Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-25 / 303. szám
Trtdms * typídésfzf^. Jííik&f- cl kán cimgxik Szabálytalan kritika a Pest megyei Petőfi Színpad előadásáról PRÍM ja. Kár, hogy több benne a \ városi, mint a parasztlány. \ Bakos Tamás (Imre, a fiuk) \ a városban, a gép mellett ta- j lálta meg élete értelmét, hi- j vatását. Ezt elhisszük neki, \ mint ahogy azt is, hogy a; lányért képes volt a régi kon- \ venciókkal szakítani és azt j is, hogy más szemmel — ap-; jától kissé elidegenedve — né- \ zi a világot. De amivel adó- \ sunk maradt: a figura meg-í formálásának töretlensége, az ! átélés folytonossága. Az át-! élés néha kihagy, érzések he- i lyett csak jelzéseket kapunk, i Balogh Katalin szemmel lát- ; hatóan küszködik a lányanya \ halványan megírt szerepével. ( A lány korábbi botlását túl- j zott alázatossággal próbálja; ellensúlyozni. Ez azért nem; jó, mert kényes helyzetén be-; lül — és ennek ellenére — ő ; határozottan értékes ember, \ olyan, akibe Imre beleszeret- \ hét. A helyes magatartás: az \ első jelenete. ; Galgóczy Imre, a városba menekülő, földet lenéző sze- ; relmes parasztfiatal szerepé-; ben túl darabos, nyers. Csak; jelenetei vannak; például aj nagy összeveszés és a harma- j dik felvonásbeli találkozása j Janival, amikor érzi és éli$ szerepét. j Károlyi Vilmos rövidsége $ ellenére is jól érzékelteti sze- \ repe kettősségét. Az elnököt, ; aki a szövetkezet érdekében ( meg akarja nyerni a föld £ minden fortélyát ismerő Hor- j váth Gáspárt — és a hirtelen £ haragú, önfejű embert, aki ^ makacsul, mereven és tü- ^ re'metlenül — a vitában pro- ^ vokálást látva — ront rá a ^ földjéhez, elveihez ragaszkodó ^ parasztra. Szerepét nem kri- ^ tikéval játssza: elfogadja, át- ^ éli. így tudja megmutatni az j író mondanivalóját: csak az z lehet jó elnök, aki nemcsak ^ a földhöz ért, hanem meg- ^ érti, türelemmel, szeretettel próbálja megnyerni az em- ^ bereitet. á y Lantos István jó indulatok- ^ kai hozza az első felvonás- ^ ban a csábítót, a volt nagygazda Asztalost. A második felvonásban őszinte, szép pillanatai vannak, mint időközben megtört, gondolkodásra kényszerült embernek. Murányi József hogy a házmester észrevegye őket. Ez sikerült is, sőt még jobban, mint ahogyan várták, mert kérdést is kaptak: — Színházba tetszenek? — Igen, az Operába. Premier van. Minden oszlopnál megálltak és tanulták a szereplők színházi neveit. Limánova grófnőről tudták, hogy anyja Tatjána kisasszonynak és tudták, hogy Moszkovszkij herceg a harmincadik gárdaezred főhadnagya. A séta egy kicsit hosszúnak ígérkezett. Az üzletek már lehúzott redőnyök alatt várták a holnapot, kirakatok előtt álldogálva sem pihenhettek. — Most lehet vége az első felvonásnak — mondta a férj órájára nézve. — Üljünk le erre a padra. Az Andrássy úton voltak. Pihentek egy darabig, nézték a reklámégők játékát, vakít- tatták szemüket a kígyózó fény vonalakkal. Az autóbuszok már nem oly telve rohantak, fáradt kalauzok• imbolyogtak bennük. — Sétáljunk egy felvonást. És sétáltak a Liget felé. A lengő látcsővel, a színházi köpeny adta illúzióval és lassan kiértek a Ligetbe. Itt megint leültek egy padra, jól kipihenték magukat, még zenét is kaptak ajándékba a közeli vendéglőből. A kiszabott idő nagyobb része letelt. — Haza? — kérdezte az asszony. — Nem. Ha már ennyit fáradtunk, akkor szagoljuk is meg a színházat. Éppen szállingózni kezdett a közönség, mikor az Operaházhoz értek, azok a gazdagok, akik páholyokból jöttek, vagy akik külön borravalóért előkészíttették felöltőiket a ruhatárossal. A férj és feleség besurrant az előcsarnokba. A levegő lázas volt, talán hőmérővel is ki lehetett volna mutatni hőemelkedését. Láthatatlan kottafejek röpködtek a levegőben, amely részeg volt a fénytől és az estélyi ruhák illatától. Piros ajkak, lángoló arcok mosolyogtak egymásra, selymek zizegtek és prémek hivalkodtak. Fehér ingplasztronok, fekete pillenyakkendők lebegtek hölgyeik után. s forogtak körülöttük megbabonázva. — Gyerünk — mondta az asszony, mikor már elvihar- zott az elegáncia. A portás még köszönt is nekik. Valakivel összetéveszthette őket, de lehet, hogy a színházi köpenynek szólt köszöntése. Az autók eltöfögtek, a fekete emberbolyt elnyelték az utcák, nyugodtan lehetett megint sétálni hazafelé. Egész úton nem szóltak egy szót sem. A fény nemcsak a szemüket kápráztatta el, hanem a hangjukat is elvette. Jó volt most karonfogva menni, egymást tartani, egymást érezni. A tréfa jól sikerült, csak éppen hogy elszomorították vele magukat. Csak a kapu előtt jött meg a férfi szava: — Vidám arcot kérek — szóíí mosolyogva és becsengetett. A házmester csoszogva jött, kinézett a lesőlyukon és beengedte a negyedik emelet öreg lakóit. — Szép volt? Szép volt? —- kérdezte érdeklődve, láthatóan megnövekedett tisztelettel. — Gyönyörű! — felelte lelkesen a férfi. — Nincs párja egy ilyen operai előadásnak! A liftbe lépve, tüntetőleg--------------------------- dúdolni k ezdett egy dallamot, amely olyan régi volt, mint a felesége színházi köpenye és olyan szomorú, mint egy soha nem látott, soha nem hallott opera. 4 : elsőrangú szabóktól kerültek : ki, így fel tudták venni a ; harcot az idővel. Több, mint két éve nem voltak színházban. Naponta elsétáltak a hirdetőoszlopok előtt, olvasták a hangversenyirodák hirdetéseit és a színlapokat. Meg-meg- álltak egy-egy ismert dalmű színlapja előtt,' végigböngészték a szereplőket, helyeseltek, vagy kifogásoltak, míg közben a lelkűk mögötti messze színpadról feléjük zúgott a múlt idők orchesztere. Szép április végi este jött, az akácfák már a Körúton is zöldbe borultak. Az emberek elfelejtették a télikabátokat, a szájak önkéntelenül füttyre csücsörödtek, a kirakatokban hencegni kezdett a legújabb tavaszi divat. •— Van egy eszmém — mondta a férfi, mikor lenézett a negyedik emeleti ablakból a zsivajgó utcára. — Bizonyosan jó az az eszme — bókolt a felesége. — Nagyon kedves vagy. Egy kicsit bohém, groteszk az eszme, de ma az egész világ bolond, miért legyünk mi örökké józanok? Vagyis, hogy rövid legyek: tegyünk úgy, mintha színházba mennénk. — Hogyan? — Tegyünk úgy. Tudniillik a háziak előtt tegyünk úgy és a házmester előtt tegyünk úgy. A házmesternek bizonyára nagyon lesújtó véleménye van rólunk, hogy minden este, két év óta, már tíz óra előtt itthon vagyunk. Az Operában ma premier van, gyorsan elindulunk, te felveszed a színházi köpenyedet, az mindent eltakar és szépen, rangoson nekivágunk a kőrútoknak. A látcsövet úgy lengetem majd a kezemben, hogy a házmester, vagy a felesége okvetlenül észreveszi. Azután megyünk, megyünk, sétálunk, közben leülünk az átszeli padokra és egyszer csak színházaién lesz. — Vége lesz az előadásnak ... — Igen, vége lesz az előadásnak és jövünk haza... — A színházból... — A színházból. Remélem, ez elég színház ... A kapu alatt lassan mentek, már nem is megyek iskolába ... A falnak fordultam, megint bőgni kezdtem. Fájt a lábamon a seb, az üzletbe jöttek-mentek, de ügyet sem vetettek rám. Végül Bakos úr jött ki értem, s megsímo- gatta a fejem: — Ejnye, kölök ... baj... baj... Betuszkolt az üzletbe Hamar hátravitt a raktár melletti kalickába Knapp úrhoz. Anyám ott szorongott, rojtosodó, kockás sálját igazgatta, nem nézett rám. — Szóval, szóval Pista fiam ... igen, igen ... anyád... anyukád elmondta ... persze hibás vagy... de talán mi is ... szóval nem kell szólni, csak Bakos úr tudja ... majd segít elvinni most a kosarat, ne szólj róla. édesanyád 40 pengőt kifizetett... szóval, szóval... úgyis akartam neked adni tíz pengőt... karácsonyra, a munkádért, meg a fiamnak is ... segítesz ... szóval... Belezavarodott, elhallgatott. Nem álltam tovább: — Ugye, ugye maradhatok? — Hát, hát igen, persze, ugye jobban vigyázzál... vigyázzon Pista... Karácsonykor babfőzeléket ettünk, kolbásszal. A pici fenyőn itt-ott szomorkodott egy- egy szaloncukor. S a ruha helyén a sárga, a hólében mosdott narancsok. Amikor anyám felém nyújtotta, elsírta magát. Apám félrefordulva keserveset sóhajtott, s én a könnyektől sósnak éreztem a narancs ízét... a sírástól levegőt is alig kaptam. Ö szedte össze, amit lehetett, a kerékpárra tuszkolt, ölembe nyomta a kosarat, s nógatott, hogy menjek már, még annyit hallottam: — Majd én eltakarítom ... nehogy kiabáljon a házmester ... Hazamentem. Hát hová is menjek? A lépcsőn alig bírtam felvinni, a még mindig csepegő kosarat, pedig alig volt benne valami. Anyám összecspata a kezét, amikor meglátott: — Úristen! Hogy nézel ki? A kabátom sáros volt, a nadrágom véres, most láttam csak, hogy a pedál a húsomba is beletépett. — Ez mi? Anyám a kosarat nézte, majd újra engem, s mindent megértett. — Mennyi... mennyi ez? — ötven ... ötven pengő ... Nem bírtam tovább. Odavetettem magam a mellére, s az addig csendben folyó köny- nyek helyeit jajgatva tört ki belőlem a zokogás. Anyám bekötötte a lábam. Láttam, maga sem tudja, mihez kapjon, végül a szobában matatott, s kijött: — Harminc... harmincöt pengő ... a ruhád ... Ö is elsírta magát. De gyorsan letörölte a könnyeit. — Megfizetjük mi... csak ne tegyen ki Knapp úr... Velem jött. Kinnhagyott az üzlet előtt, ő ment csak be. Topogtam, s reszkettem a félelemtől. Elküldenek ... el... holnap Egyetlen egy jó szó se. Senki. Végül egy idősebb nő guggolt le hozzám, akkor láttam. hogy Csornai doktor úr szakácsnéja. — Jaj, Pistike ... nagy baj... Bólogattam csak, hiszen úr, s hirtelen az jutott eszembe, hogy milyen hülye, minek kérdez olyat, amit úgyis lát. — Bikfic ... — Na majd adnak neked... — Nyugodjon meg: megfizettetik vc4p... /Második éve laktak már a------------------------ nagy bérpalotában. A negyedik emeleten volt egy kis lakásuk. Azelőtt első emeleten laktak mindig, sőt még régebben villájuk is volt Budán. De azután elment minden, elkótyavetyélték a drága holmikat, még a zongora is elrohant tőlük. Pedig annyira szerették a zenét! Életük legboldogabb órái azok voltak, mikor meghitt kettesben négykezest játszottak. D ehát, a szerencse nyugodt, békés időkben is forgandó. Még jó, hogy megmaradt az a kis nyugdíj. Jó beosztással el lehetett tengődni vele, persze össze kellett húzózkodni egy kicsit. Azaz egy kicsit nagyon. Szórakozásra már nem futotta. Ruházkodásra sem,. Jó, hegy a ruhatár régi darabjai r izzó lírája, indulatai — feledtetni tudják ezeket a hiányosságokat. Ezt igazolja — szabálytalan kritika lévén ideírom —, hogy a bemutató nézői: edzett, színházhoz szokott megyei és járási kulturális emberek, önfeledten nevettek, szipogtak és sírtak a nézőtéren, és a szünetekben úgy vitatkoztak, beszélgettek a darabról, előadásról, mint a való, a mindennap látott élet egy kiragadott, nyomot hagyó és elgondolkoztató részletéről. Ez — természetesen — Földeák Róbert rendezői munkáját is dicséri, aki Bercsényi Tibor díszletében jó tempójú, összefogott, világos előadást állított a színpadra. A második felvonás sikerült legkevésbé, de ebben főleg a szövegkönyv a ludas. A harmadik felvonásban Zsiga vallomásra tanítása és maga a vallomás: túlhajtott, erősen ejti a szép produkció nívóját. A legjobb alakítás kétségkívül a főszerepet játszó idősb Tóvári Pálé. Egy tömbből, átélten és őszintén faragja ki Horváth Gáspár a kemény és makacs, önemésztő és gyötrődő egyéni gazda alakját. Szép, ahogy összecsap a makacs, hirtelen- haragú szövetkezeti elnökkel, ahogy fiát és annak lányanya menyasszonyát elkergeti, de alakítása a harmadik felvonásban, a nagy kibékülésben éri el csúcspontját. A feleségét játszó Antal Ha jó partnernek bizonyul. Hihetően, egyszerű eszközökkel formálja meg a kedves, csendes, egész szívével férje mellett álló, de férjét és a vele szembekerült gyerekeit egyaránt szerető parasztasz- szonyt. Játékának és lényének i kedvességét a második felvonásban érezzük legjobban. Kollár Lívia — a lányuk — komoly problémákkal viaskodik, nekikeseredve, de főleg bájosan, kedvesen, humorosan — ahogy a szerepe megkívánvéli: könnyebb. Akit hivatás- tudata hajt a géphez — menjen! De aki csak a felszíni csillogás, a látszat, a „köny- nvebbség”. a havi bér kedvéért szakít eddigi életével — az az igazi, teljes embert kívánó feladata elől menekül, (gondoljuk el, hány ilyen talaj tálán ember utazik naponta a megyében, élete értékesebbik felétől és sok hasznos órától megfosztva önmagát.) A harmadik: egy, az évszázadok sötétjében kialakult, íratlan törvények közül: a lányanya problémája. A lányanya, akit az öregek törvénye kiközösít, de akit az új generáció, már emberi értéke alapján ítél meg. ' A most bemutatott darab — a csehszlovák, állami díjas Egri Viktor másfél éve írt színműve — ezeket a problémákat taglalja. Köznapi problémákat, amelyek némely sematikus darabban bizony megkeserítették az ember szájízét. De itt — nem. Egri az avatott drámaíró biztos kezével — igaz, néha csak írói rutinjával — nyúl ezekhez a kényes kérdésekhez. S tolla alatt drámává sűrűsödnek a problémák; élő, gyötrődő, szenvedő, szerető: emberséges emberek születnek., Emberek, akik ma élnek — és éppen ezért: irgalmatlanul és szükségszerűen találkoznak a ma égető, nagy kérdéseivel. Jó ez a színmű. Még akkor is, ha a sok megoldandó feladat elveszi az írótól a mélyítés, a helyzetek, a figurák több síkú kibontásának még teljesebb, még jobban ható lehetőségét; és annak ellenére jó, hogy a csábító Asztalosnak és törvénytelen gyerekének — a darab szempontjából fontos — további sorsát, a harmadik felvonásban az író önkényesed elejti. De ami a sokszor váratlan, néha elnagyolt és talán túl késznek látszó helyzeteken átsüt és helyenként robban: őszintesége, embersége, remek színei, a párbeszédek felSzabálytalan kritika, mint ahogyan a színház, az együttes is szabálytalan, különbözik a megszokott színházaktól. Nem állandó, otthonos falak közt játszanak, még csak nem is a jól felszerelt faluszínház körülményei között alkotnak ezek a művészek. Legtöbbször is istenhátamögé járnak, ahol a Déryné Színház sem vállal előadást. Kegyetlen — különösen az érzékeny színészi, énekesi toroknak kegyetlen — körülmények között utaznak (bár ha minden jól megy, még decemberben kapnak egy autóbuszt) — s az előadás előtti nyugodt elmélyülés helyett maguk állítják fel a díszleteket, rakják helyre a bútorokat, kellékeket, vagy (jobb híján) maguk seprik fel a kultúrtermet. Aztán előfordul az is, hogy játék; közben a közönség hangosan korrigálja az őket érintő és sokszor keserves problémákat. Mert egy sereg kérdés izzik a megyében s a kultúra terjesztésén kívül az a Petőfi Színpad feladata, hogy a művészet nyelvén válaszoljon ezekre az égető gondokra, kérdésekre — az értelemhez és az érzelmekhez is szólva. Az egyik ilyen kérdés: a mezőgazdaság szocialista átszervezése. A nemzedékek alatt kialakult paraszti álmok, melyeket a földosztás realizált, az „enyém”-re nevelt jellemek most látszólag szembekerülnek a társadalmi szükségszerűséggel, az egyénileg dolgozó paraszt tényleges érdekeivel. Talán azért is, mert a „hivatalos emberek” egynéhánya nem éli át, nem tudja teljesen magáévá tenni, megérteni, emberi oldaláról megfogni a hagyományos ,,enyém”-hez ragaszkodó parasztok gyötrődését, vívódá- 'sát. A másik: az új életforma keresése. A parasztfiatalok egy része megunta, lenézi a paraszti munkát, s szinte bemenekül a városba, a gép mellé. Menekül a saját, vagy a „közös” földje elől, menekül, mert a város más — úgy
