Pest Megyei Hirlap, 1959. november (3. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-01 / 257. szám
% Az eso szüntelen esett; szürke rongy volt az ég, ronda szürke .rongy, s mindenfelé esőpatakok csordogáltak, vízben vacogtak a nyírfák, sárga víz fogta körül a házat, érezni lehetett, hogy minden, minden rohad ebben a mocskos, lucskos sárban. Távol a sárga föld összeért a szürke éggel: középütt tömzsi alakjával cirádás, hagymakupolás templom kuporgott; a kerítések összerogyva álltak és a csöpögő, fakószín esőben sehol senki. Csak az őr ment el néha az ablak előtt, sátorlapba burkolózva, vizesen. Kurt az ablaknál állt. Cigarettázott. Már homály volt. s a tenyérnyi üvegek alig engedtek át valamicske kinti fényt. De Kürtőt ez nem érdekelte, utált már mindent, semmi sem érdekelte, minden csálc ingerelte: a fény, a sötét, a sár, a szoba, az eső s a cigaretta, de azért csak szívta, nyelte a füstöt s eregette ki orrán, száján: lomhán, unott játékkal karikákat formálva és egyenesen nekilövellve az ablaknak; az üvegen szétomlott a füst és még homályosabb lett a szobában. Alig moccant. Az eső bugyborékolva esett az udvar pocsolyáiba. Kis patakok csorogtak szerteszét, a nyirok bemászott a faház résein; penészszaga volt a padlónak. A sarokban kis vaskályha véznáskodott, füstölt és melegítette a penészes levegőt. A gerendák között a lángok piros fénye játszott idétlenül. Kurt szétterpesztett lábbal állt moccanatlan az ablaknál, csak állkapcsa mozgott idegesen. — Egérlyuk! — gondolta útátkozva. Marlein írt, szeretné, ha a születésnapjára hazamenne. Micsoda ötlet?! Mert az csak úgy megy, meggondolja maqát az ember, vesz egy csokor virágot és bejelenti: — Ezredes úr, a menyasszonyomnak születésnapja van, hadd ugorjak haza a délutáni transzibériai expresszel Berlinbe ... Krutzi- fix!... Bumm! — hallatszott valahonnan. —» Esteledik — gondolta Kurt. — Kezdik. Kezdik, már kezdik! Eltaposta cigarettáját, de menten másikra gyújtott. Nem ízlett. Köhögött tőle és keserű lett a szája. Odament az asztalhoz, töltött egy kortynyi vodkát, felhajtotta. Ettől is megborzongott. Vgy érezte magát, mint aki trágyába esett. Utálkozott. Mindenen útálko- zott. Kinn, az ajtó előtt, topogott az őr. Odaát a másik szobában kártyázhattak a fiúk, valamelyik öblösen nevetett. Es a gramofon is szólt. Mindig azt a rohadt gramofont járatják. Mintha tetvek mászkálnának az ember hajában... — Hélt óra — nézte meg a karóráját. Bumm! — hallatszott ismét messziről. — Kezdik! Este van, már kezdik... Szegény Marlein! — malis életet. Beülnek a kávéházba, földalattin utaznak, moziba mennek, ágyba fekszenek, tányérból esznek, fürdenek!... Istenem, benyúlhatnak a szekrénybe és szappanülatos ujjal turkálhatnak a tiszta fehérnemű között. És az elsötétítő papír fölött csipkefüggöny van... és este olvashatnak is az ágyban. — Haza kell menni! Mindenképpen haza kell menni! Ezt nem lehet kibírni! — Kurt idegesen dobolt ujjaival az ablaíkdeszkán. — Ezt a rohadt életet nem lehet kibírni!... Odaát új lemezt tettek fel a fiúk. Recsegett az elején, mert hanyagul, durván dobják rá a tűt. Nem az övék. „Minden elmúlik egyszer...” — hallotta Kurt. — Minden... De mikor? Mennyit kell még addig kínlódni? Isten bizony jobb azoknak, akik már elestek, vagy akiknek levágták kezüket, lábukat ... Azőknak már véget ért a háború. De ő? Eleddig kell még itt örjöngeni? — Berlin! — gondolta. A ci- garettája nagyot parázslóit, mert megszívta mohón. Kint bugyborékolt az eső és penészszagot melengetett idebent a vaskályha. Füstölt. A büdös cigarettafüst, meg kályhafüst, meg penészszag majd szétnyomta a korhadó falakat. — Marlein szobájának világos, szép fala van. A dívány fölött nagy blondier-keretben pasztell akt. Jobbra bárszekrény, a rádió abba van beleépítve. Az asztalon egy bronzöntvény. A Farkas szoptatja Romulust és Raemust. — Két ilyen fiút akarok — mondta egyszer Marleinnak. — Az egyik lány lesz — nevetett pirosán Marlein. Mintha ma lenne ... Atyaisten! Tizenegy hónapja nem volt otthon! Tizenegy hónapja! ... Bumm! Bumm! — hallatszott megint. Távolról hallatszott, de neki ez mindegy, öt napja úgy érzi, megbolondul, ha hallja. Mintha az ágyú csöve elé lenne kötve s a testén szakadna át minden lövés. Éufnm — a halántéka hasad belé! Csöpp... bruggy... csöpp... bruggy ... Ez az eső is! Mintha. a csontját áztatná! Mintha az agyáig érne a sár! És ez a cigaretta... és ez a vodka!... pfujj! „Minden december új májust ígér...” Megvesztek ezek azzal a vacak gramofonnal? Kőtélből vannak az idegeik? Legalább a tűt cserélnék ki! ... Bumm! Bumm! A tarkójában kígyó van, sziszegő kígyó, tekereg, nyomkodja szét a koponyáját. Istentelen büdös ez a vodka. Pfuj! Haza kell menni! Valami , módon haza kell menni! Megbolondul, ha nem ülhet Mar- leinnel a kerek asztal mellé. Üveglap van a tetején, csillog és rajta habfehér kézimunka. Marlein szépen kikeményíti; kos ruhájába! Csak egyszer nyúlhasson fehér manzsettás, fehérre mosott kézzel a feke- téscsésze után, fehér abroszú asztalnál. Marlein kölnijét érezhesse!... Marlein rúzsát ízlelhesse!... Nem. is a csókja kell, csak a rúzs íze, a kölni illata s a ruha selymének suhogása. Az nem a háború! Az nem a mocskos front! Olyan nincs a háborúban: fehér manzsetta, kölni és selyemszoknya! ... ' A járőrparancsnok lépett be. Kurt abbahagyta a dobolást és megfordult. A cigarettát most nem taposta el, Hanem az asztalon levő konzervdoboz fedelébe nyomkodta. — Főhadnagy úr, elfogtunk egy orosz tisztet! Kurt összeszedte magát. — Micsoda? — Egy orosz tisztet fogtunk el az erdőben. Néhány pillanatig bámulta a tizedest. Bajuszos, ázott katona volt. Arca, mint a Az orosz értelmes embernek látszott. Kurt zavarba jött, mert rokonszenves emberrel szemben nehezebb kellemetlen kötelességet teljesíteni. A tolmács egy ukrán fiatalember volt. Az apját a szovjetek Szibériába internálták. — Neve? — kérdezte Kurt. — Vaszilij Antonovics. Ez volt az első szó, amit az orosz kiejtett. Kellemes hangja volt. Kurt még jobban zavarba jött. Bumm! — hallatszott kintről. Ettől megint tekeregni kezdett tarkójában a kígyó. Helyr ezökkent. — Nem értettem jól — mondta az őrmester. Nehezen ment neki az orosz nevek leírása. — Vaszilij Antonovics — ismételte gépiesen Kurt. Feltekintett az oroszra. A tiszt összehúzoti szemmel nézett rá. Fürkészte az arsóhajtott. Szívta a cigarettát, ha köhögtette is, és újra kezdte a játékot a füsttel. Azt írja: sokat szenvednek a bombázások miatt. Istenem, mégis más az! Feljönnék a pincéből és folytatják a norrojt van a szélén, azt szokta fonogathi... Megbolondul, ha nem utazhat a földalattin! Megbolondul, ha nem fűződhet meg a csempézett fürdőszobában! Csak egyszer, egy este öltözhessen át a sötétcsísár. Mint a csizmáját ösz- szemocskoló ragadós sár. — Haza kell menni! Ha csak egy napra is!... Mit fogtak el ezek? Bumm! — hallatszott tompán. — Elővezethetem? — Hozza be! — kiáltott a katonára hirtelen. A feje! Majd szétmegy a feje. A tizedes riadtan és sértődötten nézett rá. — Hozzák be, na — mondta enyhébben. Kicsit elszé- gyellte magát. — Wolfner! Wolfner! A szomszéd szoba ajtaját kinyitották,, s most a gramofon erős nyekergése fület bántóbban hangzott: „Kívül a kaszárnyán, kint a kapunál...” — Zárják el! — mormogta Kurt. — Wolfner! Az ajtóban egy őrmester jelent meg. — Wolfner készítse elő a szobát. Kihallgatás lesz. Sötétítsenek be. És gyújtsák, meg azt a büdös maximlám- p át! A járőr tócsát és sarat hozott be a szobába. Középütt vattakabátos, szakállas férfi. Csizmája elázott, szára elállt a nadrágtól. Kucsmája félrecsúszott a fején. Az arcát alig lehetett kivenni a szőr és maszat miatt. Csak a szemefehérjé villogott, mint egy négernek. — Jól van! Vegyék át az őrzését. Maguk menjenek pihenni. Tizedes, tegyen írásban jelentést. Majd jöjjön vissza. Nem érünk rá sokat vacakolni... Először azt gondolta, hogy az adatait meg se kérdi. Minek annyit tötyorögni egy orosz foglyon? . Ki keresi ezt az embert? De aztán eszébe jutott, hogy azzal is telik az idő. Addig is le van foglalva valamivel. Addig sem keli tudomást szereznie azokról az átkozott lövésekről. Ivott egy korty vodkát. Az oroszt is kínálta. Nem fogadta el. — Dögölj meg — mormogta Kurt. — Gőgös hülye! Az orosz rávillant, de némán ült az asztal előtt. Kurt kitette a pisztolyát. — Hívják be a tolmácsot. Addig figyelte. Az orosz láthatólag egykedvűen nézegetett körbe a szobában. Mel- • lette két katona állt, csőre töltött fegyverrel. Az őrmester papírt vett elő és tintát. A jegyzőkönyv-vezetéshez készült. cát. Kurt elkapta a tekintetét. Amikor megint visszanézett rá, az orosz már a sustorgó maximlámpa fényébe bámult, kicsit hunyorgóivá. Kurt ideges lett. — Születési éve? ... — !9Aß— Annyi idős, mint én — villant át Kürtőn. Jobban megnézte. Az orosz sokkal idősebbnek látszott. Most a tiszt is ránézett Kurlra. A homlokát ráncolta és merőn nézett a szemébe. Összezárt ujjaival lassan, lassú taktusra ütött egyet- egyet a térdén. Kürtőt zavarta a ritmikus dobolás. — Mi az istent csinál ez a ruszki? Az orosz most. oldalt dőlt kissé a székén, igyekezett profilból is megnézni a németet. — Na! — ugrott fel Kurt a helyéről, és elkezdett sétálni le s fel az asztal mellett. A pisztolyát persze magához vette. Magas volt, haja súrolta az alacsony szoba gerendáit. — Rendfokozata ? Megállt az orosz előtt és ujjaival csettintgetett. Az őrmester jegyezte a válaszokat. A fogoly minden válasz után Kurtra pillantott. Kutatón. Aztán megint a lámpát nézte, ráncolta a homlokát és beharapta alsó ajkát. Mintha gyötörte volna magát, hogy valamirq emlékezzen. A németet ez is bosszantotta. Ismét járkálni kezdett és idegesen, gyorsan tette fel a kérdéseket. Amíg érdektelen dolgokat kérdezett, az orosz válaszolt. De amikor Kurt azt firtatta, hol a. csapatteste és mért jött át a vonalon, elhallgatott. Kurt érezte, hogy ha az orosz nem válaszol az ismételt kérdésre, nem tud uralkodni magán. Túlságosan ideges volt. A kérdés-felelet játék és az orosz titokzatos nézelődése pillanatnyilgg lekötötte. De az egész délutáni feszültség és a tarkójában érzett kínzó fájás most érkezett a csúcspontra. Megismételte a kérdést. Az orosz már abbahagyta a nézelődést, tekintetét az asztal lábára szegezte és hallgatott. — Nem érted? — kérdezte rekedten. Az őrmester ölébe ejtette a kezét és a foglyot figyelte. Az örök hol parancsnokukra, hol az oroszra néztek. — Nem érted? — ugrott egyet Kurt és a szó végén hörgött a hangja. A tolmács száraz torokkal ismételte a kérdést. A fogoly a főhadnagyra nézett, mélyen belenézett a szemébe — aztán ismét makacsul az asztallábat figyelte. Kurt egy szemvillanásnyira tehetetlennek érezte magát. Mi az istent csináljon? A fene az öntudatos fejüket! — Hallgatsz? Mi?! — lépett egészen közel hozzá. Jobb kezében volt a pisztolya és a háta begörbült. — Hallgatsz, te hülye, te!... Az orosz felkapta a fejét. Akart valamit mondani, de beharapta az alsó ajkát. — Ha nem beszél, kiszedjük erőszakkal, amit tudni akarunk — figyelmeztette kicsit higgadtabban a tisztet. Szégyellte, hogy megint elragadtatta magát. A fogoly egykedvűen vette tudomásul. Szemét nem vette le Kurtról. Szája elhúzódott, szemöldökét felrántotta. A főhadnagynak el kellett fordulnia. — Még majd erősebb lesz nálam — sziszegte magában Kurt. — Tehát: hol az alakulata és milyen megbízatással jött át a vonalon. Kémkedni? Mi? Há?!... Szóval kémkedni!... Az orosz elfordította a fejét. A falat nézte. Az őrmester még mindig ölbeejtett kézzel várt. Bumm! Bumm! — hallatszott kintről. Trattatata... Aztán az eső: csöpp ... bruggy... csöpp... bruggy — Na jól van — mondta vésztjóslóan Kurt. — Ahogy tetszik. Strindberg! Az őrmester készségesen ismételte: — Strindberg! A szomszéd szobából egy magas, izmos katona jött ki. Megállt az ajtóban .feszesen és jelentkezett. — Strindberg, lásson munkához! A fiú vigyorgott. Levette zubbonyát, ingujját felgyűrte. Odaállt az orosz elé. Az egy kicsit meghökkent. Az arca elhalványult. Amint Strindberg még egy lépést közeledett feléje, hátraszökkent a helyén. — Áhá! — mondta Kurt. A legényeknek csillogni kezdett a szemük. Az őrmester bemártotta a tollat a tintába. — Kérdezze meg, hogy hajlandó-e vallani — mondta idegesen Kurt. Nem nagyon szerette az ilyen munkákat, te türelme sem volt ku- koricázni. Ha nem szedi ki ebből a tisztből, hogy miért jött át, hol az alakulata és más, fontos dolgokat, az ezredes dühös lesz^ letolja, hogy nem áll meg a lábán. És Mariéin irt. Azt írta, hogy menjen haza a születésnapjára. Tizenegy hónapja nem volt otthon. Tizenegy hónapja. S legalább csak egyszer még, egyszer még utazhasson a berlini földalattin. Csak egyszer még, egyszer még érezhesse Marlein kölnijének illatát!... A tolmács kérdezett, de a tiszt ingatta a fejét. Strind- bergre nézett hamuszürkén, de ingatta a fejét. — Marha — dühöngött Kurt. — Neki is jobb lenne, ha beszélne. — Ki kell szednünk belőle. Meg vagyok győződve, hogy fontos dolgokat tud — magyarázta az őrmesternek. Cigarettára gyújtott, de elfelejtette eloltani a gyufát, a láng megégette a körmét. — Kezdje már Strindberg! — kiabált ingerülten a katonára. Strindberg szétterpesztette a lábát és tenyerével végigsimított karján. Az orosz ránézett, nézte, mint a tigrist, hogy merre térjen ki támadása elől. És Strindberg rá- vigyorgott, kéjesen rávicsorította fehér, egészséges lapátfogait és kétoldalról hatalmas, huppanós pofont mért a tisztre. Az őrmester kezében remegni kezdett a toll. de a szeme csillogott és szája idétlen mosolyra szaladt. A két legény megmarkolta a fegyvert. A tolmács elfordult, láthatatlan legyet zavart a tenyerével. Kurt a cigarettáját rágta. Izzadt. Utálta az ilyen dolgot. Strindberg kedvet kapott és újabb pofont akart■ adni. Az orosz behunyt szemmel várta. De Kurt rászólt: — Várj! — Vallasz? — kérdezte a tiszttől. A cigarettája csupa nyirok lett az izzadó ujjaitól. Az orosz ránézett, beléje döfte tekintetét, merőn, megkövültén nézte. — Mit bámulsz? — rikácsolta Kurt. — Vallasz, vagy nem vallasz? Vallasz, vagy szétpüfölünk! Te állat! Vallasz, vagy széttép ez a katona! Hallod?! Vallasz vagy fecnikre szedünk szét! A tolmács nem tudta fordítani, de az orosz azért csak nézett, és szeme mintha könnyben úszott volna, de ez csak tévedés lehetett, ez marhaság — vélte Kurt —, az orosz igenis, keményen néz, megvetően néz, rettenetesen néz!... — Verd szét! — ordította tajtékozva, és Strindberg készségesen ugrott, ököllel állonvágta a foglyot, azután hozzáugrott, elkapta a karját és hátracsavarta. Az orosz összeszorította fogát és szemét, és próbált szabadulni. A két legény segédkezett; Strindberg kötéllel összekötözte a tiszt kicsavart kezét, hárman az ajtóhoz vonszolták, a kötél végét átvetették az ajtóba vert fogason és elkezdték húzni. Az orosz rettenetesen szenvedhetett, de nem szólt, csak nyögésszerű hangokat hallatott, izzadtság csörgött a homlokán, az arcán, elöntötte a szemét... Strindberg engedett egy kicsit, hogy utána újra kezdje, s a fogoly ebben a pillanatnyi szünetben Kurtra nézett. Kúrára nézett élesen, megvetően, vörös, dagadt szemmel... Strindberg vigyorogva és maga is verejtékezve lihegett áldozata mellett, és nagy lélegzetet vett a második húzáshoz. Kurt húzó fájást érzett a mellében, a gyomrából eredt ez a fájás, a feje bőrén érezte a borzongást, de muszáj volt néznie az oroszt, nem tudott kitérni tekintete elől. Pillanatonként kapta szájához a cigarettáját. Amint szippantott, arca egészen a pofacsonthoz tapadt. Halálfejhez hasonlított. Az őrmester a jegyzőkönyv lapjának sarkát sodorgatta. Jobb kezében remegett a toll. A tolmács a falnál állt fehéren. Ujjai kabáthajtókáján futkostak idegesen. ' Strindberg újra húzott egyet a kötélen. Az orosz nyögött. Kurt a hasa alatt is érezte a nyilalást. — Marha — mondta száraz nyelvvel — muszáj kiszednem belőle! Muszáj, vagy megölöm! Haza kell menni!... — Elég! — ordította hirtelen. Strindberg tűzben volt. — Elég, nem hallod?! — Adjatok neki vizet — mondta csendesebben. A legények leeresztették az oroszt. Kioldották a kezét. A fogoly visszahuppant a székre és a falnak dőlt. Vártak. Lihegtek mind, még az őrmester is. mintha birkóztak volna valamennyien. Izzadtság és dohány és penész és füstszag volt a szobában. Az orosz a falnak dőlt fehéren, dagadt arccal. Kurt a cigaretta dohányszálait köpködte. Vártak. Strindberg zsebredugta a kezét. Ilyenkor, munka közben . nem tartott semmi fegyelmet. Nem is kellett. Elégedetten szemlélte áldozatát. — Mondd, hogy ez még csak a kezdet — szólt Kurt a tolmácshoz. — Kérdezd meg. hajlandó-e beszélni. Az orosz bólintott. — Mondd, hogy várom — sóhajtott meglcőn^pebbilHev Kurt. — Mindjárt — intett az (Folytatás a 7. oldalon.)
