Pest Megyei Hírlap, 1960. április (4. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-03 / 80. szám

Örök tavasz, örök forradalom Oh, ékeskedjél, mindig ékesebben. (Ady) MARKO ALAJOSÁÉ POPJUK ANDRAS-XXVXWXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXX-WXXXXVXXXXXXXXXXXXXX^XXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX'Í NYISZTOR LÁSZLÓ Tizenkilenc éves és tanító az újszilvást általános iskola alsó tagozatán, ö is nagy­szerű, különleges kalandra várva vágott neki az életnek. 'Néha mozdonyvezető szere­tett volna lenni vagy sivata­gon át teveháton vágtató va­dász, máskor nagy költő, az­tán felfedező és olykor Ro­binson is. Nos, ez az utóbbi álom egy kicsit megvalósult, amikor Nyiszior László odakerült a tanyavilág nyolckilométeres szakaszon szétszórt házai kö­zé, az újföldi iskolába. Kissé úgy fogadták, mint a vad néptörzsbeliek az ide­gent. Félénken, bizalmatlanul, féltékenyen és várakozással. A petróleumlámpa, a földes padozatú hajlék, a napi szo­kások még az időt is vissza­felé nyomták a fiatal tanító eszméletében. Amikor végig­megy a falun, szóbaáll az emberekkel, mintha kirándu­lást tenne száz évvel vissza­felé a történelembe. Leg­alábbis neki, aki pesti mun­kás fia, olyan természetes, mindennapi használati tár­gyak között, mint a vízcsap, a villany, a lift, a villamos, a telefon — a gémeskút, az élesen zörgő szekerek, a két- tenyérnyi ablakú régi házacs­kák nagyon is az elmúlt vi­lághoz tartoznak. Amikor megtelepedett, so­kat vívódott a kérdéssel, hogy az 6 élete kerül-e bele az _ utakon kerékagyig menő ká­tyúba? Hiszen egyszer már beleesett az árokba kicsi ko­rában, amíg a vele levő töb­biek vígan átugrották. Akkor határozta el, hogy amit nem tud erővel, azt majd ésszel bírja. Most is úgy döntött, segít abban, hogy Újszilvás is napról napra közelebb jus­son a mai korhoz. Csak annyit erről: eleinte négy-öt szülő jött el, ha be­leíratta a gyerek irkájába, hogy ma pedig szülői értekez­let lesz. Ma már az első félév után csaknem minden tanít­ványa elküldi az apját, any­ját, úgy, hogy sokszor szűkén vannak a nagy iskolaszobá­ban. A vele egykorú fiatalok pedig Szigligeti: Cigány című művének előadására készül­nek. Űjjongania, kurjantgatnia kellene, hiszen megszerették, közéjük valónak vállalják, adnak a szavára. Nyisztor László tanító mégis elégedetlen. Nem, nem a fővárosba vágyik. Ott, Új­szilváson szeretne kultúrhá- zat, villanyt a falunak abba a felébe is, ahol ö lakik, má­sodmagával egy parasztszobá­ban. Aztán tanítólakás is kel­lene neki, mert egyszer talán lesz felesége is. Nem, egyáltalán nem baj az, hogy a fiatalság türelmet­lenségével sürgeti, akarja, hogy szerény és nem szerény vágyai megvalósuljanak. Markó Alajosnéról szeret­nék gyorsfényképet készíteni. Nem mondom neki: „barátsá­gos arcot kérek!” Legyen ez a fényképe póztalan és ter­mészetes, mint huszonhét esztendős élete. Olyan, mint negyvenkilencben, amikor maltert hordott, téglát adoga­tott, hogy tető alá kerülje­nek a Csepel Autógyár csar­nokai. Akkor még csak annyit tu­dott, hogy a kőművesek mel­lett napszámosmunkával pénzt lehet keresni. Az apja is így szerezte a kenyeret, az anyja is így segített hozzá, ha akadt munka és engedte a tüdőbe­tegeket sorvasztó láza. Mintha jegyzetek között la­pozna és a nem jellemző adatokat átugraná, úgy mond­ja: — Egyszer szóltak, hogy maradnék ... Tanfolyamra vittek, marós lettem. Aztán megtanultam esztergálni... Talán ott kezdődött, hogy ha délben' letanyáztunk ebédelni, én gyorsan bekaptam az enyé­met és felolvastam az újság­ból ... — Később, talán két év is eltelt, mire felfedeztem, hogy a munkások, az osztály szer­vezett erő... Én csak a napi dolgom szerettem és barátsá­goi éreztem azok iránt, akik­kel együtt dolgoztam. Most a Csepel Autógyár kétezer asszonya így határo­zott: — Markóné, menj el Kop­penhágába! Ott az anyák előtt a mi nevünkben mondj igent az életre és nemet a pusztításra... Iskolába jár, két fiát ne­veli, a munkás ellátást intézi. És Koppenhágába indul. Most ez a dolga. Festéket mér és kever a Budakalászi Textilművek film­nyomó üzemében. Azt mond­ja: nincsenek tiszta, körül­határolt színek. Mindenben csupán különböző árnyalato­kat érezni. Életében a harag feketéjé­ből a gyűlölet izzó vérvörö­sébe átugró árnyalat az az em­lék, amikor két SS-katona derékszíjjal verte csatakos véresre a hütát. Sőt, az arca is kapott. Miért? Mert Kőrös­mezőn, ahol az apja erdőőr volt, rozsét gyűjtöttek az er­dőn. Az SS-eknek semmi jo­guk, semmi közük nem volt az erdőhöz, sem a hétéves gyerekekhez Mégis elvették tőlük a kis fűrészt, az gpró fejszét, a gyenge rözsecsomót. Kicsiben is azt cselekedték, amire nagyban vállalkoztak. Ütni, ölni a gyengébbet és el­venni azt, amiért mások dol­goztak. Popjuk Andrásnak vérrel rótták rá a bőrére a leckét: mi a fasizmus, mit jelent a háború... Most a festékkeve­réssel viaskodik. Tud­ja, miből mennyi kell és mekkora hőfok szükséges a kívánt eredményhez... De azt még nem tudja, hogy miért kell éppen annyi és nem több és miért éppen az a hőfok idézi elő a kívánt ha­tást... A színek és árnyalatok tit- ' VIDA GYOZONE TURJÁNSZKI MIHÁLY A Csepel Autógyár csövek fektetéséhez feltúrt udvarán egyik épület a kisegítő és munkavédelmi üzem. Veze­tője: Turjánszki Mihály, aki ezelőtt huszonöt évvel bá­dogosnak tanult, mert vélet­lenül ott kellett akkor egy inas. Később letagadta, ezt a szakmát egy nem túlságo­san okos és megalapozott előítélet miatt. A vasasok lenézték és kinézték a bádo­gosokat. Kórházi, laborató­riumi munkán tanult, köny- nyűszerrel mondhatta tehát, hogy ö műszerész. Ez a kicsi részlet, ez az apró füllentés késztette arra, hogy a tizenöt év alatt csak­ugyan megtanuljon néhány szakmát. Tudja az esztergá- lyozást, a fémmarást, a fém­szórást, sőt, ismeri a mű­anyagok gyártásának csin- ját-binját. Művezető, majd üzemvezető, országgyűlési képviselő lesz. Legidősebb fiával egyidö- ben, most végzi a nyolcadik általánost. Nagyon büszke arra, hogy tavaly tiszta ki­tűnőre vizsgázott a hetedik­ből. Turjánszki Mihálynak volt tehát annyi jellemereje, kitartása, önuralma, hogy formába, iskolás rendszerbe kényszerítse a felnőtt embe­reknél az élet véletlenjei során melléktermékként ösz- szegyűlt tapasztalatot és tu­dást. Az új, a tizenötödik tavasz nemcsak színeket és friss sugártörést jelent Turjánszki Mihály számára, hanem II- linger Pista bácsinak, a Pe­tőfi Tsz elnökének gyakori sürgető látogatását, mert a képviselő elvtárs pártoló tag SEBESTYEN GYÖRGY Ötödiknek jött a világra a hatgyerekes Sebestyén-család- ban, amely a földosztáskor Nagymaroson minden gyerek­re egy-egy holdat kapott. György most húszéves és filmnyomó textilmunkás. Még nem tudja, mit akar, mi­re teszi rá az életét. Jogász szeretne lenni, de a külkeres­kedelemmel is kacérkodik. Az apja három nyelven be­szél. Neki is könnyen bele­ragad a fejébe az idegen szavak ziingéje. Addig, amíg véglegesen kiválasztja a jövőbeli hiva­tást, mestersége van és pénze. Úgy havi kétezer fo­rint körül. A közgazdasági technilcu- mot Makón végezte, kollé­giumi bentlakással összeköt­ve. Itt, a Budakalászi Textil­művekben először a fehérítő Irta: Déri Károly. Foto: Gábor Viktor. és a fonalelőkészítő műhely­ben dolgozott. A nyirkos pá­ra és vastag gőz nem nagyon volt ínyére. Egész életére megjegyezte azt, amit Tapus- ka Gyuri — aki szintén ott dolgozik — mondott neki ak­kor. — Aki nem utálja az em­bert, megszokja a munkáját is... Márpedig Sebestyén György természetes dolognak tartja, hogy tagja a KISZ-nek, mert csak a közösségben, a többiek között érzi jól magát. Taníttatását óvónő nővére, Mária segítette egy kis pénz­zel, ö pedig most a bátyjával építget házat. Atletizál és vizipólózik, táncol is, de a szíve ott ma­radt egy makói kislánynál, Marikánál. Marika most tizenhét éves. Sebestyén György, amikor ideje és pénze van hozzá, repülőgépen utazik Makóra. A vonatot már túlságosan lassúnak érzi. ■— A szelek szárnyán me­gyek ... Repeső szívvel.., mint a költők mondják. Olvasni is szeret, mert a könyvek, véleménye sze­rint, alakítják az embert. Amikor pedig meglátja a kirakatokban azt a bútorszö­vetet, amelyre ő nyomta a szépen árnyalt mintákat, rög­tön két ujjnyival magasabb­nak érzi magát. a közösben, ahol ilyen meg olyan baj adódik, aztán a du- navarsányi két és fél kilomé­teres bekötőút dolgát is intézi, hogy hatvannyolc gyerek ne dzsungelbeli sárexpedícióra gy‘,ütközzék, ha el akarja érni az iskolát. Soroljuk a tököli napközi helyiségprob­lémáját, a mozira „éhes” választók ügyét-baját’? Em­legessük a gázelszívóval kom­binált hegesztőasztalt, az elektromos fémszórással se- lejtből éppé javított autó­tengelyeket, az üzemben alakuló újat a keze és esze nyomán?... Az élet és a halál között tapogatóztak azokban az órákban, vak és süket ösz­tönnel. Kozmikus erejű ka­tasztrófának érezték a ször­nyű ágyúzást, a szüntelenül ismétlődő bombázást. Vártak a tergenyei kis pos­tamesteri lakásban és egyál­talán nem csodálkoztak vol­na, ha füstölgő láva kígyó­zik és hamu ömlik be a meg­nyíló ajtón. Ehelyett egy feketeképű le­gény nyitott rájuk, villogó, fehér fogakkal és tört ma­gyarsággal azt mondta: — Mama, süssél nekünk lekváros palacsintát.,. Amikor a palacsinta elké­szült, a fiú megszámolta és elosztotta annyi felé, ahá­ny an voltak a szobában. Ezekkel a percekkel, a lek­város palacsinta falatjaival kezdődött el Vida Győző- né postatisztviselőnő számá­ra valami más, új. Azóta sokat, nagyon so­kat gondol a palacsintát el­osztó nyersgyap jú köpenyes legényre és a megváltozott vi­lágra. Saját, kétszobás házat épí­tettek a férjével, aki a bics­kei tanács állattenyésztője. Kettőjük jövedelméből min­dent megvehetnek. Egysze­rű emberek. Amit Vidáné elmond, amit változásnak lát, örömnek érez, az is ilyen kedves, szelíd, halkfordulatú. Az asszony örül, hogy a mai postamesternők már nem in­gyen szolgálnak három éven át, a betanítójuk kényén-ke- gyén. A hathónapos tanfo­lyam ideje alatt ma már havi hatszáz forint fizetést kap­nak a jelentkezők. örül, hogy három esztendő múlva nyugdíjba mehet, hogy a ti­zenhat éves fia jól tanuló gimnazista. Észreveszi, meg­jegyzi és számontartja, hogy 1947-ben Érden 303 rádió­előfizető volt. Most március­ban 5671-en fizették be a tízforintos havi díjat. Nem sajnálja, hogy ma már nem kap tejfölt és tojást a falu analfabétáitól levelük felol­vasásáért és a válaszok meg­írásáért. Televízió ... Kicsit ízlelgeti nyelvén a szót, mint a szak­értő az új bort. Megmondja, hogy eddig 260 van belőle a községben. Aztán hozzáteszi: — Pardon. Éggyei több, mert a miénket éppen hétfőn szállították haza. kába les most bele, mint a Könnyűvegyipari Technikum esti tagozatának hallgatója. 1951-ben érettségizett a gim­náziumban, pedig az apja ár­ván hagyta a családot. Rövid­del utána az anyja is elhalt. Mégis akadt, aki felnevelje ... Családot Szabadfalvi Zoltán szövőmester adott, helyet az emberek között pedig kollé­giummal és ösztöndíjjal a kö­zösség. a szocialista állam. Popjuk András véletlenül éppen április 4-én született. Ügy beszél arról, hogy gépesí­teni kellene a filmnyomást, mint a legbelső, személyes ügyéről. A mesterségében nem akar tovább szellemileg áthatolha­tatlan falakba ütközni. Ismer­ni akarja az anyagban és az anyagon történő minden ké­miai elváltozást. Egy tízhónapos leány-iker­pár édesapja. Azt mondja, a szőkébbikből, a nyugodtabból, rendes háziasszony lesz. A má­sik, a nyugtalan, a fekete azonban táncosnőnek indul, vagy pedig ott lesz az első utasok között valamelyik űr­hajón. ZSUPÁN JÓZSEF TONKA FERENC Alig tizennyolc éves ko­rában vöröskatona volt. Aztán huszonöt éven át tűr­nie kellett, hogy az urak vo­nító kutyafálkája a Tanács- köztársaság emlékére vesse magát és tépjék, marcangol­ják, gyalázzák azokat a na­pokat, amelyeket a legszebb­nek érzett addig életében. Tonka Ferenc azért állt be a vöröshadseregbe, mert a kommunisták nem engedték, hogy a gyárban pofozzák a vele egyívásúakat, az inaso­kat. Azért vállalta a fekete­listát, azért verték ki a fo­gait Horányban a darutolla­sok, mert azok az emberek, akiket szeretett, tisztelt és be­csült a környezetében, vala­mennyien kommunistáknak vallották magukat. Tagja maradt a K1MSZ- nek. Mint természetbarát, az erdő sűrűjében tartott sze­mináriumokon tanulta az osz­tályharcot. Mivel kismesterekhez kény­szerítették, kénytelenségből is beletanult az autószerelő szakma minden ága-bogába. Ennek az akkor muszáj-tu- dásnak nagy hasznát veszi Diós­most, mint művezető, a di Csapágy gyárban. Már nyugdíjba készül. Nem megy még, csak készülődik. Nehezen szánja rá magát. Gyári belépőjét a nyugdíja­zás után is meg akarja tar­tani, de már pepecselni is szeretne egyedül, nyugodal­masan, kinn a telken. Irtani a vad laput, a muhart, széj­jelverni a korhadó fatör­zsön tanyát ütő gombatelepe­ket. Szívni a szagos levegőt, sokáig csurgatni végig a tes­tén a napfényt, amely édes és sűrű, mint a méz. Menne is, maradna is. Hiába, nehéz a választás! Gépészmérnök, s most a közgazdasági tudományokból szerzett diplomát. A doktori disszertációját készíti. Ami­kor tanul, vagy átfogó ter­ven dolgozik, hajnali három­kor kel — akkor legtisztább a feje —, hatig „foglalkozik az anyaggal”, s indul Diósá­ra, a gyárba. A csapágy gyártás nem egy­szerű népgazdasági, technikai­műszaki probléma a számá­ra. — új iparág megteremtésé­ről van szó... Most kell meghatározni a fejlesztés irá­nyát ... — ezt mondja. 1954-től dolgozik a Diósdi Csapágygyárban. Csepelről jött, a kerékvárgyárból. Már ott is főmérnök volt. — Egy csapágy forgácsolá­sához tíz perc kellett. Most két és fél percnél tartunk — így méri eddigi útját. Az­tán hozzáteszi: Még mindig sok... A munkafolyamatok mechanizálása, az automati­zálás a célunk... Illetve előkészíti a gyár dolgozóit, mert most azt ta­nulmányozza: milyen idegi, szellemi, alkati feltételek szükségesek, hogy az embe­rek a termelőmunkát ne csak végezzék, hanem érdeklődé­sük ébren tartásával alkotó munkának érezzék. 1— Nagyon fontos, hogy a dolgozó adottságai és napi munkája között összhang le­gyen. Hiszen a mi társadal­munkban mindenki a képes­ségei szerint dolgozhat. Ké­pessége kibontásához kell hozzásegíteni mindenkit. Ak­kor a munka alkotás és élet­cél... A gyár távlati tervében az emberekkel való törődés, a továbbtanulás éppen olyan fontos helyet kapott. mint az automatizálás, vagy az, hogy az 1951-es száz százalék­hoz viszonyítva, 1965-ben ket­tőezernyolcszáz százalékra kell emelni a csapágyterme­lést. Tagja a KGST csapágyipari albizottságának. Ez nagy megtiszteltetés, de külön öröm és büszkeség, ha azt hallja az ülésen, hogy a magyar csapágy nagyon jó. Ezt mondják a svédek is, ezért vásárolják. Negyvenkilenc mérnököt, ezernél több munkást irá­nyít. Feri fiából orvost, Gá­borból mérnököt szeretne ne­velni. Ha szabad ideje van, teniszezik. A Diósdi Csapágygyár főmérnöke negyvenéves. Azt mondták: a negyvenéves em­ber életútjának a felén tart.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom