Pest Megyei Hirlap, 1960. március (4. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-27 / 74. szám
Németh Emil: Az utcaseprő orgonát lopott Az utcaseprő orgonát lopott. A hajnal csöndje volt a csábító, egy dölyfös kőfal volt a bamba őr, s a szív szándéka volt a biztató. Trágyás kordélya sarkán őrzi most, azóta csokra békén ott pihen. A nap már fönn jár, jól követheti, hol tart a tolvaj drága terhivel. S a targoncája lép folyton tovább, a szorgos seprő lendül szélesen, s ahogy messzebb jut útján a virág, gyűlik mellé a trágya s utcaszenny. De így érhet csak mindig közelebb oda, ahol tavaszt s kedvet fakaszt... S e diadalról én tudom csupán: Az utcaseprő lopta a tavaszt. Borsányi János: Tavaszi eső Szobámban ülök, s hallgatom az esőcseppek zenéjét az ablakon. Oly hirtelen gombolyodott le a pergő víz-fonál, s a lépcsők kő-testén tolakszik ezer ezüst bogár. Könnyed, bohóka tánc, tavasz-ízzel teli. A szomjas, mohó föld jólesőn ízleli. De máris vége lett. A nap vidáman süt tovább, és könnyeiken át mosolygó lányok a kerti orgonák. A vízcseppek sem látszanak már az udvar köves útjain, felmásztak mind a napsugár szelíd, aranyló húrjain. még érzékelhetőbbekké váljanak. F öldeák Róbert, a Vitézei és hősök rendezője ezút tál nem lett úrrá az anyag egészén. Különösen három szerep színrevitelén érződik ez. Eszterág Pál, a kommunista hős, Földeák rendezésében és Galgóczy Imre megjelenítésében mint testileg-lel- kileg agyongyötört, nemcsak erejét, de lelkierejét veszteti ember lép színre. Szenved és szenveleg, vonszolja magát, csüggedt fejét egy-két jelenet kivételével szinte sohasem emeli fel, ezért — Gergely megfogalmazásával ellentétben — úgy érezzük: nemcsak összetörték, de megtörték is. A másik véglet: Kovács József (Hídvégi Lajos) és Ko- vácsné (Ágh Éva) életrekel- tése. Kovács fejlődését, lelki küzdelmeit csak a szerző által szájába adott szavak rajzolják, játéka azonban egyértelműen gyáva embert, szinte már groteszk módon gerinctelen operettfigurát mutat. Ko- vácsné — a nagypolgári rangra áhítozó polgárasszony — szintúgy operetti allűrökkel hivalgó asszonnyá lesz a színen. Az „eredmény”: nem jelentős ellenfelek ezek az erőtlen alakok, sem a pozitív hős Eszterág Pali, sem a Kovács-házaspár. Ez annál feltűnőbb, mert özvegy Eszterágné (Antal Ila), második képbeli hangkeresésétől eltekintve, erőteljesen képviseli Gergely Sándor nagyszerű hősnőjét. Ihletett pillanatiban Gorkij Anyájára emlékeztetőén harcol és hogy ezek a pillanatok — csak pil— No, ne haragudjon! Talán kissé nyers voltam. Mi katonák ... nekünk kérges a szavunk, de a szívünk mint a vaj ... (Bihari Zoltán és Antal Ila, mint özvegy Eszterág Mi- hályné és hadbíró-őrnagy.) lanatok, annak oka: a partner hiánya. A másik pozitív hős, Dománovich György (Lantos István) már megtestesíti az igazi kommunistát. Meleg szívű és ha kell, kemény ember. Ennek a hősnek a megrajzolásánál már a rendező is önmagára talált: egy- egy, szinte jelentéktelen mozdulattal is érzékeltetni tudja Dománovich elszántságát, bátorságát, ügyszeretetét (amikor például zsebrevágja a gyufaskatulyát). Hasonlóképpen sikerült idős Tóvári Pálban megtalálni Boborinak, az újságírónak emberi mivoltát. Bihari Zoltán hadbíró őrnagya szintén sikerült alakítás. Ravasz, mindenre elszánt gazember ez az őrnagy, úgy játszik hangjával, szíves vagy ellenséges hangulataival, mint a jó muzsikus hangszerével. Bihari Zoltán azonban ezen túlmenően még azt is meg tudja mutatni, hogy ez a sok hangú játék csak játék, hogy ez a hadbíró őrnagy szeretni se, gyűlölni se tud igazán — csak karrierje érdekében. A rendezés még javíthat hibáin, kell is, hogy javítson. A megye sok-sok községébe eljut ez az előadás, rengeteg ember gondolatvilágára hat, a fiatalokra különösen, akik sohasem szívták, legfeljebb a nézőtéren szívják majd a harmincas évek levegőjét. És akkor már néhány apróságot is ki lehet igazítani. így például felesleges (sőt több: komikus) a pehelysúlyú béklyó, amit a fogoly is úgy hord, a foglár is úgy visz ki, mint pehelysúlyú gumilabdát. Érzelgős Eszterágné jelenete az üres fényképkerettel (a szerző sem ezt írta meg). Indokolatlan Julcsa cseléd falusias tájszólása, hiszen a szöveg szerint kétesztendős kora óta ebben a családban él. És bármennyire is fontos, hogy a szereplők körét a lehető legszűkebbre szorítsák (köztudomású, hogy a Petőfi Színpad változatlanul szállítási nehézségekkel küszködik), ellentmondásos Áffra Nagy Mihályt (aki csak vasár- és ünnepnapokon viselheti az egyenruhát, egyébként civil, Kovács Józseffel dolgozik együtt), az utolsó képben börtönparancsnokként szerepeltetni. M ég néhány szót a díszletekről: ha a Vitézek és hősök sikert hoz a Petőfi Színpadnak (és nem kétséges, hogy a hibák kijavítása után azt hóz), abban része lesz Bercsényi Tibor szép, kifejező díszleteinek is. G. L. — Nem mersz élni? Nem mered megvásárolni az életedet? Nézd, nézd! Hát nem hat rád a szabad levegő? Süt a hold. Mintha ezüstöt csorgatna a holdkorsó... (Galgóczy Imre és Bihari Zoltán.) KENDE SÁNDOR: MÁM® rü feszült a gallér, homlokára sötétlila lánd csapott, és úgy tört ki a szobából, hogy váltéval majd elvitte az ajtófélfát. Békében a gyakorlótéren, a pihenőben sohasem ült le: felszerelését tisztogatta, sípot faragott, vagy korbácsot font, ha pedig nyúl mozdult a füvesben, ordítva vetette magát utána. Estére mégse fáradt el jobban társainál: hátával meg tudta emelni a vaságyat- ötvezető volt. A csontcsillagot öccse varrta fel a gallérjára — az ö ujjai közül kifordult volna a tű. Lackó, a kisebbik, még nem kapott rangot, de különben is úgy nézett fel bátyjára, mint más az apjára. Senki előtt sem állt meg egyenesen, s ha rászóltak, lesütötte a szemét. Állandóan szidták érte. Ha nem kapott valami parancsot, hát ült csak, nézelődött a semmibe, vagy szuronyával rajzolgatott a földre. De ha a bátyja jött: ki- gyúlt, szinte megnőtt, s félrepislákoló szeme fekete, szil- va-nagy kúttá kerekedett. Járőrbe, felderítésre csakis együtt indultak, s a legnehezebb megbízatást is mindig együtt vállalták, úgy, hogy Bors Zoltán' vörös arccal, dühös kamyújtással kilépett a sorból: — Itt vagyok! — kiáltotta, Lackó pedig némán, szelíden odaállt melléje. Néha csapzottan. véresen jöttek vissza. Zoltán káromkodott, leköpte az egészség- ügyit, amíg ápolta — de öccse sebeit ő kötözte be, nem bízta másra. Máté tizedes egyszer nem állhatta már és odabökte: — Mi a fenének ugráltok? Hangok: — Használtok vele? Kinek? — Nem gondolkoznak ezek, az a baj! Az új parancsnok nem ismerte őket, amikor kettéválasztotta a századot. Lackó, az öcskös, az ásókhoz került, Zoltán pedig maradt a régi árokban, velünk, akiknek tartanunk kellett a vonalat. Az éles helyzet nem tűrt ellentmondást: az utasítások rövidek voltak és pattogtak, s Zoltán nem is értette mindjárt. mi történt. Amikor az öccsét szólították, habozás nélkül vele kúszott. A parancsnok rákiáltott: — Mit akar?! — Az öcsém.., Közeli, éles becsapódás ... Egyetlenegy akna süvített, s ösztönösen mindenki a földre nyomta a fejét. A parancsnok nem hallotta meg Zoltánt. Amikor elült a füst, nyakáról a ráhullott homokot csapkodta, fel sem emelkedett a földről, csak intett Bors őrvezetőnek: — Vissza! — De az öcsém ... •—■ próbálkozott Zoltán megint. — Vissza, ha mondom! Az akna becsapódása feltovább az agyagban, minél mélyebbre kuporogva. tóm Ot napig megint nem történt semmi. Nappal égtünk, éjjel áztunk. Tudtuk, nekik se jobb odaát: ott is esik, ott is ragad a bakancs; de azt is tudtuk, azoknál ez nem számít. Félelmünkben agyaggal maszatoltuk be tehát a képünket, amikor világosodni kezdett, hogy ne ragyogjon a napsütésben, s. hogy nehezebben célozhassanak rá a távcsöves puskákkal. Aztán váratlanul valóban érkezett új századparancsnok. Idősebb, tartalékos zászlós. A századot ketté választotta — két szakasznyi erőnek éjszaka át kellett kúsznia a parancs szerint a kijelölt hajlatig és kegyetlen iramban azonnal nekilátnia az új vonal ásásához — nekünk pedig, akik maradtunk, ki kellett tartanunk, ki, akárhogyan. Ez volt a parancs. A Bors-fivérek cseppet sem hasonlítottak egymáshoz. Zoltánban, az idősebben olyan vihar feszült, hogy mozdulataival szinte elsodorta a közelében állót. Réaebben. ha vita közben ellentmondott neki valaki: nyakán megtunk, ki se mertünk nézni. Beragadtunk az agyagba. Máté tizedes ott végezte el a dolgát, s a gyalogsági ásóval dobta ki maga mellől a vonal elé: — abban a pillanatban lövés érte az ásó lapját, éles, pengő hang szállt el fölöttünk, csak a tekintetünkkel kaptunk a magasba — aztán megint olyan némává, keménnyé merevedtünk, mint az átlyukasztott ásólap. A szakácsok, akik mindent előbb szoktak tudni, mondták, hogy a zászlóaljparancsnokságon katasztrofális baklövésről beszélnek, s hogy valaki lógni fog, amiért védelmi vonalunkat ide, erre a lejtőre építették — hiszen az elsőéves baka is tudja, hogy magaslaton kell védelmi állást foglalni, nem ilyen lyukban, ahová a csajkánkba is belepörkölhetnek odaátról. — Szemben jobban kiválasztották a helyet — jegyezte meg Máté tizedes. — Több eszük volt. — Több eszük, több eszük... — dünnyögte valaki. — Azok legalább tudják, miért csinálják. — Valaki lógni fog — ismételték a szakácsok, majd elmentek, mi meg maradtunk Napok óta nem mozdultunk. A front megmerevedett. Amíg be nem alkonyult, még hatkor is déli erővel égett a naP, éjjel viszont mindig esett. Hajnalig zuhogott, s a lövészárokban rozsdás-sárga habok sűrűsödtek, ahogy tehetetlenül tocsogtunk egyhelyben. Az éjszaka sötétjében többen megkockáztatták, és ráálltak a sisakjukra, de így is hamarosan elérte a víz a felső bakancsszíjat. Akaratos, nehéz agyag volt itt a föld mindenütt, keserves-sokat kínlódtunk, amíg beárkoltuk magunkat: nem fogta a csákány, bármekkora ütésre is csak vékony szelet szakadt le a vágás mentén. Agyag, agyag, agyag. Nem száradt ki soha, hiába állt el az eső. Rátapadt zubbonyunkra, felszerelésünkre, bakancsunk meg olyan súllyal ragadt bele, hogy minden i mozdulat erőfeszítésbe ke- I rült. i Nem is mozdultunk. Nem ; lehetett. Szemben sokkal ma- \ gasabban voltak: ők távcsö- ! vés puskákkal figyelték a mi '< vonalunkat, s vállmagasságig > még a .lövészárokba is be \ tudtak célozni, összekuporodri, de mór késő, a címkórság lehúzta, szinte káini mélységekbe, ahonnan nincs, nem lehet felemelkedés. És az anya sem indul hősnek. Gyenge, kedves öregasz- szony ez az özvegy Eszterágné, sok szava nem is lehet a házban, ahol él, hiszen veje kenyerét észi. De amikor fiát kell" védenie, felülemelkedik önmagán és akkor , sem ismeri fel, akkor sem Őleli át évtizedek óta nem látott gyermekét, amikor végre — a hadbíró őrnagy irodájában — megtehetné. Nagy drámai helyzetek sora: az anya és leánya, az anyós és veje, a két vő, a hadbíró és a fogoly, a katona és a hadbíró összecsapása. És minden egyes összeütközés: elvek és az elveket hordozó emberek élet-halálharca. Rendezőnek és színésznek való munka a drámát úgy színre vinni, hogy abban az eredeti elgondolások ne csak épségben maradjanak, de megelevenedve még hatóbbakká, mincas évek Magyarországának iszonyatát idézj fel. Ez az idézés azonban. — nem szellemidézés. • Gergely Sándor nemcsak a valóságnak megfelelően, elriasztó képet fest a Horthy-világról, hanem az igazságnak megfelelően azt is ábrázolja, hogy ebben a világban harcok dúlnak és érzékeltetni tudja, hogy e harcok végső diadala nem a pillanatnyi győztesé lesz. A Vitézek és hősök — az ellentétek drámája. Már a cím előrevetíti a drámában adott és kibontott ellentétet: a hősködő vitézek és a valóban vitéz hősök összeütközését. A vitézek: a Vitézi Szék Vezetői, tagjai és a vitézi címre, (valamint a száz holdra) aspiráló Kovács József MÁV felügyelő kerülnek itt szembe a hősökkel: Eszterág Pállal, a kommunistával és társaival — Dománovich Györggyel, Bo- bori Antallal, özvegy Eszterág Mihálynéval, Julcsával, a kis cselédlánnyal. rpudatos művészi munka és ihletett alkotás a Vitézek és hősök. Az író alakjai nem emberi tulajdonságaiktól gondosan megtisztogatott, csak valamiféle „osztályalakot” megtestesítő figurák, de olyan emberek, a lükben küzd a jó és a rossz, akiket nem „készen kapunk”, összes jó-vagy rossztulajdonságaikkal egyetemben, hanem akik előttünk' lesznek — a bensőjükben küzdő erők és külső hatások összegezése eredményeként — „vitéz” megalkuvókká. illetőleg kérlelhetetlen hősökké. A dráma csomópontjában Eszterág Pál áll. ö, az illegális kommunista már létével is akadályozza, hogy sógora kérelmét teljesítse a vitézi szék. ö az oka, hogy a vitézjelölt, egykori harctéri hős. nem juthat a vitézi jelvényhez és az ezzel járó Ozoray előnévhez, valamint a társadalmi megbecsüléshez. Kovácsné, Eszterág Pál édes testvére, csak tüzeli férje aspirációit és ez a hiú, gyávává nyomorgatott ember, az első adandó alkalommal elárulja sógorát. Mennyire valós képet fest az árulásról az író! Milyen gondosan kidolgozza azokat a körülményeket. amelyeknek egybeesése megállíthatatlanul az erkölcsi züllés útjára taszítják ezt a vitézségi érmekkel gazdagon dekorált egykori tisztet! Egy körözés az újságban... Egy gyanús idegen, aki sógora után érdeklődik .. És a meggyökeresedő és egyre terebélyesedő gondolat: tulajdonképpen próbára akarna!« — En nem tehetek róla... Engem megkérdeztek... Igen, igen: kérdeztek. És én nem magamtól jelentkeztem. Hívtak... (Galgóczy Imre és Hídvégi Lajos, mint Eszterág Pál és Kovács József.) H úsz év telt el a dráma moszkvai ősbemutatója óta és lám, a Vitézek és hősök ma is döbbenetes erővel hat, megrázó és elgondolkoztató, mint minden nagy műalkotás. Az igazi műalkotások mindig időtlenek. Nem ügy, hogy kívül állanak téren és időn, éppen ellenkezőleg: időtlenek, azaz örök időkig élnek és hatnak, mert születésük korának, társadalmának igazságait művészi módon tükrözik. Gergely Sándor műve a hartenni, tudják, hogy az újságban közölt fénykép eredetije az én sógorom, tudják és ha nem jelentkezem, akkor nemcsak hazafiúi kötelességem ellen vétek, de lelepleződöm is. És a továbbiakban látjuk, hogy ez az ember — amikor például kiderül, hogy nem gyanakodnak rá, mégsem tették próbára — még vergődik, még küszködik, még megpróbál kiszabadulni a hálóból, amit önönmaga és a vitézek fontak. Lelkiismeretfurdalás gyötVITÉZEK ÉS H ŐSÖK (Gergely Sándor drámájáról, a Pest megyei Petőfi Színpad előadásában)
