Pest Megyei Hirlap, 1959. október (3. évfolyam, 230-256. szám)
1959-10-18 / 245. szám
Szakonyi Károly: HÁBORÚ UTÁN DARAZSENDRE: A ha inai érdekes színeket festett az útra. A napos téli hajnalokat szerette Ambrus; nagy csend volt és szikrázó hideg; fülére húzta oroszos prémsapkáját, nagy biztosítótűvel ösz- szekapcsolta nyakán a kabátgallért és, bár kezét minduntalan összedörzsölte, nem fázott. Vállán ormótlan rongyszatyor lógott, benne összekoccantak a .fél- és egészliteres tejesüvegek... A lába — a lába nem fázott Ambrusnak: falába volt. Az egyik térd alól, a másik combból felcsatolva. Óvatosan lépdelt, vigyáznia kellett, hogy el ne vágódjon a síkos úton. Ahogy ment most az úton, autódudálást hallott. Hátranézett. A Feketehajú jött a teherkocsijával. Amint mellé ért, egészen lelassította a gépet, félig kihajolt a kabinajtón, kiintett: — Jó reggelt, papa! Széles mosollyal visszabólintott. Kedves fiú ez a Fekete- hajú. Nem tudta a nevét, azért csak így nevezte. Minden reggel erre jár a kocsijával, éppen ebben az órában. Valami vállalatnak hord ócskavasakat. — Érdekes — gondolta mindig —, van ilyen vállalat, ahol összegyűjtik a sok ócskaságot és eladják. Okos emberek vannak a világon. Elismeréssel gondolt az ügyes emberekre. Ö sohasem volt okos. Már ami a leleményességet illeti. Mindig kibabrált vele a sors, el is ment a kedve mindentől. Nem maradt más a háború után, mint a romos lakás; az asszonynak^ csak a sírját ta- láltá'vmég, a '’szomszédok vezették ki a- temetőbe. Mással is megesett ez így, mégis sokan kilábaltak a babokból. Dehát Ambrusnak ott maradtak a lábai a frpntkórház szemétdombján, onnan marcangolták szét a kóbor kutyák hajnalonként... — Ambrus bácsi! Hej, hideg van ma, fene ezt a telet!... Felkapta fejét a hangra. Fercsi, a kifutófiú tricikli- zett el mellette. — Hopp Várjon már — fékezte le járművét. Leugrott a nyeregből. Fekete, vastag síruhájában úgy pattogott, mint egy ör.dögfióka. Felemelte a ponyvát és két jó illatú, friss pogácsát nyomott az öreg markába. — Na, tegye el gyorsan. Hogy van? Meg sem várta a választ, visszapattant a nyeregbe és kicsit felágaskodva nyomkodni kezdte a pedált. — Isten áldja, sietek!... Fejcsóválva nézett a fiú után. Micsoda imposztor! És ha észreveszik a hiányt? Tenyerét melegítette a pogácsa, szívét a kedvesség, - ami a fiúból áradt ezen a fagyos téli reggelen. Miket ki nem talál? Tegnap zsemlét' adott. Az isten áldja meg ... Betért az egyik házba. Bajuszán még ott ült néhány morzsaszemecske. Letette a tejet. Kövér asszonyság lakott itt, s mint a kövérek általában: kedélyes volt. — No Ambrus — mondta —■, hogy aludt az éjjel? — Keservesén — panaszolta. — A kályhám kicsi, hamar kihűl, hajnalban már olyan hideg a szoba — Ujjnyi rések vannak ajtón, ablakon. — Miért nem csináltatja be? — Minek? Minek már nekem törődni ilyesmivel? Az a kis idő, ami nekem hátra van... — Hiszen még legény, Ambrus. Hány éves? — Ötvennégy. De mintha száz esztendős lennék, elhiheti. — Ne bolondozzon! — Nem bolondozok.. A lábam is fáj. Mindig szaggat a sebhely. Meg mintha a lá- bamfeje is fájna. Ki hallott már ilyet? Mióta nincs nekem lábamfeje és mégis fáj. — Csakugyan? — Csakugyan. Néha annyira fáj, hogy felszisszenek. — Képzelődik. — Nem képzelődöm. Pontosan érzem ... Rossz ám ez a sok mászkálás. A derekam majd leszakad. Tudja, mi kéne? — Autó. — Autó a csodát! Olyan tricikli. Olyan, mint a nyomorékoknak van. Arra gyűjtök. — Gyűjt? — Az asszony meggyújtotta a rezsót, feltette forralni a tejet. — Aztán mennyi van már? — Hát nem sok. Azt mondják, kéz alatt megkapnám ezerötért. — Mi az magának... — Mi az nekem..-. ugye? Na kezét csókolom, mert mindjárt dél lesz ... Olyan nyomorék-tricikli kéne csakugyan — mondta magában, amint továbbment a kerítések mellett. Itt is nagyon kellett vigyáznia, mert féloldalasán fagyott meg az út, a bal lába minduntalan a jobb alá csúszott. Néha — érdekes —, egészen elveszíti az ember az egyensúlyát, s akkor vége, bizonytalanná válik, alig mer megtenni egy lépést is. — Egy olyan tricikli jó lenne. Idővel motort is szerelnék rá, az nagyon praktikus, akkor másféle munkát vállalhatnék, hallottam egy láb nélküliről, aki gázpalackokat szállít házhoz... A másik háznál erről beszélt, pedig itt egy szűkszavú agglegény vette át a tejesüvegeket. — Mit tetszik gondolni — kérdezte alázatosan Ambrus —, mennyibe kerülhet egy olyan háromkerekű jármű, ami a nyomorékoknak van? Valaki azt mondta nekem, hogy ezerötért kéz alatt... Kinn, az utón, a szemeteskocsissal találkozott. Éppen a ház előtt ment el. Nagy, bőrkötényes ember volt ez a szemetes , és olyan szürke, furcsa szagú, mint a kályhahamu. Állt a bakon, . egyik kezével a gyeplőt fogta, a másikkal meg egy éles hangú csengőt rázott. — Jó reggelt Ambrus — szállt le a kocsiról. Asszonyok hozták ki szemetesvedrüket. Ambrus megállt, megkapaszkodott egy vékony fa derekában, mert kezdett elfáradni a csúszkálásban. — Mi újság, öregem? — kérdezte a bőrkötényestől. — Gyúrjuk az ipart. Na, mi van, akad még tüzelője? Ha elfogyott, majd kimegyünk a szeméttelepre. Körülnézhet. — Nagyon köszönöm. A szemetes erős ember volt, mint a pelyhet, úgy emelgette a sok szemetes edényt, egy-kettőre felpakolta valamennyit. — Mondja csak — kérdezte Ambrus. — Magának nincs valami mechanikus ismerőse? — Mechanikus? Minek? — Tudja, fáj a lábam. A derekam is majd leszakad mindig. Egy olyan háromkerekű izét szeretnék ... Érti, nem? Beleülnék, hajtanám a kezemmel, mint a többiek ... a nyomorékok. Hm... — verte le magáról nagyjából a port a szemetes. — Az elég drága lehet. — Elég drága, de anélkül már nehéz nekem boldogulni. Megvárta, míg a szemetes felugrott a .baara és újra rázni kezdte a csengőt. — Na, isten áldja! — Isten áldja' — kiáltotta túl a csengőt a szemetes. — Ha tudok valamit, majd szólok. Egy halkneszú autó íött akkor, és ő el akart ugrani. Nem volt útban, de megijedt a surranástól. Az út elég gödrös volt, a jég hepehupás. Elvesztette lába alól a talajt, még a fa után akart kapni, de nem sikerült... Végigzuhant a földön, az üvegek nagy csörömpöléssel összetörtek, a jégen tej és lassan szivárgó vér folyt össze rózsaszín patakocskává — — A kórházban van — mesélte a szemetes, este a vendéglőben. Nagyfröccsöt ivott, három-négy kortyin- tásra felhajtott egy pohárral. — Én láttam, hiszen akkor váltunk el — magyarázta a többieknek. Néhány házmester volt ott, meg a fekete hajú sofőr. — A fejét verte be, meg összevágta magát ... Kiáltani sem tudtam, olyan hirtelen történt. — Veszélyes? — kérdezte a sofőr. — Nem* sokat mondott a mentőorvos. A feje ... azzal lett valami baj. Nem volt magánál. — Mennyit beszéltek róla — mondta egy matróztrikós rakodómunkás. — Mintha a rokonotok lenne. Melyikőtök rokona? — Egyikőnknek sem — felelte röviden a fekete hajú. — Csak szerencsétlen. Épp elég baja van. És nincs senkije — mondta a szemetes. — Na és? Ki törődik veletek? Vagy velem? Nem értem, hogy lehet egy vadidegennel ennyit foglalkozni. — Nem vadidegen — for- tyant fel az egyik házmester. — Jól ismerjük. A háború tönkretette és tejet hord ki. Abból él, meg más, apró munkából. Neked megvan mindkét lábad, mindkét kezed ... Egészséges vagy. Hála isten, én is... Mit kell itt magyarázni? — Szép szavak! — mondta a matróztrikós és elment. Kicsit szégyellte magát. — Triciklit sAretett volna — mondta maga elé a szer metes. — Éppen arról beszéltünk. Hogy akkor könnyebb lenne a sorsa. — Az biztos — bólintott a sofőr. — Kérdezte, hogy nincs-e valami mechanikus ismerősöm. — Mechanikus? — Aki szerezne olcsón. — Hm... — Mit gondolsz? — Segíteni kéne rajta. Hallgattak. — Nekeiti az apám elesett a fronton — mondta a sofőr és a poharába nézett. — Nagyon derék ember volt. — Összeadhatnánk pár forintot — mondta az egyik házmester. Közelebb ültek az asztalhoz. Valami egybevonzotta őket. Mintha csak itt, az asz- . tálnál lenne meleg, s arrább. fáznának. — Várjunk csak — ráncolta a homlokát a sofőr. — Én mindenféle ócskavasat hordok. Szerelni is ■ tudok. Talán majd akad valami. — Én is körülnézek — csillant a bőrkötényes szeme. — A szeméttelep egész kincsesbánya ... — Telefonálni kéne a kórházba. Mégis: hogy van. A fekete sofőr ocjament a kasszához és tárcsázott. Soká kapott összeköttetést. Kicsit zavartan beszélt. Nem is tudta, kit kérjen. — Akit ma bevittek, kérem ... a lábnélküli. Igen, szerencsétlenség... Koponyaalapi törés? ... Igen?!... Halló!,.. Letette a kagylót és visszajött az asztalhoz. — Meghalt — mondta. — Belehalt... Sápadtan ült vissza a helyére. Keze tétován nyúlt a pohár után. De nem ivott. — Az nem lehet — mondta a szemetes. ALKALMI ISTENEK > \ Ez csupán a Tabán mara'----------------déka. Olyan £ fitymálva nézegeti Recsegi, ^ mint asszonyok a vásári kel- ^ mét, amely már nem kell sen- ^ kinek, körül már bontják a ^ sátrakat, ám az árus lobog- ^ tatja, csattogtatja még re- ^ ménykedve, hátha akad va- ^ lami jótét lélék, aki feleárért ^ eldugja fonott kosarába. ^ Nagyon a vége ez már, né- ^ hány házacska a zöld üres- ^séig felett, a Naphegy olda- ^ Ián, alig fél utcára való, a ^ többit felőrölte az idő töké- 4 letes fogsora, amit ittha- 4 gyott Recseginek, beleférne ^ négy kurta sorba, legföljebb, ^ ha kéményük kandikálna ki ^belőle, de Recsegi írni akar, ^ valami nagyot, ül a napsütötte ^ kerítésmaradékon, tolla kö- ^ röket ír a levegőben, úgy £ villog a töltőtoll apró, ezüs- ^ tös teste, mint játék-bomba- ^ vetőké. Köröz, a papírhoz ^ közelít, aztán reménytelenül ^felcsap a magasba; nem megy ^ az írás. ^ A fal túlsó oldalán Rehák ^ ül, , méterekkel lejjebb, az ^ üres telken, hátát veti a tűz- ^ fal maradványának, sarkával ^türelmetlenül kapálja a föb ^ det, ölében hordozható tás- ^ kaírógép, ahogy egy-egy sort ^ lekopog, a gépecske vésztjós- 4 lóan billeg, de általában nyu- 4 galom van, sűrűbben ropog- ^ nak a túloldal sortüzei. ^ Pesten valami ég, bőséges ^ füstje a palota tömbje mö- ^gül kanyarog elő, hármat is ^ csavarodik a szélben, míg fel- £ ér a felhőkig, mintha nem is ^ Pestről jönne, hanem a palo- ^ tatömb közepéből, már nem ^ is olyan vésztjóslóan, mert J egyre vékonyodik, olyan, ^ mintha vacsorájukat főznék ^ őszi, vacogó cigányok. ^ Délután fél kettő. Igen, jó ^ ez az októberi napsütés, a fü- £ vek nekilódulnak utólszor, ^ még nőnének, de a fák már ^ lemondóan integetnek ne- £ kik, s úgy ejtik a gyöpre sár- ^ga leveleiket, mint elavult 4 röpcédulát. Recseginek is, íReháknak is a röpcédulák 4 járnak eszükben, a kezdet a ^kézzel firkált papírdarabkák- ^ kai, de ennek már vége, hol- ^ nap reggeltől komoly lapjuk ^ lesz, papír már van, nyomda ^ is akadt, holnaptól napilapot ^ ad ki az újdonsült Budai Hazafiak Pártja. Amíg ezen rágódnak, lassan már két óra Z a peremen felbukkan Fran- J ciska és Izabella. Franciska ^ elegánsan ételhordót hoz, Iza- J bella, a szőlőszagú nő, fehér ^ kendőbe kötötte a piros lá- ^ bőst, úgy hozza az ebédet, ^vajúdó urának. ^ Odafent, a fal tetején Re- ^ csegi kuporog, finoman eszik, ^ kisujját kényesen meregeti ^ a levegőbe, Franciska olva- ^ sót perget, s szemérmesen el- | fordul, hangtalanul mozgó 4 ajakkal néz az égre, amikor £ odalenn Rehák hirtelen el- ^ dobja a lábost, és magához ^rántja Izabellát. \ Szemben a füst már 4 ---------------- olyan vékony, £ mint egy kialvó, elhajított Tulipán cigaretta édes- kés füstje, a géppisz- $ tolyok is befogják már ^szájukat, rászáll a Tabánra ^ a délutáni csöndesség, méz- ^ színű minden, tejfölként sű- ^ rű a levegő, a homályosabb £ sarkokban már emelgetni kez- £ di fejét egy-egy ködöcske s ^ Recsegi bánatosan lehel csó- £ kot Franciska kiálló pofa- ^ csontjára. J — Várjál már, Franci! — ^kiabál a mélyből Izabella és ^ lesimítja szoknyáját, rá sem g néz az elégedetten nyújtóz- 4 kodó Rehákra, hanem az át- ^ lós ösvényen szaporán sze- ^ degeti »formás lábait. ^ — Gyere Izikém, ötkor ^ Koncz páter tart misét a kápolnában a győzelemért, s ^ addig még mosogatni is kell ^— sipegi Franciska, de Iza- ^ bella csak kamaszosan hado- í nászik. y — Tartsd meg magadnak a ^ papodat, én az Alkotás utcá- 4 ba megyek négyre, van arra ^ egy RÖLTEX, tudnád, hogy £ micsoda anyagokat láttam ^ ott a balhé e'őtt! Inkább aye- 4 re te is, hozz valami zsákot, á vaigy kosarat! Franciska azonban borza- dozva fedi el arcát. — Ne kívánd, ami másé! Pillanatra még kirajzolódik a hegyéire szélfútta alakjuk, azután vonalról-vonalra süllyednek el, végül már nem látszik más, mint a magasabb Franciska boszorkányfrizurája. Most széles puhakalap im- bolyog Recsegi fölött, az arcot nem látni, csak a kemény hangot hallani, ahogy hátba- böki Recsegit. — Édes barátom, négyre jön a kocsi a versért, meg a cikkért. — Ezzel a kalap már tovább vonul, egyenletesen, ráérően s Recsegi kétségbeesetten süvölti Reháknak: — Te, az összekötő volt itt, azt mondja, hogy négyre jönnek az anyagért, kocsival! Rehák rándít egyet a vállán, a mellét vakarássza. A töltőtoll odafent vad táncba kezd, mintha tarantellát járna, s váratlan kasztanyett- kíséret hozzá egy közeli sorozat. — Nézd a marhát — kereng föl alulról —, biztosan leszopta magát! Recsegi feét kt”'csztet raj-----------------zol a papírra, ö sszehunyorítja szemét s mereven nézi a Tabánt, a Várhegyet, tetőtlen palotájával s a mulatságos Buzogány- toronnyal, de csak nem jut eszébe semmi. Amikor otthon üldögélt a kötögetö Franciska mellett s velősen válaszolt a lapok rövid, visszautasító leveleire, valami úgy melegített benne, mint egy villamos- főzőlap, bugyborogott benne a méreg, de most, hogy végre szavait nyomdagép várja, nincs benne más, mint iszonyú üresség. A gép megint kattog, Rehák , két sort megint iezongo- í ázott, úgy dolgozik most is, mint nagy vénnégy ben; lassan, ki-kihagyásokkal, de azért megszüli időre a cikket, négyre viheti a gépkocsi, Rehák Sándor volt haditudósító tudja, mi a kötelessége a nemzeti forradalom iránt, hiába tiltották él örökre az írástól, hiába ültették le nyolc évre vérízű cikkeiért, benne a régi fegyelem. írás közben még szeretni is tud, akár negyvennégyben, mellette a géppisztoly, mint negyvennégyben. Hiába, Rehákot nem lehet megtörni; Recsegi egészen más. öt nem tartja el felesége titokzatos, alkalmi munkákból. Igaz, Izabella elég jól keres, mert még így, hervadóban is elég bájos, de Franciskának egészen más fogalmai vannak a testről, a szerelemről, szigorúan ragaszkodik Recsegi- hez, aki kalkulátor egy gyárban, s elég szépen keres, de sohasem eleget kéziratpapírra, bélyegre és kegyes adományokra, amelyeket Franciska hagy különböző perselyekben. Egy házban laknak Re-------------------bakkal, s huszonnegyedikén reggel, már korán csöngetett Rehák Re- csegiéknél. — Rehák Sándor, volt hadi- tudósító, főhadnagy — mutatkozott be a szepegő Franciskának, aki csak látásból ismerte a peckes, őszülő úriembert. — Recsegi Józsefet keresem — pattogta, s Franciska keze megmarkolta a széktámlát. Istenem, csak nem volt titokban kommunista az ő emberkéje? e Nem. emberkéje sohasem politizált, de attól a naptól összenőtt Rehákkal, aki magával hurcolta mindenhová egy kopott Fiaton, s úgy mutatta be a Budai Hazafiaknál, mint személyi titkárát, igen tehetséges költőt, de sajnos, ezt a tehetséget elnyomta a rendszer, mert édesapja kiugrott szerzetes volt, s ezért Káderlapjára vastag betűkkel ráírták: klerikális! Recsegi apja ugyan csak jámbor kocsifékező volt a Délin, de mindez Rehákot nem zavarta, s, Recsegi az utóbbi időben már úgy' nézegetett holt apja hervadt fényképére, mintha az öreg va!ami.kor püspöksüveget viselt volna vasutassapka heryett. — Recsegi, Recsegi, igyekezz! — Rehák, aki a kiáltást küldte, most kopogja le a cikke utolsó mondatait s Recsegi kínjában még két keresztet firkált a papírra; Retiák már fürgén " fut a------------csapáson s hüled ezvé néz Recsegire; — Apám, ilyen magyar ember vagy te? Nincs neked egy szavad sem a magyar; valóságról? — mutat körül ripacskodva a Krisztina és a Vár körképén. — Nem megy, nem megy! — makogja Recsegi. Fölötte ketten vitatkoznak: — Szóval, Rehák úr, vers nem jön? — Nem írt egy sort sem ez a szerencsétlen! — Nem irt?! Kárörvendően károgja Rehák: — Nézze kérem, ez a pasas dilettáns. Tipikus eset. Most csatlakozott hozzánk, hogy valahol végre megjelenhessen, de azelőtt azoknak — mondja gyűlölettel —, azoknak írt a munka versenyről, béketáborról, még miafene. Dehát — nyerít fel Rehák — azoknak sem kellett. Ajtó nyikordul, Recsegj még ennyit hall az erős motorzú- gásbán: — Képzelje, azt javasolta, hogy jöjjünk ide, a Várral szembe, mert itt történelmi árnyak járnak, itt több juthat eszünkbe. Hülye! — zúdul még egyszer az áfizzadt Recsegire s a gépkocsi elsodorja a csúfondáros nevetést. Gépiesen becsavarja töltőtollát Recsegi, papírját, a négy csúfolkodó krikszkraksz- szal, összegyűri, s legörgeti a sárgás meredeken, s a papír, két téglarones között, gondolkodva megáll, hogy ne menjen-e még odébb, de aztán, mivel lusta, csak mutatja, hogy tovább kívánkozik és szorgalmasan szúnyókálni kezd. Az idegesség egyszere elmúlik róla. Igen, ezek a Rehá- kok, mutattak neki egy tolvajösvényt a Parnasszusra, de ő, Recsegi, tulajdonképpen nem lépett rá. Egyetlen „olyan” sort sem adott ki kezéből... Igaz, napokig szólnak majd róla a házban, de aztán hamar elfelejtik. A tolvajösvény megnyílt egy pillanatra, de nem tudott élni az alkalommal. Ha Rehákék győznének, lesz még ideie küldözgetni, hivatkozhat ezekre a napokra, de ha nem, -akkor előszedheti majd régi, most a kanári, kalitkája alatt rejtező verseit, s küldözheti újra. „Kedves elvtársak, én, a gyár plolgozója...” Akár így, akár úgy, mindig lesz posta, mindig lesznek szerkesztőségek. Megnyugodva tér haza, otthon tarka kelmék áradata fogadja asztalon, székeken, még a kihűlt tűzhelyen is. — Józsikám — csillog Franciska —, mégiscsak elmentem Izabellával. Jól felpakoltunk. — Vidd vissza, vidd vissza — mormogja Recsegi.. — Megőrültél? — görbül meg az asszony macskaháta. — Tudod, egy kiszolgálónő-féle sokat ugrált, hogy népvagyon; meg a többi, de ismered Izabellát. feibevágta egy méterrúddal. Ügy vitték el mentők a nőt. Én, tudod, csak pofonvágtam. Erre ütött aztán Izabella — pereg Franciska nyelve. — És. mondd csak, láttak? — kérdezi Recsegi csukladoz- va. — Naná! A fél környék! Most aztán vége. Ha --------------------------2_ Rehákék győznek, akkor vége mindennek. Dehát győznek? Mégha csak az lesz. hogy a munkahelyéről mennie kell Franciska ütése miatt, de az ő keserves és mégis kedves, önkínzó, versírogató, reménykedő estéi, levél-váró délelőttiéi! E lkínzottan lép a kerepelő asszonvhoz A nő hirtelen fel- sivít, de hiába, a férfi szemében ott az ítélet.
