Pest Megyei Hirlap, 1959. december (3. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-25 / 303. szám
17/}, Pál barátunkról, minden emberről, sok jót és sok rosszat el lehetett mondani. Azt az egyet azonban senki nem foghatta rá, hogy valami nagy tréfacsináló lenne. Szép szál, komoly ember volt. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz és a szerencsések közé tartozott, akiknek jóformán semmilyen szenvedélyük sincs, minden idejüket, gondolatukat választott foglalkozásuk tölti ki. Gazdaember volt, egy nagy állami gazdaság főmezőgazdásza. Megbecsült, kitüntetett dolgozó, megyei hírű. Az állami gazdaság két falu határában terült el. Ezek egyikében élteik Pál idős szülei. Az ő portájukon tartotta azt a negyvenhat méhcsaládot, melyet hosszú éhek szorgalmával, gondos szaporító munkájával szerzett. A gazdaság sok hajszája, a mindenhová egész embert kivárná fárasztó nap után ez a méhes volt az, ahol Pál pihent, erőt gyűjtött és mindennap új huszonnégy órára való gyönyörűséget szerzett magának. Aki ért hozzá, az tudja, hogy negyvenhat nagy Boczonádi kaptár nem gyerek- ség. Pál nem volt zsugori ember. A méhek hasznát szüleinek hagyta, övé csak a kezelés, rajoztatás, anyanevelés, perge- tés és tucatnyi más munka szépsége maradt. Mindaddig, míg egy szép napon ismeretlen betegség nem ütötte fel a fejét az egyik szélső kaptárban. Nem fertőző költésrothadás, ezt könnyű lett volna megállapítani. Soha nem látott kór gyilkolta, fogyasztotta a méheket és akárhogyan védekezett Pál, a betegség feltartóztathatatlanul tovább terjedt. Távolból az orvos sem mondhat bizios gyógyszert, a levélben megkérdezett Méhészeti Kutató Intézet néhány beteg méhet kért tüzetes vizsgálatra. Persze élő méheket nem lehet egyszerűen levél- borítékba tenni és hatvan fillér árán elküldeni Gödöllőre. Pál személyesen indult útnak, . néhány tucat méljvéTá' hóna " "alatt.' A méhek természetesén ‘ dobozban tanyáztak, á UoÜoz tetején pedig Pál bicskával óvatosan néhány szellőzőrést nyitott. ' 3 'Takarékos ember módjára, fapados fülkében foglalt helyet és hogy a dobozt semmi baj ne érje, hogy csomagot véletlenül rá ne dobjanak, óvatosan az ülés alá helyezte. Cipője sarkával óvta minden zökkenésnél, a kinyílástól épp úgy, mint valamelyik MÁV alkalmazott éber szemétől. Pál jól tudta, hogy a méhek szállítására meglehetősen bonyolult feltételeket ír elő az Üzletszabályzat. A szükség azonban, mint tudnivaló, törvényt bont. Negyvenhat méhcsalád egészsége pedig szükség, ezt senki nem vitathatja. Egyébként is, ezek beteg méhek. A beteg méh pedig olyan tehetetlen és szelíd, mint a csecsemő! lpolytarnócról Drégelypalán- kig nem történt semmi. Szondi György híres várának tájékán azonban a döcögős szerelvény alighanem életet rázott a betegekbe, mert a méhek mozogni kezdtek. Előbb csak a doboz oldala kopogott halkan, aztán egyikük — egy csecsemőszelíd lábadozó — váratlanul utat talált a külvilág felé. Valószínűleg mélyebbre szaladt a lélegzőnyílásokat vágó bicska éle és a vágott résen óvatosan a napvilágra kúszott az első méh. A fülke nyolc utasa közül először egy, hét év körüli, kislány figyelt föl a csomaghálók között döngicsélő vendégre. — Ni, anyu! Méhecske! — kiáltott és hogy senki máshová ne nézzen, tüstént ujjúval is az egyre riadtabban röpködő méh felé bökött. — Csakugyan — válaszolt az anyja. — Vajon hogy került ide? — Es itt a másik! — szólalt meg a Pállal szemközt ülő testes, kereskedőforma bácsi. — Amott is egy! Nem! Kettő, három! — kiáltozták az utasok, akik között aligha lehetett méhész, mert kapkodó ORDAS IVAN: jr SB’ífl Hl •—» £Mág JBMfl KÉÉÉ ÉK* ÉNá UK“ IWII jPtUP Jil.BÄä, fcuij 'sä* bktöMÍ niüSifc wm aav.i» látott, akkora ököllel, mint egy-egy kisebb buzogány. Szája még tátva nadrágtalansága döbbenetétől, szeme kimeredt és arca bizony a dühtől és meglepetéstől nem a legmegnyugtatóbb. A kalauz sovány, keszeg férfiú volt, nem az a fajta, aki egy dühöngő megnyugtatására termett. Pál zavartan hebegett: — A méhek... Amaz rábólintott: — Tudom, barátom! Persze, a méhek! Még egy pillantást vetett Pál csíkos alsónadrágjára és gyorsan kulcsra zárta az ajtót. Csak kívülről folytatta: — Maradjon egész nyugodtan! Tudjuk, a méhek ... Részvéttel csóválta meg a fejét: — Hát ez bizony, szegény ... — és jelentőségteljesen a homlokára mutatott. — A következő állomásról telefonáltak a mentőknek. Fúl órával *£& teljes hangerővel tomboló férfira nyitották rá az illemhely ajtaját. — Nyugodjon meg! — szólt rá az első ápoló. — Tudjuk, már mondta a kalauz is, hogy a méhek miatt! Mi más is lehetett volna? A méhecskék. Most jöjjön velünk, kap egy rendes nadrágot... meg persze méheket is, ha már annyira lelkesedik értük! Szakavatott gyorsasággal tessékelték le Pált a kocsiról. Kemény marokkal fogták a két karját és közben nyugtatgatták: — Hogyne! A méhek ... A történél ismeri pontosan. A rossz nyelvek azt beszélik, hogy még kényszerzubbony is szerepelt benne. Pál, aki csak negyven- nyolc óra múlva szabadult az egyik közeli kórház idegosztályáról, senkinek sem mesélte el"a yalósagbV. A méheket üiónbhn diófa mindenki óvakodik szóbahozni előtte. Már a puszta említésükre is !Vágyéinak homlokán a harag bíborvörös foltjai és ugyan ki az a vakmerő, aki egy ereje teljében levő, közel két méter magas főmezőgazdász haragját magára merné zúdítani? I ! ' Farkas László: Emlékek nyomában Elnéztem én sokszor az ácsot, Míg dolgozott a házgerincen, S kánikulában a kovácsok Ha kalapáltak izzadt ingben, A műhely mélyén ácsorogtam, S a futtatónál a sarokban Az inas pirosán parázsló Tüzet szított, mint egy varázsló. Nagy ember volt a „fénycsináló”! Kampós lábbal karóra mászott, S hallgattak rá a drótban járó, Villámmal játszó óriások. Hát még Balogh Pál! í) Csepelre Dolgozni járt, és minden este Bús mesét mondott. Nem felejtem. Tán hét vagy nyolc éves lehettem. Tudom, bányászt is láttam egyszer, És róla százszor is beszéltem, Mélységes, félős tisztelettel: Ö az, ki lent jár a sötétben! És álmodtam is róla sokszor, S ha rajzoltam, a papirosról Vonat indult a végtelenbe. S a vezető én voltam benne. S minden szerettem volna lenni: Bányász, kovács, ács, kormos éjen Zengő vonattal messze menni. Ezer csodát rajzolt elébem A férfimunka szép varázsa. És tervezgettem egyre-másra Gyerekreménnyel, önfeledten. Mindent akartam — költő lettem. És minden gyermek-akarásnak Értelme újra visszaszáll most: Bányásznak, ácsnak és kovácsnak Szívével mérni a világot, Hogy mondhassam, ha kérdik tőlem. Hogy végül is, mi lett belőlem: Sok régi álmom nem veszett el, Hisz egy vagyok a szívetekkel. Gyárfás Endre: Pá lya udvaron A vonat kifutott, s a tágas csarnok Egy pillanatig megdöbbenten állt. A harmónia elvesztett egy hangot, És máris csönddé omlott a világ. Belőlem mentél el, kitépve fájón A véremből, a lényemből magad. Ha sajnállak, csak magainat sajnálom IVIert jobb, egészebb voltam általad. Kifut szívemből sorra sok szerelvény, Sok jóbarátság gazdag vonata. Nem marad benne önmagam szerelmén Kívül más, csak a vágy füstoszlopa. A füst, a csönd betölt. Szorongva várok. S haragszom rád, mint arra, aki bántott. SÓS NARA NCSOK Mégis, amikor felpattantam az öszvérre — ahogyan kerékpáromat neveztem — s a csomagok kihordása után láttam, úrnak éreztem magam. Urnák, akitől függ valami. Csak. ha a gimnáziumból ismerős fiú akadt utamba, akkor tapostam lehajtott fejjel a pedált... Latyakos ^0 volt. otthon levágtam a táskám, lecke várj estig, kaptam a fakult, agyonfoltozott kabátot, és rohantam az üzletbe. Az öszvér kerekei szétnyomták az olvadó havat, s a nadrágom szára nedvesen tapadt a bokámra. — Pista, csináljon rendet a raktárban... — Igen, főnök úr! Szó, ami szó, az öt segéd a gyors munkában összehányt mindent, azzal, hogy majd én rendet rakok. Mindennap ezzel kezdődött. De ma alig kezdtem neki, Knapp úr csörtetett be: — Pista kérem ... Tudtam, hogyha kéremet mond, akkor vagy a feleségéhez kell felmennem segíteni, vagy pedig valami nagyobb, értékesebb szállítmány van. Nem csalódtam. — Szóval... egy ötven- pengős Meinl-kosár... el kell vinni, délután négyig .várják... Bódy kegyelmesékhez. Értettem? — Igen, főnök úr. dót. hogy a foltot ne vegyék észre a többiek. Végre odaértem Bódy kegyelmesék háza elé. Éppen ideje volt, mert minden por- cikám elunta a kényszeredett tartású karikázást. Éreztem, hogy baj lesz. Félkézzel nem bírom a kosarat megtartani, de a biciklit sem engedhetem el. Megpróbáltam egy kicsit a járda- szegély felé dönteni a gépet, ha esik, akkor se koppanjon nagyot. De a latyakra nem számítottam. A gép velem együtt elvágódott, a kosár meg bukfencet vetve kitálalt. Egy pillanat alatt bíbor lett a hó a vörösbortól, s a pezsgőspalack nyaka szorongatta csak a ledrótozott dugót, ami már nem őrzött semmit. Lábam sajgott, maga alá nyomta a gép. s nadrágomat végighasította az élesre kopott pedál. Mégis abban a pillanatban talpon voltam. Kétségbeesett kezekkel markoltam a hóba, s a havas, koszos víztől csepegő narancsokat raktam vissza a kosárba. A zacskók eláztak és kirepedtek, a fügekoszorúra ráömlött a méz. a kezem ragacsos lett. s a kosár belseje is úszott a visszarakott holmikról lecsepegő lében. Elsírtam magam. Tudtam; Knapp úr kirúg, s ezzel vége a gimnáziumnak is. Csak akkor döbbentem rá, hogy jópáran állnak körülöttem: — Összetörött? — kérdezte egy szemüveges városi bundás — Vigyázzon nagyon. — Igen. — Nem menne inkább gyalog? Nem, nem — intette le rögtön magát, akkor pihen és leteszi a kosarat... Nem, vigye mégis kerékpárral... Rendes ember volt Knapp úr, de olyan nehezen fogalmazta, mit is akar, hogy az embernek elállt a lába, mire befejezte. Végre megvolt a kosár, dög nehéz, tele üvegekkel, naranccsal, szalagosán, tényleg jól mutatott, de hát ötven pengő, az ötven pengő, ha két és fél hónapig nem fizetnék tandíjat, meg semmire egy fillért se, akkor talán összejönne ennyi. Bakos, a legöregebb segéd segítette fel a kosarat az öszvérre, segítve egyensúlyozni indított: — Vigyázz, kölök! Bakos szeretett, mert látta, hogy nem lopom a napot, hanem, amit rámbíznak, azt elvégzem. A testes, nehéz kosár a vázon terpeszkedett, körülöleltem, úgy fogtam a kormányt, lábam meg kifacsarva taposta a pedált, dehát másként nem ment. Hordták a'fenyőt, csomagot az emberek, az üzletek zsúfolva, pár nap múlva karácsony, s örömmel gondoltam rá: én is új ruhát kapok. Nem kell féltőén igazgatni az osztályban a klott könyökvév, \ A M?inl üzletvezetője Knapp j úr volt, s mivel a fiával ^ együttjártam gimnáziumba, amikor kifutófiúra volt szük- í ség. a jelentkezők közül en- í gém részesített előnyben. He- \ ti bérem két pengő, s azért, í ilyen kevés, mert — Knapp úr szavaival élve — van bor- \ ravaló. A tíz-húsz fillérekből Rosszé is jött egy héten két \ pengő, kettőötven, csak Pu- eher kegyelmeséknél adtak ^ többet, egy pengőt, de oda £ havonta csak egyszer vittem ^csomagot. Viszont igen sok £ helyen átvették az árut, s becsapták orrom előtt a gombos ^ ajtót. Kész. Részükről befejezték. Magamban köptem jegyet, azért csak magamban, ^ mert úriházban köpni tilos. £ Csomagot viszont csak úri í házakba hordtam. Megvolt hát havonta a 18 —20 pengőm, amiből 15 a ^ tandíjra ment, a többi meg ^ irkára, könyvre, s ha maradt ^még valami, az a konyhára. ^ Apám hol kapott munkát, hol ^ nem, csak így tudtam végez- ^ ni a gimnáziumot. £ Feladatom beláthatatlan ^voit. Knapp úr, az öt segéd, C vevők, Knappné — minden- ^ ki engem ugráltatott. Egyezer Knapp Zoli is megpró- ^ bált parancsolni, de szájon- £ vágtam. Rendes gyerek volt. ^ nem szólt az apjának, vi- '/ szont attól kezdve az enyém- í ről másolta le a házi felada- á tát. szemközti vonat ablakából, elég annyi, hogy Pál ott állt — zakóban és alsónadrágban. Ebben a pillanatban óvatosan kopogtak az illemhely ajtaján. — A kalauz! Tessék kinyitni! — hallatszott egy hang. Aztán egy izgatott másik is, amelyik nyilván a kalauzt biztatta: — Nyissa csak ki, kalauz elvtárs! Én ismerem az ilyet, még kárt tesz magában! A minden ajtót nyitó szolgálati kulcs megfordult a zárban és a döbbent kalauz szemközt találta magát Pállal. Csontos, nagy termetű embert ijesztgetni őket, akkor nem bántanak. Az utolsó szavakat azonban már félig elharapta, mert ebben a pillanatban furcsa, csik- landozást érzett a lábaszárán. Vagy féltucat méh, talán a leggyengébbje szép csöndesen felfelé kúszott Pál bokáján. a . „ ekkor már 7± surzutnr í(jíj>s Egy kendőjével !* integető ászf szonyt álion, a kislányt fültövön csípték az ismeretlen környezettől és a sók mozgástól megvadult méhek. Azok lenn pedig, a nadrágszár magasságában konok kitartással közeledtek Pál térde felé. És az első méhturista elérte Pál bal térde hajlatát. Ezt már a legedzettebb méhész sem tűrhette sokáig. Pál arca főkozatosan vérbe borult és noha idáig látszólag a fülke legnyugodtabb utasa volt, egyszer csak váratlan gyorsasággal felpattant, lerántotta az ablakot és mielőtt bárki megértette volna, ] hogy miért, kiragadott az ülés] alól egy „ÁLLAMI ÁRUHÁZ”] feliratú cipődobozt és kihajította a robogó vonat ablakán. Majd különös bakugrásokkal átgázolt a fülke utasain és a folyosó végén levő illemhely felé futott. Mintegy magyarázatul hátra üvöltötte: — A méhek! 1 Az utasok értetlenül néztek egymásra. — Megbolondult! — mondta szilárdan a kereskedöforma. — Hirtelen tört ki rajta. Én már láttam ilyet. — Kidobott egy doboz cipőt az ablakon... — csodálkozott az álloncsípett asszony. Érdekes módon egyikük sem gondolta, hogy a komoly, tekintélyes férfiú volt a méhek szállítója. r> ., ezalatt káprázatos Sa‘ gyorsasággal szabadult meg egyre kínzóbbá váló nadrágjától. A méhek valóban a betegebbek közé tartozhattak, mert egyikük sem mutatott támadó szándékot. Csendesen meghúzódtak a szövet ráncai között. A felzaklatott idegzetű Pálnak nem volt türelme egyenként kiszedegetni kedvenceit a nadrágból. Ehelyett két száránál fogva kilógatta az ablakon és erőteljes mozdulatokkal rázni kezdte. Ekkor történt a katasztrófa. Egy kitérőnél haladtak el éppen és ellenvonat csattogott el a másik vágányon. Pálnak még kiáltásra sem maradt ideje. amikor a méhektől népes ruhadarab kirepült a kezéből és nyom nélkül eltűnt. Akcir a légáramlás művelte, akár csínytevő, pajkos kezek a mozdulatokkal kergették a szépen szaporodó méheket. Pál homlokát az újságlepedő leple mögött kiverte a hideg verejték. — Csak nyugalom, elvtársak! — mondta. — Nem szabad
