Pest Megyei Hírlap, 1960. április (4. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-17 / 91. szám
Salgó botlott bele, odalenn a bányában, évekkel ezelőtt. — Bányajáráskor... — így mondogatta, lehetőleg minél többször, miközben a megsárgult csontot simogatta. Büszkélkedett ezzel az egy leszállással, mintha ő fedezte volna fel a hegy gyomrában a fekete szenet. — Amikor én bányajáráson voltam ... Bányajárásom alkalmával... — emlegette, ha csak alkalom kínállcozott rá. Úgy beszélt róla, mint nőtársai hódításaikról, új ruhájukról, nagyszerű kalapjukról. Mert Salgó ilyenekkel büszkélkedhetett. A szikár, nagycsontú nőt nem vették asszonyszámba, nem nevezték keresztnevén, nem becézték Ilonkának, Ilinek, Icukának pedig ... No, ez már igazán teljességgel elképzelhetetlen! Salgó. így hívta főnöke, így szólították kollégái, így nevezték barátnői. Zöld vadászkalapot hordott, férfizakószerű kosztümkabátot, nagykockás turistaharisnyát és dupla talpú, alacsony sarkú vadászcipőt. Férfiason káromkodott, természetesen alt hangon, és hivatalon kívül szivart szítt. Odabenn nem gyújthatott rá, mert a szobaközösség tiltakozott a szivarbűz ellen. Őrizte a filléreket. Öregségére spórol — szokta mondogatni— ő nem vonul szegényházba. A bányajárás emlékeit — egy hatalmas rózsakvarcot, egy lepényalakúra nyomódott széngomolyát és a koponyát >— a hivatalban tartogatta. Férfi kollégái nevették. Nőtársai eleinte utálkoztak a koponya láttán, azután megszokták, még később megunták az egészet, és egyhangú határozatot hoztak, akár a szivarozásnál, hogy Salgó itt tarthatja ugyan a koponyát, de csakis jól zárható dobozban, és a kulcsot Teri őrzi majd, Teri, a bérelszámoló, aki csak igen-igen indokolt esetben nyitja majd fel a ládikót. Salgó, akinek ugyan férfias természete volt, beadta a derekát. így került asztalára az a díszes fadoboz, amelyben eddig varrókészletét őrizte. A doboz tetején piros színű pillangók kergetőztek vörös virágok fölött, oldalán tűzszí- nű madarak csicseregtek cseresznye színű ágakon. Készítőjének bizonyára csak piros színű festékje volt odahaza. A ládikában pedig a kétezeréves kelta bányász koponyája vicsorgott. A hivatal a ládikót csak „hamvveder”-ként emlegette. Emlegették, de csak néhány napig vagy hétig. Mivel sohasem nyitották fel — Teri már másnap állítólag elvesztette a wertheim-kul- csot — mindenki megfeledkezett arról, mit rejt a doboz, vagy ha emlékezett is rá, eszébe se jutott. Azaz, mégis, egyszer, egyetlenegyszer szóba került a hivatalban a koponya. Amikor Salgó férjhezment. Igen, Saigonok bekötötték a fejét. T , , úgy kezermeszetesen dődött a dolog, mint másnál, a „valódi” nőknél: Salgó szerelmes lett. < Szerelmes lett, és virágba borult. Tavasszal pattannak fel ilyen hirtelen, egyik pillanatról a másikra a mandulafa virágai. Daueroltatott, kalapot rakott a fejére, magassarkú cipőben tipegett, és órákig vitatkozott, hogy a füstszínű vagy a testszínű nylonharisnya illik-e jobban az egyéniségéhez. De ez csak külsőség. Az is, hogy szigorú vonásai ellágyultak, hogy megtanult mosolyogni. Az esküvő után elbúcsúzott munkatársaitól, lakásukhoz közelebb vállalt munkát, és e hivatallal együtt otthagyta aggleányéletének társait: a rózsakvarcot, a szénlepényt .és a hamvvedret is, ezzel a bizonytalan meghagyással: — Egyszer majd eljövök ezekért a vacakokért... A i'J-l' a Papírkosárba ladlko került, és többé szó sem esett róla a hivatalban, a koponyáról szintúgy nem. A doboz után nem vágyott senki. Kinek kellett volna, miután évekig koponyát rejtegetett magában?! Azaz, mégiscsak kellett valakinek. Csikós bácsi a hivatalsegéd tisztjét töltötte be Salgó vállalatánál. Csikós bácsi... Ezen a néven csak a születési anyakönyvi kivonat tartotta nyilván, mert a hivatalban csak Szarka bácsinak szólították. Mikor Teri hivatalba lépett, és első fizetési listáját készítette, fel is rendelte magához az öreget. — Szarka bácsi, magának alighanem elírták a nevét... Itt az áll, hogy Csikós Lajos hivatalsegéd, a maga nevét meg nem találom sehol... A többiek nevettek, az öreg is kuncogott, és cseppet sem sértődötten magyarázta: — Hisz az én vagyok, a Csikós Lajos. Csak a kisasz- szonykák meg az elvíársak kereszteltek el... Merthogy, tetszik tudni, rendellenek, és rajtam lceresnek mindenfélét, mintha én lennék az elveszett holmik raktárosa. De mindegy az, kisasszonylcám, fődolog, hogy ideadják majd harmadikén azt a kis pénzt, no meg hogy egészség legyen ... — Meg pálinlca, igaz, Szarka bá? — húzta el a mézes madzagot az öreg szája előtt a főkönyvelő. Mert azt igencsak szerette az öreg. — Pálinka? Nem iszom én, csak öblögetek néha, ha szaggat a fogam. Tehetek én arról, ha gyakorta szaggat, mint például most is? Alig bírom a fejemet... Ha tudna fizetésig idedugni egy kétforintost, Zalai elvtárs, hát... — Hát tudni éppen tudnék, de még a múltkori kettővel, meg az azelőtti egy forinttal is adósom, Szarka bácsi! — Akkor hát tesség ideadni azt a két forintot, és fizetéskor megadom mind a — négyet. Hát ehhez a Szarka bácsihoz került a papírkosárból a ládikó. A történetét nem ismerté az öreg. Vagy a kazánházban, vagy az előszobában töltötte a,z időt, nem élte a hivatal életét, nem borzolták fel lelkét a pletykák, szóbeszédek szelei. De a dobozt megcsodálta már néhányszor Salgó kisasszony asztalán, kiváncsi is volt, mit rejteget, de felnyitni nem tudta, akárhogyan igyekezett, ha egyedül maradt vele takarítás idején. Kérdezősködni meg nem akart. De amikor meglátta a papírkosárban, alig bírt magával. Csak jönne már az öt óra! A doboz egész nap suttogta: Vegyél ki öreg, a tiéd vagyok! És amikor megürült a szoba, nem kérette magát tovább. Kabátja alá rejtette a kincset, vitte haza. Asszonylányánál „eZéd-” szoba volt a szállása, ott rakta ki az asztalra a nem remélt zsákmányt, és apróra megvizsgálta. De szép lepkék, virágok, madarak! És amíg szerelmesen csodálta, valóságos haditervet dolgozott ki, mit tesz, ha netán kutatnának utána... — Keressék azon, aki a papírkosárba dugta! Köteles vagyok én arra, hogy megnézzem, mi van a papírkosárban?! Kiöntöttem kérem az egészet a szemétbe. Nincs nekem arra időm, hogy végig- vizitáljam, milyen kacatot hajítanak el az elvtársak! Tessék, keressék meg a szemétben, ha annyira fontos volt... Forgassák át az egészet! Igaz, elvitték már __ Dehát vigyáz atosabban kell bánni a holmikkal, nem elveszíteni, eldobálni mindent, és aztán az öreg Szarkán keresni!.,. Meg volt elégedve önmagával. Igen, így beszél majd, ha... De azért nem nyúlt hozzá egy ideig. Az Ígéret ládája érintetlenül hevert priccse alatt, a vedlett kofferban, amelyben holmiját őrizgette, így, ha nagyon-nagyon követelik, visszaviheti, mielőtt rendőrséget szabadítanak a nyakába. De nem követelte senki. Másnap sem, harmadnap sem. Pedig Salgó kisasszony hetenként legalább egyszer bekukkantott a hivatalba, megmutatta új ruháját, vagy eldicsekedett most szerzett gyíkbőr cipőjével. Sorra invitálta a volt kollégákat, jöjjenek el hozzájuk. Még Szarka bácsit is hívta. De az öreg lázban derme- dezett, ha csak látta is Salgó kisasszonyt. Várta, mindig várta a kérdési; hol a ládikó? Igyekezett eltűnni szem elől. És otthon estéről estére leült priccsére, maga elé tette iülliiitllllillliiliiillllllll A főkönyvelőt mellbevágia a váratlan őszinteség, kigu’oe- rálta a tízest és percekig hü- ledezve bámult az öreg után becsukódó ajtóra. — Nahát!... Szarka bátorságot ivott magába: estére felnyitja a ládi- kót! A szomszédos órástól keskeny, lapos reszelőt kölcsönzött, olyan volt, akár a kés. Ezzel akarta elfűrészelni a zár makacs nyelvét. így az írókészlethez is hozzájut, a dobozt sem sérti meg. Hazafele mentében elhatározta: az estét sem várja meg, magára csukja az ajtót — a lánya úgyse háborgatta, örül, ha nem látja az apját — és azon melegében végére jár a dolognak. De ezúttal nem kedvezett a szerencse a vén Szarkánál:. Otthon feje tetején állt min- den. Lánya a sparherd melegétől kipirulva rendezgette az ebédlőasztalt, széket hordott a szomszédból, ki-kiszaladt a konyhába, bekukkantott a sütőbe ... ííiillilllililllllllüilllllllf GARAMI LÁSZLÓ: a kincsesdobozt és tűnődött: felfeszítse vagy ne feszítse fel? És ilyenkor megkezdődött az édes ábrándozás ideje. M . . , o, ládikában? Al- I lehet -kalmasint Salgó kisasszony családi ékszerei... De nem, azokat igazán nem a hivatalban tartja az ember, meg Salgó kisasszony nem is az a fajta, akinek családi ékszerei lehetnének, és ha mégis ctzok lennének benne, már régen követelte volna... Hát akkor? Látott nála egyszer, valamikor régen, egy díszes, szépen faragott írókészletet. Talán az... Faragott tollszár, lúd- toll formájú, meg két cifra tintatartó, egyik a veres, másik a kék tintának. Használatba csak akkor vette volna... Lássuk csak, mikor vette volna használatba? Hát persze, ha meglátogatja a hivatalt a vezér__ De a v ezér nem jött, így a doboz is zárva maradt örökkön- örökké. És most, hogy férjhez ment Salgó kisasszony, most már minek neki az írókészlet? Hagyta hát, hagyta sorsára ... Azaz dehogyis hagyta! Salgó kisasszony volt az egyetlen, akitől hiába kért kölcsön, hiába fájlalta á fogát, sohasem nyúlt a zsebébe. Ezzel akarta hát végkielégíteni őt, Szarka bácsit, finoman, úri módon. Mert érzi: nem volt illendő dolog, hogy esztendőkön át nem könyörült meg rajta ... Igen. így akarta végkielégíteni. Ezért nem keresi hát a dobozt, mert ő maga dugta a papírkosárba Jobb postást keresve se találhatott volna... Jó néhány estét eltöltött így. ■ csendes szemlélődéssel, mire végigkapaszkodott az égbenyúló gondolatlétrán, amin — akárcsak a Jákob-féle lajtorján — angyalok sétálgattak. Döntött: Igenis, írókészlet van, csak az lehet a ládikában, megér legalább egy százast! Egy egész százast! És az álmatlan, gondokkal riogatott éjszakák után elaludt végre, nyugodtan, boldogan, mosolygósán, mint a gyerek a teli karácsonyfa mellett. M , vidám volt, fütyasnap työs kedvű, le- gényes. A főkönyvelőtől kerek tíz forintot kért., nem a hasogató zápfog öblögetésére, hanem — kereken kimondta — „agy kis trombitára”. Kivételesen megörült, hogy a szökött idő előtt toppant be az öregje. — Papa, aprítson már egy kis fát, nem sül rendesen ez a lMiács — küldte a pincébe, de ö úgy tett, mint aki nem hallotta a kérést. Várta ládikója, egyetlen kincse. — Ej, hát süket maga?! — emelte meg egy fokkal a hangját a lánya, mikor látta, hogy apja nem az előszobaajtó, hanem kuckója felé kocog. — Ennyit igazán megtehetne az unokájáért! Sárika ma tízéves és idevárja a kis barátnőit. Gyerekzsúr lesz! — tette hozzá büszkén. — És a kalács csak holnapra sül meg ennél a rossz tűznél. — Minek az a gyerekzsúr? — kelletlenkedett Szarka. — Telericsajozzák a házat a kölykök! De fahasogatás közben felderült. — No, nézd csak, már tíz- esztendős! Nemrég még kocsiban tologattam ... Most meg ünnepük, mint egy műlovarnőt! Mert az ünneplés mindig a műlovarnői juttatta eszébe, akit ifjú korában, falun, mindig virággal és tisztességtelen ajánlatokkal halmoztak el. Tízesztendős! Valóságos kisasszony! Nagy nyaláb fát vitt föl a konyhába, aztán kamrataoa húzódott, de ahelyett, hogy a ládikóhoz nyúlt volna, merengett. Meghallotta unokája hangját. Megjött.. Igen, ez Sári- • ka... Ez a másik meg valamelyik barátnője lehet. Hm ... Sárika hangja mennyivel masabb ... Ez meg egy fiú... Már udvarolnak neki a legények... Ez meg a lánya... Terelgeti befelé a kis vendégeket... Felkelt a priccsről, kikémlelt az előszobába. Senki... Mind bementek az ebédlőbe... Csak egy pillantásra nézek be — határozta el magát. — Csak azért, hogy meghúzzam Sárika fülét... De az ajtóban beleütközött a lányába. — Mit akar? — állta el a bejárást az asszony. — Semmi szükség magára, csak láb alatt van ... InSkább men jen a kocsmába! — De én... Én csak ... Restellkedett. Igazán, mi helye is lenne a gyerekek között? Aztán eszébe jutott valami. Egy nagyszerű, őrült gondolat: — En... Én is adok valamit Sárikának, ha már egyszer tíz- esztendős. — Ugyan mit? Talán a bajusza szálát? — Hohó! Van ám nékem valamim! Sárikának vettem, néki tartogattam — hazudta ragyogva Szarka, és maga is hitte már, hogy drága pénzért vette az ajándékot. Visszafordult, be a kuckóba, a ladikéért. Egy pillantásra, de csak egy dlantásra megingott. — Megér ez kétszázat is — nehezült el a szíve. — De mit is csinálnék ennyi pénzzel? Sárika meg, ha kezébe veszi azt a faragott tollszárat, a nagyapjára gondol, öregapámtól kaptam — emlékezik majd, aikkor is, ha én már rég nem leszek... Meghatódott saját halála árnyékát idézve, és a nagy áldozat miatt is, amit kisunoká- jáért hoz. Leánya, igen, írni igaz, kitárta előtte a szobaajtót. Épphogy csak azt nem mondta: tessék besétálni, kérem. Ilyet is régen ért. />i j csend fogadta. KJdabenn o, ez a pletykás Annus, hát nem bejelentette, hogy meglepetés készül?! És valóban! Sárika elébe perdült, mosolygott, és — várt. — Ez a tiéd! Átadta a ládikót. Most már ettől a pillanattól nem az övé. De sebaj. Hogy örül neki a gyerek! Es ki akarja nyitni. — Ugyan, mi lehet benne, öregapám? — írókészlet — vágta rá az öreg. — Faragott írókészlet. — Mutassa! — 'Majd ... — Hát hol a kulcs? — avatkozott be a lánya is türelmetlenül. A kíváncsiság talán jobban gyötörte, mint a kislányt, ...fik', M, . .... — A kulcs... — révedezett Szarka. — A kulcs... És puszit nem is adsz? Sárika ágaskodott, és nagyapja fonnyadt arcához nyomta a száját. Minuia száraz fán piros alma termett volna. — De most már igazán adja a kulcsot, öregapám! — Igen... D • tudod, a kulcsot csak akkor kapod meg, ha kijártad az elemit. Addig csak így használd. — Ne beszéljen bolondolcat, papa! — képeit el a ianya. — Hogyan használja így? Adja már oda a kulcsot, ne kínozza a gyereket! — Nem adom! Nem adom addig, amíg el nem végzi az iskolát! A kislány ravaszkodott. Nagyapja nyakába fonta a karját és vörösre dörzsölte po- fikáját a borostás arcon. — Csak egy picit adja ide a kulcsot, öregapám! Megnézem, milyen, azután bezárhatja, és legyen magánál a kulcs... Csak most hadd nézzem meg egy picit... — i-zj, de megvertél, isten, amikor megáldottál! — sóhajtotta az öreg, és szabadulni igyekezett. — Nem adom! Megmondtam, hát megmondtam! A kislány lehullott róla — mégse terem hát a száraz fa gyümölcsöt. Felkapta az asztalról a ládikót. — Aklcor nem is köll! Vigye, ahová akarja! És úgy vágta a dobozt az öreg lába elé. hogy a makacs zár is megijedt belé. — Jaj! Édesanyám! Sárika rémülten meredt a szőnyegre. A gyerekek — akik eddig csak élvezték a születésnapi cirkuszt — most egy nyájba sereglettek. O, egy halálfej! A kelta bányász kétezeréves kongni-* :a a Szoba közepén vicsorgott. Az öreg nem is tudta, hogyan került ki a szobából, a házból. Csak lépegetett az utcán és ismételte a szavakat, leánya szavait: — Ka1-'ff ilyen viccet! Vén hülye! Halálra rémiszti a gyerekeket! I _ Hát ki vicIlyen viccei! célt itt tu~ lajágniiéppen? Ö? Hát tudta talán, hogy mi van a ládikó- ban? Kinyitotta, mert azért magával hozta az fadobozt, belenézett. De csúf! Igen... Ki csinálta a viccet? A papírkosár... A hallgatás a ládikó el ünése után. .. Salgó kisasszony invitálásai... Igen, Salgó kisasszony! ö tette, ö viccelte meg... Tudta, ha valaki kiveszi a ne :ilr-sárból, hát Szarka bácsi lesz az. Nem adott soha egy megveszekedett vasat se, és tetőzésül ezt tette vele... Szegény Sárika... Hát ő most elmegy hozzá! El bizony! Elébeteszi a ládikót, amúgy nyitva, és az ura előtt megmondja neki a magáét! Igen ... Ezt teszi... Tudta, hol lakik Salgó. Hazaszállított már neki ap- róbb-vnqyobb pakkokat... Amikor betoppant, pen vacsoránál ültek. Az őrén hirtelenszerzett bátorsága bizony megfogyatkozott. Miért is fogadták olyan kedvesen?! — Nahát, a Szarka bácsi! — Üljön le, kedves Szarka bácsi! — Tartson velünik, Szarka bácsi! — Ne kéresse magát, Szarka bácsi! Leült. Salgó kisasszony megrakta a tányérját. De az öreg nem nyúlt az ételhez. Aggatta a ládika, amit sehová se tudott tenni. Még utóbb kicsúszik a kabátja alól. Óvatosan az ölébe csúsztatta. De nem elég óvatosan. Salgó kisasszony észrevette, és megörült, de nagyon. — Nini, a varródobozom! Milyen kedves, Szarka bácsi, hogy visszahozta, már azt hittem, elveszett... Szurka reszkető kézzel nyújtotta át a dobozt. Hát most Sej tegyen itt igazságot? Salgó kisasszony nem eszel ki ilyen tréfát!! Az asszony mutogatta férjének a keltát, és magyarázta ' történetét. Hosszú idő után most vette először elő a porosodó szállóigét: — Tudod, amikor bányajáráson voltam... Szarka addig körülnézett a lakásban. Az íróasztalon felfedezte azt, amit a ládikában tudni vélt: az írókészletet. Hát itt van! — Ö, én vén szamár! Salgó kisasszony ránézett. Nem fejezte be mondókáját, de istenem, az öreg hangosan gondolkozott! — Mi baj, Szarka bácsi? Sohasem kérdezett tőle ilyesmit Salgó kisasszony! Sohasem kínálta őt senki vacsorával! Maga se tudta, hogyan, miért, elmondta az egészet, töviröl-hegyire. A szemétkosártól a születésnapig. Azok meg csak hallgatták. Hitték is, nem is. Hát valóban Ies7f^ember. mire megvénül? Mert másképp hogyan értsék ezt a fantasztikus történetet. Írókészlet ... Reszelő ... Születésnap ... És a szőnyegre guruló koponya ... Salgó először nézett utál- kozva a keltára. Becsukta a ládikót, letette az asztalra, majd meggondolta magát, felkapta és kivitte a szobából. Amíg visszatért, a két férfi hallgatott. . Azután felállt az öreg Szarka, begombolkozott, indult az ajtónak. Szó nélkül, köszönés nélkül. „Salgó kisasszony” csak az előszobában érte utói. — Oe Szarka bácsi... És visszavezette a szobába. Szegény öreg. Elővette a doboét, a piros virágokkal, madarakkal, lepkékkel, aztán szépen, egyenként megtörölgette a faragott írókészlet darabjait és berakta a tádikóba..j
