te, hogy a hangszer, amely előtte szállt le a vonatról, s most tépett húrokkal simul a párizsi pályaudvar sínéire, egy melódia utolsó akkordját pendítette meg. Szinte vidá­man lépett le a lépcsőről, megkönnyebbülten, hogy keve­sebb lett a csomagja. Negyed­óráig állt a zúgó csarnokban, barátjára várva, aki már hó­napok óta hívta Párizsba. Negyed óra múltán a koffe­rekkel kezében belépett Pá­rizsba. A cím gondos helyes­írással a kezében volt: „28. Rue de la Parcheminerie, Ho­tel Robinson, Cinquieme Ar­rondissement.” A taxi a Bul­vár Sebastopolon szaladt vele végig, s egy hihetetlenül szűk utcában, rút keskeny kis épü­let előtt állott meg. A barát­ja. csak néhány napja köl­tözött el, s a tulajdonos nz el­hagyott szobába tessékelte, amit feltehetően idegen futó­vendégek számára tartott fenn. Másnap élni kesdeH pá_ rizsben, riadtan, egy alföldi város emlékével agyában. A feladat nem tetszett megvaló- síthatatlannak: olvasmányai után még tájékozódni is tu­dott. s majdnem elhitte, hogv a Dome teraszán Barbusse-t látja Foujitával társalogni. A Jiivatalos Párizzsal gyor­san végzett. A sugárutak, az áruházak, a nagyterek, a par­kok nem nyűgözték le. A mi­lói Vénust és Mona Lisát il­lendően megbámulta, de a to­ronyba már nem kívánt fel­menni. Szinte vakon kószált a városban, hogy harmadnap­ra már csömörrel, zúgó fejjel kerülje el a látnivalókat, s este fáradtan menekült haza a Hotel Robinsonba. Sara kisenevi volt, s ve­gyésznek készült. Egy este a folyosón bukkant rá. Éppen a korlátnak támaszkodva sírt. olyan odaadással, ahogyan csak lakatlan szigeten sírhat valaki, aki egyedül maradt, mert partnere mégis csónakra bukkant, s elevezett az óceá­non. Sara drámája ott a kor­lát mellett egyszerű volt: a barátját emelte ki a rendőr­ség a dupla ágyból, s vele a szállodából még vagy tíz em­bert. akik Ukrajnából jöttek Párizsba tanulni, s így május előtt gyanúsak voltak á Leon Blum-kormány belügyminisz­terének. A következő napokat együtt barangolták át. Sara vigasz­talódott mellette, s jó ide­genvezetőnek bizonyult. Meg­érezte, hogy „ügyfele" nap­ról napra tovább csalódik, hogy Párizst reménytelenül idegennek érzi. hogy a látni­valók nem elégítik ki, éli azokat a válságos napokat, amikor kitaszítottnak érzi magát valaki egy ötmilliós kö­zösségből. Tapintattal. s megértéssel terelte be ilyen­kor egy csendes kocsmába, rendelt neki valami pálinkát, s magáról meg barátairól be­szélt, akiket elvitt a rendőr­ség. Ez új és meghökkentő volt. Ez ideig azt, hogy a rendőr­ség Moszkvát kiált minden hangra, ami kicseng a kórus­ból, speciálisan magyar ügy­nek vélte. Ebben az ország­ban azonban, ahol szabadsá­got, egyenlőséget és testvéri­séget hangoztattak már sok évtizede, megdöbbentő volt ez az akció. Sara beszélt gyű­léseikről, egyetemi elvtársai­ról, s ö szégyenkezve viszo­nozta jelentéktelen élményei­vel, amit egy vidéki magyar város ifjúmunkásai között szerzett. A tanulság kiáb­rándító volt: Párizs ebben sem volt több és más. A lány vigasztalta valami anyáskoló jóindulattal, s az­nap este a szobájába hívta. Napokig nem mozdultak ki a hotelból, sültkrumplin él­tek, s olcsó vörösborral vi­gasztalódtak. A pénze, most, hogy ketten költötték, vesze­delmesen apadt, és elkövet­kezett a pillanat, amikor már nem futotta volna hazauta­zásra. Közelgett az újabb lakbérfizetés perce is, a tu­lajdonos, mintha érezte vol­na, hogy még gondjai lesz­nek új lakójával, már alig fo­gadta köszönését. Úgy tet­szett: a Hotel Robinson ha­marosan megszűnik számára, mint menedék. Munka után nézett. A gyárnegyedeket napokig járta. Kiejtése azonnal le­leplezte, hogy idegen, szinte szóba sem álltak vele: Így rekedt egyszer a külvárosban, egy napfényes tavaszi dél- előttön, amikor már a föld­alattira sem futotta a pénzé­ből. Pihenni ült le a padra, erőt gyűjteni a hosszú gya­logláshoz, a szállodájáig. A nap elálmosította, s ő szí­vesen engedte át magát a pi­hentető kábulatnak. * Énekszó riasztotta fel. A széles utca végén egy csomó ember kanyarodott be. A tá­voli dallam még felismer- hetetlen volt, de a közelgő tömeg valami ismerős képet ébresztett benne. Felállt, in­dult elébük. A gyönge szél meg-meglibbentette a hango­kat, a dallam sietésre ösztö­nözte. A tömeg szaporodott: a járdákról csatlakoztak a menetelőkhöz, a házak ab­lakaiból integettek feléjük. A látvány felfrissítette. Már az úttesten szaladt az emberek felé, zihálva, boldogan, s messziről látta, hogy az el­ső sor megnyílik előtte, hogy helyet szorítsanak neki, a menetelük magukba fogadják, hogy karok nyúlnak feléje, mint akit vártak. A dallam áradt, zúgott a levegőben. Valaki átölelte a vállát, néztek egymás sze­mébe, majd szomszédja oda­hajolt hozzá, s egy pillanatra elhallgatott. A dal t randa szövegébe beleolvadt a magyar szó. Ebben a pil/anafbnn érkezett meg Párizsba Május elseje volt. R égen volt, de most is olyan eleven az emlék, mintha tegnap történt volna... Állástalan fiatal tanító vol­tam „a legnagyobb magyar fa­luban”, az alföldi Hódmezővá­sárhelyen. Abból „éltem”, hogy a szabadságos kollégákat időnként helyettesítettem és az analfabéták számára rendezett irás-olvasás tanfolyamot ve­zettem. Csupa idős ember pré­selte be magát esténként a gyerekpadokba. Volt köztük egy öreg kofa. bizonyos Bohos Mihályné, aki minden piac­napon a cserépfazekakat árul­ta a városháza előtti piacté­ren. A pénzhez értett — sose tudták becsapni — de írni-ol- vasni nem tudott. Rajzolgat- tam a táblára a nagy betűket — ők is gyötörték szorgalma­san a palatáblákat. Aztán el­köszöntünk egymástól. Egysze­rűen, kevés szóval. Nem volt abban semmi megindító. Ha­nem egy délelőtt (ráértem na­gyon a dolgomtól) a piacon, a cserepes soron őgyelegtem s szalad felém, majd lever a lá­bamról Bohosné, a kis öreg­asszony. — Elolvastam a kocsitáblát tanító úr! — kiabált, hogy majd összefutott az egész piac. Elkapta a kezemet, alig tud­tam a kézcsóktól visszacibálni, hogy „ugyan... ugyan Bohos néni, nem vagyok én se püs­pök, se apát úr..de akkor már az én szemem is megtelt könnyel, éppúgy mint az övé. K ishíján, a miénk is. amint a pusztavacsi kocsma ho­mályos termében hallgatjuk Na°v Imre fiatalkori történe­tét. Nem minden pedagógiai szándék nélkül hangzott el most ez a régi história, hiszen fröccsös pohárral a kezében velünk ült és hallgatott Kri- zsán Károly bácsi, a puszta­vacsi-öt-hat írástudatlan paV rasztember közül az egyik. Öt­venegy esztendős, mozgékony, fiatalos ember, és összesen másfél hetet járt — eddigi éle­tében — iskolába. — A nagy betűket megis­merem — mondja, csak össze­adni nem tudom őket. Koccintunk és meséli: — Hatéves koromban bele­estem a csordakútba... jól be­lefetyeltem a léből, valóságos pókká dagadt a hasam, mire a bátyám kihúzott az ustorfá- val. Az eset után jó két esz­

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom