Pest Megyei Hirlap, 1959. szeptember (3. évfolyam, 204-229. szám)

1959-09-20 / 221. szám

NE VESS UNK!

(JEGYZETEK KÉT OLASZ FILMRŐL)

H

a rajtam múlna, Tina Pica-nak legalább annyi hódolója lenne, mint teszem azt Gina Lollobrigidának. ö, a matrónakorú örökifjú filmszínésznő a bizonyság filmes és ember előtt: nem a kor, nem a vonalak csábereje, nem a hamvas bőr teszi művésszé a művészt, hanem az a rejtett erő, amit köznapia- san csak tehetségnek nevezünk.

Tina Pica, a házsártos, a rettenetes, a városra és a családra lidércnyomásszerűen rátelepedő Sabella nagymama (a hasonló című film főalakja) alakítója idézte fel bennem ezeket a cseppet sem új gondolatokat. De nem tehetek róla. Ez a hibákkal teli, de aranyszívű nagymama (azaz a nagymama megfor- málója) elhomályosítja Sylva Koscina üde fiatalságának fényét, Renato Salvatori harsány férfiasságát, Peppino de Filippo remek, bővérű humorát; olyan ez az öregasszony, mint maga az őstermészet: vén, de újra és újra megifjo- dó; kegyetlen, de ugyanakkor lágy is; jelen van mindenütt és mindenkor.

Nehéz valamely filmről egyetlen főszereplő személyén keresztül írni. A Sabella nagymamá-ról azonban csak így tudok. Mert jóllehet, remek gárda vonul fel; parádés a szereposztás; a két szerző válligTíjnierítette karját a humor zsákjába; az operatőr brillírozott; a zene kifejező; a rendező ötletet ötletre halmozott, — de mindez, a kollektív munka semmivé fosztana, ha Sabelia nagymama nem lenne olyan, mint amilyen, ha egy gesztusával, egy szavával vagy akár egy kacsintásával is nem teremtené meg a filmbéli helyzetek igazságát, levegőjét, hangulatát.

A film helyzetei, levegője, hangulata — a vérbő komédiák, a pazarul nevettető vígjátékok sajátja. A szereplők legtöbbje — Tinó Picá- val az élen — bátran, szinte gátlás nélkül karikiroznak, a film kacagtató derűje nemegyszer vígjátékból szatírává

Istenemberek és emberistenek

Primitiv vallás — antik vallás — kereszténység

A Sabella nagymama két fiatal főszereplője: Renato Salvatori (Raffaello) és Sylva Koscina (Lucia)

csap át, az egyeduralkodó nagymamák, a gyámoltalan vénleányok, vénlegények; haszonleső úri famíliák; nagyon is emberi tulajdonságokkal felruházott istenszolgák görbe tükrévé. Éppen ezért különösen nehéz helyzete lehetett a címszereplőnek, hiszen ki-ki tudja: milyen keserves dolog saját magunk kicsúfolása, saját korosztályunk gyengeségeinek kipellengérezése. De Tina Pica megbirkózik a feladattal.

Mindezek után sem merem leírni, hogy a Sabella nagymama — jó film. Nem tudom, jó film-e, nem is próbáltam elemezni, bogozni ezt a kérdést. Megelégedtem azzal — és a nézők, serege is úgy láttam, megelégedett —, hogy remekül mulattam, sokat, nagyon sokat nevettem, kacagtam, hahotáztam ...

Azt hiszem, a film alkotóinak, szereplő művészeinek nem is volt más céljuk.

★

M

eglepődtem, amikor a

Kenyér, szerelem, féltékenység című ifimet' néztem. Meglepődtem, mert a filmtri- lógia első része, a Kenyér, szerelem, fantázia Után azt vártam, hogy hasonló stílusban felépített művet látok.

Szerencsére nem így történt.

Az első rész, mint a hanyatló neorealizmus tipikus példája említhető. A jelentéktelen, apró mozzanatok realitása elnyomta a nagy igazságok igazságát a filmben, sőt, nemcsak elnyomta, hanem függönyt húzott elébük. A második részben az alkotók szemmel láthatólag már nem a neorealista irányzathoz tartották magukat, hanem váratlan kanyarral a szatíra műfajának országútjára fordultak és ott robognak tovább filmjükkel.,

Igaz, az első részben is láttam szatirikus jeleneteket. Vittorio De Sica többször ka- rikirozta az őszülő halántékú, csendőrőrmesteri mezt öltött amorozót; a fiatal csendőrlegény is túljátszottá a mafla szerelmest, de itt, a második részben a szatirikus jelenetek mér-már úgy összeolvadnak, a vígjátéki elemekkel karöltve, véd- és dacszövetséget kötve úgy kiszorítják az élet komoly realitásait, hogy egyben megadják a film műfajának jellegét is.

De Sica már csak szatíri- zál, a szöveg szerint ugyan nem, de játékával, mozdulataival, hangjával annál inkább; Gina maga szintúgy; a szerelmes csendőr méginkább, mint az első részben (szerepe, jelentősége azonban itt sem

több); és így végig a többiek: az ügynök, a két házvezetőnő, a csendőrök, az öreg pap és unokahúga...

Semmit sem hittem el abból, amit láttam és meggyőződésem, a film írói, szereplői pontosan tudják: nem a valóságot adják vissza, hanem csak (vagy talán nem is „csak“) görbe tükröt tartanak a valóság elé.

Mert ki hinné, hogy így beszél egymással két szerelmes, az őrmester és a bába? Ki hinné, hogy a szülésznő természetes gyermeke így viselkedik és viselkedésére a felnőttek így reagálnak? Ki hinné, hogy a törvénytelen gyermek apjának és az elcsábított leányanya jövendő férjének találkozója így zajlik le? Ki hinné, hogy a csendőrőrmester valóban így puk- kadásig tömi magát makarónival, nem egy, de két díszebéden, gyors egymásutánban?

Nem, ezeket a jeleneteket nem kell elhinnünk, mint ahogyan a Vidám Park torzító tükreinek sem hiszünk —, ellenben jót kacagunk beléjük pillantva, mert a torzított valóság mindig mulatságos (habár ugyanakkor tragikus is kissé).

Ha azonban szatíra — legyen elejétől végéig az. És ha 'hibáztatom valamiért ezt az olasz filmet, akkor azt rovom terhére, hogy nem marad meg mindvégig a szatíra útján. A befejező jelenetek közül a szerencsétlenül járt csacsi agyonlövése — hogy csak egyetlen példát említsek — kirí a szatíra műfajából, idegen test és bár hat a könnyzacskókra általában, de ez a hatás nem szerencsés, megtöri a műfaji egységet.

Ezt is beleszámítva — ösz- szegezve az összeadandókat, leszámítva belőlük a levonan- tíókat — szerencsésebb a második rész, mint az első, irrealitásában is reálisabb, torzításaival is tisztább képet ad elődjénél.

Csak egy gondolat bánt... Vajon milyen műfajba sorol- ^ ható majd a harmadik rész? ^ A neorealizmus már szerepelt ^ a listán, a szatíra szintúgy... y Ezután már csak a romanti- y cizmus, a grand-guignol vagy ^ lírai film-költemény követkéz- £ hetik... Garami László í

„Abban az időben, mikor Baiame elhagyta a földet és Bulimára költözött, az örökös pihenés messzi országába” — olvassuk a Maya-rgayi, a hét nővér című ausztráliai legendagyűjteményben — „elhervadt minden virág, amely a síkon és a köves lejtőkön növekedett”. Amikor az asz- szonyok az idők kezdetén nem tudtak megtermékenyülni, a varázsló tanácsára megfüröd- tek és teherbe estek, mert — a varázsló szavai szerint — „a nagy Kígyó teherbe ejtet- ! te őket”. Ez áll A boldogtalan \ kolibri címet viselő dél-ame- í rikai legendák egyikében, j Amikor a p-agani király csil- ilagjósának fia született, és a horoszkóp azt mondta: „a fiú egykor ki fogja vágni apja nyelvét”, a gyermeket egy fazékban a folyóba tették,

: hogy elpusztuljon. Ám a fazekat kifogta egy öregasszony és a gyermeket felnevelte. A gyermek később visszatért szülőföldjére, és ott valóban kivágta atyja nyelvét heves vita során, mégpedig apja unszolására és csak a tett után tudják meg, hogy tulajdonképpen a vízbetett gyermek váltotta így is valóra a jóslatot, amelytől menekülni akartak;

Dél-Amerika. Ausztrália, Burma, három egymástól elég ; távoli világ népeinek ős- ! meséiből vettük ezt a há- i rom motívumot, három olyan I népnek mondavilágából, amely í a múlt század végén még : szinte olyan állapotban élt, jmint Európa népei valaha,

: évezredekkel ezelőtt. És a mo- : tívumokban megtaláljuk azt,

; amit átalakult formában • megtalálunk az európai kul- j túra két őse, a görög-latin és : a zsidó-keresztény kultúra I motívumai között. Keresése az elveszett szépségnek, amit Baiame, az ausztrál ős vitt el a földről, mintha többek között az Ovidius által oly raffináltan modemül visszasírt aranykor iránti nosztalgia őse lenne, vagy az elveszett Éden emlegetése a zsidó-keresztény vallásban. A kígyó-motívum felbukkanása a bibliai történetet jóval megelőző időben ugyancsak az ősi hitek fejlődésének összefüggő és szakadatlan láncolatát mutatja. éppen úgy; mint ahogyan a vízből kifogott gyermek története a bibliai Mó- zes-história párja. Az apját ióslat szerint és minden védekezés, óvintézkedés ellenére megtámadó fiú pedig a görög Oedipusé.

i,A világ vagyok; minden, ami volt, van: a sok nemzetség. mely egymásra tör” — jut eszünkbe önkéntelenül is József Attila szép sora, ahogy ezekbe az őskultúrákba mé- lvedünk. és ahogy tovább vezetjük a későbbi görög-latin, majd zsidó-keresztény vallás részeivé lett motívumokat napjainkig. Wurunna a másik ausztráliai hérosz, aki vándorlásai során eljut mindenhová. Odysseus és Szind- bád primitív 6se is lehetne, a burmai hüvelyk úrfi, aki legyőzi a napot, a mi Hüvelyk Matyinkkal éppen úgy rokon; mint a Góliátot legyőző Dáviddal vagy a közben elvakított óriás az Odysseia megvakított óriásával.

Ezekből a mesékből még tisztán látjuk, hogy a természetvallásoknak megfelelően — amelyben ezek a népek éltek, hiszen a természettől kellett félniük elsősorban; az volt a nagv ismeretlen — az istenné vált héroszok valaha földi halandók voltak, ahogy a zsidó—kereszténység istene sem más, mint az absztrahált ember. Ezeknél a primitív népeknél természetesen még nem a testi való- sáeuktól elvonatkoztatott, tehát absztrahált. hnr.t>rn konkrét földi lények váltak istenekké. kerültek fel az éebe; mint Maya-mayi, a hét nővér,

amikor Fiastyúkká lett vagy a dél-amerikai Tamökang, akiből az Orion csillagkép alakult, amikor a nép primitív hite szerint az fcgbe került. Sőt, egy részük valaha állat volt, hiszen ezeknek a népeknek akkoriban az állatoktól kellett félniük elsősorban, ezért tekintettek istenként rájuk. így magyarázza az egyik eszkimó népmese az Egy asszony öt férje című kötetben Nunivak szigetének megteremtését a varjú munkájával és benépesedését egy asszony és egy kutya házasságával. vagyis olyan állatok közreműködésével, amelyekkel állandóan találkozott, amelyektől életlehetősége függött.

Igen, a félelem a kiismerhetetlen természettől, a függés a vadállatoktól, a természet erőit legyőző, bátor hős tisztelete alakította ki azokat a kultikus tiszteleteket, vallásos félelmeket, amelyekből — mint a példák mutatják — az európai vallások mítoszai is merítenek. A félelem mellett a másik motívum a boldog ősállapot, a szabadság, az ausztrál Baiame távozásával elveszett ovidiusi aranykor, a megszűnt Edénkért visszasírá- sa évezredek különböző vallásaiban. Nem kell-e azt gondolnunk, hogy nem más ez az utóbbi, mint annak a kornak nosztalgiája, amelyet a marxizmus az őátkommuniz- mus állapotának nevez? Persze nemcsak paradicsom volt ez, hanem vad világ, harc a természet ismeretlen rémségeivel, amelyeket azután a később istenné lett bátor hősök küzdöttek le. Nevezzük őket Heraklesnek vagy Dávid királynak, esetleg Prométheusznak. aki ellopia az életet adó tüzet az istenektől, vagy valamelyik ausztrál hősnek, aki összeházasodott daru- és kengurupártól, esetleg dél- amerikainak. aki a kondorkeselyűtől orozta el a tüzet. Az istenként tisztelt állatokból, lassan, az európai kultúra hajnalán, már emberhez hasonló égi lények lesznek a görögöknél, és egyetlen ember testi mivoltától elvonatkoztatott mennyei úr lesz a zsidó—kereszténységben, amikor az első emberpár a tilalom ellenére ismerkedik meg a tiltott gyümölccsel a jó és gonosz tudós fájáról.

De megtaláljuk ennek az őstársadalomnak pontos és a nép szájaíze szerint megfogalmazott leírását. A nyolcszirmú lótusz című tibeti mesegyűjteményben is, ahol a köznép kasztját ,.a kitaszítottak” kasztjának nevezik, és ahol a királyfi születése ugyanolyan békét, örömet, megváltást jelent a népnek, mint Vergilius IV. eclogájában a megjósolt megváltó. **Az a megváltó, akit a kereszténység azután Krisztusnak nevez el. és tiszteli Vergilius jóstehetségét. A tibetieknél ez a Buddha-legenda egyik változata — és íme ez a rokon a keresztény Jézussal, akitől ugyanúgy sorsának jobbrafor- dulását várja a szegény nép. mint Buddhától. A tibeti mesék egyikében feltűnik József és Putifárné ottani mása és a hal gyomrában életben maradt Jónás próféta gyermekváltozata is.

Dél-Amerika, Ausztrália. Burma. Tibet és az eszkimók mondái. Különböző világok különböző hitek, de magjuk ugyanaz, eredetük közös, motívumaik azonosak. Jó szolgalatot tesz az Európa Kiadó hogy ezt a Népdk meséi-sorozatot kiadja, mert hnzz&sení- az olvasókat a vallási mítoszok reális eredetének meni* méréséhez. Megismeri b* lőlük. hooiinn alakították k valaha a mai civilizált em beriséa ősei. a természet+- birkózva, isteneiket. honi'*- alakította ki az annani viláe szellemi felépítm^nitt.

Máté Iván

— Másnap nem mosolyod- tak el láttán az emberek, s a

gyerekek is végig szidalmazták, amikor a Fő utcán bandukolt. Pepi akkor betért a kocsmába. Három deci törkölyt kért. Aztán még hármat. Ez két hónappal ezelőtt történt.

Barátom itt abbahagyta. Le. kortyolta a maradék sört, maga elé bámult.

— És?

—• Nincs és — felelte. ■— Pepit tegnap kidobták a gyepmesterségből. Is zákossá- ga miatt. Most nincs munkája. Nem is igen lesz. Tudod, válság, miegymás... Ö meg hetven éven felül van... Én sem tudok segíteni rajta,

Nem válaszoltam semmit. Fizettünk. A szálloda kapuja előtt barátom kezetfogott velem.

— Aztán ne teljen el megint húsz év, amíg lejössz hozzánk — mondta búcsúzóul. — Hisz olyan szép ez a város... és vidám.

Elindult, dideregve a késő estében s eltűnt az egyik homályos mellékutca mélyén.

I Másnap kora délelőtt

■ csomagoltam. Indultam az állomásra. A Fő utca sarkán görnyedtem botra támaszkodva Pepi állt. A

mocskos tiroli ruha volt rajta, reszkető balkezében egy hasával kifelé fordított vadászsavkát tartott. Motyogva bámult maga elé.

— Aratni fogok én. kegyelmes úr, aratni fogok..i

Elmentemben még láttam, hogy a hivatalába tartó polgármester megáll mellette és egy fényes húszfillérest dob a koszos sapkába.

Jó ember — gondoltam. — És művelt. Wagner- meg Beethoven-lemezeket hallgat.

— Nevezd illúziónak, vagy annak, aminek akarod. Tény, hogy az öreg már nem jár olyan görnyedten. lesütött szemmel, mint a kóborkutyák, amikre vadászott. Egyszer aztán beütött a baj. A városháza előtt, a főtéren ment. Ez az okkersárga épület. A főtéren ment és a polgármester úr az ablaknál állt. — Itt közbevágtam.

— Ma beszéltem a polgármesterrel néhány percig. Kulturált ember.

i Barátom rámnézett.

— Úgy gondolod? Valóban. Csendes beszédű és nagyon szereti a művészetet. Van egy csomó gramofonlemeze. Esténként mindig Wagnert hallgat meg Beethovent. Különösen a Sors-szimfóniát szereti. Hanem mondom, meglátta a polgármester úr az öreg Pepit, aztán az egyik hajdújával felhívatta. Pepi remegő térdekkel lépett a szobába.

„Alázatos tisztelettel köszöntőm a méltöságos főpolgármester urat.” A polgár- mester hosszan nézte az öreget, aztán nyugodtan csak annyit mondott neki:

;,A szakái lát leborotváUatja, ezt a huncutkát azonnal leveti. Az ősi királyi Magyar- országon élünk. Ez káromlás, érti? Ha még egyszer...” Az öreg Pepi reszkető hangon valami olyasmit szólt közbe, hogy „kegyelmes uram, én...” de a polgármester oda sem figyelt. „Mondom, ha még egyszer meglátom így, azonnal kitetetem tv, állásából. Pedig ez jó állás, ugye?” Azután feleletet sem várva, elfordult és kibámult az ablakon.

| Peo» kibotorkált a vá— - rosházáról Otthon levetette a tiroli ruhát, aztán. aztán valami ócska késsel leborotválta a szakállát.

térnek lenni mindenüti,utolsó foglalkozás. Az öreg Pepire éppúgy, mint minden elődjére, utáükozva néztek az emberek. Megvetették, lenézték, vagy ami talán még rosszabb, egyszerűen észre sem vették. A boltos a kenyeret is úgy lökte neki, mint egy kutyának. Valamivel jobb kutyának, mint amilyeneket az öreg Pepi akasztott naphosszat. Nem ember, sintér — és kész. Esténként, amint ócska hátizsákjával baktatott a város széle felé, , olyan volt, mint egy szánalmas madárijesztő. Az elején még próbálkozott legalább a gyerekek szívét megnyerni - valamilyen nevetséges módon. Nagyon egyedül lehetett. Láttam egyszer, amint egy fából faragott malmot akart egy kölyök kezébe nyomni. A gyerek szamárfület mutatott és elrohant. Aztán még egy gyerek — az is elrohant.

|—Egyik nap történt- .....—- valami.

N

em tudom, ki állhatott szóba vele s ki mondta el a kísérteties hasonlatosságot, de tény, hogy egy napon szép szakállal jelent meg az utcán s megszerezte magának ezt az ócska tiroli ruhát is. És az emberek attól fogva, mintha nem utálták volna annyira. No. tudod, nem azt mondont. hogy szerették volna. Mosolyogtak rajta. Talán szánalomból, vagy mit tudom én. Megmosolyogták. S ez neki elég volt. Nem, ne hidd, hogy ö azt gondolta volna, tudomásul veszik a mesterségét, vagy hogy ő nem ő lenne, hanem valaki más. Nem. csak éppen, éppen... De érted. ugye?...

— Értem —> mondtam —, nagyon értem. Folytasd.

Barátom egészen előre dőlt a székén.

kát. Aztán a kis házacskát, végül a bútorokat. Két öcs- csében még volt erő, elmentők innét. Az egyiknek szerencséje volt. kalauz lett a BESZKÁRT-nál Pesten, a másik meg háromszori próbálkozás után kijutott Amerikába, azóta semmi hír róla.

Kicsit csodálkoztam.

— Honnan tudsz ennyit ezekről az emberekről?

— Nincs benne semmi különös, az öregen én segítettem, tőle tudom. Munkát keresett — nem talált. A fámat vágattam fel vele egyszer, akkor mondta el ezeket. Megsajnáltam. Csak adóügyi helyettes voltam, de ez is elég volt ahhoz, hogy benyomjam a megüresedett gyepmesteri székbe. Csodálatos eredmény, mi? Szóval, az öreg Pepi sintér lett. Városi alkalmazott. Amikor megtudta, hálálkodott. Ott állt a szobámban, görnyedten, egyik lábáról a másikra nehezedett. Mint egy kopott, vén gólya. „Nagyságos úr, nagyságos úr, köszönöm. Áldja meg az isten. Mindig felvágom a fáját. Ingyen.”

— Én nem szeretem az ilyesmit, szégyelltem magam, és tuszkoltam kifelé. Tudod, hogy van ez? Néha az ember restelli, hogy egy jobb ruha van rajta, amikor... Szóval mondtam, hogy csak. menjen. A küszöbről még megfordult, valamit motyogott. Valami olyasmit, hogy lesz. ö még becsületes ember, még aratni is fog. De hát ezek részletek. Hagyom is, talán untatlak. Soká nem láttam az öreg Pepit. Az utcán itt-ott találkoztam vele, de sohasem köszönt, sohasem próbált közeledni, vagy egy szóra is megállítani. Nyilván tapintatból tette. Nem akarta, hogy rám tapadjon egy rozsdás dróttal megfojtott kutya szőre. Mert sin