Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-25 / 303. szám

6 ”%^irlap 1959. DECEMBER 25, PÉNTEK Amikor fújtatva felka­paszkodtunk a Szent lszau- rosz-dombra, megkérdeztem Paxi-szigeti vezetőmet: — Miért mondtad arra a soványra, aki ott Funtanánál köszöntött minket, hogy ame- rikás? Ez az én Paxi-szigetére váló vezetőm pedig — már csak így adódott a dolog — igen bő­beszédű ember volt, s gyanút­lan kérdésemre egész kerek kis történettel válaszolt: — Hát az úgy van, hogy azért hívják amerikásnak, mert kiment Amerikába; kint maradt vagy tíz-tizenöt esztendőt, valami Páston, vagy Boston nevű helyen, vagy hogy mondják. — Hát Paxi-szigetéröl is vándorolnak ki Amerikába? — Itt-ott kimegy közülük egy-egy. Ez, már mint az a sovány, egy lány miatt ment ki, akit szeretett; maga is ismeri azt a lányt. Az az, aki­nek lent Ipapantinál oda­kiáltottunk, Zachareniának hívják. — Valóban szép nő, meg kell hagyni. — Szép az, a hat gyereké­vel, meg akkora kódisszegény- séggel, hogy még a magamé­nál is rosszabb! Hanem látta volna csak tizenhat eszten­dővel ezelőtt! Igazi Zacharenia volt. Tudja, a Szimosz pap leánya. Azé a papé, aki lpa- pantiba vitt minket; akiről azt mondta: „No, ez amolyan iga­zi Fleszasz-féle pap!” — És most kicsoda a Zacha­renia férje? — A Paredriszi. Derék fiú az. Mink már csak így hív­juk: Paredriszi, mert az apja egyszer a falusi tanács elnöke volt. Egyébiránt Trortzisz Miszalisz a rendes neve; ro­kona a polgármesternek. — És miért nem ment Za­charenia az amérikáshoz? — A pap nem akarta. Azt mondta rá, hogy dologtalan, képzelődő ember. Inkább a Paredriszit akarta vőnek; igaz, hogy józan gyereknek ismerték; volt neki jóegyné- hány olajfája is. Akkoriban mindig jó termésünk volt. Mondta is a pap: telik majd a mindennapira nekik. De a lány, meg az anyja, a papné, emezt akarták. Mármint az amerikait. Az meg majd tnegkergült Zachareniáért. Már kicsi gyerekkorától fog­va szerette és tudta is ezt az egész környék. Volt is neki mit hallania. Megkérte a lányt kétszer is, háromszor is, de nem adták hozzá. Aztán meg­kérte a Paredriszi, ahhoz meg hozzáadták. Akart ám beleszólni a papné, de a Szi­mosz pap nem tréfált. Ellát­ta a papné baját, Zachare­niának pedig ugyancsak el­vette a kedvét az ellenke­zéstől. Megtartották hát az eljegyzést; éppen karácsony napján volt. Erre a másik, mármint az amerikás — Ar­girosz a rendes neve — egy­szerre csak eltűnt. . Felszállt egy vitorlásra, amely Alevki felé tartott és azzal szemünk elől veszett. Két esztendőbe tellett, míg a szülei megtud­ták, él-e, hal-e. Két év titán jött egy levél Amerikából Anemoiannisz doktorhoz, meg egy papír is a levéllel. Utal­vány volt az. Vaszilisz Argirosz nevére, s tíz fontra, amit a fia küldött neki Amerikából, márminthogy ez az amerikás. A:rt mondja a levélben az apjának, hogy bocsásson meg neki azért, honij búcsú nél­kül ment el, dekát most jól van, jó munkája is van és Isten segítségével támogatni fogja ókat, A vénén meg azt írta: „Szimosz pavot pedig vi­gye el az ördög. Jön még nap. amikor megbánja, amit tett.” • Antonisz Traviantonisz görög ovellaírő. Itt közölt írása megje- =nt a Nagyvilág decemberi szá­jában. Márminthogy a jómódját ér­tette ezen. Argirosz pedig fogta a leve­let és szaladgált vele fűhöz- fához, hogy mutogathassa. El­ment Lakkába, Magaziába, Funtanába; hadd lássa a vi­lág a levelet, na meg a fon­tokat is. Es hát volt is min­denkinek szava a dologhoz. Ipapantiba is elment és meg­mutatta a papnénak is; ki­leste, mikor nincs otthon a pap meg a Paredriszi. A pap­né ugyancsak a szívére vette a dolgot, márminthogy ilyen vöt szalasztottak el. Volt mit hallgatnia a papnak. Be is költözött a veszekedés ettől fogva a Szimosz pap házába, de meg rossz évek is jártak. Az olajfák semmit sem hoz­tak, a gyerekek meg egyre- másra jöttek: minden évben született egy. A szegénység uram, sok bajt hoz magával. Az amerikás meg csak el­küldte havonta-kéthavonta a maga levelét, meg a köteg bankót. Vaszilisz Argiroszb'Sl pedig tekintélyes, nagy em­ber lett; tízest dobott a templomi perselybe és min­den évben új nadrágot vett magának. Mindenki megsü- vegelte: „Jó napot, adjon Is­ten, Vaszilisz gazda!” A Paredriszi pedig, sze­gény dolgozott-kínlódott, amennyit csak bírt. Dehát mit csináljon az ember, ha nincs vele Isten akarata. Odáig jutott már, hogy napszámba járt mások olajfáit nyesni. Jól értette ö, hogy miatta van a veszekedés otthon, hogy miatta vág Zacharenia arco­kat. Azonképp elértette a pap­né csípős szavait is, ahány­szor az meglátta az öreg Ar­girosz feleségét új szoknyá­ban. S mennél rosszabbul mentek a dolgok, annál több lett a veszekedés. Most már világosan kimutatták a vejük előtt: megbánták, hogy nem az amerikásnak adták a lányt. Még Szimosz pap is alább ad­ta és már nem húzta olyan magasra a szemöldökét, mint annakelőtte. Hónapok múl­tak el anélkül, hogy elverte volna a papnét. Fiúsvét közeledett és a Pa­redriszi igen bánkódott, hogy még csak egy keszkenőt sem tud vásárolni a feleségének. El is határozta, hogy kölcsönt kér. Igen ám, de kitől? A módosak ezer százalékot is kérnek rá: a birkát is akar­ják, meg a bőrét is. így ju­tott eszébe Argirosz, az ame­rikásnak az apja. Ment hát szegény, félve is. meg bána­tosan is — kértél-e már vala­ha kölcsön, uram? Mi d'zonílial az öreg Vaszilisz nem viselkedett csú­nyán: megadta neki a kért összeget, két százalék kamatra — havi két százalékra, persze — meg két bődön olajért. Ép­pen csak mosolygott közben az öreg, de azt olyanképpen, Fogy a Paredriszinek a szívé­be hasított. Úgyhogy haza­felémenet elhatározta: meg­várja még az augusztust és ha megint rossz termés lesz, fogja magát és kimegy szin­tén Amerikába: vagy elpusz­tul, vagy megéri ő is a na­pot, hogy emberhez méltóan élhet. Dehát úgy van az, uram, hogy az emberek elcsügged­nek, de Isten nem csügged: olyan termésünk volf ab­ban az esztendőben, Isten se­gítségével, hogy a legöregeb­bek sem emlékeztek hason­lóra. A szegény nép alig hitt a szemének; a Paredriszi hány­ta a keresztet magára s mivel szegény kitanulta már a nyo­morúságot. attól félt csak, hogy egyik napról a másikra lehul­lik a gyümölcs. Isten azonban hideg júniust és esős augusz­tust adott, s mindegyik fa meghozta a magáét, úgy adjon nekem a Szent boldogságot! Micsoda olajszüret volt az, uram. Két gallon, uram, fán­ként! Elkapta a láz a Paxi-szige- tieket, meg a szegény Pared­riszit, el ám. Verték az olajat, eladták és gyarapodtak; gabo­nát vásároltak, kiöltözködtek, a pap stólát csináltatott ma­gának, a papné szoknyát, Za­charenia ugyancsak, a gyere­kek ruhát kaptak — öröm volt nézni őket. Zacharenia mosoly­gósán sürgött-forgott a kosár­kájával; nevetgélt a papné is, Szimosz pap pedig megest csak magasra húzta a szemöldökét. A Paredriszi meg csak örven­dezett, a szegény, ö is szeretett volna jó ruhát csináltatni ma­gának s félretett száz drach­mát, de mást is forgatott a fe­jében: ki akarta fizetni az adósságát Argirosznak, idáig el is titkolta az asszony meg az anyósa elöl, csak a pap tudott róla. Vett hát egy olcsó ruhát ma­gának, a többi pénzt pedig zsebretéve, elindult Gaiszba, ott lakott az öreg Vaszilisz, an­nak is felvitte az Isten a dol­gát, látja-e, már Gaiszban la­kott. Hogy is mondjam, olyan irodaféléje volt. Bizony ám, Vaszilisznek, aki még az ábé­cét sem igen tudta; dehát mit nem tesznek a fontok, uram. Az igazat szólva, Vaszilisz nem volt rossz ember: szépen fogadta a Paredriszit. — Azért jöttem, Vaszilisz uram, hogy visszafizessem ne­ked azokat az obolusokat. Is­ten úgy akarta és megsegített. — Minek siettél annyira, testvér? — mondja neki Va­szilisz. — Nem kellett volna. — Mondok, jobb ha elhozom, hátha neked magadnak is szükséged van rá, uram. Itt hibázott a Paredriszi. — Hogy szükségem lenne rá? Uram irgalmazz! — mond­ja Vaszilisz gazda. — Hallod-e, mártminthogy szükségem? Hi­szen jól van és mindig is jó legyen az amerikás. — Ameri- kásna-k mondta a saját fiát, csupa büszkeségből. — Most pedig, hogy maga is megjön, azt kérhettek tőlem, fiami amit csak akartok. — O maga is megjön?! — kérdi a Paredriszi és hideg ve­rejték fut végig a hátán. — Persze, hogy jön. Hát te nem tudtad? Egy hete, hogy megírta. Karácsony előtt itt lesz Paxin. Hajdanában bará­tok voltatok. Megismer-e még majd téged? Ö maga megvál­tozott. Két esztendeje, hogy el­küldte a fotográfiáját, de az nemigen hasonlított rá, mert olyan soványacska volt, ami­kor a képet csinálták. Tud ám ö nyelvéket is, meg ismeri jól a világot, Minduntalan csak miniszterekkel eszik együtt, ott Amerikában. Asszonyt is aján­lottak már neki, dehát marad­jon az csak ott, ahol van — pedig jó családból való az ap­ja. valami ezredesféle — de te is tudod, milyen a fiam ... Vaszili. z jazdának lett vol­na még kedve sokat mondani, már ahogyan a szülők vannak, amikor a gyerekeikkel dicse­kednek; a Paredriszinek azon­ban nem volt ereje, hogy min­dent végighallgasson. °Hamar kifizette adósságát. Vaszilisz uram kinyitotta a pénzesszek­rényét. ami jócskán tele volt bankókkal meg papirosokkal és visszaadta neki az elismer­vényt. Átvette azt a Paredriszi és már ment is kedveszegetten, még köszönni is elfelejtett. „Megjön az amerikás. morfon­dírozott magában. És pont most, amikor végre valame­lyes csendesség költözött a házba, most, amikor a papné is, meg Zacharenia is már-már elfelejtették. Vétkezett ő, ami­kor elvette Zachareniát az amerikástól, aki pedig azelőtt barátja volt. Pedig nagyon is jól tudta, micsoda nagy szere­lemben voltak azok egymással. Ö meg mit csinált; közibük áll, mint a kísértés és szétválasz­totta őket. Úgy érezte most, hogy nagy bajt okozott ez­zel, és a sors büntetése, hogy nem élhet örömben-bé- kességben a feleségével. Meg az öreg Argirosz is. az ő féligkimondott szavaival! Márminthogy a fia nem há­zasodik, mert még mindig Zacharenia motoszkál a fejé­ben? Hát csak hadd jöjjön! Majd meglátják, hogy micsoda kutyakemény ember tud a Peredriszi lenni. Mint az ál­lat küszködik ő évek óta... dehát csak hadd jöjjön.,. Csak vesse a szemét Zachare- niára, csak szóljon egy szót is az a vén szipirtyó papné! Ak­kor majd meglátja a világ, hogy ki az a Paredriszi, ha nekikeseredik! Két-három nap múlva elter­jedt a hír az egész szigeten, hogy érkezik ám az amerikás. Vaszilisz uram teletrombitálta vei a környéket. Mondhatom, uram Gaisztól Lakkáig egyéb­ről sem beszéltek, mint hogy jön az amerikás, hozza a mil­liókat, miniszterekkel ebédel, s nem akart megházasodni Ame­rikában, mert a Paxi-szigetiek járnak az eszébe ... A papné meg Zacharenia majd meghaltak, úgy oda vol­tak. Simosz pap se igen tudta, mit tegyen. Oda-odaszólt azért néha a papnénak; — Te bolondos vénasszony! Csak nem veszíted el a tejed? Ha Zacharenia akkor hozzá­ment volna, akkor nem ment volna ki Amerikába, igy nem lett volna azzá, ami most... Hogy bár ne gyöttetek tión’ a világra, se az, se te, se a lá­nyod! — Bár csak te ne jöttél volna a világra. Te, meg a vöd! — szájait a papné. — Vagy csak itt ne lettetek volna! Akkor úgy adtam vol­na férjhez a lányomat, ahogy méltó lett volna hozzá és most nem hervadna szegénységben ez a szépség! ■ Végül is egy vasárnap dél­után táviratot kézbesített a sürgönyhordó Vaszilisz uram­nak. Mondta is neki: — Sok szerencsét Vaszilisz gazda! Kerkürában van már a fiad és jön a gőzössel. Hol­nap hajnalban, úgy lcét-három óra tájt itt is lesz. Képzelheted, uram, mi lett erre. Egész Gáisz talpon ter­mett. Jöttek Longoszból, meg Lakkából is, sokan. Karácsony előtt volt, tudod, tél derekán. És mindenki csak erről be­szélt. Egyesek rokoni kapcso­latokat fedeztek fel: ki unoka- testvére, ki ángya akart len­ni. Mások meg azt mondták, hogy régi barátai; mindenki emlékezett egy-egy szavára, egy-egy közös játékra, vagy szórakozásra. Megint mások mutogattak valamit, amit an­nak idején nekik ajándéko­zott ... Mit nem tesz a pénz, uram! Sokan azt mondogat­ták, hogy már kicsikorában látszott, hogy nagy ember lesz belőle, megint mások, hogy: „Ki hitte volna testvér. Abból a gyerekből!” Az asszonyok meg összebúj­tak egy kis szomszédolásra, s fontolgatták, hogy házasíthat­nák meg. — Azt mondják, azért jön, hogy Paxiról házasodjék. Va­jon kire veti majd a szemét? Ki lesz a szerencsés válasz­tott? S lassan-lassan kimondták Zacharenia nevét. — De hiszen az már férjes asszony, gyerekei vannak. — Ö, te jámbor! Egy sza­vába kerül és elválasztják őket. A papné, fiacskám, mel­lettük van. Ki tudná elbeszélni mind­azt az ostobaságot, amit a népek összetereferéltek. No, hogy ne szaporítsam a szót, igencsak közeledett az idő. Sokan nézegették az óráju­kat és számíthatták: „Most van Alevkinál, most kerüli meg az Aszprokavo-fokot, most pillantották meg Lak- kát.” Vasziliszt és a feleségét népi lehetett látni. Fent várakoztak még a házukban. Egyszercsák a csónakosok ész­revették a hajó lámpáinak a fényét s futottak is már. hogy értesítsék a szülőket: ..Megérkezett. megérkezett!" Szívdobogás fogta el mind­Hernádi György: Védjetek meg az újnak igazát * 'ff Jönnek, mindig többen jönnek. ff Szemükben a kutatás láza és a gyermekek szent csodálkozása. ff Magyaráznak, terveznek, mesélnek, ff Néha játékosan, néha dacosan, de mindig lelkesen. ff Néha verik az asztalt, meg-megmutátják az oroszlánkörmöket, ff Jövőnk leendő óriásai. í Üj fogásokon, új szerszámokon, új gépeken törik a fejük, ff Követelik: ff Elvtársak, segítsetek nékünk, | Védjétek meg az újnak igazát, ff A jobbat, a tökéletesebbet és az értelem 'f Lázadó leleményességgel segíti őket. ff Hogy építsék világunkat, amelyet annyiszor megálmodtunk ff És amelyért annyi vér omolt. ff És csak én, egyedül én, ária lovagja a szónak ff Ügessek a régi megszokott úton ff És a szív bosszantó kétkedéseit vagy a lelkesedés örömét ff Öltöztessem letűnt időkből kölcsönzött, ff Kopott ruhákba, jelmezekbe, mint a vásári bohóc, ff Don Quijoteként rozsdás kardokat forgassak ff És versenyben az örök szabolcska-mihályokkal, f. Harcoljak az elismerésért? ? ff Kultúrcsecsemők dajkájának szegődjek el? ff Nem és százszor nem! ff Az új örömök harsány hangjait, az új bánatok jajkiáltásait ff Más fajta szerszámokon, más fajta hangszereken '/ Komponálja szívein és eszméink hódító seregét ^ Űj fajta zene kísérje... amely megszólal majd í A bányákban és üzemekben, ff A városok és falvak új lakóhelyein, 'f Gyermekeink játszóterein és mindenütt, ahol felragyog ff Vándorló életem ötágú csillaga. I A Szépirodalmi Kiadónál Földzm, sorsom cimű verskötetből. ijlvXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX annyiukat, az övéit is, meg az idegeneket is. Vaszilisz és felesége lement a mólóra. Amerikai bunda volt rajtuk és tele voltak ékszerekkel. Ket- ten-hárman előre mentek a viharlámpákkal. A vámosok bárkája volt a legnagyobb, feldíszítették kis lámpácskák- kal. Ebbe szálltak az Argiro- szék, meg a gazdagabb ro­konok s mielőtt a hajó a Pa- nagia-fokhoz ért volna, elébe indultak. A CjjŐ-ÖS olyan helyen ve­tett horgonyt, ahol csak nagy­ritkán szokott. Azt mondták, az amerikás tiszteletére. A csónakok csendben közelítet­ték meg. Amint valaki zajjal volt, Vaszilisz uram rög­vest rászólt: „Csendesen, hé, csendesen, gyermekeim! Ne mondja rólunk, hogy mm tudjuk, mi illik: tudjátok, máshoz szokott ő odaát, a világ másik végén!” Megy elöl Vaszilisz uram. karonfogva Vasziliszné asz- szonyt, mi többiek meg utá­na: csetledezünk-botladozunk, ott a sok holmi, poggyász, mi­egyéb között a fedélzeten. Ki­csit odább Vaszilisz uram megint megáll és megszólít két jól öltözött. olyan úr­iorma utast, akikről gondol­hatta. hogy az első osztályról valók. — Engedelmével, uram, bizonyára tudja, hol van az a gazdag Paxi-szigeti, aki Amerikából jött? — Gazdag Paxi-szigeti? — fordul az egyik a másikhoz. — Persze, tudom már. Azt a beteget gondolja, aki Ker­kürában szállt fel? Lenn van az, érdeklődjék csak a ste- w aránál. Beteg! Mintha csak a villám sújtott volna közénk. Vaszilisz gazda elváltozott hangon suttogta: „Csak beteg ne legyen!" S reszkető lép­tekkel indult az első osztály felé. Az öreg Vasziliszné meg mi fentmaradtunk. Úgy. bámul­tunk a lépcső felé. mintha megdermedtünk volna. Rövid idő múlva feltűnt Vaszilisz uram, karján va­lami olyasfélével, mint vala­mi nehéz kabát, legalábbis úgy rémlett nekünk az első pil­lanatban. ott a félhomály­ban. Pedig az amerikás volt, a híres amerikás. aki csak úgy dobálózott a fontokkal. Más dolog az, elmesélni uram s megint más, ha akkor láttad volna. Most már mégiscsak bírja magát valahogy, amint láttad. Jót tett neki a paxi le­vegő s meghosszabbította ki­csit az életét. De akkor kel­lett volna látnod! A télikabát­ból aprócska kis arc pislant- gatott ki. de olyan sárga, akár a fontjai. Fiát bizony, inkább sose lettek vön' neki! Egyéb se látszott az emberből, mint ruha, kabát, kesztyű. Lassan- lassan vonszolta magát mel­lettünk s rekedt hangon üd­vözölte az amijét: „Drága édesanyám!” Az meg mintha megkövült volna. Hanem amikor a fia nyakába borult, szinte felriadt, elkezdte ölel­ni, csókolni hangos sírással- zokogással mintha csak holt­testet tartana karjai közt, nem pedig az erős támaszt, akit várt. Nekiindultak hát, elöl a holttest — uram bocsá’ — mö­götte pedig az egész kíséret, némán, míg csak oda nem értünk Vaszilisz gazda por­tájához és fel nem vezették a szülei, Akkor azután szét­oszlottunk és végre feloldó­dott a nyelvünk. Ej, ha ott lettél volna uram és hallot­tad volna! Senki sem átudt akkor éjszaka. A szgombusz kávémérése tömve volt reg­gelig. Rosszak az emberek, uram. örültek neki, örültek, ameddig várták, de az az öröm, ami most látszott az arcukon, még egyszer akkorá­nak mutatkozott, és én azt hiszem, hogy ez a második öröm volt az igazi. Észre sem vettük, hogy már ránk regge­leden. Kérdeztük az orvoso­kat: — Mi baja van neki, doktor? Meghal-e? Az orvosok közömbösen fe­lelték: i — Ügy látszik, tüdőbaja van. Talán a rossz életmódtól, a túlsók munkától, nélkülözés­től; talán ha hamarabb jön haza, az éghajlat segít rajta. Akkor talán még erőre is kap. Aznap délben volt Kutrulisz lakodalma Szimosz papnál. Egészen addig semmit sem szólt Szimosz pap, de nem áll­hatta tovább, hogy meg ne kérdezze, ott a násznép előtt: — No, nyanya, tetszett-e ne­ked az amerikás? Szeretnéd-e vödnek, he? A papné szóhoz sem jutott, csak azt hajtogatta: — Ülj már le. az Isten áld­jon meg — mondta —, ki akar­ta azt a beteget, ki akarta őt rónék? Derék rönk van ne­künk, hogy az Isten sokáig él­tesse! Csendesedj már. no, te pap, hiszen ünnep van ina. Azután csak megbékült Szi­mosz pappal, mert hát érezte, hogy ludas ö a dologban. Za­charenia is beleavatkozott, az is megkapta a magáét — s csak akkor nyugodott meg a pap. Asztalhoz ültek megint mindannyian s Szimosz pap mindnyájukat berúgatta. Berú­gott a Paredriszi is. Még nótá­ra is gyújtottak. Mondhatom, uram, ezen az estén volt Zacharenia igazi la­kodalma. Reggelre meg olyan elégedettek lették, hogy még a szerencsétlen amerikáson is * igaz szívből tudtak sajnálkoz­ni. ANTONISZ TRAVLANTONISZ: Az amerikás karácsonya"

Next

/
Oldalképek
Tartalom