Pest Megyei Hirlap, 1958. július (2. évfolyam, 153-179. szám)

1958-07-27 / 176. szám

1938. JULIUS 27. VASÁRNAP ""z/Cirlap 3 Dankó Pista szomorú élete EGY KISLÁNY ELINDUL... A DANKÓ CENTENÁ­RIUM alkalmából szerény könyvecske jelent meg Sze­geden a nótaköltő emlékezeté­re. a szegedi Hazafias Nép­front Dankó Pista-smlékbi- zottságának kiadásában. Az „emlókkoszorút” Csongor Győző tanár, a szegedi Móra Ferenc Múzeum fiatal, lel­kes dolgozója állította össze igen gondosan, alapos felké­szültséggel, hosszú évek óta végzett kutatómunka ered­ményeképpen. Munkájából plasztikusan kidomborodik a „Nótafa” legendás alakja, hát­terében azzal a furcsa társa­dalommal, amelynek találó neve az „úri Magyarország” volt Csongor Győző igen találó Móra-id'ézetet írt kis könyve mellé mottóul: „;..Az ég csillagától a mezők füvéig övé volt az egész világ, dé ami közibe esik, abból nem jutott neki...” Aztán azzal a ke­gyetlenül igaz mondattal kez­di, hogy a zseniális cigány nó­taköltő életrajza mai napig is megíratlan. Mert regényt, tárcát töméntelent írtak róla, hiszen hálásabb témát keres­ve se találhattak volna nála, sőt, filmre is vitték alakját, de ezek a kísérletek a roman­tika híg limonádéjába fullasz­tották a lényeget. Ez a lé­nyeg pedig az, hogy Dankó Pista, a kékszemű cigány, a legigazabb magyar költők tra­gikus életét élte és tragikus halálát halta, valamint az, hogy halhatatlan dallamokkal ajándékozta meg népét öt­száznál is jóval több nótájá­ban. „Ez a munka nem akar tel­jes életrajz lenni — írja az ahitatos szerző könyve első oldalán — csupán szemponto­kat akar adni, támpontokat akar nyújtani a Dankó-kuta- tók számára.” Ezt a célját a lehető legtökéletesebben el is éri. Az élvezetesen megírt könyvecske figyelmes végig- olvasása után az olvasó való­ban meg szóm jazik egy ko­moly, tudományosan is meg­alapozott. i'észiéfes Dankó- életrajzra, mert fölismeri an­nak a dallamfcincsnek a kul­turális és néplélektani érté­két, amelyet ez a koldussze­gény. kékszemü szegedi ci­gánygyerek ajándékozott ki­rályi bőkezűséggel nemzeté­nek. NEM CSODA, hogy legkivá­lóbb kortársai annyira a ba­rátságukba, szeretetükbe fo­gadták. Köztülk Gárdonyi Gé­za, Pósa Lajos, Tömörkény István, Endrődy Sándor, Ady Endre, és a rákövetkező nem­zedékből annyira rajongott érte Móra Ferenc, Juhász Gyula, meg még igen sokan az igazi nagyok közül. Csak a társadalom, az úri Magyaror­szág nem akart mást, többet látni benne mulattatására ren­delt muzsikus cigánynál. Itt önkéntelenül fölzeng nagy földijének, Juhász Gyu­lának egy későbbi strófája: Másnak világgá zengő zongoráját Én nem irigylem. A magad cigányát Lásd bennem ó magyar, ki néked élek. Bizonyos, hogy azon az áp­rilisi hajnalon, amikor ez a vers megfogant lelkében vala­melyik tiszaparti csárda bo­ros asztala mellett, Dankó Pistára gondolt a költő, vagy pedig a homályos söntés felől valamelyik Dankó-nóta sírt feléje egy kósza cigány nyűit (hegedűjének húrjairól. Élete is, életműve is való­sággal kínálkozik a komoly feldolgozásra. Az élete hűsé­ges tükre a millenniumi kor­szak annyi hamis színnel és fénnyel elálcázott valóságá­nak. A nemzeti dicsőség má­morában mulatozó nótaszom­jas úri osztály, amely ön- tudatlanul lejtette a maga és az ország haláltáncát a ka­tasztrófa felé, és a rózsaszí­nű ködök mélyén nyomorgó szellem kegyetlen kontraszt­ja. A főváros színpadán Blaha Lujza, a nemzet csalogánya arat zajos sikert a szegedi cigány nótáival, aki ugyaner­ről a korszakról rövid önélet­írásában ezt írja: „Míg ze­neszerző nem lettem, addig azt mondták, nagyon jó mu­zsikus leszek, amikor aztán már nótát csináltam, kisütöt­ték. hogy nem tudok muzsikál­ni, s kivették számból és a családoméból a kenyeret... 1892-ben nem volt fűteni való fám egész télen. Nem volt téli kabátom, s rám fagyott a ka­bát, annak a koldusa vagyok most...” És közben országszerte hú- zatták már a duhaj úri muri­kon a talp alá való Dankó- nótákat. Beteg tüdeje és az aggódó Pósa-asztal parancsa 1898-ban San Remóba kergeti, az olasz pálmafák alá, ahon­nan kénytelen kolduló levelet írni nemes és szabad királyi szülővárosa tanácsához. Száz forintot kér, hogy gyógyítgat- hassa még egy darabig beteg tüdejét. CSUPA ADAT. Csupa való­ság. Keveset enyhít komorsá­gán a fejedelmi temetés Pes­ten és Szegeden, 1902-ben. Csak a kevés számú barátok és a nótagazdaggá tett nép fájdalma őszinte. A többi sallang, cifraság. Milyen szé­gyenletes, hogy amikor a Pó­sa-asztal összekoldulta az or­szágban a szobrára valót, és Margó Ede finom rózsaszínű márványba faragta alakját, Pósa Lajosnak éles csatát kel­lett vívnia azért, hogy a mű­vészi szobrot a város szívé­ben, a Tisza partján állítsák föl, ne pedig a cigánysoron, ahová a „szegedi közvéle­mény” szerette volna eldugni. És milyen szomorú, hogy a büszke szülőváros egészen a centenárium esztendejéig nem volt hajlandó utcát elnevezni róla, hagyta, eltűrte azt is, hogy megelőzze Budapest, ahol éppen húsz évvel ez­előtt, 1938-ban kapott utcát a szegedi Nótafa. Igaz, hogy itt sem ment simán. Az utca la­kóinak egy része méltatlan­kodva tiltakozott, hogy ut­cáját egy cigányról nevezzék el. de ha már el js nevezik, hát legalább ne Dankó Pista utcának, hanem a valamivel komolyabban hangzó Dankó István utcának kereszteljék el. Csongor Győző kis munkája sorra utal ezekre a momentu­mokra is, majd szép szemel­vényeket közöl nagy írók Dankó Pistáról szóló írásaiból, közli az eddig fölkutatott öt­száznál jóval több nótájának címét, kiadott kottáinak jegy­zékét, végül nóhánv fényké­pet és fakszimilét, amelyek még közelebb hozzák az ol­vasóhoz ennek a csodálatos költőnek az alakját. Magyar László lány lép ki az öltözőből. Csen­desen oson végig a színfalak mögött, még egy utolsó pillan­tást vet a: rivaldafényben csil­logó színpadra, majd a kapu mögött lelassítja lépteit, s el­gondolkozva sétál tova a Szi­get nyár-illatot lehelő fái kö­zött. Nehéz lenne most fel­ismerni benne az iménti bá­jos balerinát, inkább olyan, mint egy vásott, csitri iskolás­unkká. Neve: Sebestyén Kati. Szü­letett: 1940. Foglalkozása: né­hány héttel ezelőtt fejezte be tanulmányait az Állami Ba­lett Intézetben, s július else­jétől az Állami Operaház tagja. Amikor megkérjük, mesél­jen valamit eddigi életéről, szerényen kezdi a szót. — Még 1949-ben történt. A.kkor végeztem az általános Iskola második osztályát. A tanév végén nagy ünnepséget rendeztek az iskolában. Én is szerepeltem egy orosz tánccal. Édesanyám és tanítóim véle­Jean Gabin és Bourvil játssza a nagysikerű Átkelés Párizson című francia film | főszerepeit. A Claude Autant-Lara rendezésében készült | film még a nyáron bemutatásra kerül hazánkban is A Sziget vén fái aIatt sej. telmesen árad a Gounod örök­szép zenéje, a Faust. A szín­padon egy bájos leány tán­col. Táncol? Nem, éli a szere­pét s szinte feloldódni látszik a muzsika varázsában. A ha­talmas nézősereg néma csodá­lattal nézi. Változik a kép s néhány perccel később egy copfos kis­ménye szerint nagy sikerrel. Mondták is utána nyomban: meglásd Kati, te még táncos­nő leszel. A jó szereplés jutáit maként édesanyám moziba vitt. A Táncosnő című szovjet filmet láttam. Akkor határoz­tam el, vagy táncosnő leszek, vagy semmi. így kezdődött tehát s már másodéves balettiskolai nőt vendék korában igazi szerep­pel folytatódott. A Diótörő közel kétszáz előadásán ott perdült-fordult az Operaház komor színpadán. S aztán jöttek az újabb szerepek: Tannhäuser, János vitéz, Faust s néhány héttel ezelőtt az ed­digi legnagyobb erőpróba, ki­lenc hosszú esztendő mérlege: a vizsga. Schumann Karne­váljában Kiarina szerepét tán­colta, Minkusz Don Quijote című balettjéből pedig a Pás de deux-t. S a vizsga sike­rült. Néhány nap óta kezében a szerződés: egy esztendeig az Állami Operaház ösztöndíjas tagja. — Nehéz esztendő lesz, any- nyi bizonyos — meséli lelke­sen s közben alig tudja visz- szafojta-ni nagy drukkját. — Kettős vizsga lesz számomra ez az év. Érettségiznem kell a gimnáziumban, ugyanakkor ez idő alatt dől el, felvesznek-e véglegesen az Operába, vagy sem. Sebestyén Kati bizakodva tekint új élete elé. Nagyon szereti a táncot. Aki pedig a hivatását oly mélységesen sze­reti, mint ő, az előtt nyitva áll a felemelkedés útja. Ter­mészetesen lehet, hogy ez az út nem lesz mindig sima, oly­kor nehéz akadályok, bukta­tók gátolják majd az előreha­ladást. Ez az út a sikerek felé ve­zet. Természetesen csak ak­kor, ha Kati nagy akarata mindenkor megfelelő szorga­lommal s a hivatás mélységes szeretetével párosul. Csak így érhet célhoz, s a balett mű­vészetének rajongói bíznak ab­ban, hogy célhoz ér. (MlltHHHHIilHillllltlHHIIHIHilllllllUinillillHIIIhlllllltlHtlIHIIHHHIIIIItitHltftftlIHIMHnnilltltlUMUIinHIIHIIItMlllliltHIIIIIIHfMIHIillllllllHfMiHH S zövetkezeti politikánkban nemcsak a szektás vonás mutatkozott meg, (hanem nagy pusztítást végzett a revizioniz- mus is. A szövetkezet-fejlesz­tésben elkövetett hibáinkat ki­használva támadták a mező- gazdaság szocialista átszerve­zésének lenini elvét. A terme­lőszövetkezetekről úgy beszél­tek, mint nem magyar útról, s azt hajtogatták, hogy a ma­gyar paraszt jelleménél fogva nem alkalmas a közösségi élet­re, hogy az „egyéni paraszt- gazdaság is a szocializmus felé fejlődik”. A revizionista táma­dás következtében 1953—54- ben százával bomlottak fel a termelőszövetkezetek, s meg­indult a kisparaszti élet res­ts uralása. Ugyanakkor, amikor a mező- gazdaságban ez volt a helyzet, a falusi fiatalság előtt a köny- nyű élet lehetőségét lebbentet- tük meg, és propagandánk azt célozta, hogy a parasztfiatalok menjenek városba, ipari mun­kára, végezzenek főiskolát, s legyenek tisztviselők, mérnö­kök, értelmiségiek. Azt magya­ráztuk, hogy most már lehe­tővé vált, hogy a parasztfiatal is elfoglalja helyét a főisko­lán, az egyetemen, a kutató- intézetben, a hivatalban. Arról azonban keveset beszéltünk, hogy a mezőgazdaságnak is szüksége van iskolázott, szak- képzettséggel rendelkező mér­nökökre, agronómusokra, szö­vetkezeti, gépállomósi veze­tőkre, állattenyésztő szakembe­rekre, olyan képzett emberek­re, akik értenek a tejtermelés­hez, a trágyakezeléshez, a ba­romfitenyésztéshez, a mezőgaz­dasági üzemszervezéshez, a társulások, szakcsoportok, fa­lusi szövetkezetek irányításá­hoz és összefogásához. Az utóbbi helyes irány elhanya­golása megbosszulta magát. A parasztfiatal, ha leérettsé­gizett. vagv elvégzett valami­lyen felsőbb iskolát, már nem r kart visszatérni a faluba, és ha visszament, nem akart me­zőgazdasági termeléssel foglal­kozni. A télen az egyik gazda­köri gyűlésen, Jászkarajenőn a dolgozó parasztok elmondot­ták, hogy községükben nincs egyetlenegy érettségizett pa­rasztember, aki ma is földjén dolgoznia, vagy mezőgazdasági termeléssel foglalkozna. Vala­hogyan szégyen volt annak megfogni a kapa nyelét, ve­zetni a traktort, ápolni az álla­tot, aki már egyszer valami­lyen magasabb iskolát végzett. A szövetkezetben sem találta meg a helyét a parasztfiatal. Miéri? Azért, mert a szövet­kezetbe belépő fiatal azt várta, hogy ott majd gépet kezel, mo­dernül gazdálkodik, szaksze­rűen kezelheti az állatokat és így tovább. Ehelyett a terme­lőszövetkezetek többsége kül­terjesen gazdálkodott, ugyan­olyan módszerrel, mint az egyéni paraszt, saját géppel nem rendelkezett, a gépeket a gépállomástól kapta, s innen is csak nagy gépeket, főleg me­zőgazdasági termelőmunkára. Nem gépesítették eléggé a szö­vetkezetek gazdaságát: a ta­karmányfeldolgozást, az álla­tok etetését, gondozását, a trágyakihordást, a szecskavá­gást, kukoricamorzsolást stb. A külterjes, régimódi gazdálko­dás következtében alacsony volt a szövetkezeti tagok jöve­delme és sok esetben nem ha­ladta meg a középparaszti át­lagszínvonalat, s ezért a pa­rasztfiatalok számára nem vált vonzóvá a termelőszövetkezet. C sák Gyula cikkében leírja, hogy megnőtt a paraszt- fiatalság igénye és az igények kielégítéséhez több pénzre van szüksége. Ezért akar elmenni faluról, ezért hagyja ott a me­zőgazdasági termelőmunkát. De vajon nem lehetne-e több pénzt mezőgazdasági munká­val is keresni? Nem lehetne-e a mezőgazdasági termelésből jobban ruházkodni, többet szó­rakozni, mint eddig? De igen. Ehhez azonban arra van szük­ség, hogy a mezőgazdasági ter­melés átlagszínvonalát fel­emeljük. A parasztfiatal mozi­ban azt látta, hogy a külön­böző agrotechnikai eljárások­kal, a gépek alkalmazásával miként termelnek többet. Az újságokban, a könyvekben azt olvasta, hogy éljen jobban, ru- házkodjék szebben, szórakoz­zon többet, mint eddig. Ezenkívül igen sokan meg­fordultak a városban, ipari építkezéseken. Hatott rájuk a város műveltsége, a munkások életmódja, s így igényeik meg­nőttek. De ezzel párhuzamosan nem nőtt a mezőgazdaság ellá­tottsága, a mezőgazdasági ter­melés hozama. Így falun to­vábbra is alacsony jövedelem­hez, keresethez jutottak. Nyil­vánvaló, hogy ilyen körülmé­nyek között vágyódtak oda,, ahol jobban lehetett keresni, s a több pénzből a propagált életmód szerint élni é9 szóra­kozni. Korábban az általános iskolában sem a paraszti munka szeretetére tanították a gyerekeket, s nem oldották meg az iskolán kívüli tovább­képzést. Csák Gyula cikkében el­mondja azt is, hogy a fiatal­ság azért vágyik el a faluból, mert nincs, ami lekösse, nincs, ami kielégítse szórakozási, ta­nulási igényeit. Azt hiszem, nem itt van a dolog nyitja. Ma már összehasonlíthatatlanul jobb a kulturális ellátottság falun, mint a felszabadulás előtt volt. Nagyobbak a szóra­kozási, tanulási lehetőségek is, mint korábban voltak. Hiszen majdnem minden faluban van mozi. művelődési ház, nyolc általános iskola. A moziba még el-eliár a parasztfiatal, a művelődési házba már keve­sebbet. mert ott nincs meg­felelő szakkör. Emlékszem, hogy az én gyer­mekkoromban a hat elemit vésze ft fiatalt úgynevezett is­métlő iskolában még 2—3 évig mezőgazdasági ismeretekre ta­nították. Most, amikor a nyolc általánosból kikerül, senki sem törődik vele tovább. Va­lahogyan oldjuk meg, hogy a 15—16 éves parasztfiatal to­vábbképezhesse magát. Nem elegendő a Szabad Föld téli es­ték előadássorozata. Régebben voltak népfőiskolák, téli mező- gazdasági szakiskolák. Miért ne lehetne ezt most is meg­valósítani? A parasztfiatalság iskolán kívüli nevelésének fi­gyelmen kívül hagyása meg­bosszulta magát. A parasztfia­tal az utóbbi években azt látta, nincs becsülete a paraszti munkának. Nem tanítják, ne­velik a mezőgazdasági munka szeretetére. A mezőgazdasági tudomány birtokába csak azok jutottak, akik technikumot, főiskolát, egyetemet végeztek. Holott, a mezőgazdasági tudo­mányt az egész parasztság köz­kincsévé lehetne tenni. Ha mi járásonként csak egy téli me­zőgazdasági szakiskolát nyit­nánk, amely háromhónapos bentlakásos iskola lenne, s itt 80—90 parasztfiatallal ismer­tetnénk meg a mezőgazdasági tudományt, kevesebb gondunk lenne a szövetkezetek fejlesz­tésével. A téli szakiskolát vég­zett fiatalok lennének a pro­pagálói, az úttörői a nagy­üzemi termeiéinek . a szövet­kezeti gazdálkodásnak. /összefoglalva: vissza kell ál- lítani a paraszti munka hitelét, becsületét, meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy a mezőgazdasági terme­lés évről évre növekedjék. Ho­gyan? Okosan és tervszerűen gépesíteni a mezőgazdaságot. Igenám, de a gépesítéssel mun­kaerő szabadul fel, s ezzel mit csináljunk? Mi a mezőgazda­ság fejlesztésével egyidőben tovább folytatjuk az iparosí­tást is, s az iparosításihoz szük­séges munkaerőt éppen a gé­pesítéssel szabadíthatnánk fel falun. A jelenlegi mezőgazda- sági munkaerőhiányon is csak gépesítéssel segíthetünk, Vagy­is az alacsonyabb társulási for­mák, szakcsoportok fejlesztésé­vel, a szövetkezetek gépesíté­sével meg lehet teremteni a mezőgazdaság jövőjét. Ha a parasztfiatal látni fogja, hogy az egyéni parasatgazdálkodás helyett — amely már elavult, amely nem nyújt szabad éle­tet, megfelelő jövedelmet — a nagyüzemi gazdálkodás, a szö­vetkezés jobb életkörülménye­ket biztosít, lehetővé teszi, hogy ott a gépek alkalmazá­sával, a modern technika el­sajátításával könnyebben vé­gezheti a paraszti munkát, fel­tétlenül erre az útra lép. De amíg ezt nem látja, addig bi­zonytalannak tartja a falusi életet, a mezőgazdasági mun­kát, s ezért igyekszik el a fa­luról, próbálja megtagadni elődeinek életformáját. A gazdaságpolitikai okokat jó tervezéssel, megfelelő ál­lami támogatással meg lehet szüntetni. Ha a parasztfiatalok azt látják, hogy érdemes gyü­mölcsöst telepíteni, szőlőt ter­meszteni,- kifizetődik az ipari növény, a mezőgazdasági kul­túra ápolása, akkor majd nem vágynak el a faluból. Ha a szövetkezetek nem egyszerűen gazdasági közösségek lesznek, hanem valóban modem, nagy­üzemi gazdaságok, akkor majd jól érzi magát benn a pa­rasztfiatal. /-\ldjuk meg a parasztfiata- lók szakmai nevelését, az általános iskolából kikerülők továbbképzését. Ha az iskolai nevelésünk a mezőgazdasági munka szeretetére és ismere­tére tanítja a fiatalokat és be­vezetjük az iskolán kívüli szak­oktatást, akkor lát maid fan­táziát a mezőgazdasági mun­kában Ha tehát a mezőgazda­ságunk tervezését helvreállít- juk. ha a nenelőmunkánkon változtatunk, akkor a falu szo­cialista átalakításának éppen az ifjúság lesz az előharco.sa. Tojnám, de ..jfWs<«unk gon- rtniVnri.pjBmórlip nyu<*­tálán” — mondja Csák, de nem elemzi, hogy miért van ez a ziláltság ég nyugtalanság. Éppen abból a kettősségből, amely ma még a falusi fele­más helyzetből, a falu és a vá­ros közti különbségből és a már tárgyalt okokból adódik. Ha mezőgazdaságunk egésze szocialista lesz, akkor a falusi fiatalság megtalálja nyugal­mát. De addig? Addig is meg kell ilyen irányban indulnunk és célszerű, okos gazdaságpoli­tikával — amelyet pártunk agrártézisei kifejeznek — me­zőgazdaságunkat átalakítani. A parasztifjúság számára biztosí­tani, hogy falun is megtalálja mindazt, amit a városiak már megkapnak, életmódban, kul­túrában, szórakozásiban és to­vábbfejlődésiben egyaránt. Ezt ma már meg lehet tenni, hiszen a modern technika az utóbbi 25 esztendő alatt olyan gyorsan fejlődött, hogy rövid idő alatt el lehet tüntetni azt a különbséget, amely a város és a falu között még megvan. A repülőgép, a televízió, az atom és az űrhajózás korsza­kában a városi kultúrát, a technikát el lehet juttatnunk a falura. A falut a városhoz úgyis közelebb lehet vinni, hogy az ifjúság egy része bejár a városba, ma már nem ritka a motoros paraszt fiatal, és ha szerét ejtheti, városba megy szórakozni. De a többség azért mégis helyben akarja megta­lálni a művelődési és szórako­zási lehetőséget. Ezért minél több televíziót, rádiót, iskolát, mozit, gördülőoperát, faluszín­házat, zenegépet kell a falunak juttatnunk, ég. a mezőgazdasa­got gépesítenünk, s akkor mű­velt parasztságunk és városias igényű falvaink, községeink lesznek, amelyben a XX. szá­zad igényeinek megfelelő élet­módot folytathat a magyar pa­raszt is. Igaz, hogy a város még akkor is sokáig vonzó lesz a falusi ember számára. De ez már egészséges fejlődést jelent és megteremti az egyen­súlyt a város és a falu között.

Next

/
Oldalképek
Tartalom