Pest Megyei Hírlap, 1960. május (4. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-22 / 120. szám

MARION PALNE: A LAGOSSZÁRÚ KISCSIZMA* KÖNYVESPOLC ZALKA MIKLÓS: v ' KÜLÖNÖS EMBER Harmadik osztályos ko­romban történt velem az, amit most elmesélek. Disznó­ölés volt nálunk éppen. Ke­zünkben jókora, félig sült fü­lével, iskolába indultunk Juli húgommal. Olyan tocsogós december volt, se hideg, se meleg. Hol fagyott egy kicsit, hol meg fölengedett, hogy még na­gyobb, még ragadósabb le­gyen a sár. Sok bajom volt akkoriban a sárral, nagyon sok, mert ép­pen akkor kaptam új, lagos- szárú csizmát. Olyan szépen csillogott a lábamon, hogy még a Portás kutya is meg­ugatott, mikor először meg­látott benne. Hát... igaz, nem volt egé­szen új a lagoscsizma, mert úgy vettük kéz alatt. A szom­széd gazdalányé volt, de az kinőtte és így olcsón hozzáju­tottunk. Nekünk talán nem is szabott volna a csizmadia la- gosszárú csizmák, félt volna, hogy úgysem tudjuk fizetni. No, mindegy, fontos, hogy a csizma szépeit ragyogott a lá­bamon, mert úgy kivikszol- tam-bokszoltam, mint az őr­mester úr puccerja a tiszti csizmákat. Márpedig én nem sarazom be... ha addig élek is — gon­doltam elszántan. — Elme­gyünk a jégen keresztül! Csak nem szakad be... — biztattam magamat. A házunk előtt ugyanis jó­kora tó hasal... Ez a tó a gye­reknép nagy öröme, mert nyá­ron, ha ki nem szárad, jót fűződhetik benne, télen meg csúszkálhat a jégen. De most, hogy ilyen enge­delmes volt az idő, a jég kérge is úgy megkopott, mint a szegény ember csizmája talpa. Kézen fogtam az elsős Julikát, a tó szélére óvakod­tam vele és a csizmám orrá­val próbálgattam a jeget, va­jon tud-e kacagni, mert akkor nem érdemes rámenni, becsap a beste, ha olyan kacagás, ro­pogós kedvében van. A próbálgatás alatt cseppet sem kacagott a ravasz, hanem sunyin hallgatott. * Részlet a vérségi írónő­nek a Móra Ferenc Kiadónál a napokban megjelent Igaz mesék című kötetéből. — No... — mondom Juli­kénak —, gyerünk... Csak tán nem szakad be alattunk! Nekivágtunk a széles tó­nak... Hát először nem szólt az semmit. De amint beljebb haladtunk, lassan vinnyogni kezd, meg a fogát csikorgatja ránk. Odalett az én merszém egy­szerre, amint zenélni kezdett alattunk a jég. Mint a buta kisbirkák, nemhogy szétsza­ladtunk volna, hanem inkább összebújtunk Julikával. Megmérgesedett erre a jég. Már nemcsak zenélt, meg kacagott, hanem recsegett- ropogott dühében és úgy haj­ladozott alattunk, mint hul­lámveréskor a Balaton. Ö, mi kis ostobák! Nem­hogy kifelé menekültünk vol­na, hanem inkább be... bele a közepének... És... egyszerre csak... elveszett lábunk alól még az a vékonyka réteg is, amin összebújva remegtünk... belecsöppentünk a vízbe. Szólni nem tudtunk, csak tátogtunk, mert a félelem el­szorította torkunkat — a nyakunkig ért a jeges víz. Vagy tán még tovább is ért volna, ha a karunkkal nem tartjuk magunkat a jégen. Vízbefúlóként tekintgetek körül a kihalt utcán... De a jó sors úgy hozta, hogy éppen akkor éviekéit a nagy sárban a mi felünkön egy fiatalasz- szony... És amint látta nagy szerencsétlenségünket, rögtön a kerítésnél termett és ke­gyetlenül rugdosni kezdte a kiskaput, nagy kiabálva. — Misa bátya! Misa bátya! Gyöjjenek kendtek hamar! Apánk azonmód kormosán, kezében a kopott ágú villával, (amivel a parazsat izgatta á disznó körmei közé), kint ter­mett az utcán. Utána pedig az egész háznépe. Én ezalatt fogaim összecsu- korítva (ami nehezen ment fázásomban) próbáltam a kö­nyököm segítségével a jég te­tejére fölhúzózkodni. Bizony ez nehezen ment, mert az a fránya jég mindig becsapott. Mikor már a tetején hasal­tam, szétszaladt alattam és újra a vízbe pottyantott... De újra csak kimásztam. — Julikát is húzd ki — hallottam apánk hangját fe­lénk süvíteni a tópartról. Odanéztem, hát már nagy, hadonászó csődület állt a par­ton. Julikéért hajoltam, ő, az a szegény már kékre-zöldre der­medt a szörnyen hideg víz­ben... Az az átkozott jég pe­dig újra becsapott, mert ami­kor Julika felé nyújtottam a karomat, harsogva a szemem­be kacagott és én arccal a vízbe buktam. De már apánk sem vette tréfára a dolgot. Ruhástul, csizmástól rászaladt a jégre, a kezében levő villával törte maga előtt a jeget, úgy sietett felénk... Éppen ideje volt, mert Julika már egészeit el- kókadva éppen a víz alá akart merülni, hiába rángat­tam meg támogattam őt. Apánk pedig egyikünket egyik hóna alá kapott, a má­sikunkat a másik alá és máris gyorsan kifelé igyekezett a vízből. — A csizmám! Jaj, a kis­csizmám! — sikítottam na­gyot, amint mezítelen lá­bamra esett riadt tekinte­tem... « Az egyik lagoscsizmám oda­lett. Amiért az egész baj tör­tént. — No, most már nemcsak vizes, hanem egészen odalett — siránkoztam kétségbeesve. De apám nem sokai hederí­tett a jajgatásomra. Törődött is ő most a csizmával, mikor Julika ájulton lógott a hóna alatt. — Engedjen vissza, édes­apám, hadd keressem meg a vízben a kiscsizmámat! — és egyre igyekeztem kiszabadulni acélkarjaiból.. — Nyughass, te szamár! — mordult rám apánk hangja keményen. — Hogy lehetne azt a víz alatt megtalálni? Most kislányom megtanulhat­tad a magad kárán, hogy a sár még mindig jobb, mint az alattomos víz. Ilyen gyászosan végző­dött as én büszkélkedés"m a lagosszárú csizmával. Még . jó, hogy az iskolás könyveinket nem lopta el az a tolvajlelkű víz! Ha nincse­nek kendőbe csavarva és jó erősen a derekunkra kötve, talán még azok is odavesztek volna! dúló sziklatömbök. Pedig úgy beszélt, mint minden egyes alkalommal, hangosan, mértékkel, nyugodtan. Arca meg sem rezdiilt beszéd köz­ben, csupán szeméből olvas­hattam ki: szikrányi bántó szándéka sincs. — Félnek tőled az embe­rek. Nem mernek közeledni. Ezért kedvetlenek ... Csak a főmérnököt látják benned, a velük együttérző embert alig­ha ... Türelmetlen vagy hoz­zájuk. Ha első ötletük, ja­vaslatuk nem megfelelő, el­fordulsz tőlük, nem segí­ted, nem támogatod munká­jukat ... Nem bírtam tovább. Fel­álltam, valami elnézésfélét makogtam, aztán kábult fej­jel hagytam el az irodát. Ka­vargóit, háborgott bennem minden. Szinte jó volt, ami­kor a hűs levegő megcsapott, s éreztem, amint a homloko­mat körülölelő szorítás en­ged, s tisztul a fejem. Éjfél is elmúlt már. Haza kellene menni. így? Az asz- szony ... Csak megrémíte­ném. Majd reggel telefonon kimagyarázkodom ... Felmen­tem az irodámba, s beültem íróasztalom mögé. Megpró­báltam gondolatban visszaper­getni az elmúlt hónapok ese­ményeit. A magam igazá­nak bizonyítására. Képzeletben magam elé Idéztem mérnökeimet. A legfiatalabb közülük Ka­sza Sándor. Esze fürge, de mindent egyszerre akár fel­fogni. Kapkod, túl nagyot markol és azután szétpattan, akár á szappanbuborék. Hu- szonegynéhány esztendejéhez képest elég sokat tud, feje azonban olyan, mint egy új telefonközpont. Eelehordtak már majdnem mindent, de semmi sincs a helyén. Járkál az ember a huzalok között, s hol a fejével, hol a lábá­val ütközik beléjük. Mindig valamilyen nagy dologra készül, de ha az el­sőre nem sikerül, beleun, s új kísérletbe kezd. így volt ez legutóbb is. Uj anyag- vizsgáló készülékkel kísérle­tezett. Hetekig töprengett a megoldáson, végül azzal jött hozzám: engedélyezzem a ké­szülék megépitését. Előre láttam: hiába munka, de hogy kedvét ne szegjem, be­leegyeztem. A kísérlet engem igazolt. A kudarc elkeserí­tette, s mivel én sem firtat­tam tovább, hamarosan fel­hagyott vele. No, az ilyen szalmaláng- emberrel nem sokra megyek, hiába beszél nekem az igaz­gató — gondoltam, s másik mérnököm erényeit, hibáit vettem elemzés alá. Perlaki Istvánnal, amikor a gyárunkba került, különös módon ismerkedtem meg kö­zelebbről. Jelentkezése nap­jának délutánján, amikor ép­pen a városba indultam, ott találtam őt is az autóbuszra várók csoportjának szélén, magányosan, amint az őszi tájat nézte elmerülten. Meg­álltam mögötte, s figyeltem egy ideig. Nem vett észre. Csak később szóltam: . — Gyönyörködik a vidék­ben? Meglepetten fordult hátra, s amikor megpillantott, za­vartan elpirult, akár a tet­ten ért gyerek. — Csak ... nézelődtem ... Az autóbuszban sokat beszél­gettünk. Értelmesen, tikosán felelgetett Éreztem, szavá­nak súlya van, figyelmesen hallgat, az agya jól vág. Mindez az elkövetkező hetek­ben bebizonyosodott. Munká­jával soha nem sietett, mégis időre elvégezte. S az a szívós törekvés volt észlelhető nála, hogy mindent kerek formába öntsön, végleg kialakítson és tartósan elraktározzon agyá­ban ... Nagy erőt láttam benne, bár az első pillanatra jelentéktelen, szürke ember­nek tűnt a szememben — minden olyan volt rajta, mint a többin. Csak ha figyelme­sen szemügyre vette az ember, akkor érezte meg a szürke szempárban a szelíd, nyu­godt szilárdságot, nyurga alak­jában az akarat feszes rugó­ját. Néhány hónop eltelte után azonban az ő alakja is össze­zsugorodott a szememben; Ka­sza Sándor példáját követve, ő is új dologgal próbálkozott. Nem mintha én ellensége lennék az újnak, az előreha­ladásnak, de az ő javaslata is olyan volt, amely már évek óta foglalkoztatta - az öreg, tapasztalt mérnököket. S most éppen ő, az új fecske kezd ilyen dologhoz! Önmű­ködő kioldókészüléket ter­vezett. Először piropatrono- sat. Nem vált be. Perlaki azonban nem csüggedt el az első sikertelenség ' után. Újabb terveken dolgozott. Elektromágneses úton akarta készülékét megszerkeszteni. Ez sem sikerült. Ekkor hozzám fordult segítségért. Átvizsgál­tam rajzait, s nem találtam jónak. Segíteni éppen segít­hettem volna, mert engem is érdekelt a dolog, de akkor értekezletre készültem, s nem volt felesleges időm. így hát a majdra bíztuk a dolgot. Múltak a hetek és a hóna­pok. Ő nem jött, én meg egé­szen mégfeledkeztem a dolog­ról. Egy napon aztán különös hír ütötte meg a fülem. A minisztériumban elfogadták egy más kioldó készülék ter­vét. Az első kísérlet sikerrel járt. Mintha fejbecsaptak volna. Most már átkoztam hanyagságomat. Ilyen lehető­séget kiengedni a kezünkből! Tenni azonban már nem le­hetett semmit... Hát még, amikor megtudtam, hogy nem is mérnök, hanem technikus találmánya a kioldó készülék. Szerettem volna elsüllyedni szégyenemben! Napokig ke­rültem a fiataí mérnököt. Sej­tettem, hogy ő is tud már róla. Az egyik nap aztán mégis találkoztunk. Perlaki örömmel újságolta: — Hallotta, főmérnök elv- társ? Erre gondoltam én is, de az a technikus okosabban és jóval egyszerűbben oldotta meg a dolgot... Eddig jutottam, amikor hir­telen különös gondolatom tá­madt. Az a technikus talán egyedül jutott el a megvaló­sítható tervekig? Bárhogy próbáltam, erre a kérdésre nem lehetett kétféle választ adni. Csak egyet. A technikus nem lehetett egyedül. Mellet­te állt a főmérnök, talán a mérnökök, s vele voltak tár­sai.. A sikertelenségben és a sikerben egyaránt. Biztos, sok álmatlan éjszakát oko­zott a készülék megszerkeszté­se, de közösen harcoltak, és a közös munka ... Lehet, hogy mégis igazuk volt? ... Az Órára pillantottam. A te­remtésit! Kutyául szalad az idő! Hat óra.is elmúlt. Mind­járt itt a reggel. Nem baj. Lehet, hogy nem volt ha­szontalan ez az átvirrasztott éjszaka? Jó lenne sétálni egyet odakinn a friss levegőn. Meg aztán __ Dél óta egy f alatot nem ettem. Illő lenne keresni valami harapni va­lót... A gyártelepi üzlet ta­lán már kinyitott... Falu Tamás: Szebb a tavasz Szebb a tavasz, amerre te jártál, A levegő illattól nehéz, Üdébb az ég, melyre a madár száll. S a méznél is édesebb,a méz. Szebb a nyár is, amerre te jártál, Fényesebben süt oda a nap, Rólad álmodik a sok virágszál, A szívükben lepréselt nyarak. De az ősz is búsabb, merre jártál, Ahol együtt bolyongtam veled, Tar lombok közt a széllel a gyász száll, S duplán hullnak a falevelek. \\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\,\\\, Baranyi Ferenc: Egy éjjel a végtelennel Ö látod, látod, a csillagos égbe taszítna a hajlam, hogy arcod, szemeid mását tejfényű űr-utakon kutassam, mert húz a májusi ég, minden meteor-vasa mágnes, mert éget a hűs égi fény, hej, hevesre fagyasztó láng ez! Ó távolod fényes csillag-hűvöse robbanni forral, játszom a lágy sugarakkal, mint este a hajfonatoddal... Ó látod, látod, most itthagyom én a földet, messzire száll anyagából a szív, egyre följebb, tudod, a föld a világom egyébként, az ő hangja a versem, de most, hogy már nem vagy itt, hát képed az űrben kell keresnem, én, a rög-markoló, mindig a földre tekintő ember, kell, hogy kettesben égjek egy éjjel a végtelennel, egy éjre elengedett a föld, magához ma már mire vonjon? Hol vagy a Mindenségben? Mára csak ez, ez a gondom, Előbb még zúgott a zápor, ballonom alá ketten bújtunk, vizesen, e földi módon csókolni összeborultunk, mi gondunk volt, mondd, mi gondunk akkor a csillagokra? Nem a göncöl volt a fény odafönn, hanem idelenn a csillogó tócsa, csak egy ragyogásra vigyáztunk: én rád. te meg énrám, te voltál nékem a teljes mennybolt: csillag, fellegek, fény, árny, aztán horkant a lég, hőkölt a zápor, elállott, s illattól részeg, friss május-éj rohamozta meg a világot. Mennem kell, mondtad akkor s szaladtál, a mély kapa elnyelt, májusi éjben hagytál. S hiányod az égre taszítja az embert! Látod, látod a legszebb májusi éj kimaradt így, jöhet még másik, több, hasonló, de ez soha, nehogy azt hidd! Mert most még teli a szívünk s ma oly teli, esőtlen az éjjel, s holnap talán lobogó lángunkat eső. közöny veri széjjel... He.f, tenger a tennivalód ma, de károd tengerebb annál: ó, kedves, a legszebb májusi éjből kiszaladtál! S rám most a csillagos ég csalogató fényeket küldöz.., Ó Mária, Mária, jöjj vissza, láncolj a Földhöz! (Szántó Imre rajza) Tjaoasz Zalka Miklós névéit az Aknamező tette ismertté. Az ellenforradalom napjaiban ját­szódó regény megérdemelt si­kert aratott, s nem sokkal an­nak megjelenése után már második könyvével jelentkezik a fiatal író. A Különös ember szintén az ellenforradalom napjaiba viszi el az olvasót. Hőse Burai Mátyás nyugdíjas ÁVH ezredes, régi mozgalmi ember, aki már a Tanácsköz­társaság napjaiban ott volt a proletárdiktatúra védelmezői­nek soraiban, s ott a Szovjet­unióban is, amikor a börtön­ből fogoly tisztekért kicserél­ték, s kijutott az első szo­cialista államba. A hős megválasztása eleve mutatja az írói szándékot: a mi oldalunkról, az akkori na­pokban üldözöttekké váltak közül kíséri végig egynek a sorsát. A hős megválasztása mellett az írói célt szolgálja a forma megválasztása is. A kikötött, halálán levő ember előtt mo­zaikokban végigpereg egész . élete, s így az olvasó is meg­ismerkedhet Burai Mátyás egészével, emberi teljességé­vel, nemcsak azokban a na­pokban tanúsított magatartá­sával. Ez a váltakozó forma azonban, —• hozzá kell ten­nünk — a regény nem egy helyén zavarólag hat, s ez nem a forrna, hanem az író hibája. Olyan helyen szakítja meg a cselekményt, ahol nem lenne szabad, s így lényegé­ben a történések törvénysze­rűsége elé gördít ideiglenes akadályt, megakasztva annak lendületét. Burai Mátyást elfogják az ellenforradalmárok, s kezelés alá veszi Wiltschek Egon volt korvetthadnagy, volt tábla­bíró, akit az ellenforradalom szennyes árja agy „politikai nyomozócsoport” főnökévé tett. Ez az ellenforradalmi mitugrá’sz nem kevesebbért kínozza, gyötri Burait, mint megtudni a szovjet (hírszerzés külföldön levő tagjainak ne­vét — mert ezért dollárokkal fizetnének Nyugaton. Izgalmas, lélegzetállító do­log végigkísérni egy emberi nagyság és egy emberi, jel­lembeli törpe viaskodását, ahol az egyiknek semmi más nincs birtokában, mint a maga vasakarata és kommunista be­csülete, a másiknak viszont minden: fegyver, pribékek, kínzóeszközök, Burai Mátyás élete vagy halála. És ez a minden mégis kevés! Burai Mátyás inkább meghal, de egy szót sem szol. Zalka érdekesen mozgatja szereplőit. Nem fél a kiáltó ellentétektől — így szerepel­teti például apjával szemben Burai Jánost, az árulóvá züllött fiút — s nem fél a nyers igazságok kimondásától sem, híven érzékelteti az el­lenforradalmat megelőző idők egyes vezetőinek ingadozásét. Mégis: úgy érezzük, hogy as író festette kép — nem Burai egyéni sorsára vonatkozóan •— sötétre sikerült. Csak egy em­ber —‘Burai Mátyás — áll szemközt a sok rosszal. Senki nem akad, aki mellé állna, senki nem akad, aki bujká­lása közben befogadná! így — az író szándékától lényegében elütően — Burai sorsa egyedi sorssá válik, s nem jellemző­vé, nem a kommunisták sor­sává, nem azok sorsává, akik a legnehezebb napokban is tudták, hogy hol a helyük, akik a halállal szemközt sem rettentek meg, akik inkább életükkel fizettek, de nem má­sították meg véleményüket Nyilván az író is ezen a hiá­nyon akart segíteni, amikor az egyik jelenetben — amely kü­lönben megkapó — felvillant­ja egy főhadnagy képét, aki Burai segítségére siet, a lehe­tőségekhez képest, de az ő alakja csak kontúrokban raj­zolt, s éppen ezért nem képes az olvasóban a kellő ellen­pontozás hatását éreztetni; A könyv a napokban kapta meg a könyvkiadó nívódíját; Megérdemelte. Izgalmas, szép, őszinte olvasmány. Mégis: több, a megvalósítottnál sok­kal több volt a témában, s ezt nem egyszer az író is érezte, amikor — bizonyos jelenetek­ben — szétfeszíti a maga raj­zolta, bizonyos fokig eléggé egysíkú képet, s társadalmi tablót rajzol. Jó regény. De ha az ember a lehetőségeket nézi, akkor azt mondja: egy meg nem valósult nagy re­gény. Kár, hogy nem annak sikerült. (Magvető Könyv­kiadó.) (mottó)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom