Pest Megyei Hirlap, 1959. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-20 / 221. szám
Amikor eiőgzör meglátta a pénzt, kis híja elkáromkod- ta magát. Nem volt sok, mindössze öt darab százas, legyezőalaikban szétterítve pepitakockás füzetén, amelybe a másnapi tennivalókat szokta feljegyezni; Nyolc évet húzott le a szakmában s eleget tapasztalt ahhoz, hogy a jelenségből visszakövetkeztessen az előzményekre. — Gyalázat! — tört ki belőle a felháborodás, de ezt inkább sziszegte, mint hangosan mondta. Aztán még sokáig ült egyhelyben és csak a fejét csóválta. Kint a raktárban Csefkey és Elza foglalatoskodott a mázsánál; Kiment hót hozzájuk, hogy szemükbe nézzen, s az első adandó alkalommal arcukba vágja: — Tolvajok vagytok! De nem szólt. Kedvtelenül figyelte a raktáros és az adminisztrátor buzgólkodását, akik látszólag ügyet sem vetettek érkeztére. Kétszer is bement a belső magtárba, félrerugdosta az útjába gurult tengericsöveket, majd hang nélkül visszatért irodájába. Latolgatta, hogyan kezdjen hozzá; Végül is úgy döntött, hogy a leleplezést másnap reggelre halasztja. Amazok nemsokára végeztek az átvétellel, s mert az alsó téri templomban éppen a levesnótát húzták, kalapot nyomott a fejébe és csak odavetette nekik: — Ebédelni megyek. Zsófit az udvaron találta, kócosán, nyakig sárosán. Csak hajába kötött masnija villogott fehéren, amelyet Veronka esténként kimos, kivasal. A kislány, ahogy meglátta apját, elhajította kezéből a rozsdás tűzpiszkálót, s hagyta. hogy az egész délelőtt üldözött varangyosbéka visszabújjon a disznóól mögé, — Apa! Meg sem csókolta a kislányt, mint máskor. Egyenesen a konyhába tartott. Veronka Pistit etette a díványon. Homlokán vizes kendő, szeme kisírva. — A mama üzent; Pénzt kér..: — fogadta urát, amint az átlépte a küszöböt. — Jól van ; j i Hát küldjél neki; — Már küldtem.:: kétszázat. De még három kellene ... — Sajnálom, anya. Nekem nincsen. Veronka kötényével megtörölte Pisti száját, lefektette a kiságyba s erőtlen hangom* fel sem nézve, megjegyezte: — Azt mondtad, apus, jutalékot kapsz;. s — Hogyne. Legjobb esetben is a jövő hónapban. — Pedig nagy on kért, hogy adjunk. — Mondtam, küldjél.; Zsófi cipője pár hétig még kitart; Majd később megvesszük neki... Addig eljárhat szandálban is. — Azt nem lehet. Nyakunkon az esős idő. Kabát is kellene szegénykémnek. Nem foszthatom ki magamat.:. — Hát ókkor ne küldj..; Különben is .:; Mi az istennek kell olyan sürgősen a pénz?! Megmondtam, amikor nélkülözni tudjuk, adunk. Most nincs. Veronka elsírta magát. Nem hangosan, hisztériásán, de annál szívbemarkolóbban. Aztán erőt vett magán és tálalt. A telepvezetőben megmozdult valami. Nem nyúlt a leveshez. Nézte a törékeny asszonyt s arra gondolt, hogy Bacsó komától kér kölcsön. Azoknak meg sem kottyan néhány bankó .:. Igaza van Veronikának. A gyerektől nem lehet elvonni..; Kell a mamának is, nem maradhat adós az orvosnak. S mire ezeket végiggondolta, megnyugodott. Gyorsan bekanalazta a levest, jól belakott a kolbászos paprikás- krumpliból, s mikor búcsúzóul megcsókolta Veronkát, derűsen biztatta: — Aztán nekem ne sírj! Estére hozom a pénzt. A telepre menet betért feacsóékhoz. Elmondta, hogy csak két hétre kéri, meg ANDRAS ENDRE: A VÖRÖS LEQYEZÖ — Mondom, baj van. Délután kint járt a diri ,.. meg a revizor is ... Keresték magát . . ; — A fenét:;: he .;; Aztán elmentek..: — El. Lezárták a raktárt, meg elvitték a könyveket és az átvételi naplókat..; Reggel különben visszajönnek..; Rovancs lesz. — Hát aztán!.;: Ahogy lesz, úgy lesz... Hej, de ahogy lesz, úgy lese! — énekelte pityókiásan a telepvezető. Csekey azonban nem énekelt vele. Megrázta főnöke vállát, hogy az térjen észre. — Jani bátyán, az ég szerelmére, ne bomoljon! Hát nem érti: rovancs lesz és nekem cirka száz mázsa hiányom van — magyarázta kéltségbeesetten. — Rá se ránts, pajtikám.;. Megmondjuk szépen, hogy madárkái’ és punktum .:; A raktáros nem bírta idegekkel. — Őrült! — sziszegte. — Nem érti: ha valamit nem csinálunk, mindkettőnket le- síittéiinek.;; — He? ..; Mit beszélsz? .., — Lesittelnek..; Száz mázsa hiányunk van ... A telepvezető értelméhez végre eljutottak Csekey szavai. Egy darabig még bambán bámult a verejtékező férfi arcába, aztán magrázta deres üstökét. De azért nem lett teljesen józan. — Szóljon már, Jani bátyám! Mármost mit csináljunk? ; .. Amaz csak vállát vono- gatta. — Jani bátyám..; Gondoljon a családjára;;. a két apró gyermekre ;.; Veronka asszonyra .. A telepvezetőt egy szédülés! hullám megint elkapta. Annyit azonban értett, hegy bajba került. De pontosan nem tudta felfogni, miről beszél Csekey* akar a leittasodotíinak, különösebb feltűnés nélkül kivezette a kocsmából* Ott kint aztán alaposan megdögö- nyözte, hogy magához térjen. — Ember, hát nem érti?! Mindkettőnket le fognak csukni, ha valami okosat ki nem találunk..; — Az fuksz — motyogta a telepvezető, akit a friss levegő csak jobban elkábított. — Barom!;.; Itt csak egy dolog segít.. i — Csak egy.;; hehe;.; — Mégpedig — folytatta Csekey, verejtékező homlokát törölge'tve —, ha most szépen. elsétálunk a kertek alatt a: telepre..; és mondjuk:.. i véletlenül kigyullad ott valami ; . . A telepvezető meresztgette a szemét, előre-hátra hintázó testtel kereste az egyensúlyt, de nem válaszolt. — Hát akkor induljunk — szólt a raktáros és' belekapott főnökébe. Az egy darabig hagyta vonszolni magát, aztán kikarolva Csekeyből, megvetette a lábát; — Nem megyek! — Nem-e?!;;. — Nem! Csekey ökle meglendült és a telepvezető, mint az üres liszteszsák, csuklött össze. A raktáros meg sem várta, hogy a másik a földre érjen, futó léptekkel eliramodott a templomkert irányába. Talán még be sem fordult az Árvácska utcán, amikorra a telepvezető magához tért. Bódultán feltápásakodott, aztán bizonytalanul lépegetve, Csekey után indult. Homályosan emlékezett rá, hogy a raktáros a telepre invitálta, de hogy miért, arról nem tudott számot adni. — Csekey kartárs ... kartársam ... — kiabálta a sötét utcán, de senka sem felelt vissza; — Én velem nem babrálsz kd.;; kartársam;. 3 Kilencet Ütött a toronyóra, amikor a telephez érkezett. Ködíátyolps szemmel úgy látta, hogy odabent ég a villany. Megindult a világosság irányába. — Hé, Csekey kartárs.; Engedjen be — dörömbölt a vasipántos deszkaajtón... Kar- tár-saaam!; 5 Néhány másodpercre elszállt az alkoholgőz a fejéből. Csípős füstöt szimatolt, meghallotta az égő termény ropogását. Kétségbeesetten ci- bálta a vaspántot, amely előre-hátra zötyögött a lakat és a deszkaajtó között. A nagy fizikai erőkifejtés már- mór teljesen kijózanította. Megértette, mi történt* s még vadabbul cibálta a súlyos raktárajtót; — Emberek!:.. Tűz van! Emberek!..: A vaspánt megreccsent s engedett. Kivágódott az ajtó s vele olyan füsttömeg, mint amilyen a gyárkémé- nyekből szokott a magasba bodorodnd. De ez a füst nem fekete volt, olyan inkább, mint egy vöröslllás, hatalmas legyező. Lába földibe gyökerezett a rémülettől. Ziháló tüdeje mélyen beszívta a forró füstködöt, s arccal bukott be a kitárt ajtón. A léghuzat a tűzfolyamként égő termény pernyéjét csapta arcába. De ezt már nem érezte. Két őszelejí kép Lajosforrásról t^res már a sátortábor A raktdlOS izmos markával megragadta főnöke kabátját és mint aki segíteni ? * Még egy csipetnyi a meleg sugarakból! SIPOS TAMÁS: KISVÁROSI TÖRTÉNET akácfákkal szegélyezett, poros mellékutca egyetlen kocsmájában. Egy öreg, morgás pincér és egy mulatozó betyárt ábrázoló szörnyűséges freskó fogadott. És most.. beszélgetnünk kell — húsz év után. Egy sereg konvencionális kérdés, egy sereg konvencionális felelet. Hogy az ördög vinné el. Minden poros volt itt, a székek, a repedezett ablakok, az ósdi biliárdasztal — minden. Az egész szituáció. Miért/*' is kellett erre jönnöm?! — Nos, hát mesélj magadról — mondtam végül. És már tudtam, hogy most jön a történet a házias-kedves feleségről — bizonyára Mária a neve — a két rossz, de tündémen szép gyerekről, meg arról, hogy milyen nehéz a becsületben megöregedett adó- tisztviselő élete. A főnök, az ostobábbnál ostobább kollégák ... Megborzongtam és megadtam magamat a sorsnak. Barátom lehajtotta sörét, gondosan megtörölte száját, aztán széttárta karjait. — Nahát, mit is meséljek. Tudod, itt minden olyan szürke, egyforma, az egész élet az... I Ekkor a kocsma nyitott — ajtajában különös figura jelent meg. Magas, öszbecsavarodott, 60—70 év körüli férfi, szakadozott tiroli ruhában. Barázdált arcán rendetlen csomókban nőtt piszkos-fehér szakálla, két mélyen ülő véreres szeme hunyorgott és valami torz mosolyféle görbedt a száján. Állt a küszöbön s tétova pillantása körbenjárt a kocsma falain. Azonnal tudtam, hogy soha én ezzel az emberrel nem találkoztam. S mégis, mégis, valahol az emlékképek ködében felsejlett valami, amiről — nem tudtam, hogy mi. Mint mindig, ha rajtakapom magam valami szellemi rendellenességen, akárcsak pillanatnyi emlékezés- kihagyáson is, szégyenkezve, s kicsit dühösen kaptam el. tekintetemet az alakról. Az öreg lassan, botladozva megindult a söntés pultjához. Egy darabig állt, aztán megszólalt: —1 Három decit a törkölyből. — Érdes, rekedt volt a hangja. A szöghajú csapos mélyen meghajolt, s hangsúlyozottan mély alázattal válaszolta: — Igenis, fenség. Barátom észrevette a közjátékot. Felémfordult s közel hajolva, halkan mondta: — Érdekes, mi? És te is ismered az öreget! Mire kimondta, már én is tudtam ezt, kristálytisztán láttam egy újságot, első oldalán nagy képpel: — Igen —, folytatta. — Eltaláltad. Nézd csak a bajuszát. a fejformáiát. Hát nem boldogult őfensége? Ismerem ezt a típust. Kihasználva a természet különös tréfáját, egy életen át húznak hasznot így, vagy úgy. Nem túlságosan rokonszenves dolog. Már nem érdékelt őfensége, inkább csak udvariasságból fordultam barátomhoz. —• Tényleg hasonlít rá, és biztosan sütkérezik e hasonlatosság tündöklő fényében. — Úgy gondolod? Várjál csak, figyelj! — azzal harsányan az öregre kiáltott, aki közben mint a vizet, egyetlen hörpintéssel kiitta pálinkáját, s már az ajtó felé tartott: — Hé, fenség! Nem inna velünk egy pohárral? Az öreg ránk nézett. — Hát maga is, maga is? Már maga is ... Rekedt hangjában a meg- bántottságnak, keserűségnek, gőgnek olyan furcsa és megindító keveréke, hogy egy pillanatra elszorult a torkom. Még nézett ránk egy ideig, aztán kifordult a kocsmából. Hallgattunk. Arra kellett gondolnom, hogy ez az ember nem sütkérezik túlságosan a hasonlóságban. ,— Bolond? — kérdeztem. — Nem. Rosszabb annál. Szerencsétlen. Barátom megvonta a vállát. — Ha akarod. elmesélem. Még két korsó sört rendelt, megvárta, amíg a csapos lefújja róla a habot, kihozza, majd egy hajtásra lehúzta, s aztán kigombolva ingnyakát, elkezdte a történetet. — Az öreg Pepi kis. koszos, korcs kutyákat hajku- rászott és akasztott fel drótra. A város szélén lakik, ott van egy bódéja. — Szóval sintér — mondtam. — Vagy kutyapecér, szebb szóval gyepmester, ahogy tetszik. Valami tíz évvel ezelőtt, nem messze a várostól, három hold földje volt. Két bikaerős, komor testvérével Hírta hajnaltól estig. Háború utáni válság. miegymás — tudod. hogy van ez — szóval egy szép napon kidobolták alóluk a holdaI Délelőtt 1 polgármester■-----——rel volt néh ány perc megbeszélni, valóm. Karcsú, elegáns, őszülő hajú, csendes szavú ember, némi meglepetéssel nyugtáztam megjelenését s különösen azt, hogy nincs pocakja, aranyláncos zsebórája, nem mesél vadásztörténeteket s nem ordítozik annyit, mint legtöbb rangbélije. Kellemes modorban invitált még egy lunchra — úgy mondta finom orrhangon: láncs — s aztán, hogy a meghívást nem fogadtam el, változatlan szívélyességgel búcsút vett tőlem. Barátommal való találkozásomig kellőképpen megcsodáltam a város nevezetességeit, a hűvös, félhomályos dómot, az okkersárgára pin- gált neo-reneszánsz városházát s a megyei bíróság tekintélyes épületét. Az utóbbinak csak annyi volt a szépséghibája, hogy a kapuboltozat fölött kendőzetlen szemmel állt Justicia istenasszony nyilván azért, mert a szobrász nem volt teljesen tisztában a mitológiával. Vagy másért. Szóval mindazt megnéztem, ami yiár elviselhetetlenül unalmas annak, aki csak kétszer is járt ilyen ; városban. így aztán, amikor húsz esztendeje nem látott ; barátom még egyszer mindezt meg akarta mutatni, úgy gon- \ doltam, becsületesebb dolog, ; ha lebeszélem róla. i — Gyerünk, inkább igyunk i egyet. i Barátom belémkarolt, s már : benn is voltunk a szikkadt hogy mire kell olyan sürgősen. Kicsit restellkedett, hogy ennyire megszorult, deli át ez mással is megeshet — mondta komájának. Bacsó hímezett-hámozott, hogy ő adna; kinek adna, ha neki nem, dehát most építkezik, a gyerek meg motort vásárolt.. s Talán, ha eladja a borát;.: ámbár az ördög tudja, hogy mit kap érte.;; Leforrázva ment az irodába. Eszébe jutott, hogy a pénz érintetlenül ott fekszik a fiókban, hisz voltaképpen azt sem tudja, hogy került oda.;; különben is két hétről van szó csupán ... Zsebébe nyúlt, elővette a kulcsot, de éppoly gyorsan vissza is csúsztatta. Mintha tűz égetné a markát. Szó nélkül fejébe nyomta kalapját és kisétált a telepről. Egyenesen a szövetkezeti kocsma felé vette útját; Guszti, a kiugró ádámcsut- kájú csapos, éppen egy nagy- fröccsöt eresztett le a torkán, aznap talán a tizediket is* mivel nagyivó hírében állott; — Mi van, Jani bátyám — üdvözölte a telepvezetőt a tőle megszokott kedélyességgel. >— Ilyenkor? ;; s Elengedte füle mellett a bizalmaskodó hangot. Fél deci kevertet kért s egyhaj- tásra kiitta. Aztán újabbat kért; A harmadik már éreztette jótékony hatását; Agya lassan elzsibbadt. Először a homlokán érezte a szorítást, aztán már ott sem. A negyedik pohárka után teljesen elszállt belőle a szorongás,- a gond.. g Azaz agyába villant a nagy ötlet. Bele is kezdett: — Guszti fiam. kisegíthetnél. Elsejéig kellene három piroshasú ;;. Tudod, fiam, nálunk a családban minden összejött mostanában:; ? A csapos kapzsi ember volt, inkább a kezét vágatta volna le, semhogy valakinek tíz fillért kölcsönözzön. Azonkívül nem is vette komolyan a hallottakat. Hamiskásan rámo- solygott a telepvezetőre; — Ej, Jani bátyám, ne fírel- jen.a. Egy terményesnek én adjak háromszáz forintot?! Na, ne?!.9. Annyira nem volt kábult, hogy Guszti szavaiból ki ne érezze a gyanúsítást. Gyorsan kifizette a cehhet és mint akit leköpdöstek, megszégye- nülten hagyta el a kocsmát. Nem ment vissza mindjárt munkahelyére, kiszellőztette a fejét. Elhatározta, hogy amint visszaér, átszól a rendőrőrsre és leleplezi Csekeyt meg Elzát; Igen, őt is, mert arra mérget venne, hogy a dologba a lányt is beavatták. De aztán meggondolta magát. Amikor egyedül' maradt a szobában, gyorsan kinyitotta a fiókot. A piros legyező úgy hevert ott, ahogyan hagyta; Viaskodva, remegő kézzel nyúlt feléje. De nem vette ki mégsem. így ment ez majd egy hétig. Veronkának mindennap új mesét tálalt fel, hogy Bacsó ezért meg ezért nem tudta még kiváltani a pénzt a takarékból, meg hogy Csekey, a raktáros adna, de őtőle nem fogadhatja el. A hetedik napon, amikor hazament, Verőnkét nem találta a házban. Mint aki halálbiztos a dolgában, egyenesen a postára tartott. Jól számított. Az asszony akkor nyújtotta át a postás kisasszonynak a pénzesutalványt és a háromszáz forintot. — Ne haragudj, fiam, én nem tudok kétfelé keresni — csak ennyit mondott Veronkának. Ebédelni már vissza se ment. Benn az irodában magához vette a pénzt, s meglátogatta Gusztit, a csapost. Estefelé Csekey is betért a kocsmába. Ö akkor már tudta, hogy a telepvezető belement a játékba. De ez most nem boldogította. Egyenesen a tárgyra tért: — Baj van. Jani bátyám. — He? ;;. Mi van? — kérdezte amaz a sok keverttől elpittyedt ábrázattal.