Pest Megyei Hírlap, 1960. április (4. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

ARBETZ ISTVÁNNÉ — Ilyenkor, húsvét táján kicsi lánynak érzem magam. Szala­dok a mezőn, meg az Úton is, mert fázom a rongyos kabátban. Öklömet a mellem melengeti kicsit, ezért elfelejtem zse­bemben a tojást. Az egyetlen tojást, amit édesanyám küld ve­lem a boltoshoz, szánna meg bennünket és ad­na cserébe egy jó kanál kris­tálycukrot. Legyen egy kis ka- lácsos húsvét a hét Marczis- gyereknek is. Elérem a boltot, kezem a kilincsen, ikeresem a tojást..1. Tízszer is benyúlok, de a zseb csak üres. Kiesett a drága egyetlen egy jószág a fázás miatti nagy nekifutásban. Nincs húsvétra cukros, édes mákoskalács ... Sírok, hogy a lelkem is majd kiszakad belé. Egyszer csak ott terem a bá­tyám, az, aki most elnök egy nagy tsz-ben, mert azóta ki­járta az agráregyetemet. Vi­gasztal, ne sírjak, s kutatja, tapintja ő is a kabátot. S lám, megkerült a kincs, az elve­szett tojás ... Lecsúszott a rongyos bélés legmélyébe. Ez jár most az eszemben, mert még nélxa úgy van: mintha csak álom lenne, hogy én, Marczis Bori, itt, a volt községházán tanácstitkár va­gy dk, s Mz<tá épitettünfc m4?,. Külön apamik is, újban lak­nak, Szigetcsépen. Az is valóság, hogy az én öt húgom, Margit, Erzsi, Mari, Teri és Annus is mind-mind iskoláztak. Tanítónő, techni­kus, közgazdász lett belőlük. Tudom, büszkén jönnek nem­sokára hozzám az új kiskosz­tümben. Ez van meg énbennem, ami­kor itt verem sorjában a be­tűt, s forgatom a gépben odébb a papírt. Ha paraszt, vagy munkás jön valamiért hozzám, olyan, mintha apám szólna, hogy: „csináld csak, lányom!". ügy végze m a mun Icám — talán ki se mondjam, mert szavalásnak hat —, hogy amit csinálok, amit elintézek, min­den-minden dolgom egy-egy köszönő szó itt benn a szí­vemben a szocializmus nagy változásának. Hogy ez lett mivelünk, ezt hozta mine­künk, éhes és rongyos Mar- czis-gyei'ekeknek a tizenöt év. GAÁL Sietve, izgatottan kezdtünk a beszélgetéshez, hiszen állan­dóan úton van. Ez az a pilla­nat, amikor meg kell vitat­nunk a múltat, fel kell vázol­nunk a jövőt, a jót és a rosz- szat, az érthetőt és az érthe­tetlent. A gyors párbeszédben ben­ne volt, hogy Gaál Géza nem emlékszik az apja arcára, mert még négyéves sem volt, amikor elveszítette. Az anyja, a jutagyári mun­kásasszony nevelte a két ár­va gyereket. Pincelyukban laktak a Váci úton és Géza szeretett volna egy hétköznapi meg egy ünneplő ruhát, vál- tásnyi tisztességes fehérne­műt és naponta háromszor ételt. Nem különleges jó fa­latokat, egyszerűen: ételt. Ke­nyeret vagy levest, szalon­nát, hagymát, vagy kását. Egyre megy. Csak ehetőt és „tömős“ ételt... És mit szeretne ma, mire vágyik negyvenéves fejjel egy DR. CSAK JÓZSEF A hatvanhárom éves buda­keszi orvos egész életével szolgálta és szolgálja ma is az embereket. Szolgálja, anélkül, hogy valaha is szolga lett vol­na belőle. Nem hajszolta a tekintélyt, a vagyongyűjtöge- tést, a karriert. 1925-ben egy ócska vizsgáló- asztallal? egy árva sztetoszkóp­pal és egy injekcióstű-sorozat- tal kezdte a rendelést. Akkor még nem volt buszjárat Buda­keszi és Pest között. Minden­nap ki-begyalogolt és a fekvő betegeket is az apostolok lo­ván látogatta. Most már autóval jár, Topo- linóval. Kilenc esztendővel ez­előtt vette. Kétféle szakorvosi diplomája van: belgyógyász és szülész specialista. A sebészeti klinikára is éveken át rend­szeresen belátogatott. Azt mondja, kell ez a sokféle tu­dás ahhoz, hogy ügyes és biz­toskezű falusi orvos lehessen valaki. Az Eszterle-, a Mony-, a Szabadházi- és az Almási- családokat a dédapáktól kezd­ve a ma ölbeli ükunokákig — az elterebélyesedett családfák minden ágacskájával — isme­ri, gyógyítja és neveli. A szocialista társadalomban legfőbb jónak a betegségmeg­előzést tartja, a BCG-oltást, a Sabin-cseppeket és egyéb elő­zetes óvóintézkedéseket. — Végre az orvos már nem a halál ellen harcol, hanem az egészségért, az életért... Azt is megemlíti, hogy ma már faluszerte tiszta lakásban, friss ágyneműben, pizsamá­ban, selyemhálóingben várják a doktor bácsit a fekvő be­tegek. Arra a kérdésre, hogy mi volt a legnagyobb öröme a hosszú és munkás évtizedek alatt, azonnal, gondolkodás nélkül felel. — A vízvezeték, kérem.;. a vízvezeték..., hogy meg­szűntek a meszes, a fertőzött vizű kutak és azóta a falu­ban nincs tifuszeset... 1950 óta tagja a járási és községi tanácsnak. Mindennap éjfélkor fekszik le és pontosan 6 órakor kel. Minden szak- folyóiratot elolvas. Buzgó köl­csönzője a szakkönyveknek. Most írni akar a televíziónak, hogy a 10—15 perces szünetek helyett inkább egy-egy egész­ségügyi kisfilmet vetítsenek. Nem baj, ha tízszer is ugyan­azt. Az emberek legalább könnyebben beidegzik, meg­tanulják az egészséges élet­módot, a helyes táplálkozást. Bifokális, kettészelt lencséjű szemüvege van, gyér, őszülő haja és három unokája. Azt mondja: bennük él tovább. Azt, ami eddig történt vele, közügynek érzi. Ezért sajnál­ja, hogy nem vezetett naplót, amely híven tükrözné a kapi­talista és a szocialista egész­ségügy napi gyakorlatát. ÖZV. BARÁT A kamra nyitott ajtaja a csodaországot idézi, ahol ol­dalszalonnából vannak a fa­lak, kolbászból fonják a ke­rítést és sódarral lámpázzák ki az ereszt. A szobában három szekrény dugig tömve ágyruhával, a ce­lofánburkolatból még ki sem bontott férfiingekkel, a vállfá­ra akasztott férfiöltönyökkel és a dobozokba zárt új ci­pőkkel. özvegy Baráth Istvánná, a ceglédi Vörös Csillag Terme­lőszövetkezet alapító tagja szívesen mutogatja vagyonu­kat. — Most már nagyon is GÉZA kilencesztendős fiú apjaként, Gaál Géza lakatos szakmun­kás, az aszódi termelőszövet­kezeti járás párttitkára? Az önmaga életét nézve, nem túl­ságosan sokra, jóformán sem­mire. Egy-egy jó könyvre, amely leginkább a mezőgaz­daságról szól és szép hétvégi napokra, hogy kirándulhasson. Csak. a mezőgazdaságnak szeretne még több „vitamint” adni, friss, új ízekkel ser­kenteni a fejlődést. Gépesített istállókról álmo­dik, ahol nesztelenül gördül­nek a takarmánnyal teli csil­lék, villamos fejőgépek sur­rognak, laboratóriumi tiszta­ságú a tejkamra. Betonutak szelik át a falut és parkrészletek hívják• a kü­szöb helyett azt, aki elfáradt, pihenőre, egy kis trécselésre, a jó levegőre. A mezőn is gépek járnak, egyre több gép, mint az em­beri teremtő akarat cérnájára fűzött szarvasbogarak... A paraszti munlM mindinikább hasonlóvá válik az ipari üze­mek tervszerűen, óraműpon­tossággal egybehangolt menet­rendjéhez. A földek ontják a búzát, a zöldségfélét, a gyümölcsöt. Az állatok jóvérű, nagyhozamú fajták. Végül is azt mondja Gaál Géza járási titkár: — Tudom: a lehetőség meg­van, a rendszer jó, az embe­rek pedig nevelhetők ... Kezetfogunk és talán mind a kelten azt gondoljvlk: — No, igen... Fogjunk hozzá, folytassuk csak tovább, elvtárs! HALASZ Sok évig laktak az odú egyik sarkában, amelyet az Alapy-uradalom rendje szá­mukra kijelölt. Most házat vettek Abonyban, a Batthyá­ny utca 50. szám alatt. Há­romszobásat, verandával... Halász Márton negyven- nyolc 'éves tsz-tagot héteszten­dős korában kispásztomak szerződtette el az apja. A gaz­da megpofozta. Hazaszökött. Az apja is megpofozta. Visz­szaszökött a gazdához. Mert nem jutott számára otthon kenyér... Most szemérmes és óvatos szavakkal beszél a lányok selyemruhájáról, a fe­lesége friss, egészséges göm- bölydedségéről. Arról, hogy ő maga most végezte el az ál­talános iskola harmadik, ne­gyedik. osztályát, de nem hagyja abba. Kitanulja mind a nyolc osztályt. Mari, a leg­kisebb lány pedig orvosnak tanul majd, mert igen jó esze van. A konyhában is ágyat ve­il ISTVÁNNÉ rendbe jöttünk a pénzzel, pe­dig 1949. februárjában, ami­kor hét ember, meg három asszony elkezdte itt a ceglé­di határban a termelőszövet­kezetet, ócska zsákból varr­tunk hámot a két lónak és a hét családapának összesen egy pár csizmája volt. Mindig an­nak adtuk a lábára, akinek a fogattal volt dolga, nehogy a módosok kifigurázzák a nin- csent. Baráthnénak nyolc gyereke közül négy fia dolgozik a tsz- ben. Antal, a dohánytermelő és András, a növénytermesztő ad most haza. Az anya is szaporítja nagyobb dologidő­ben a munkaegységet. A leg­idősebb Pista, aki kitünteteti tehenész, már régebben meg­házasodott. Janit, a zetorost most bocsátotta útnak a ház­tól az anyja — no, nem ta­risznyával és hamuban sült po­gácsával, ha nem húszezer fo­rintot érő „portékával“, egy hasas üszővel, meg két hízó­nak való süldővel. Ugyanany- nyit kapott otthonról a me­nyecske is, Balaton Mari, a tizenkét gyerekes família sar­ja. Ami most van a szekrény­ben, azt a holmit Baráthné a zárszámadáskor kapott ötven­ezer forintból vásárolta. Pe­dig van még négy apróbb evő is a háznál. Igaz, hogy a 15 éves Lacinak már megszerez­te a tsz a helyét, mert trakto­ros iskolára küldi. Mari, Er­zsi meg Margit apróbbak még.. -. Baráthné most otthon, a maga konyháján használhatja azt a fözötudományt paprikás­csirkében, befőttekben, süte­ményekben, amit házicseléd korában Gyémánt nagyságos uréknál szedett össze. Az is természetes neki, hogy Pestre jár a jobb „portéká­ért", és ha sok a csomagja, ágas-bogas az útja, taxiba ül. MÁRTON tettek, nem messze a tűzhely­től, hogy a 85 esztendős világ­talanná és süketté rokkant öreg ember, Halász Mártonná édesapja, állandóan melegen legyen. , — A munkába, az igába rokkant bele ... Mondták már, hogy adjuk kórházba az öre­get. Beveszik.. De én nem engedem ... Csak maradjon itt a háznál, közöttünk... Emlékeztetőnek ... Mire ju­tott az uraság kenyerén egy béres.,. A feleségem úgy bajlódik vele, mint egy gye­rekkel. Szeretjük az öreget. Csak a legkisebb lányom, a Marink hangját hallja meg, mert ő beszél a legvisítósab- ban. Aztán szóba kerül, hogy öt­venezer forint körül mozgott az idén a családi kereset. Jö­vőre pedig csak jobb lehet, mert több gépet fognak be és a lányok a télen a népfőisko­lán tanulnak. Annak is lát­ják majd a kamatát. Azt most már meg se tud­ná mondani Halász Márton, hogy milyen volt régen a négy családnak egy konyhán. Csak annyit emleget fel, ki­csit nevetősen, hogy egyszer kigyulladt a cselédház és ben­ne égett a zsírzó meg mind az évi lisztjük. Egyik velük lakó béresné meg folyvást csak a gipsz-szenteket, a Mária-képe- ket hordta ki a tűzből. Azt mentette. Odakint pedig az ura dühében földhöz csapkod­ta mind és rátiport. Az em­bert aztán jól elverték ezért a csendőrök. Tűz, vér, láz, újság, boldog változás, Csupa teremtés lángol a szemekben, ^\\V\\\VVV\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V BELLÁK ANNA Nem álmodozó természet, de mint minden tizenkilenc esz­tendős lánynak, vannak álmai. Ezeket úgy szövögeti, mint a Jacquard-gépén a damasztot. Jóféle tartós fonálból, ízléses rajzú minta szerint. Annyira szereti ezt a szak­mát, mint a sok-sok csobánkai asszony és lány, aki a kedvet hozta a szövéshez. Szép asz- szonyi munka ez. így mondja: — Olyan, mintha kézimun­káznék. A nyolc általános után csak ide. a Budakalászi Textilmű­vekbe akart menni szövő­tanulónak. Ennek már négy éve. Pedig az apja csinált neki helyet a saját üzemében, Szentendrén a papírgyárban. Tehát szövőlány — vagy ahogyan ö mondja: szövőmun­kás —, akinek négy testvére van, s közöttük a legidősebb még csak tízéves. Most otthon ő a második kereső. — Apa keresett egyedül. Nőnek a gyerekek, több ruha kell. Én meg szeretem, ha a testvéreim csinosan járnak ... Férjhez menni? Igen, majd huszonötévesen. Mert a kicsi öccsökből, húgokból előbb ke­resőt kell nevelni. Addig pedig kézilabdát ker­get a lányokkal, fürdik a nap­fényben a gyári csapat jól szabott dresszében. És táncol és nagyokat nevet a barát­nőkkel, a fiúkkal. — Igaz, apa sokszor veszek­szik, hogy mindig táncolni járok, hogy nekünk csupa la­kodalom az élet. Mert amikor ők fiatalok voltak, csak egy­szer, esett bál egy évben... Nem elégedettet!*-Igényeit az Minden emlékhez egy má­sikat kapcsol. Mint oki pár­huzamot von vagy egy szám­tanpélda eredményének he­lyességét egy másik művelet elvégzésével bizonyítja. így: — Az első világháború el­vitte az apámat. özvegy anyám hármunkat napszám­ból, varrásból nevelt. Mindig úgy emlékszem szegényre, hogy amikor elalszom, „még“ ég, s ha ébredek, „már“ ég a lámpa... Az én három gyere­kem pedig nagy szemeket mereszt, ha elmesélem, hogy „napákat ettem“, mikor isko­lába jártam ... Meg kell ne­kik magyarázni, hogy napo­kat enni annyit jelent, mint napról napra más-más család asztalánál — sokszor csak a konyhában — az étel íze he­lyett a megalázottság keserű­ségét érezni. Persze, a mai gyerek erre azt mondja: „Ha a nagymama dolgozott, akkor családi pótlékot is kellett kap­nia, aztán napközit, iskolát ingyen’’ és sorolják mindazt, amit most törvény biztosít az özvegynek és az árvának. A fiataloknak ezen a ma­gabiztosságán csodálkozik a legjobban. Hogy azoknak ter­mészetes minden, ami neki furcsa és új. Mert a négy kö­zépiskolából Miklós tanár úr „suszter, maradj a kaptafá­élet lényeihez igazítja. Alma az utazás, új és új tájakat megnézni, idegen népekkel beszélgetni. Most Kínába sze­retne eljutni, amelyről Lugosi szaktárs a KISZ-iskolaban be­szélt. — A nyelvüket nem érte­ném, de a szövődében a lá­nyok kezemozgása ugyan­olyan, mint az enyém... A munkában nincs különbség köztünk. A fiatalok mozgásvágya és a szövődé, a damaszt mintája, a szórakozás, otúion az anyjá­nak segítés, a család, a test­vérek gondja mind-mind ke­veredik, kapcsolódik és kibo­gozhatatlanul elválaszthatatlan egészet alkot gondolataiban és érzéseiben. Tudja, hogy a hengerre csa­varodó damaszt kikerül a vi­lágba, túl a határon, Keletre és Nyugatra. És ebben benne van az ö mindennapi mun­kája. — A fonál, amelyet bele­szövök az áruba, mintha egy kicsit hozzámkötné azokat, akiknek az asztalát takarja^ az ágyát borítja... KASZALA KAROLY nál“ szólammal tanácsolta el. így lett a gépészmérnöki álomból Győré Ferenc ceglédi műszerészmesternél — inas. — Kari fiam érettségi után a Gammába került ipari ta­nulónak. A mesterei azt mondják, ügyes kezű műsze­rész és a tanulás is jól megy neki. Majd az üzem küldi egyetemre... Editként is érettségizett, ő ápolónőképző-/ be jár... A kicsi még csak hetedikes az általánosban. De mind a hárman olyan biztos­ra mondják, hogy „apa, én ezt akarom, azt akarom, ide vagy oda akarok menni", mintha útlevelük lenne mindenfelé, ahová én gyerekfejjel még csak áhítozni sem mertem. Mert ő inas volt, segéd lett. Aztán nagy kínlódással, nél­külözéssel összekuporgatta a filléreket, hogy szerszámokat vegyen. így lett Cegléden ipa­rosmester. Biciklit, varrógépet javított, gumit foltozott, s ha a nyári nap kiszikkasztotta a földeket, aszály sújtotta őt is, mert a parasztnak a betevő falat volt az első, nem a ke­rékpárja. — Ma pedig?! Nincs talán ház a városban kerékpár és rádió nélkül. A motorbicikli is annyi, hogy ilyenkor ta­vasszal nem győzi a ktsz a ja­vítást. Elhallgat, a bajusza alatt mosolyog. — Nyolc évvel ezelőtt nagy gond volt feladni a műhelye­met és belépni a Vasipari Ktsz-be. Most is sok a gon­dom, mert egyik részleget ve­zetem, de ez a gond már másmilyen. Olyan, amit köny- nyebb viselni, mert többen vagyunk hozzá. ötvenen túl az ember a nyugalmat és a biztonságot keresi. Közben állandóan cso­dálkozik a fiatalok magabiz­tosságán. És összehasonlít.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom